Fogalomtár etika szakosoknak

Nihilizmus

Nihilizmus: a tagadás szellemének uralomra jutása. Bármilyen fennálló tétel, igazság, meggyőződés, szabály, tan tagadása abból a meggyőződésből fakadóan, hogy mindenféle értelem, értelmezés vagy értékelés hiábavaló. Eredetileg a keresztény hittételek, vallási tanok tagadóit nevezték nihilistának, majd ebből bizonyos területek igazságainak el nem ismerőit. A XIX. századtól terjed el a totális tagadásra vonatkozó jelentése, amely egy életérzés neveként, egyben az európai kultúra végstádiumát is jelöli. A fogalom Nietzsche filozófiájában tesz szert központi szerepre. Nietzsche értelmezése szerint az európai kultúra kétszeresen is nihilistává vált. Egyfelől azért, mert a kultúra alapeszméi és értékei nem igenelhetők, mivel eredendően életellenes értékek; eddig azért nem lepleződött ez le, mert az istenhit, az isteni akaratnak való feltétlen engedelmesség jutalmaként elnyerhető örökélet ígérete kárpótolta az embert az értékek nihilizmusáért, Isten halálával azonban az értékek fedezete megszűnt, miközben még továbbra is értékként viselkednek, vagy legalábbis így viszonyulunk hozzájuk. Másfelől az üres értékeivel a semmiben magára maradt ember nem képes élni azzal a lehetőséggel, amelyik csak most nyílt meg előtte, hogy ti. a maga számára maga teremtsen értékeket. Egyszerre tagadja tehát a fennálló értékeit, és tagadja meg az új értékek teremtésének feladatát (Übermensch, az értékek átértékelése).

„Mit jelent a nihilizmus? – Hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél; hiányzik a válasz a „miért”-re. „A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak első ízben akkor kell fellépnie, amikor oly „értelmet” keresünk minden történésben, amelyet az nem tartalmaz: így aztán a kutató végül elveszíti bátorságát. A nihilizmus itt az erő hosszas tékozlásának tudatosulása, a „hiába” gyötrelme, a bizonytalanság, az alkalom hiánya arra, hogy valahogy kipihenjük mindezt, valamiben megnyugodjunk – a szégyenkezés önmagunk előtt, mintha túlságosan sokáig a megcsalatás állapotában éltünk volna… Az a bizonyos értelem pedig a következő lehetett: egy magasabb rendű erkölcsi kánon „beteljesítése” minden történésben, az erkölcsi világrend; vagy a szeretet és harmónia fokozódása a lények egymással való kapcsolatában; vagy egy általános boldogság-állapothoz való közeledés; vagy akár egy általános semmi-állapot felé való elindulás – egy cél még mindig értelmet jelent. Mindezen elképzelések közös vonása, hogy valamit magának a folyamatnak a révén el kell érni: - és itt felfogjuk, hogy a levéssel semmit sem célzunk meg, semmi sem érhető el… Tehát a levés állítólagos célja miatt érzett csalódás mint a nihilizmus oka: akár egészen meghatározott célról van szó, akár pedig általánosítva, minden eddigi célhipotézis elégtelenségének megértéséről, ami az egész „fejlődést” illeti (- az ember nemhogy a levés középpontja volna, de már alakítója sem). A nihilizmus mint lelkiállapot másodszor akkor áll be, amikor minden történésben és minden történés mögött bizonyos egészt, egyfajta rendszerességet, amolyan valóságos szervezettséget tételezünk: ekképp a csodálatra és tiszteletre szomjas lélek valósággal dúskál egy uralmi és vezérlési forma össz-képzetében ( - ha ez egy logikus ember lelke, akkor a teljes következetesség és reáldialektika már elegendő is ahhoz, hogy mindennel kibéküljön…). Valamiféle egység, a „monizmus” bizonyos formája ez: és e hit miatt az ember egy mély összefüggés-érzésben és egy végtelen messze fölérendelt egésztől való függőség-érzésben [van], az istenség egy módja… „Az általános jóléte az egyén odaadását követeli”… de nézzenek oda, egyszerűen nem létezik ilyen általánosság! Alapjában véve az ember elveszítette az értékébe vetett hitet, ha általa nem egy végtelenül értékes egész hat: vagyis azért alkotta ezt a bizonyos egészet, hogy saját értékében hinni tudjon. A nihilizmusnak mint lelkiállapotnak van még egy harmadik és utolsó formája. E két belátását adottnak tekintve, hogy a levéssel semmi sem érhető el és az egész levés alatt semminemű egység nem munkál, amelybe az egyén teljesen alámerülhet, mint egy legmagasabb értékű elembe: hátramarad még kibúvóként a levés egész világának csalódásként való elítélése és egy olyan világ kitalálása, amely az előbbin túl leledzik, igazi világként. Mihelyt azonban az ember rájön, hogy ezt a világot is csak lélektani szükségletek szerint ácsolták össze és hogy ehhez mennyire semmi joga nincs, létrejön a nihilizmus utolsó formája, amely egy metafizikai világba vetett hit tagadását foglalja magába, - amely megtiltja magának az igazi világba vetett hitet. Ezen az állásponton a levés realitását egyetlen realitásként tételezzük, megtiltunk magunknak minden, a túlvilágba és a hamis istenségekhez vezető kerülőutat – ám nem viseljük el ezt a világot, amelyet már nem akarunk tagadni. Voltaképpen mi történt? Elérkeztünk az értéktelenség érzéséhez, amikor megértettük, hogy a létezés össz-karaktere nem interpretálható sem a „cél” fogalmával, sem az „egység” fogalmával, sem pedig az „igazság” fogalmával. Ezekkel semmi sem célozható meg, semmi sem érhető el; a történés sokféleségében hiányzik az átfogó egység; a létezés karaktere nem „igaz”, hanem hamis…, vagyis semmiféle okunk nincs többé, hogy egy igazi világot beszéljünk be magunknak… Röviden szólva: a „cél”, „egység”, „lét” kategóriáit, amelyekkel a világnak értéket adtunk, mi magunk vonjuk meg tőle – és a világ most értéktelennek tűnik…(Nietzsche: A hatalom akarása, I. Nihilizmus, 12. A kozmologikus értékek bukása)

K. L.