Lengyel művészet

Stanisław Przybyszewski: Confiteor. 1899

Życie, 1899. 1.

Stanisław Przybyszewski (1868-1927) író, a bohém művészvilág vezéregyénisége és az új művészet szószólója Lengyelországban. 1898 végén érkezett Krakkóba, de a „lengyel zsenit" megelőzte a berlini nemzetközi modern művészeti életben szerzett hírneve. Átvette a krakkói Życie szerkesztését (1898-1900), és kéthetente megjelenő irodalmi-művészeti lappá alakította. Ott közölte Confiteor (1899/1.) című hírhedt írását, botrányos kiáltványát. Ezt a szöveget tekintik a lengyel modernizmus kiáltványának, Przybyszewski itt összegzi német nyelvű munkáiban - Zur Psychologie des Individuums (1892), Auf den Wegen der Seele (1896) - vázolt, végletesen individualista nézeteit. A „meztelen lélek" vizsgálatát tartotta a művészet egyetlen céljának, ezzel az expresszionisták tapasztalatait előlegezte.

Confiteor

Ahhoz, hogy kifejthessük a művészetről alkotott nézeteinket, véleményünk szerint szükségtelen az esztétikára hivatkozni, fölösleges lenne cáfolni a különféle esztétikai állásfoglalásokat és ítéleteket, ugyanakkor azt sem hisszük, hogy teljesen új dolgokat mondunk, a lapnál elfoglalt vezető pozíciónk mégis arra késztet, hogy kijelöljük a lap legfőbb irányvonalát.

*

Felfogásunk szerint a művészet nem „szépség", nem is - Schopenhauer szavaival - „ein Theil der Erkenntniss", ugyanígy nem ismerünk el egyetlenegyet sem a számtalan meghatározás közül, melyekkel az esztéták Platón óta előhozakodtak, Tolsztoj aggkori téveszméit is beleértve - a művészet azt képezi le, ami örök, nem függ semmiféle változástól és esetlegességtől, nem függ sem az időtől, sem a tértől, következésképpen?

A lényeget, azaz a lelket képezi le. A lelket, akár a világmindenségben, akár az emberiségben, akár az egyénben jelenik meg.

*

A művészet tehát leképezi a lélek életét annak minden megnyilvánulásában, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz, rút-e vagy szép.

Pontosan ez a mi esztétikánk talpköve.

A tegnap művészete az úgynevezett morál szolgálatában állt. Néhány kivételtől eltekintve még a legnagyobb művészek is képtelenek voltak arra, hogy a lelki megnyilvánulásokat olyan változékony fogalmaktól elszakítva vizsgálják, mint az erkölcsi vagy a társadalmi kategóriák; műveiket mindig morális-nemzeti gúnyába bújtatták. A mi felfogásunk szerint a művészettől idegen az az eljárás, hogy esetleges szempontok alapján jókra és rosszakra osztjuk a lelki megnyilvánulásokat, a művészet nem ismer erkölcsi vagy társadalmi alapelveket: szerintünk a művész számára minden lelki megnyilvánulás egyenértékű, figyelmen kívül hagyja esetleges értéküket, nem számol az emberre vagy a társadalomra gyakorolt esetleges rossz vagy jó hatásukkal, csak elemi erejük szerint mérlegeli őket

Tehát művészetünk szubsztrátuma számunkra csak energiaként létezik, teljesen függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, szép vagy rút, tiszta vagy harmonikus, féktelen, bűnös vagy erényes.

Tehát a művész a lélek életének minden aspektusát leképezi; cseppet sem érdeklik a társadalmi vagy erkölcsi törvények, nem ismer esetleges korlátozásokat, elnevezéseket és szabályokat, nem ismeri azokat a csatornákat, mellékágakat és medreket, ahová a társadalom beterelte s ezzel gyengítette a lélek roppant áradatát: a Művész - ismétlem - csak a külső világba kitörő lélek elemi erejét ismeri.

A művészet tehát a lélek minden állapotát, minden útját felfedezi, rohan utána az örökkévalóságba és a végtelen messzeségbe, lemerül a létezés ősiszapjába, és meghódítja a szivárványfényben tündöklő csúcsokat.

*

A művészetnek nincs semmiféle célja, öncélú. Abszolútum, mert az abszolútum a lélek tükörképe.

Mivel abszolútum, nem lehet kordában tartani, nem léphet semmiféle eszme szolgálatába, uralkodik, mert a művészet az az ősforrás, ahonnan minden élet felfakadt.

A művészet az élet fölött áll, behatol minden dolgok lényegébe, kiolvassa a halandó ember számára a titkos értelmű rúnákat, átfogja a mindenséget az egyik örökkévalóságtól a másikig, nem ismer határokat, se törvényeket, csak egyetlen örökkévaló folyamatosságot és a lélek létének elemi erejét, kapcsolatokat teremt az ember lelke és a mindenség lelke között, s az egyes ember lelkét az utóbbi megnyilvánulásaként fogja fel.

Az irányzatos művészet, a szórakoztató és hazafias művészet minden olyan művészettel egyetemben, melynek van valamilyen morális vagy társadalmi célja, megszűnik művészetnek lenni, „biblia pauperorum" lesz, olyan embereknek szól, akik nem tudnak gondolkodni vagy nem elég műveltek ahhoz, hogy el tudják olvasni a megfelelő szakkönyveket - ilyen embereknek pedig vándorpedagógusokra van szükségük, nem pedig művészetre.

Hatni a társadalomra, okítani vagy erkölcsi nevelésben részesíteni, hazafias érzelmeket vagy társadalmi felelősséget ébreszteni benne a művészet segítségével annyi, mint lealacsonyítani a művészetet, letaszítani az abszolútum magaslatairól az élet nyomorúságos esetlegességébe. Az a művész, aki ezt megteszi, nem méltó arra, hogy művésznek nevezzék.

Még mélyebbre süllyedt a demokratikus, a néphez szóló művészet. A néphez szóló művészet visszataszító módon elsekélyesíti a művész által használt kifejezőeszközöket, hozzáférhetővé teszi a plebs számára azt, ami a dolog természetéből adódóan nehezen hozzáférhető.

A népnek kenyér kell, nem művészet, majd ha lesz kenyere, magától is megtalálja az utat.

Letaszítani a művészetet a piedesztálról, végighurcolni a piactéren és az utcákon, szentségtörés.

*

Az ekképp felfogott művészet lesz a legmagasabb rendű vallás, melynek papja a művész. Benne csak a lelki állapotok leképzéséhez szükséges belső energia személyes, az abszolútumot és az örökkévalóságot kozmikus, metafizikai erővel ragadja meg

Ő volt az első próféta, aki feltárta a jövő egészét, megfejtette a penészes múlt rúnáit, mágus volt, aki a legmélyebb rejtélyeken is átlátott, felfigyelt a világmindenségek közti titkos kapcsolatokra, átérezte és megértette kölcsönhatásukat, s ebből a tudásból merítette erejét, amivel megállíthatta a csillagokat égi pályájukon, nagy bölcs volt, aki a legtitkosabb okokat ismerte, és új, még csak nem is sejtett szintéziseket teremtett: ez a művész „ipse philosophus, daemon, Deus et omnia".

A művész nem szolga, nem is vezető, nem tartozik sem nemzethez, sem a világhoz, nem szolgál semmilyen eszmét vagy társadalmat.

A művész az élet fölött, a világ fölött áll, Úr az Urak fölött, nem szabályozza semmiféle törvény, nem korlátozza emberi erő.

Szent és tiszta akkor is, amikor a legnagyobb bűnöket ábrázolja, a legszörnyűbb ocsmányságokat tárja fel, és akkor is, amikor az égre emeli tekintetét, és látja az Úr dicsfényét.

Mert nem ismer törvényeket és gátakat, melyek az emberi lélek megnyilvánulásait ilyen vagy olyan mederbe terelik, csak e megnyilvánulások elemi erejét ismeri, mely épp olyan felfokozott az erényben és bűnben, a bujálkodásban vagy az átszellemült imádságban.

*

Az a művész, aki a „lelki szegényeket" akarja tanítani, a vezetőjük akar lenni, inkább legyen agitátor, vagy alapítson hatalmas falansztereket, amilyenekről Fourier álmodozott, mert a lelki szegények országa - a kenyér, nem pedig a művészet.

Az a művész, aki hajlik arra, hogy eleget tegyen az adott társadalom követelményeinek, hízeleg neki, előre megcsócsált, könnyen emészthető abrakot ad neki (el is felejtettem, hogy művészről van szó, a békésen tűrő igavonó baromról kezdtem beszélni).

Az a művész, aki szeretné, ha megtapsolnák, arra panaszkodik, hogy nem kap elég elismerést a tömegtől, az még csak a művészet előcsarnokában áll, még nem érzi úrnak magát, aki nem koldul rokonszenvet, bőkezűen osztja kegyeit a tömegnek, és nem vár érte köszönetet - arra csak a plebejus vár, csak a parvenük áhítoznak ilyesmire.

Az a művész, aki arra panaszkodik, hogy míg lelkének kincsit szerteszórja, bemocskolja lelkét, mert érintkezésbe kerül a tömeggel, az már átlépte a szent küszöböt, mégis téved. Az az ember, aki nem ismer el semmiféle törvényt, a tömeg fölött, a világ fölött áll, az nem szennyezheti be magát.

*

A nemzet az örökkévalóság apró része, ebben gyökerezik a művész, belőle, szülőföldjéből meríti életerejének legjavát. A nemzethez kötődik a művész, de nem a politikájához, külső jegyeihez, csak ahhoz, ami a nemzetben örökkévaló, ami minden más nemzettől megkülönbözteti, és öröktől fogva változatlan: a fajhoz.

Ezért ostobaság, képtelenség azzal vádolni a felfogásunkkal összhangban álló művészt, hogy nemzetietlen, mert benne fejeződik ki a legtisztábban a nemzet „lényege", a bensője, ő a nemzet misztikus Szellem-Királya, dicsősége és mennybemenetele.

Ostobaság a művész szemére vetni „ködös misztikáját". A mi felfogásunk szerint a művészet metafizikai jelenség, új szintéziseket teremt, behatol a mindenség legbensőbb lényegébe, feltár minden titkot és mélységet - és még vannak olyanok, akiknek ez a misztika (valami olyasmi, mint a spiritizmus, hahaha).

Ismételten azt felelhetem minden lehetséges szemrehányásra, amelyekkel illetnek minket:

Nem ismerünk semmiféle törvényt, sem erkölcsi, sem társadalmi törvényeket, nem lehetünk tekintettel semmire sem, számunkra a lélek minden megnyilvánulása tiszta, szent, mélységes és rejtelmes, ha elemi erő van benne.

*

[...]

*

Ez a mi hitvallásunk.

Lapunkat nem azoknak szánjuk, akik - mint a szappanfőző vasárnap, egy hét kemény munka után - szórakoztatást és példamutatást várnak a műalkotástól (és hány ezer ilyen szappanfőző van...), mint ahogy nem ajánljuk gyermekeknek, aggkori végelgyengülésben szenvedőknek és írástudatlanoknak sem, hanem a művészeknek szánjuk - sajnos olyan kevesen vannak -, és azoknak, akik a művészet célját magában a művészetben látják.

Abban a reményben, hogy egy ilyen nagy műveltségű, ilyen szép és királyi hagyományokkal bíró nemzetben akad ezer kifinomult szellemi arisztokrata, aki valami mást keres a művészetben, nem népszerű történelmi kézikönyvet vagy társadalmi és erkölcsi témájú előadásokat, ebben a melankolikus és lemondással teli reményben indítjuk el a Życie harmadik évfolyamát.

Kezdettől fogva siratnak minket, de a lapot még nem sikerült eltemetni, ma pedig erősebb, mint valaha is volt, anyagi helyzete stabil, továbbra is táplálni fogja a l'art pour l'art szent tüzét.