Cseh művészet

Miloš Jiránek: Művészetünk cseh jellege

Radikální listy, VII. évfolyam, 4. szám, 4. 1. 1900, 1-2. oldal

A századforduló idején (XIX-XX. század) a Mánes Egyesület tagjai közül elsősorban Miloš Jiránek (1875-1911) festőművészt érdekelte a képzőművészeti kritika. Alkotótevékenységgel szerzett tapasztalatait széles körű irodalmi és filozófiai ismeretei gazdagították. Írásai a XIX. század végétől kezdve, előbb névtelenül, a Volné směry (Szabad irányok) folyóirat hasábjain jelentek meg, továbbá együttműködött a Radikální listy (Radikális lapok) című lappal, amelynek szemlélete közel állt a Mánes művészeihez. Nézeteit fokozatosan bővítette a külföldi szakfolyóiratokból és szakirodalomból származó ismeretekkel, a hazai és külföldi múzeumok, gyűjtemények, tárlatok látogatásával. Írásaiban a kritikus szemével értékelte az újkori cseh művészetet és jelentős személyiségeit. Művészetünk cseh jellege című kiáltványában, azon gondolatait részletezte, amelyeket korábban, a Mánes Egyesület első kiállításán vázoltfel. Elsősorban a modern szemlélet elveivel foglalkozott, a cseh művészet és a külföldi irányzatok kapcsolatával, a világ festői látásmódjával, az egyéniség fogalmával, amely - szerinte - természetesen magában foglalja az alkotó nemzeti hovatartozását. A nemzetiség fogalmát a művészetben tisztán benső minőségként érzékelte, amely a modern európai szemlélethez kapcsolódik, amin elsősorban a kortárs francia művészetet értette. F. X. Šaldához hasonlóan többre értékelte az egyéni felismerést és kifejezést az adott képzőművészeti irányzat módszertani, kifejezésbeli kötöttségeinél.

Művészetünk cseh jellege

Nemrég egy érdekes levél került a kezembe Oroszországból, a Szentpétervárott rendezett osztrák képzőművészeti kiállításról, amelyen, mint ismeretes, első alkalommal reperezentatív céllal cseh művészek is részt vettek. E magánlevél híradásából, amely őszintébb, mint a nagy példányszámú napilapok hivatalos kritikái általában, nem derül ki, hogy a mi szereplésünktől különösebben el lettek volna ragadtatva. „Jól megfestett képek -ismerik el -, de épp ilyeneket láttunk a franciáktól, hollandoktól, angoloktól stb...” A különleges cseh karakterjegyet keresik, s csak ott, ahol az valóban megjelenik, fokozódik az érdeklődés csodálattá és lelkesedéssé. Hinaisnak a Néprajzi kiállításra készített plakátja jobban imponál nekik, mint az ő Párizs ítélete - Nĕmejc és főképpen Uprka, Slaby és Trsek szüzséjük folytán kiemelkednek a többi közül (mindenki felett győzedelmeskednek).

A tapasztalat tanulságos: biztos, hogy a mi művészetünk csak akkor kelthet érdeklődést külföldön, ha képes érvényre juttatni cseh jellegét. Nem csupán művészetet, hanem cseh művészetet kell külföldre küldenünk.

A kérdés: Volt-e valaha is ilyen művészetünk, és rendelkezünk-e ma ilyennel?

A kérdés első felére habozás nélkül két nevet említek válaszul: Alešt és Josef Mánest, akik valamennyi cseh művészünk közül a legközelebb állnak szívünkhöz. Mindketten a mi létezésünknek egy bizonyos korszakát fejezték ki, a cseh szellem egy meghatározott részét öntötték kész,befejezett művészi formába.

Aleš életműve a legteljesebb, a legtisztább és a legbájosabb kifejezője mindannak, ami a mi kezdeti életünkben szép volt; ma a világnak e szeglete teljes hanyatlásában jelenik meg a rajzokon; egyes érzéseink húrjai mára elnémultak, s csupán érintéskor szólalnak meg újra; szeretjük ezt mint elmúlt fiatalságunk egy-egy korszakát, amely tiszta és örömteli volt, de amely nem tér vissza többé.

Mánes alkotásaiban egy lírikus, álmodozó szláv lélek lakozik a negyvenes évek hanyatló félben levő rokokó báját és német idillt megörökítő zsánerképek adta környezetben, amelyek látszólag közeli rokonságban vannak a Mánes-művekkel; ám éppen e képek cseh karakterisztikuma a legbecsesebb számunkra, a formák lágysága és a mélyreható érzések, a dekoratív varázslat, a mesteri rajz olyan egyedi formát ölt, amelyhez mérhetőt hiába is keresnétek.

Az említetteken kívül volt még nekünk egy Josef Čermákunk, egy Chittussink; voltak cseh képzőművészeink, de nem volt szilárd hagyományunk, szakadatlan előmenetelünk.

És ma? Van ugyan művészetünk, amelyet cseh emberek hoznak létre, de e művészetnek valójában még nincsenek ismertetőjelei: a jövő cseh művészetének csak a csírája van meg bennük.

Ma nem hagyatkozhatunk a mánesi sem az aleši tradiciókra; a cseh élet túl gyors fejlődésnek indult, s közte és a múlt között űr húzódik. A cseh nemzet lassanként veszít megkülönböztető jegyeiből, ma az európai kulturális életet éljük, ezért számolnunk kell európai vetélytársakkal.

A művészetnek ezt a létet kell kifejeznie, saját kora kifejezőjének kell lennie.

Különbözőségünk a jövőben nem a szokásainkban és a népviseletben, vagy más külsőségekben fog megnyilvánulni, az eltérés nem a művészi témaválasztásban fog megmutatkozni, mint Uprkánál, aki ennek a felfogásnak ma a legszebb és legművészibb megfogalmazója; a különbözőség valódi megtestesítői lépésről lépésre hátraszorulnak a nemzeti viselet és típus hangsúlyozása mögé, és elszigetelődnek a közeljövőtől, ahol a különbözőség már belülről fakad, az eltérés faji alapon történik.

A művészi technikát illetően bármely konkurencia ellen ki merünk állni. Hinais és Myslbek szerzett e téren kiemelkedő érdemeket. Ám kötelességünk és kötelezettségünk ezáltal csak nőtt. A mai fiatal nemzedék érzi, hogy az elvárások, amelyeknek most egyedül kell megfelelnie, a lehető legmagasabbak, a művészet lényegének magától értetődővé kell válnia: a művészetben úgyis a szélsőséges elvárásoknak van létjogosultságuk. S ezek megint csak a régi követelmények lesznek új szigorításokkal kiegészítve: a komolyság és a becsületesség - amellyel a művész önmaga legjobbját és legbensőbb énjét hozza a felszínre; érzéseinek és jellemének legmélyebb alapjait -, s ha tetszik, ha nem ez az alap egységesen mindenkinél cseh alap lesz.

Ezáltal a cseh nemzeti jelleg mindenféle szándékoltság és gond nélkül, önmagától jön létre: ha majd lesz egy sor olyan egyéniségünk, akik művészetükben teljességgel önmagukat adják, létrejön az is, ami a nemzetiségüknél fogva közös bennük, s a jövőben ez jelenti majd a mi művészetünk cseh jellegét.kép5b

Ahogy a holnap cseh polgára lényegesen különbözik a múlt cseh emberétől - nem csupán egy, hanem két-három generáció különbségét jelzi, mivel az „öregek” és a „fiatalok” közötti viszály a létezés és a világnézet alapjaiba épült be ezúttal, s fontosabbá vált, mint általában - épp ebből kifolyólag lesz más a holnap cseh művésze is. A múltból nemcsak a külső formajegyeket fogja felhasználni, mint például a nemzeti hímzés vagy az ornamentika jegyeit, hanem e dekoratív érzék lényegét ragadja meg, amelyet a cseh művészet az ösztönösen pingáló szláv asszonyoktól örökölt; továbbá felhasználja majd a modern művészet minden vívmányát a maga erős énjének kifejezésére, hogy mindazon erőket érvényesítse, amelyek születése pillanatától fogva léteznek benne, a nemzeti hovatartozás erejét, a szép és erős szláv fajt, ha és amennyiben az illető szláv.

Egyszer majd, hatalmas erőfeszítések árán, becsületes munkával elérkezik az az idő, amikor nem gondolunk programokra, vagy nem vesszük figyelembe őket, mert szóhoz jut végre az a generáció, amely megélte mindazt, ami a vérében van, amiért mi nagy igyekezettel megdolgoztunk: a bátorságot, a függetlenséget, a munkáért való lelkesedést - s ez a jövő cseh generációja lesz.

E jövő utáni vágyódásban nincs tagadás, sem a múlt elvetése: a múltra örömmel és szeretettel emlékezünk, mint egy gyönyörű, tovatűnő ábrándra, amely nem kínos mosolyt fakaszt, hanem hálára ösztönöz bennünket - de fontos, hogy ne késlekedjünk, mert az élet és a művészet nagy küzdelme vár reánk, a XX. század harca.