Középkori filozófia



1. A középkori filozófia historiográfiája

 
  • 1.1 Quaestio subtilissima, utrum chimaera in vacuo bombinans possit comedere secundas intentiones; et fuit debatuta per decem hebdomadas in Concilio Constantiensi. (Rabelais, Pantagruel, VII. fejezet)

 

(Lükia fejedelme Bellerophontészt)
„elküldötte először a rémes szörnyű Khimairát
elpusztítani: ez nem földi, de isteni sarj volt,
kecske középütt, sárkány hátul, elől meg oroszlán,
s torkából lobogó tűz lángját fujta riasztón."
(Iliász, 6, 179-182.)

 

  • 1.2 'Theologus non logicus est monstruosus haereticus' est monstruosa et haeretica oratio. Contra dictum commune. (Martin Luther, Disputatio contra scholasticam theologiam [1517], Prop. 45) - „Breviter totus Aristoteles ad theologiam est tenebrae ad lucem" (uő, Weimarer Ausgabe, I, 226.)

 

  • 1.3 „Hamarabb kijutsz a krétai labirintusból, mint a realisták, nominalisták, tomisták, albertisták, occamisták, scottisták tekervényeiből, pedig még nem is soroltam fel minden szektát, csak éppen a legkiválóbbakat. És valamennyiökben annyi a tudás és bonyodalom, hogy szerintem az apostoloknak is másféle lélekre lenne szükségük, ha kénytelenek lennének ezen újfajta teológusokkal összecsapni. (...) már sem a keresztség, sem Péter és Pál, sem Szent Jeromos vagy Szent Ágoston, sőt még maga Szent Tamás, aki pedig ugyancsak Aristotelés a talpán, sem tehet valakit igaz kereszténnyé, ha valamelyik borostyánkoszorús hozzá nem járul, mivelhogy rettentő finoman ítélkeznek." (Erasmus, A balgaság dícsérete, Európa, Budapest, 143-147.o.)

 

  • 1.4 Studia humanitatis: grammatica, rhetorica, poetica, historia, philosophia moralis

 

Septem artes liberales: grammatica, rhetorica, dialectica (trivium); arithmetica, geometria, astronomia, musica (quadrivium)

 

  • 1.5 A középkori filozófia „az egyik legnagyobb csapás (une des plus grandes plaies) volt az emberi szellem számára". (Diderot, Encyclopédie)

 

  • 1.6 Petrarca: „barbari britanni", Leonardo Bruni a brit logikusok ellen: „Nam etiam illa barbaria, quae trans oceanum habitat, in illam impetum fecit. At quae gentes, dii boni? Quorum etiam nomina perhorresco: Farabrich, Buser, Occam, Suiset aliique eiusdem, qui omnes mihi videtur a Rhadamantis cohorte traxisse cognomina. Et quid est (...) in dialectica quod non britannicis sophismatibus conturbatum sit?" (Ad Petrum Paulum Histrum dialogus, In Prosatori latini del Quattrocento, Milano, 1952: 58-60).

 

 

 

II.

 

  • 1.7 Aeterni Patris (1879)
  • 1.8 Doctoris Angelici enciklika (1914): „praecipue", és nem kizárólagosan kell követni Aquinói Szent Tamás tanításait
  • 1.9 Codex Iuris Canonici (1917): „professores omnino pertractent ad Angelici Doctoris rationem, doctrinam et principia, eaque sancte teneant", Can. 1366.; Codex Iuris Canonici (1983): a dogmatika tanárai „sancto Thoma praesertim magistro" kell tanítaniuk a dogmatikus teológiát.

 

  • 1.10. Szövegkiadások: pl.

 

Sancti Thomae Aquinatis doctoris angelici Opera omnia iussu impensaque Leonis XIII. (tertii decimi) P. M. Romae, MDCCCLXXXII.

 

Doctoris seraphici S. Bonaventurae S. R. E. episcopi cardinalis Opera omnia iussu et auctoritate R.mi P. Bernardini a Portu Romanino totius ordinis Minorum S. P. Francisci ministri generalis edita studio et cura PP. Collegii a S. bonaventura ad plurimos codices Mss. Emendata anecdotis aucta prolegomenis scholiis notisque illustrata. Ad Claras Aquas (Quaracchi) prope Florentiam, Ex typographia collegii S. Bonaventurae, MDCCCLXXXII.

 

Guillelmi de Ockham Opera philosophica et theologica ad fidem codicum manuscritporum edita, cura Instituti Franciscani Universitatis Sancti Bonaventurae, St. Bonaventure, N. Y., 1974.

 

  • 1.11 Archives d'histoire doctrinale et littéraire du Moyen Âge (AHDLMA), Paris, 1926/27 ff.
- Beiträge zur Geschichte der Philosophie und Theologie im Mittelalter (BGPTM), Münster
- Franciscan Studies (FStud), 1924 ff.; new series: St. Bonaventure, NY 1941 ff.
- Franziskanische Studien, Münster, 1914 ff.
- Freiburger Zeitschrift für Philosophie und Theologie (FZPhTh) [korábban: Divus Thomas], Fribourg 1954 ff.
- Medieval Studies, New York 1939/40, Toronto 1941 ff.
- Recherches de théologie ancienne et médiévale, Louvain 1929 ff.
- Revue philosophique de Louvain, Louvain, 1946 ff.; korábban Revue néoscholastique
- Studi medievali (1904)-1927; new series I (1928)-18 (1952); series 3: Turin 1960 ff.
- Traditio. Studies in Ancient and Medieval History, Thought and Religion, New York, 1943 ff.
- Cahiers de l'institut du Moyen-Age Grec et Latin, Kopenhagen, 1969 ff.
- Medieval Philosophy and Theology, Notre Dame IN 1991 ff
- Vivarium. A Journal for Medieval Philosophy and the Intellectual Life of the Middie Ages, Leiden 1963 ff.

 

III.

 

  • 1.12 „Keresztény filozófiának nevezek minden olyan filozófiát, amely, jóllehet formálisan megkülönböztetve a két rendet, az ész nélkülözhetetlen segítségének tartja a keresztény kinyilatkoztatást. Annak számára, aki így érti, e fogalom nem egy olyan egyszerű lényegnek felel meg, amelyre egy absztrakt definíció alkalmazható; sokkal inkább egy konkrét történelmi realitásnak felel meg (...).

      Mindenekelőtt, s talán ez attitűdjének legszembeötlőbb vonása, a keresztény filozófus olyan ember, aki választ a filozófiai problémák közül. Elvben képes érdeklődést tanúsítani e problémák összessége iránt, akárcsak bármely más filozófus; gyakorlatilag azonban egyedül, vagy főként azon kérdések iránt érdeklődik, amelyek megoldása fontos vallási élete vezetésének szempontjából. A többi, mint önmagában közömbös dolog, annak tárgya lesz, amit Szent Ágoston, Szent Bernát és Szent Bonaventura mint kíváncsiságot bélyegez meg: vana curiositas, turpis curiositas. (...) Röviden: minden olyan keresztény filozófusnál, aki méltó e névre, a hit egyszerűsítő befolyást gyakorol, és eredetiségük főként a hit befolyásának közvetlenül alávetett területeken nyilvánul meg, tehát az Istenről, az emberről és az ember Istennel való kapcsolatáról szóló tanításban". (Étienne Gilson, L'esprit de la philosophie médiévale (1932), az idézet a magyar fordításból való: A középkori filozófia szelleme, Paulus Hungarus/Kairosz, 2000, 32-33.o.)

 

  • 1.13   „Miközben oly sokan kísérleteztek azzal, hogy  teológiai alapokra helyezzék a filozófiát, egy egyszerű és szerény ember egy csapásra mindent helyretett. Ezt az embert Aquinói Tamásnak hívták, és olyan nyilvánvaló módon igaz dolgokat mondott, hogy - az ő korától a mai napig tartó időszakban - csak igen kevesek voltak eléggé önzetlenek ahhoz, hogy elfogadják azokat. (...) az emberek ugyanis a lehető legjobban igyekszenek megtalálni az igazságot, ám igencsak húzódoznak elfogadni azt. Röviden: megtalálni az igazságot nem nehéz, a nehézség abban áll, hogy ne szaladjunk el az igazság elől, ha már egyszer megtaláltuk.

      Szt. Tamás (...) szentsége és filozófiája ugyanabból a forrásból származik: emberfeletti törekvéséből, hogy utat nyisson az igazság számára; minthogy azonban olyan emberek vették körül, akik nem szívesen tették ugyanezt, vagy legalábbis nem ugyanolyan mértékben, még Tamás halálát követően is úgy mentek tovább a dolgok, mintha az igazság kimondatlan maradt volna. (..)

A középkori gondolkodás akkor lépett a szkepticizmus útjára, amikor Ockham filozófiája mély gyökeret eresztett az európai egyetemeken a 14. században"

(Étienne Gilson, The Unity of Philosophical Experience, New York, 1937, 61-62.o.; 90.o.)

  • 1.14     Valamely filozófia abban a mértékben szűnik meg filozófia lenni, amilyen mértékben kereszténnyé válik" (Fernand Van Steenberghen, Introduction a l'étude de la philosophie médiévale, 1974, 96.old.); „A filozófia vagy a tiszta ész tudománya (Wissenschaft reines Vernunftwissen), vagy egyáltalán nem létezik." Gallus M. Manser, „Gibt es eine christliche Philosophie?" Divus Thomas, 14 (1936)
  • 1.15 A skolasztikus módszer az ész használatának segítségével betekintést kíván nyerni a kinyilatkoztatott igazságokba, hogy ezáltal

1. a természetfölötti igazságot a gondolkodó emberi értelem számára tartalmilag közelebb hozza,

2. lehetővé tegye ennek szisztematikus és átfogó bemutatását,

3. képes legyen megoldani azokat az ész álláspontjából tett ellenvetéseket, amelyek a kinyilatkoztatás ellen irányulnak.

(Martin Grabmann, Die Geschichte der scholastischen Methode, 1909, 36-37.0.)

 

  • 1.16 A középkortudomány legmagasabb mércéjét összekapcsoljuk a kortárs filozófusok -elsősorban az analitikus tradíción belül működők - meglátásainak és érdeklődésének figyelembevételével, s ezáltal reményeink szerint úgy mutatjuk be a középkori filozófiát, hogy az hozzájárul majd annak a korszaknak a letűnéséhez, amelyben a középkor filozófiáját valamiféle filozófiai gettóban tanulmányozták (...)" (The Cambridge History of Later Medieval Philosophy, ed. by Norman Kretzmann, Anthony Kenny, Jan Pinborg, 1982, 3.old.)

 




2. A görög, arab és zsidó filozófia recepciója a 12-13. században

2. 1. Görög-latin fordítások

 

  • „Latinorum cogente penuria" (Alfanus de Salerno, † 1085) - Nemesius de Emesa, De natura hominis

 

  • Calcidius, Timaeus, 17A - 53B

 

  • Henricus Aristippus (fl. 1154-62), Menon, Phaidon (1150-es évek)

 

  • Logica vetus: Categoriae, De interpretatione, Isagoge (Boëthius † 524)

 

  • Logica nova: Analytica Priora, Topica, Sophistici Elenchi (Boëthius)

 

Analytica Posteriora:  a. Jacobus Veneticus Graecus (fl. 1125-1150)

b. 'translatio Ioannis' (1159 előtt):

'Nam translatio Boëthii apud nos integra non invenitur, et id ipsum quod de ea reperitur vitio corruptionis obfuscatur. Translationem vero Iacobi obscuritatis tenebris involvi silentio suo peribent Francie magistri, qui quamvis illam translationem et commentarios ab eodem Iacobo translatos habeant, tamen notitiam illius libri non audent profiteri.' (C. H. Haskins, Studies in the History of Medieval Science, HUP, 1927, 229.o.)

 

  • Burgundius Pisanus (1110 körül-1193), Henricus Aristippus, valamint Jacobus Veneticus Graecus görög-latin Arisztotelész-fordításai:
    • De generatione et corruptione
    • Nikomakhoszi Etika, II-III. könyv
    • Metafizika
    • Fizika
    • De anima
    • a Parva naturalia jelentős része
    • Második Analitika
    • Szofisztikus cáfolatok
    • a Meteorologica negyedik könyve (Henricus Aristippus).

 

  • Robertus Grosseteste (Robertus Lincolniensis; 1168 körül-1153);  Arisztotelész, Nikomakhoszi Etika, 1246-47 körül,  fölhasználva a mű korábbi részleges fordításait, görög munkatársai segítségével;

 

  • Guillelmus de Moerbeka (ca. 1215-1286); Aquinói Tamás és Guillelmus között nincs kimutatható kapcsolat; Guillelmus „új" Arisztotelész-fordításai nagyrészt már meglévő fordítások revideált változatai;
  • új Arisztotelész-fordítások (görög-latin): De motu animalium, De progressu animalium, a Politika, Poétika.
  • Arisztotelész-kommentárok új fordításai:
  • o Szimplikiosz Kategóriák és De coelo-kommentárja,
  • o Ammoniosz Hermeneutika-kommentárja,
  • o Aphrodisziászi Alexandrosz Meteorologica és De sensu-kommentárja
  • o Philoponosz és Themisztiosz De anima-kommentárjai
  • Proklosz-fordítások: Elementatio theologica, Parmenidész-kommentár, a Timaiosz-kommentár egy része, valamint három rövid Proklosz-mű, a De Providentia, De Libertate, De Malo.

 

 

2.2 Arab-latin fordítások:

 

A legfontosabb fordítók a 12. század első felében:

 

  • Adelardus Bathensis (fl. XII. század első fele)
  • Johannes Hispalensis (fl. 112-1152)
  • Hugo Santallensis (fl. XII. század első fele)
  • Petrus Alfonsi (kb. 1060 - kb. 1140)
  • Plato Tiburtinus (fl. 1134-1145)
  • Robertus Ketenensis (fl. XII. század első fele)
  • Hermannus de Carinthia (fl. 1138-1143)

 

2.2.1 Toledo (XII. sz. közepe - XIII. sz. közepe)

 

  • reconquista (1085); VI. Kasztíliai Alfonz: 'két vallás királya', mozarabok
  • Raymundus de Sauvetat (1124-1152); Costa ben Luca De differentia spiritus et animae, ford. Iohannes Hispalensis et Limensis („Raymundo Toletano episcopo")
  • Iohannes (1152-66)

 

  • Dominicus Gundissalinus (fl. 1178-81); 1162 és 1181 között számos toledói oklevélben előfordul a neve; az első ismert segítője a zsidó Avendauth , akit az almohadok elől Cordobából Toledóba menekült zsidó filozófussal, Abraham ibn Daud-dal azonosítanak; később: egy bizonyos Johannes Hispanus, aki valószínűleg mozarab volt. Dominicus Gundissalinus és Avendauth a század közepe táján hozzáfogott Avicenna  (Ibn Szina; 980-1037) filozófiai enciklopédiájának, a Kitab al-Shifának (A gyógyítás könyve) a fordításához.  A fordítók szándéka: a nyugati tudósok számára Arisztotelész-kommentárokat hozzáférhetővé tenni azzal, hogy lefordítják Avicenna szövegeit.
    • Dominicus Gundissalinus később Johannes Hispanus-szal együttműködve lefordította Avicenna Metafizikáját is; lefordította továbbá Algazel (Al-Ghazali; 1058-1111) A filozófusok intenciói, valamint a zsidó Avencebrol (Salomon Ibn Gabirol; 1021-1051) arab nyelven írt Fons vitae (Az élet forrása) című művét.

 

  • Gerardus Cremonensis ('dictus magister') - 1114-1187 (71 fordítás)

Ptolemaeus, Almagest (Kr. u. 140 k.; tr. ar. 827; tr. gr.-lat. 1160k; tr. Gerardi 1175) 'Hé mathématiké szüntaxisz', 'Ho megasz asztronomosz', Almagest - 'Al Megiszté'; Almagestum parvum (ca. 1175-1250)

  • o Arisztotelész: Második Analitika, Fizika, De coelo, De generatione et corruptione, a Meteorologica I-III. könyve
  • o Liber de causis vagy Liber Aristotelis de expositione bonitatis purae: pszeudo-arisztotelészi irat
  • o Al-Farabi (megh. 950): De ortu scientiarum, De intellectu et intellecto
  • o Isaac Israeli, Liber de Definitionibus

 

  • Philippus de Tripoli, Secretum secretorum, ca. 1243

 

 

Reverentissimo Toletanae sedis archiepiscopo et Yspaniarum primati Iohanni, Avendehut israelita, philosophus, gratum debitae servitutis obsequium.

Cum omnes constent ex anima et corpore, non omnes sic certi sunt de anima sicut de corpore.

Quippe cum illud sensui subiaceat, ad hanc vero non nisi intellectus attingat. Unde homines sensibus dediti, aut animam nihil credunt, aut si forte ex motu corporis eam esse coniiciunt, quid vel qualis sit plerique fide tenent, sed pauci ratione convincunt.

Indignum siquidem ut illam partem sui qua est sciens, homo nesciat, et id per quod rationalis est, ratione ipse non comprehendat. Quomodo enim iam se vel Deum poterit diligere, cum id quod in se melius est convincitur ignorare ? Omni etenim paene creatura homo corpore inferior est, sed sola anima ceteris antecellit, in qua sui creatoris simulacrum expressius quam cetera gerit.

Quapropter iussum vestrum, Domine, de transferendo A. philosophi de anima, effectui mancipare curavi, quatinus  vestro munere et nostro labore, Latinis fieret certum, quod hactenus exstitit incognitum, scilicet an sit anima, et quid et qualis sit secundum essentiam et effectum, rationibus verissimis comprobatum.

Habes ergo librum, vobis praecipiente, et me singula verba vulgariter proferente, et Dominico archidiacono singu1a in latinum convertente, ex arabico translatum: in quo, quicquid Aristo. dixit in libro suo de anima, et de sensu et sensato, et de intellectu et intellecto, ab auctore libri scias esse collectum; unde postquam, Deo volente, hunc habes in hoc illos tres plenissime vos habere non dubitetis.

 

 

Jánosnak, Toledó lehető legtiszteletreméltóbb érsekének, Spanyolország egyik legelőkelőbb urának az izraelita Avendauth, a filozófus, hódolatát küldi (...) Habár mindenkinek van lelke és teste is, nem mindenki rendelkezik ugyanazzal a bizonyossággal a lélek és a test vonatkozásában. Amíg ugyanis ez utóbbi az érzékeknek van alávetve, az előbbihez csak az értelem ér fel. Ennélfogva az érzékekhez kötött emberek vagy nem létezőnek hiszik a lelket, vagy esetleg akként vélekednek, hogy a test mozgása révén jön létre, s azt, hogy micsoda és miféle a lélek, a legtöbbjük esetében a hitük határozza meg, s csak keveseknél az értelem. (...)

Ennélfogva gondoskodtam arról, Uram, hogy - rendelkezésednek megfelelően - Avicennának, a filozófusnak a lélekről írott művét lefordítsam, s ezáltal a latinok (a Te támogatásod és a mi munkánk révén) bizonyosságot szerezhessenek arról, amivel kapcsolatban eddig tudatlanok voltak, hogy tudniillik (...) létezik-e a lélek, hogy micsoda az, s mi jellemzi a lényege és a hatásai szerint.

Íme tehát rendelkezésedre áll az arabból átültetett  könyv, amit megrendeltél, s amit én szavanként lefordítottam a köznyelvre, Dominicus archidiakónus pedig szavanként latinra fordított (...).

 

Girardus Toletanus, qui Galippo mixtarabe interpretante, Almagesti latinavit", vö.: Daniel of Morley, Philosophia, ed. G. Maurach, Mittellateinisches Jahrbuch, 1979, 244-245.o.

 

 

 

  • Adelard de Bath: „Arabum studia"

 

  • Daniel of Morley: „Sed quoniam doctrina Arabum, que in quadruvio fere tota existit, maxime his diebus apud Tholetum celebratur, illuc, ut sapientiores mundi philosophos audirem, festinanter properavi." (Daniel de Morley, Philosophia, ed. G. Maurach, Mittellateinisches Jahrbuch, 1979: 212)

 

  • Thaddeus de Hungaria, 1175

 

2.2.2 Averroës Latinus

 

  • Averroës (Ibn Rushd; megh.1198): commentarium magnum, (tafszír), commentarium medium, epitome
  • Michael Scottus (1175 körül-1235), Arisztotelész művei Averroës (Ibn Rushd; 1126-1198; a „Kommentátor") kommentárjaival;  
  • 'M. magister scholarum' (?) Toledo, 1208;
  • Michael Scottus 1229 előtt elhagyta Toledót;
  • II. Frigyes udvari asztrológusa, Palermo

 

  • Hermannus Alemannus (Toledo, ca. 1240-1256), Arisztotelész, Rétorika (Averroës közepes kommentárjával); Liber Nichomaciae (Averroës közepes kommentárja, Toledo, 1240)

 

 

  • további Averroës-fordítók: Guillelmus de Luna (róla gyakorlatilag semmit sem tudunk); Petrus Gallego O.F.M. (megh. 1267)

 

 

 

2.3 Párizs - Arisztotelész-recepció

 

  • 1210 (Sens): „Nec libri Aristotelis de naturali philosophia nec commenta legantur Parisius publice vel secreto et hoc sub pena excommunicationis inhibemus."
  • 1215 (Robert de Courçon kardinális, pápai legátus statútuma): „Non legantur libri Aristotelis de methaphisica et de naturali philo sophia nec summe de eisdem, aut de doctrina magistri David de Dinant, aut Amalrici heretici, aut Mauricii Hyspani."

 

  • Toulouse (1229): „Libros naturales, qui fuerant Parisius prohibiti, poterunt illic audire qui volunt nature sinum medullitus perscrutari." (Chart. I., 131)

 

  • Parens scientiarum (1231. április 13): „(...) magistri artium (...) libris illis naturalibus, qui in Concilio provinciali ex certa causa prohibiti fuere, Parisius non utantur, quousque examinati fuerint et ab omni errorum suspitione purgati."

 

  • Jacobus de Vitry (megh. 1241): „Ex philosophis autem quaedam possumus assumere ad commodum causae nostrae. Boethius quidem de consolatione totus catholicus est et moralis. Alii autem multa falsa et vana dixerunt, sicut Plato, qui planetas deos asseruit, et Aristoteles, qui mundum aeternum fuisse dogmatizavit. Unde in libris, quos naturales appellant, valde cavendum est, ne ex nimia inquisitione erremus. (...) Quum igitur libri theologici christiano possunt sufficere, non expedit in libris naturalibus nimis occupari." (ld. Grabmann, Die Geschichte der schol. Methode, II, 1911, 124.o.)

 




3. A középkori egyetemek

Oktatási formák és filozófiai műfajok

 

I.

  1. A katedrálisok iskolái - Laon -Chartres - Exeter - Lincoln, de nem ezekből lettek az egyetemek, hanem Párizsból és Oxfordból

 

montani (Mont St-Genevieve; ma: Quartier Latin, Abaelardus: 1132)

parvipontani (Petit-Pont, Adamus Parvipontanus)

porretani (Gilbertus Porretanus)

secta meliduna v. Melidunenses (Robert de Melun)

 

 

  1. studium generale, 'universitas vestra' - kb. 'közösség'; studium generale ex consuetudine,
  2. studium particulare
  3. fakultások
  4. artes-tanulmányok - 6 év, 14/15 - 21, teol. - 8 év, ebből 4 év Biblia (6 év), 2 év Sent., majd baccalaureus sententiarius
  5. Párizs: négy akadémiai nemzet (nationes)
  6. consiliarius, procurator, rector, cancellarius
  7. törvényes testület: 1. írott statútumok, 2. mint testület perelhet és perbe fogható; 3. tisztségviselőket választhat; 4.pecsét
  8. licentia legendi/regendi
  9. inceptio
  10. ius ubique docendi - a gyakorlatban nem működött
  11. magister - professor - doctor -szinonímák, de a doctor - főleg jogász - 15.sz (főleg Anglia): magister - artes; doctor - magasabb fakultás
  12. magistri actu regentes - magistri non regentes
  13. collegium scholasticum = collegium ecclesiasticum
  14. Krakkó első alapítás: 1364; de 1397 -Jagelló Ulászló, 1400 - új oklevél - 18.338 beiratkozott hallgatója volt a 15. században, ebből 16% magyar (kb. 3000); Óbuda -  1389, Zsigmond király; Pécs (I. Lajos, 1360 - V. Orbán bullája 1367), Pozsony, 1467

 

II. Oktatási formák

 

  1. lectio: legere ordinarie - legere cursorie; lectio ordinaria, lectio extraordinaria avagy lectio cursoria
  2. glosszák (scholia)
  3. commentarium, sententiae, quaestio-kommentárok
  4. reportatio, ordinatio
  5. disputatio, opponens - quaerens; respondens; a disputa eredete: Topika;
  6. quaestio
  7. ars obligatoria

 

III. Quaestio (articulus)

 

1.'(Quaeritur) utrum ................................?' ('titulus quaestionis')

2. 'Et arguitur/videtur quod sic/non ..............'

3.'Sed contra.............'

4.'Ad hoc dicendum est/Respondeo dicendum...........'

corpus queastionis
determinatio
determinatio magistralis

5. Ad obiectiones (Ad 2.)

 

A disputa P. Mandonnet leírása szerint:

„Amikor egy magiszter disputát tartott, azon a délelőttön az összes többi magiszter és baccalaureus előadása elmaradt a karon. Csak a disputát vezető magiszter tartott egy rövid előadást, hogy valamennyi résztvevőnek elegendő időt adjon a megérkezésre - azután pedig kezdetét vette a disputa, ami betöltötte a délelőtt jelentős részét. A megjelenés kötelező volt a kar valamennyi baccalaureusa és az illető magiszter összes hallgatója számára. A többi magiszter és diák feltehetőleg szabad volt ez idő alatt, de aligha kétséges, hogy a vitavezető hírneve és a vita tárgya szerint kisebb-nagyobb létszámban ők is a hallgatók létszámát szaporították. A párizsi papság, az átutazóban levő plébánosok vagy más egyházi személyiségek nagy kedvvel látogatták ezeket a lelkesítő szócsatákat. A disputa volt a klerikusok lovagi tornája.

A kérdést, a disputa tárgyát a leendő vitavezető magiszter már jó előre kijelölte. Akár a megbeszélt időpontot, ezt is kihirdették a kar többi iskolájában (...)

A disputa a magiszter elnöklése alatt folyt le, de magában a vitában mégsem ő töltötte be a vezető szerepet. Baccalaureusára várt ez a feladat, neki kellett megválaszolni a kérdéseket, s ő ezzel saját gyakorlatát, tanársegédi munkáját kezdte meg. A disputa résztvevői sorra elmondták különböző irányú ellenvetéseiket - legelőször a magiszterek, utána a baccalaureusok, majd, ha még maradt idő, a diákok is. A baccalaureus választ adott a felvetett kérdésekre, és ha szükség volt rá, a magiszter is segítségére sietett. Dióhéjban összefoglalva, ilyen lehetett egy átlagos disputa menete; mindez azonban csak az első felvonás, bár kétségtelenül a legfontosabb és legmozgalmasabb rész.

Az ellenvetések, a problémák, amelyeket a vita folyamán minden előre meghatározott rendszer nélkül vetettek fel és oldottak meg, végül meglehetősen zilált dogmatikus anyagot alkottak (...). Mindenesetre az első, kidolgozó ülés után egy másodikra is szükség volt, s ez a determinatio magistralis  nevet viselte".

A magiszter a vita utáni első oktatási napon újra kézbe vette az anyagot, „logikus rendbe szedte és végleges formába öntötte a tézisével szemben felmerült ellenvetéseket. Néhány megjegyzést fűzött hozzájuk, melyek már az általa javasolt megoldás irányába mutattak. Ezután következett a determinatio leglényegesebb része: egy hosszabb-rövidebb doktrinális fejtegetés a vitatott problémáról. Végezetül pedig választ adott minden egyes ellenérvre, amit felhoztak tézise ellen.

A mester vagy egy hallgató által vezetett determinatio-jegyzőkönyvek foglalják össze a disputák végeredményeit, ezekből áll össze az az iratcsoport, amit quaestiones disputatae („megvitatott kérdések") néven ismerünk. A quaestio disputata ezért nem magának a disputának, hanem a magiszter determinatiojának valamiféle jegyzőkönyve, avagy gyorsírásos változata"  (J. Le Goff, Az értelmiség a középkorban, Magvető, Budapest, 1979, 128-130.o.).

 

Quodlibet-disputa (P. Glorieux leírása):

 

„Az összejövetel általában a tercia vagy a sexta idejében kezdődik. mindenesetre korán reggel, mivel hosszú ideig is eltarthat. Ami legtalálóbban jellemi,  az szeszélyes, rögtönzött lefolyása, a bizonytalanság légköre, mely állandóan körülveszi. Disputa, eszmecsere ez is, mint annyi más, de külön!eges jelleget ad neki, hogy itt a kezdeményezés nem a mester, hanem a hallgatóság kezében van. Az átlagos disputák esetében a magiszter előre kihirdeti a megvitatásra kerülő témákat, hosszan gondolkodhat rajtuk, és előre kidolgozza válaszait. A quodlibet-vitákon viszont bárki bármilyen problémát előhozhat. És éppen ez a vitára kiálló magiszter számára a legnagyobb veszély. Minden rendű és rangú kérdés vagy ellenvetés felvetődhet, ellenséges, kíváncsi, rosszindulatú _- ki is törődik vele. Van, aki jóhiszeműen érdeklődik, hogy a magiszter véleményét megismerje, van, akinek fő célja. hogy önellentmondásba bonyolítsa, vagy megnyilatkozásra bírja olyan „rázós" kérdésekben, melyekhez legszívesebben sohasem nyúlna. Olykor egy kíváncsi idegen, olykor valamely nyugtalan elme, olykor pedig egyik féltékeny riválisa tesz kísérletet arra, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza. A felvetett problémák sok esetben világosak és izgalmasak, máskor viszont a magiszter csak nagy fáradsággal veheti ki a kérdések pontos horderejét, valódi tartalmát. Néhányan jámboran megmaradnak a tisztán intellektuális területen, mások kérdései mögött viszont elsősorban politikai vagy becsmérlő hátsó gondolatok rejlenek ... Nem mindennapos lélekjelenlétre és mindenre kiterjedő szakértelemre van tehát szüksége annak, aki egy quodlibet-disputára ki mer állni." "  (J. Le Goff, Az értelmiség a középkorban, Magvető, Budapest, 1979, 131-132.o.).

 

IV. Fontosabb középkori egyetemek:




4. Szemantika, logika I.

A.

Logica vetus vagy ars vetus: Categoriae, De interpretatione, Isagoge +

De sex principiis (Gilbertus Porretanusnak tulajdonították)

Logica nova vagy ars nova: Analytica Priora (1120-30-as évektől): Topica, Sophistici Elenchi, Analytica Posteriora

Logica vetus + Logica nova = Logica antiqua vagy logica antiquorum

Logica moderna vagy logica modernorum: A logica modernorum kifejezés arra a logikai anyagra vonatkozott, amely nem volt közvetlenül visszavezethető a logica antiquára.

  • a kategorematikus terminusok szemantikai tulajdonságainak elmélete (proprietates terminorum)
  • consequentiák
  • a szünkategorematikus terminusok elmélete (syncathegoremata)
  • ide tartoztak a szofizmákkal és a szemantikai paradoxonokkal foglalkozó értekezések is, amelyek a tradicionális szillogisztika és topika körén kívül eső problémákat tárgyaltak.

 

Proprietates terminorum: significatio, suppositio, appellatio, copulatio, ampliatio, restrictio

Terministae, (terminizmus - modizmus; ld. Szemantika, logika II.)

 

B.

1. Arisztotelész, Hermeneutika, 16a 3-8

„Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei , amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok; s azok, amelyekrõl e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok. Ezzel azonban A lélekrõl címû munkám már foglalkozott, mert más tárgykörbe tartozik."

Boëthius, Comm. in libr. Arist. Peri hermenias, I, c. 1:

 

„(...) ea quae sunt in voce res intellectusque significent, principaliter quidem intellectus, res vero quas ipsa intelligentia comprehendit secundaria significatione per intellectum medietatem, (...)

 

 

„(...) azok, amik a beszédben elhangzanak, a dolgokat és a fogalmat jelölik, elsőképpen azonban a fogalmat, a dolgokat pedig, amelyeket az értelem megragad,  csak az értelem közvetítésével,  másodlagos jelölés révén (...)"

 

 

Aquinói Szent Tamás: Kommentár

Arisztotelész Hermeneutika című művéhez

 

"(...) Azokkal a benyomásokkal kapcsolatban pedig, amelyek a lélekben vannak, meg kell fontolnunk, hogy a lélek benyomásainak általában az érzéki vágyakozás affekcióit szokták nevezi, mint amilyen például a harag, az öröm és más effélék (...). És igaz, hogy bizonyos emberi hangok természettől fogva az efféle benyomásokat jelölik, ahogyan a betegek sóhaja és egyebek (...). Most azonban az emberi elrendelés folytán jelentéssel bíró szavakról beszélünk, s ezért a lélek benyomásait itt az értelem azon gondolataiként kell értelmeznünk, amelyeket - Arisztotelész álláspontja szerint - a névszók, az igék és a mondatok jelölnek. Nem lehetséges ugyanis, hogy közvetlenül magukat a dolgokat jelöljék, ahogyan az nyilvánvaló a jelölés módjából: ez a név «ember» ugyanis az egyes emberektől absztrahált emberi természetet jelöli, s ezért nem lehetséges, hogy az emberi egyedeket közvetlenül jelölje. A platonikusok azt mondták, hogy jelölje az ember elkülönült ideáját magát, ám minthogy Arisztotelész véleménye szerint ez nem létezik valóságosan absztrakt létezőként, hanem csak az értelemben van, ezért azt kellett állítania Arisztotelésznek, hogy a szavak közvetlenül az értelem fogalmait jelölik, s ezek közvetítésével a dolgokat. (...)

Vegyük észre, hogy a betűket a szavak jeleinek, azaz megjelöléseinek nevezte, a szavakat pedig - hasonlóképpen - a lélek benyomásai jeleinek; a lélek benyomásait azonban a dolgok hasonmásainak. S ezt azért tette így, mert a lélek a dolgot csak valamiféle, az érzékelőképességben vagy az értelemben létező hasonmása révén ismeri csak meg. A betűk azonban oly módon jelei a szavaknak, a szavak pedig a dolgoknak, hogy nem veszünk észre olyasmit bennük, ami hasonlóság lenne, pusztán az emberi elrendelést vesszük észre, ahogyan az más jelek esetében is történik, például a kürt esetében, amely a háború jele. A lélek benyomásainak esetén azonban észre kell vennünk a hasonlóságot, amelynek révén ezek ábrázolják a dolgot, minthogy e benyomások természetes módon jelölik a dolgokat, s nem emberi elrendelés révén.

Némelyek azonban kifogásolják, hogy a lélek benyomásairól (amelyeknek a szavak a jelei) azt állítja [Arisztotelész], hogy azok mindenkinél ugyanazok.

Először is azért, mert a különböző embereknek különböző véleményük van a dolgokról, s ennélfogva úgy tűnik, hogy a lélek benyomásai nem ugyanazok mindenkinél. Erre azt válaszolja Boëthius, hogy Arisztotelész itt a lélek benyomásait az értelem fogalmainak nevezi, az értelem pedig soha sem téved, s így a fogalmainak is ugyanazoknak kell lenniük mindenkinél, mivel az, aki nincs összhangban az igazsággal, nem használja az értelmét. Ám minthogy még az értelemben is lehet hamisság, amennyiben az összekapcsol és szétválaszt, ám nem amennyiben a dolog mibenlétét, azaz esszenciáját ismeri meg (ahogyan azt A lélek  harmadik könyvében is olvashatjuk), az iménti megjegyzést az értelemnek azokra az egyszerű fogalmaira kell vonatkoztatnunk, amelyek ugyanazok mindenkinél, s amelyeket inkomplex módon jelölnek a szavak, mivel ha valaki igazán megérti,  mi az ember, bárki ragadjon is meg valami mást [mint az embert], nem érti meg, mi az ember. (...).

Ezen túlmemenően azonban egyesek azt a homonímokra alapozott ellenvetést teszik, amelynek értelmében ugyanahhoz a szóhoz nem ugyanaz a -  mindenkinél azonos - benyomás kapcsolódik. Porphyriosz erre azt válaszolja, hogy az az ember, aki a szót kimondja, az értelem egyetlen fogalmát jelöli vele, s ha a másik ember, akihez beszél, valami mást ért, megmagyarázza az általa használt szó jelentését, hogy ugyanarra gondoljanak mindketten. - Helyesebb azonban azt mondani: Arisztotelész intenciója nem az, hogy a szó vonatkozásában állítsa a lélek fogalmainak azonosságát (hogy tudniillik egy adott szóhoz egy fogalom tartozik), hiszen a szavak különbözőek a különböző embereknél, hanem az a szándéka, hogy a lélek fogalmainak azonosságát a dolgok vonatkozásában állítsa, amelyeket hasonlóképpen azonosaknak nevez.

 

(Ford: Borbély Gábor)

William of Ockham

Summa logicae, I. rész, 1. fejezet

 

Tudnunk kell (...), hogy miként Boëthius szerint (Kommentár a Herméneutika első könyvéhez) háromféle beszéd [oratio] van, tudniillik az írott, a kimondott [prolata] és a mentális [concepta] (amely csak az értelemben létezik), úgy a terminus is háromféle, tudniillik írott, kimondott és mentális. Az írott terminus annak a - valamely testre leírt - állításnak a része, amelyet testi szemünkkel látunk vagy láthatunk. A kimondott terminus annak az állításnak a része, amelyet a szánkkal kimondunk, s amelyet meghallhatunk testi fülünkkel. A mentális terminus a léleknek az a fogalma [intentio] vagy módosulása, amely természettől fogva jelöl vagy másodlagosan jelöl [consignificat] valamit (vö. De int., 16b 6), s amely része lehet valamely mentális állításnak és az általa megjelölt dolog helyett állhat. Ezek a mentális terminusok és a belőlük kialakított mentális állítások ennélfogva azokkal a mentális szavakkal azonosak, amelyekről Szent Ágoston A Szentháromság című művének tizenötödik könyvében azt állítja, hogy nem tartoznak egyetlen nyelvhez sem, mivel pusztán az elmében állnak fönn s nem mondhatók ki, habár a szavakat, amelyek ezeknek alárendelt jelek, kimondjuk.

Azt állítom azonban, hogy a szavak nem azért a lélek fogalmainak vagy intencióinak alárendelt jelek, mert - a «jelek» szót tulajdonképpeni értelemben véve - maguk a szavak elsődlegesen és tulajdonképpeni értelemben mindig magukat a lélek fogalmait jelölnék, hanem mert a szavaknak azért adunk jelentést, hogy ugyanazokat a dolgokat jelöljük velük, amiket az elme fogalmai jelölnek. Ez oly módon történik, hogy a fogalom mindenekelőtt természettől fogva jelöl valamit s a szó csak másodlagosan jelöli ugyanazt a dolgot, olyannyira, hogy az a szó, amelynek azért adtunk jelentést, hogy valamely, az elme fogalma által jelölt dolgot jelöljön, maga is megváltoztatná a jelentését  (méghozzá pusztán ettől, új jelentésadás nélkül), ha az említett fogalomnak megváltoznék a jelölete. Csakis ezért mondja azt a Filozófus, hogy «a szavak a lélek módosulásainak jelei». Ez az értelme annak is, amit Boëthius állít, amikor azt mondja, hogy a szavak fogalmakat jelölnek. S általában minden szerző mindössze azt kívánja mondani (amikor azt állítják, hogy valamennyi szó módosulásokat jelöl vagy ezeknek a jele), hogy a szavak olyan jelek, amelyek másodlagosan jelölik azokat a dolgokat, amelyeket a lélek módosulásai elsődlegesen jelentenek (importantur), habár egyes szavak elsődlegesen a léleknek azokat a módosulásait avagy fogalmakat jelölik, amelyek másodlagosan

mindazonáltal a lélek más intencióit jelölik, ahogyan azt a későbbiekben meg fogjuk mutatni. S ahogyan arról beszéltünk, hogy miként viszonyulnak a szavak a módosulásokhoz avagy intenciókhoz avagy fogalmakhoz, ugyanúgy kell gondolkodnunk arról a viszonyról, amely az írás és a szavak között áll fönn.

Ezek között a terminusok között azonban bizonyos különbségeket fedezünk fel. Az egyik az, hogy a fogalom vagy a lélek módosulása természettől fogva jelöli mindazt, amit jelöl, a kimondott vagy írott terminus azonban csakis az akarattól függő jelentésadás folytán jelöl bármit is.

Ebből egy másik különbség következik, az tudniillik, hogy tetszés szerint változtathatunk azon, hogy a kimondott vagy leírt szó mit jelöljön, a mentális terminus jelöletét azonban senki sem változtathatja meg tetszés szerint. (...)

 

(Ford.: Borbély Gábor)

 

 

C.

 

2. Arisztotelész, Első analitika, 70a 6:

„Az enthyméma valószínű tételekből és jelekből való következtetés. (...) A jel (...) bizonyító tétel (...), amely vagy szükségszerű, vagy általánosan elfogadott, mert aminek a lételéből van, vagy aminek a korábbi vagy későbbi keletkezéséből keletkezett a dolog, az jele ama dolog megtörténésének vagy létének." (Aristotelés, Organon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 377.o., ford. Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós)

Arisztotelész, Rétorika, 1357b:

„Ha (...) valaki ezt mondaná: 'Az, hogy lázas, a betegség jele' vagy: 'Az, hogy teje van, annak a jele, hogy gyereket szült' az ilyen jel szükségszerű. Csak ezek a jelek azok, amelyek bizonyságok, mert egyedül ezek cáfolhatatlanok, ha valóban léteznek." (Gondolat, Budapest, 1982, 16.o., ford. Adamik Tamás)

 

3. A jel sztoikus definíciója: „igaz előtag egy helytálló feltételes állításban, amely az utótag kimutatására szolgál." (Sextus Empiricus, Adv. Mathem., VIII., 245; ld. még: A pürrhonizmus alapvonalai, II, 97-106)

Feltételes állítás v. kondícionális: Def: (A É B) Û ~(A & ~B)

4. Origenész: „signum namque dicitur, cum per hoc quod videtur aliud aliquid indicatur ..." (In. Rom., 4, 2, PG 14, 968)

5. Aurelius Augustinus

a. A keresztény tanítás (De doctrina christiana; 396- 426), II. könyv, 1. fejezet:

„A jel ugyanis olyan dolog, mely alkalmas arra, hogy érzékeinkbe vésődő látszata mellett még valami másra is ráirányítsa gondolatunkat. (...) A jelek között találunk (...) természeteseket és mesterségeseket. Természetesek, amelyek minden akarattól, vagy jelzési törekvéstől függetlenül is alkalmasak arra, hogy magukon kívül valami másnak az ismeretére vezessenek, mint pl. a füst, mely jelzi a tüzet. Nem jelzési szándékkal teszi ezt, de a tapasztalati tények ismerete és figyelembevétele által mégis rájövünk, hogy tűz van a közelben, ha csupán a füst kanyargása tűnik is elénk. Ebbe a csoportba tartozik az átvonuló állat csapása is. (...) Mesterséges jelek pedig azok, amelyeket bizonyos élőlények adnak egymás számára kölcsönösen, hogy amennyire lehetséges, megjelöljék általuk lelkük mozdulásait (motus animi sui), érzelmeiket, vagy bármiféle gondolataikat. Nincs más oka részünkről az ilyen jelzésnek, vagyis jeladásnak (significandi, id est signi dandi), minthogy a jeladó fölidézze, azután áthelyezze a másik ember lelkébe, amit ő is lelkében hordoz."

b. De trinitate, XV, 10. 19 -20

„Quisquis igitur potest intellegere verbum, non solum antequam sonet, verum etiam antequam sonorum eius imagines cogitatione volvantur: hoc enim est quod ad nullam pertinet linguam, earum scilicet quae linguae appellantur gentium, quarum nostra latina est: quisquis, inquam, hoc intellegere potest, iam potest videre per hoc speculum atque in hoc aenigmate(1Cor 13, 12)  aliquam Verbi illius similitudinem, de quo dictum est: In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum, et Deus erat Verbum. (...)

Formata quippe cogitatio ab ea re quam scimus, verbum est quod in corde dicimus: quod nec graecum est, nec latinum, nec linguae alicuius alterius; sed cum id opus est in eorum quibus loquimur perferre notitiam, aliquod signum quo significetur assumitur. Et plerumque sonus, aliquando etiam nutus, ille auribus, ille oculis exhibetur, ut per signa corporalia etiam corporis sensibus verbum quod mente gerimus innotescat. (...)

Sed haec atque huiusmodi signa corporalia sive auribus sive oculis praesentibus quibus loquimur exhibemus: inventae sunt autem litterae, per quas possemus et cum absentibus colloqui: sed ista signa sunt vocum, cum ipsae voces in sermone nostro earum quas cogitamus signa sint rerum."

„Proinde verbum quod foris sonat, signum est verbi quod intus lucet, cui magis verbi competit nomen. Nam illud quod profertur carnis ore, vox verbi est: verbumque et ipsum dicitur, propter illud a quo ut foris appareret assumptum est. Ita enim verbum nostrum vox quodam modo corporis fit, assumendo eam in qua manifestetur sensibus hominum; sicut Verbum Dei caro factum est, assumendo eam in qua et ipsum manifestaretur sensibus hominum. Et sicut verbum nostrum fit vox, nec mutatur in vocem; ita Verbum Dei caro quidem factum est, sed absit ut mutaretur in carnem."

  „(...) aki képes megérteni a szót, nemcsak mielőtt hangzik, hanem még mielőtt a hangok képei felvetődnének a gondolkodásban (s ez a beszéd nem tartozik egyetlen nyelvhez sem, vagyis a nemzetek nyelvéhez, mint amilyen a mi latin nyelvünk is), mondom, aki ezt képes megérteni, mintegy tükörben és homályosan látja az Igének azt a képmását, amelyről írva van: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige (Jn 1, 1). (...)

Az ismert dologból kialakított gondolat az a szó, amelyet szívünkben kimondunk, s ez sem nem görög, sem nem latin, sem nem másnyelvű szó, de amikor a beszédben ki akarjuk fejezni azt, mint ismert dolgot, akkor a megfelelő jelet alkalmazzuk. A fül számára azt többnyire hanggal, a szem számára mutogatással fejezzük ki, s így külső jelek révén a külső érzékszervek előtt is ismertté válik, amit elménkben hordozunk. (...) De felhasználható az írás is, hogy a távollevőkkel is tudjunk beszélni. Ezek azonban már a szavak jelei, mint ahogy a beszédben használt szavak azoknak a dolgoknak a jelei, amelyekről gondolkozunk."

„A külsőleg hangzó szó a belső értelmi szónak a jele, s a szó ennek felel meg igazán. Amit testi szánkkal kimondunk, az már a szó hangzása, és azt a szót ismerteti, aminek jelzésére felhasználjuk. Így a mi belső szavunk valamiképpen testi hangzássá válik, s azért alkalmazzuk, hogy az emberek érzékszervei számára kifejezzük. Mint ahogy az isten igéje is testté lett, azért öltött magára testet, hogy az emberi tapasztalás számára nyilvánvalóvá legyen."

 

 

Augustinus

1. Kategóriák - sine complexione

2.  Hermeneutika

 

kontrárius: lehetnek együttesen hamisak, de nem lehetnek együttesen igazak

szubkontrárius: lehetnek együttesen igazak, de nem lehetnek együttesen hamisak

kontradiktórikus: egymás negációi, nem lehetnek együttesen igazak, és nem lehetnek együttesen hamisak

alárendeltség (szubalternáció): A®I; E®O; ha az első igaz, akkor a másodiknak is igaznak kell lennie, ti. ha A igaz, akkor O hamis, de ekkor a szubkontráriusa igaz kell, hogy legyen; vagyis ha A igaz, akkor I igaz; érvényesen következtetünk A-ról I-re.

 

  • 3. Első Analitika
1. m-A és B-m
2. A-m és B-m
3. m-A és m-B
BARBARA CELARENT DARII FERIO BARALIPTON
CELANTES DABITIS FAPESMO FRISESOMORUM.
CESARE CAMBESTRES FESTINO BAROCHO DARAPTI.
FELAPTO DISAMIS DATISI BOCARDO FERISON.

 

  • 4. Topika - maximae propositiones

       Boethius, De topicis differentiis

  • 5. Szofisztikus cáfolatok - fallaciae, sophismata, szuppozícióelmélet
  • 6. Második Analitika - demonstratio, principia, scientia



5. Szemantika, logika II.

  • A. Consequentia

 

1. Diodórosz Kronosz (i. e. 4. század): az igaz kondícionálist az jellemzi, hogy soha nem állhat elő az, hogy igaz legyen az előtagja, és hamis az utótagja (Sextus Empiricus, Adversus Mathematikos, VIII., 115)

 

2. Megarai Philón

3.         a. Ha Magyarország királyság, akkor Magyarország nem tagja a NATO-nak.

 

b. Ha Magyarország királyság, akkor Magyarország tagja a NATO-nak.

 

c. Ha leértékelik a forintot, nő az infláció.

 

4. Clarence Irving Lewis (1883-1964): szigorú implikáció

 

            p q Û ∼ à (p & ∼q)  Û □ (pÉq)

 

1.   K. Ha Magyarország köztársaság, akkor Magyarország tagja a NATO-nak. Û Nem igaz az, hogy Magyarország köztársaság, és Magyarország nem tagja a NATO-nak.

 

S. Ha Magyarország köztársaság, akkor Magyarország tagja a NATO-nak. Û Nem lehetséges, hogy Magyarország köztársaság, és Magyarország nem tagja a NATO-nak.

 

2.   K. Ha Magyarország köztársaság, akkor Magyarországnak nincs királya Û Nem igaz az, hogy (Magyarország köztársaság, és Magyarországnak van királya).

 

S. Ha Magyarország köztársaság, akkor Magyarországnak nincs királya Û Nem lehetséges, hogy Magyarország köztársaság legyen, és Magyarországnak legyen királya.

 

 

5. ‘Inferentia (...) in necessitate consecutionis consistit, in eo scilicet quod ex sensu antecedentis sententia exigitur consequentis (...)' (Petrus Abaelardus, Dialectica, ed. De Rijk, 253.o.): ‘a következtetés az egymásra következés szükségszerűségében áll, abban tudniillik, hogy az előtag értelméből következik az utótagé (...)'

 

6. ‘Ad hoc autem, quod conditionalis sit vera, non exigitur veritas suarum partium, sed solum, quod cum sit antecedens, sit consequens.' William of Sherwood, Introductiones in logicam, I, ed. H. Brands és Chr. Kann, Felix Meiner, Hamburg, 1995, 22.o.

 

7. Walter Burley, De puritate artis logicae, I, 1: ‘A konszekvenciák egyik fajtája egyszerű, a másik pedig a jelen időre vonatkozó. Az egyszerű konszekvencia az, amely minden időben érvényes, mint pl.: 'Az ember fut, tehát az állat fut'. A jelen időre vonatkozó konszekvencia egy meghatározott időben érvényes, s nem mindig, mint pl.: 'Minden ember fut, tehát Szókratész fut'; ez a konszekvencia nem érvényes mindig, csak akkor, amikor Szókratész ember'.

 

8.: ‘Ad veritatem conditionalis exigitur quod antecedens non possit esse verum sine consequenti, ut 'si homo est, animal est'. Unde omnis conditionalis vera est necessaria, et omnis conditionalis falsa est impossibilis.' (Petrus Hispanus, Tractatus, ed. De Rijk, 1972., 9.o.)

 

‘A kondícionális igazsága megköveteli, hogy az előtag ne lehessen igaz az utótag nélkül, miként pl. 'ha van ember, van állat is'. Ennélfogva minden igaz kondícionális szükségszerű, és minden hamis kondícionális lehetetlen.'

 

 


B. Proprietates terminorum - A terminusok sajátosságai

 

1. Terminus

 

Priscianus (i. sz. 500 körül működött): „A dialektikusok szerint a kijelentésnek (oratio) két része van, a névszó és az ige, minthogy ezek pusztán önmaguk által összekapcsolódva teljes kijelentést alkotnak; a többi részt pedig 'szünkategorématá'-nak, azaz 'valamivel együtt jelentéssel bírónak' (consignificantia) nevezték." (Priscianus, Institutiones grammaticae 1855, II., 54.o.).

 

Arisztotelész: a főnevek és az igék jelentéssel bírnak, míg például a kopula, a „minden", vagy az „egyetlen egy sem" kifejezések önmagukban nem szignifikatívak, viszont hozzájárulnak más szavak jelentéséhez (vö. Hermeneutika, 16b 20-25).

 

Szent Ágoston (De magistro), valamint Boëthius: - filozófiai, és nem grammatikai megfontolás alapján, mindazonáltal grammatikai fogalmakat használva - kizárólag a névszót  és az igét tekintik a kijelentés részének. Boëthius a participiumokat, a határozószókat, a névmásokat, sőt a konvenció révén - s nem természetes módon - jelentéssel bíró indulatszavakat is e két csoport valamelyikéhez tartozónak tartja (De syllogismo categorico, PL 64, 766C).  A kijelentés és a kijelentés része három dologban egyezik meg: mindegyik hangsor, jelentéssel bíró, s konvenció révén rendelkezik jelentéssel (766D).

 

Arisztotelész és Boëthius nyomán a kijelentés említett részeit az állítás szélső elemeinek, határainak, latinul terminusoknak nevezték. Habár szélesebb értelemben a konszignifikatív szavakat, a szünkategoremákat is terminusoknak nevezték, a tulajdonképpeni értelemben vett terminusok a szubjektum és a predikátum, azaz a kategorematikus terminusok voltak a középkorban, méghozzá nem úgy, hogy pusztán említik őket a szubjektum vagy a predikátum helyén (mint például „az 'olvas' egy ige" állításban), hanem szignifikatív módon használják (Ockham SL, c. 2., 9-10.o.).

 

 

2. Significatio

 

A szignifikáció (magyarul kb. „jelölés"; „jelentés") 

 

Arisztotelész (De Int 16b 19-21) és Boëthius  interpretatív fordítása: egy terminus abban az esetben szignifikál valamit, ha létrehozza az értelemben az adott dolog megértését (constituit intellectum). A szignifikációt a középkorban pszichológiai-episztemológiai terminusokban írják le.

 

  • William of Sherwood: a szignifikáció nem más, mint „valamely forma megjelenítése az értelem számára" (praesentatio alicuius formae ad intellectum; ed. Lohr 265,8) - a „buba blictrix" „semmit sem szignifikál" (nihil significat; Lohr 223).

 

  • Petrus Hispanus: a terminus szignifikációja a dolognak a szó segítségével történő megjelenítése (representatio; Tractatus, ed. De Rijk 79,11-12).

 

ad placitum (tetszés szerint), ex humana institutione (emberi rendelkezés alapján), ex impositione (itt: jelentésadás révén) olyan imaginárius aktust reprezentál, amely rögzíti egy adott hangsor szignifikációját nem arra utal, hogy a szignifikációt a szabad cselekvők önkényes döntései függvényének tekintenék (ld. pl. Summa Lamberti, ed. Alessio 7-8)

 

secunda intencio, terminus secundae impositionis

 

A szignifikáció a kategorématikus terminusok alapvető szemantikai tulajdonsága, mivel azt, hogy adott hangsorok nyelvi entitásként funkcionáljanak, az teszi lehetővé, hogy szignifikációval rendelkeznek. Egy korai párizsi logikai szöveg szerint: „a szignifikáció vagy a szignifikátum az, aminek a megértését a terminus elsődleges értelemben lehetővé teszi számunkra" (illud quod principaliter datur intelligi per terminum; Introductiones Parisienses, ed. De Rijk, LM II/2, 371, 19-20).

 

3. Terminista logikai összefoglalások (summulae) a 13. században

 

3.1 a legnépszerűbb az a logikai kézikönyv, amelyet eleinte Tractatus, később pedig Summulae, vagy Summulae logicales néven ismertek; továbbá: Syncategoreumata

szerzője: „Petrus Hispanus"

  • o 1276-77-ban XXI. János néven pápa
  • o non papa
  • o domonkos rendi barát

 

Tract. I-V; és VII.: logica antiqua

Tract. VI., és VIII-XII.: proprietates terminorum

 

3.2 Lambert de Lagny (korábban - valószínűleg tévesen - Lambert d'Auxerre-rel azonosították) - a Tractatus szerzőjéhez hasonlóan megkülönbözteti a terminusok természetes szuppozícióját (suppositio naturalis) az akcidentális szuppozíciójuktól (Logica vagy másként Summa Lamberti)

 

3.3. Guillelmus de Shyreswood (William of Sherwood; 1200/10 körül - 1266/72 körül):

  • Introductiones in logicam; hét tractatus, az ötödik tárgyalja a terminusok sajátosságait; a suppositio naturalis - suppositio accidentalis megkülönböztetés nincs jelen a szövegben
  • Syncathegoremata;

 

3.4. Roger Bacon,  Summulae dialectices (másként: Summulae super totam logicam; 1250 körül, valószínűleg Oxfordban keletkezett)

  • egyetlen terminus sem referálhat egyazon értelemben a létező és a nem-létező dolgokra - ez a „természetes szuppozíció" elutasításának tekinthető;
  • a párizsi premodista grammatika hatása éppen annyira jelen van a műben, mint az oxfordi logikáé;

 

3. Suppositio

 

  • appellatio, copulatio

 

Suppositio est acceptio termini substantivi pro aliquo (...). acceptio ipsius termini iam significantis rem pro aliquo (Petrus Hispanus, Tractatus VI, ed. De Rijk, 80.o.).

 

 

suppositio-típusok

* suppositio naturalis

 

‘Suppositio naturalis est acceptio termini communis pro omnibus a quibus aptus natus est participari, ut 'homo' per se sumptus de natura sua supponit pro omnibus hominibus qui fuerunt et qui sunt et qui erunt. Accidentalis autem suppositio est acceptio termini communis pro eis pro quibus exigit adiunctum. Ut 'homo est'; iste terminus' homo' supponit pro presentibus; cum autem dicitur 'homo fuit', supponit pro preteritis; cum vero dicitur 'homo erit', supponit pro futuris. Et ita habet diversas suppositiones secundum diversitatem eorum que ei adiunguntur.'

Vö. Petrus Hispanus, Summulae logicales, ed. De Rijk, Van Gorcum, Assen, 1972, 81.o.

 

„A természetes szuppozíció egy közös terminus használata mindazon individuumok helyett, melyek természetük szerint részesülnek abban az univerzális formában, amit a közös terminus jelent, ahogy például az 'ember' terminus önmagában véve természetesen szupponálja az összes egyedi embert, akik vagy egykor léteztek, vagy most élnek, vagy a jövőben fognak megszületni. A járulékos szuppozíció pedig egy közös terminus használata azon individuumok helyett, melyeket a propozícióban szereplő predikátum specifikál. Például az ‘Ember van.' mondatban az ‘ember' terminus a jelenben létező (a mondat kimondásának jelen idejéről van szó!) embereket szupponálja; az ‘Ember volt.' mondatban a múltbeli embereket, míg az ‘Ember lesz.' mondatban a jövőbelieket. így ezekben a mondatokban az ‘ember' terminusnak különböző szuppozíciója van, azoknak a treminusoknak a különbsége miatt, melyek a mondatban hozzá kapcsolódnak."

 

 

4. Modista és terminista logikai tradíciók

 

  • 4.1 Modista grammatika és logika
  • Párizsban alakult ki a 13. század második felében, elterjedt Észak-Itáliában és Közép-Európában, ám a 13-14. századi Oxfordban nem rendelkezett jelentős befolyással;
  • az arisztotelészi episztemológia Averroës, Albertus Magnus és Aquinói Tamás féle értelmezésén alapult;
  • alapfeltevése: a létezés különböző módjai (modi essendi) izomorf struktúrákat hoznak létre a gondolkodásban (modi intelligendi), e módok pedig, ahogyan a dolgokat elgondoljuk, meghatározzák a nyelvi jelek szignifikációját (modi significandi);
  • a nyelvnek a gondolkodás és a létezés módjaival izomorf kifejezései olyan állandó jelentéssel bírnak, amely az eredeti jelentésadásból (impositio) származik, és jelentősen nem módosulnak a kontextus hatására;

 

4.2 A terminizmus a 13-14. századi Oxfordban meghatározó volt, majd az 1330/40-es évektől egyre nagyobb súllyal jelent meg Párizsban és a kontinensen;

 

  • a terminizmust kontextuális megközelítés jellemzi (a terminusok sajátosságait a propozicionális környezet határozza meg, és nem ezeknek a terminusoknak a tárgyakhoz való viszonya);
  • a terminista logika technikai nyelve a szuppozícióelmélet nyelve, a terminusok többértelműségére visszavezethető problémákat a terminusok szuppozíciójának elemzésével oldják meg;
  • gyakran foglalkoznak a propozicionális logika körébe tartozó kérdésekkel, gyakoriak a szünkategorematikus terminusokkal kapcsolatos problémák, valamint a szofizmák;
  • a fogalmakat (mentális terminusokat) az angolok általában jeleknek tekintik;
  • általában elvetik azt, hogy a jelek és a jelzett dolgok között hasonlósági reláció áll fenn, ami alapvető eltérés a modisták izomorfizmusától;
  • a nyelvi jelekkel kapcsolatos attitűdjüket egyfajta szkepszis jellemzi, amennyiben hangsúlyozzák, hogy ezek a jelek is független entitások.

4.3 Oxford - Párizs: eltérő terminista hagyományok a 13-14. században?

 

            erre utalnak a következők:

 

  • hagyományosan különböző logika-tankönyvek;
  • a szuppozíció, restrikció, ampliáció, appelláció meghatározása és tárgyalásuk módja;
  • a természetes és akcidentális szuppozíció Petrus Hispanusnál és William of Sherwoodnál: bizonyos értelmezések szerint a két párizsi egyetemhez köthető szerzőnél, Lambertusnál és Petrus Hispanusnál a természetes szuppozíció a terminusok propozicionális kontextustól független sajátosságát jelenti - ha ez így van, akkor a jellemző párizsi álláspont szerint egy adott terminus a propozicionális kontextustól függetlenül is rendelkezhet alapvető szemantikai tulajdonságával, a szuppozícióval, az oxfordi tradíció szerint azonban nem.

 

5. Szofizmák

 

sophisma: olyan megtévesztő állítás (oratio deceptoria),

  • amelynek ellentmondó értelmezései mellett meggyőzően lehet érvelni (ad cuius utramque partem contingit evidenter arguere) (Logica Cantabrigiensis, ed. De Rijk 1975: 302),
  • s amelynek megtévesztő volta valamely benne szereplő (a leggyakrabban szünkategorematikus) terminus többértelműségének, vagy - az ún. insolubilia esetében - referenciális paradoxonnak a következménye;
  • a szofizma-állítások a legtöbbször kontraintuitívak, ám az igazságértékük meghatározása - bizonyos feltételek („casus") fennállása mellett - komoly nehézségekbe ütközik
  • o A szofizma-állítások mellett szofizmának nevezték azokat a - megtévesztő állítások elemzését és megoldását célzó - egyetemi logikai disputákat is, amelyek során a hallgatók opponens-ként vagy respondens-ként a szóbanforgó állítás valamely értelmezése mellett (probatio) vagy ellen (improbatio) érveltek
  • o Párizs - Oxford: a párizsi egyetemi oktatás gyakorlatában a szofizmák tág értelmezést kaptak - a szofizma-állítás azonos lehetett a szofizma szerzőjének érdeklődésére számot tartó bármely problémával. Ennek következtében ebben az időszakban a szofizmák lényegében nem különböztek a megvitatott kérdésektől (quaestiones disputatae). Az angol mestereket ezzel szemben sokkal inkább azok a komplex logikai problémák érdekelték, amelyeknek az elemzésére a szofizmák alkalmat adtak.



6. Univerzálék

1.  Arisztotelész (De interpretatione, 7, 17a39-40) : „(...) a dolgok részben egyetemesek, részben pedig egyediek - egyetemesnek azt nevezem, aminek az a természete, hogy többről állítjuk, egyedinek pedig azt, amelyiknek nem ilyen a természete; például ember egyetemes, Kalliasz pedig egyedi (...)"

 

2. Porphüriosz: ‘Engedelmeddel nem fogok beszélni például arról, hogy vajon függetlenül léteznek-e a nemek és a fajok, vagy egyedül és pusztán az értelemben vannak, továbbá, ha függetlenül léteznek, akkor vajon testek-e vagy testetlenek, és vajon különállóan, vagy pedig az érzékelhető dolgokban, ill. ezek körül léteznek-e függetlenül - mivel ezek igen mély dolgok, és tüzetesebb vizsgálódásokat kívánnak..' A fõníciai Porphyriosz Bevezetése, avagy Az öt szóról', ford. Geréby György és Pesthy Mónika, Magyar Filozófiai Szemle, 19843-4., 435.o.

 

3. Boëthius: az univerzálé közös volta azt jelenti, hogy:

 

az univerzálé

  • egészként van jelen az egyes dolgokban (totum sit in singulis),
  • egy és ugyanazon időben van jelen a különböző dolgokban (uno tempore),
  • képes konstituálni és megformálni a szubsztanciáját azoknak a dogoknak, amelyek számára közös (eorum quorum commune est constituere valeat et conformare substantiam).

 

(Boëthius, Commentaria in Porphyrium a se translatum, Liber primus, PL 64, 83C-D)

 

4. Roscellinus (1050 k. - 1120/25)

 

A források azt mutatják, hogy a 12. század első felében egyáltalán nem használták a nominales („nominalisták") kifejezést (vö. Reiners 1910: 10-12). Roscellinust a források „vokalistának" nevezték.

Freising-i Ottó (Gesta Friderici imperatoris, 1156/58, I, 49, MG SS XX, 376; Roscellinus „a mi időnkben elsőként képviselte a logikában a vokalista álláspontot" („qui primus nostris temporibus in logica sententiam vocum instituit").

Johannes Saresberiensis Metalogicon (1159): az az álláspont, hogy az univerzálék szavak (voces), Roscellinus-szal együtt már csaknem teljesen feledésbe merült (Metalogicon, Webb, 874c, 92; magyar kiadás: 127).

 

Canterbury Anselmus Roscellinusról:

 

„Ha Istenben a három személy csak egy dolog, nem pedig három önmagában létező, egymástól elkülönült dolog, mint amilyen három angyal vagy három lélek, méghozzá úgy, hogy akarat és képesség tekintetében teljesen azonosak, akkor a Fiúval együtt az Atya és a Szentlélek is megtestesült". (Epistola de incarnatione verbi I., Schmitt Vol II.: 4., 6-9; vö. Prima recensio, Schmitt Vol I. 282, 5-8;  Dér K. 1993: 10-11.)

 

            ‘Mindenkinek szól az intés, hogy a Szentírás kérdéseihez a legnagyobb óvatossággal közelítsen, de különösen szól korunk dialektikusainak, vagy méginkább dialektikus eretnekeinek, akik az univerzális szubsztanciákat puszta szófuvallomnak (flatus vocis) vélik, akik a színt nem tudják másként felfogni, mint valamely anyagi dolgot, s az emberi bölcsességet sem másként, mint egy konkrét lelket', Canterbury Szent Anzelm, Levél az Ige megtestesüléséről, ford. Dér Katalin, Religio Könyvek, Budapest, 1993.

 

5. Guillaume de Champeaux (1060/1070-1122)

 

  • Petrus Abaelardus, Szerencsétlenségeim története: Guillelmus féltékeny, gyűlölködő, hataloméhes és képmutató ember
  • Johannes Saresberiensis a Metalogicon Arisztotelész Topikájával foglalkozó részében: a „kellemes/vidám/jó emlékezetű" (hilaris memorie) Willelmus de Campellis (Metalogicon II, 9, Webb 909b, 152; magyar kiadás: 183).

 

5.1. Az univerzálé a dolgok anyagi lényegével (essentia materialis) azonos

 

  • Vilmos „azt állította, hogy egy és ugyanazon dolog egészként, lényegileg és egyidejűen van benne minden egyes hozzá tartozó individuumban, amelyek között ennek megfelelően - lényegüket tekintve - nincsen különbség, csak az akcidensek sokféleségéből eredő változatosság" (HC 1962: 65, 86-89; Petrus Abaelardus, Szerencsétlenségeim története, Ford. Turgonyi Zoltán Helikon, Budapest, 1985, 7.o.; a magyar fordítás erőteljes módosításával!).

 

5.2. Indifferencia-elmélet

 

  • Vilmos „ezután azt állította, hogy egy és ugyanazon dolog nem lényegileg, hanem indifferens módon van benne minden egyes hozzá tartozó individuumban" (Monfrin 1962: 65, 90-91; Szerencsétlenségeim története, Helikon, 1985: 7, a magyar fordítás erőteljes módosításával).

 

A 4.2 két változata:

a. az individuumok kollekcióival azonos az univerzálé (pl. egy faj a fajhoz tartozó egyedek összessége - természetes fajták).

b. nem pusztán az emberek összessége nevezhető species-nek, hanem az egyes emberek is abban a tekintetben, hogy emberek (in eo quod homines sunt). Az emberi faj egysége és sokfélesége ezen álláspont szerint a következőt jelenti: az emberek egyek abban a tekintetben, hogy ember mivoltukban hasonlítanak egymásra, individuális különbözőségüknél fogva azonban a sokaságukról beszélhetünk (Logica ingredientibus, Porphyriosz glosszák; Geyer 1919: 14).

 

6. Petrus Abaelardus (1079-1142)

 

Abaelardus érve 4.1 ellen (a Logica ingredientibus Porphyriosz glosszáiból; ed. Geyer 1919: 10-13):

 

ha elfogadjuk azt, hogy egy és ugyanazon anyagi lényeg található az azonos nemekhez ill. fajokhoz tartozó dolgokban, akkor ez a közös lényeg egyidejűleg ellentétes tulajdonságokkal kell, hogy rendelkezzék. Az állat genusz például a porphüriosz-i struktúrának megfelelően lehet eszes és ésszel nem rendelkező is. Ez a két különbség e genusz két különböző faját konstituálja. Minthogy azonban ez a genusz az elmélet szerint azonos a különböző, alá tartozó fajokban és azok egyedeiben, a két különbség egyidejűleg jelen kell, hogy legyen benne és az alá tartozó egyedekben. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha ez a két tulajdonság nem ellentétes, hiszen egy és ugyanazon időben és azonos vonatkozásban nem állhatnak fönn ellentétek egy adott szubsztanciában. A szubsztanciák ugyanis csak szukcesszíve vehetnek föl ellentétes tulajdonságokat, vagy ha mégis egyidejűleg rendelkeznek ilyenekkel, akkor kizárólag eltérő vonatkozásban (diversis respectibus) rendelkezhetnek velük. Minthogy azonban nem mutatható meg az, hogy pl. ésszel rendelkezni és ésszel nem rendelkezni nem ellentétes tulajdonságok, valamint az sem, hogy ha azok, akkor egyidejűleg és ugyanazon vonatkozásban jellemezhetnek egy adott szubsztanciát, az univerzáléknak a dolgok materiális lényegével történő azonosítását Abaelardus szerint el kell vetnünk.

 

Abaelardus érvei 4.2 ellen (a Logica ingredientibus Porphyriosz glosszáiból; ed. Geyer 1919: 14):

 

  • a. változat ellen:

Abaelardus - Arisztotelészhez kapcsolódva - az univerzálé alapvető tulajdonságának tartja az állíthatóságát. Ezt a tulajdonságot Arisztotelész is kiemeli, amikor azt írja, hogy az univerzálénak „olyan a természete, hogy több dologról is állítható (De interpretatione, 7, 17a39-40). Abaelardus érvelése szerint az indifferenca-elmélet első változata azért nem tartható, mert az univerzálé ebben az esetben nem mint egész közös a hozzá tartozó egyedek számára (ez jellemzi az univerzálét Boëthius szerint), hanem a részeinél fogva, ahogyan egy mező is oly módon képezi a tulajdonát különböző embereknek, hogy azok egyes részei fölött rendelkeznek. Ez azonban megakadályozza az univerzálé állíthatóságát, mivel az egyes dolgokról így nem állíthatjuk az egészet, hanem csak azt mondhatjuk, hogy az egyes dolgok az egészhez tartoznak.

  • b. változat ellen:

Az univerzálé állíthatósága a b. változat esetén sem értelmezhető, mivel ekkor nem tudunk különbséget tenni az univerzálé és az individuális dolog között. Ha Szókratész species, akkor Szókratész az univerzálé, ám ebben az esetben Szókratész nem csupán egyetlen dologról állítható, hanem több dologról; másfelől ha az ember species-t Szókratésszal azonosítjuk, akkor az individuális, s nem állítható több dologról. Az elmélet Abaelardus szerint ennélfogva ahhoz az abszurd konklúzióhoz vezet, hogy nincs különbség az egyedi dolog és az univerzálé között (LI-P; ed. Geyer 1919: 15).

Abaelardus követőiről: Johannes Sarisberiensis (1115 k. - 1180), Metalogicon, II, 17: ‘Rem de re predicari monstrum ducunt; licet Aristotiles monstruositatis huius auctor sit, et rem de re sepissime asserat predicari'

Abalardus álláspontja 1. (Logica ingredientibus)

 

három kérdésre kell válaszolni a probléma megoldása során:

A.  mi az a közös ok, amelynek megfelelően bevezetésre került az általános név (quae sit illa communis causa secundum quam universale nomen impositum est);

B.   mi az értelemnek az a közös fogalma, amely a dolgokhoz hasonlít (quae sit conceptio intellectus communis similitudinis rerum);

C.  vajon a szavunkat azon közös ok alapján hívjuk közösnek, amelyben a dolgok megegyeznek, vagy a közös fogalom alapján, vagy együttesen mindkettő alapján (et utrum propter commune<m> causam in qua res conveniunt vel propter communem conceptionem vel propter utrumque simul commune dicatur vocabulum).

 

Abaelardus válaszai:

  1. status
  2. az univerzális nevek szignifikációja: az egyedi dolgokat jelölik azáltal, hogy megnevezik őket (LI-P 1919: 28, 3-5) - az a megértés azonban, amely az így megjelölt egyedi dolgokhoz kapcsolódik, nem egy adott individuális dolog sajátos mentális képmása (formája), hanem több dolog közös és zavaros képmása a lélekben (communis et confusa imago multorum; LI-P 1919: 21, 30) - ez a képmás puszta fikció és imaginárius dolog (res imaginaria quaedam est et ficta; LI-P 1919: 20, 31-32), ám hasonlít a dolgokhoz.
  3. a status és a közös fogalom együttesen okozza azt, hogy egy adott szavunk általános legyen, bár a statusnak, a közös oknak ebben jelentősebb szerepe van (LI 1919: 24, 32-37).

 

Abaelardus álláspontja 2. (Glossulae vagy Logica nostrorum petitioni sociorum):

 

Referenciálisan homályos kontextusokban egyáltalán nincs szükség ténylegesen létező dolgokra ahhoz, hogy a mentális aktusainkat vagy attitűdjeinket kifejező igéket értelmesen használhassuk és igaz állításokat tehessünk velük - elegendőek azok a belső, intencionális objektumok, amelyekre az adott igék vonatkoznak

 

(1) „az emberre gondolok"
(2) „ám minden ember ez vagy amaz az ember"
következésképpen
(3) „erre vagy amarra az emberre gondolok",
a (3) nem következik az (1)-ből.
Hasonlóképpen:
(4) „süvegre vágyom"
(5) „ám minden süveg ez vagy amaz a süveg"
következésképpen
(6) „erre vagy amarra a süvegre vágyom",
De:
(4') „süvegre vágyom"
(5') „ám mindenki, aki süvegre vágyik, erre vagy arra a süvegre vágyik,
tehát
(6') „erre vagy arra a süvegre vágyom".
és
(1') „az emberre gondolok"
(2') „ám minden olyan gondolat, amely emberre gondol (intellectus intelligens hominem), erre vagy amarra az emberre gondol".
következésképpen
(3') „erre vagy amarra az emberre gondolok"
Ám (2') és (5') is hamis: ha „az emberre gondolok", vagy ha „süvegre vágyom", nem gondolok szükségképpen erre vagy arra az emberre, és nem vágyom szükségképpen egy meghatározott süvegre (LNPS 1919: 530-531).
     
De igaz-e az, hogy akkor, amikor „az emberre gondolok" vagy akkor, amikor a „süvegre vágyom", egyáltalán nem gondolok és nem vágyom semmire?
Igaz, ha a problémát a név szubsztanciájára (substantia nominis) vonatkoztatjuk:
(7) „egyetlen olyan dolog sincs, amire gondol" (nulla res est de qua intellectum habeat),
Hamis, ha a problémát az ige szubsztanciájára (substantia verbi) vonatkoztatjuk:
(7') „semmiféle gondolata nincsen" (nullum intellectum habet),
De substantia verbi: „milyen gondolatod támadt" (quem intellectum habes), „miféle vágyakozás van benned" (quam voluntatem habes)
(8) „a khimérára gondolok",
(8') „kacsalábon forgó kastélyra vágyom" (aureum castrum volo),

 

 

7. Aquinói Tamás (1224/5-1274)

 

De ente et essentia (Klima: 4. fejezet, Leonina c. III):

 

7.1 Avicenna Metafizikája (Liber de philosophia prima sive scientia divina;ed. Van Riet, 1983):

 

az essentia kétféle szemlélete:

a. az essentia abszolút szemlélete (Avicenna: secundum quod est ipsa; Tamás: absoluta consideratio) - kizárólag annak alapján tekintjük az essentiát, ami a definíciójába tartozik, ám eltekintünk mindattól, ami megillethetné, ha ténylegesen léteznék (pl. az ember fogalmát kizárólag az állat volta és az eszesség alapján vesszük, eltekintve attól, hogy az egyes emberekben az emberséghez számtalan akcidens is járul). Avicenna: az essentia ezen szemlélete szerint még olyan tulajdonságokkal sem rendelkezhet, mint az egység és a sokaság (Van Riet 228, 33-34; 230: 58-70).

b. az, amelynek révén úgy szemlélhetjük az essentiát, "amint az ebben vagy abban a dologban létezik" (Avicenna: consideratio de consequentibus ipsam; Tamás: secundum esse quod habet in hoc uel in illo) - az essentia kétféleképpen létezik: egyrészt az egyes dolgokban, másrészt pedig a lélekben (Klima 64; Leo 374, 52-53; Avicenna van Riet, 237, 22 skk).

 

essentia az egyedi dolgokban (res extra): szingularitás jellemzi

essentia a lélekben: univerzalitás jellemzi

 

7.2. Tamás (Avicennáéval megegyező) álláspontja:  az univerzálé a lélekben létező essntiával azonos, ami nem más, mint az értelem absztrakt fogalma - egyedül az absztrakt fogalom rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy több individuális dolog számára közös egység legyen, "valamiféle egy, amely minden egyest megillet, amit (...) az univerzálé fogalma megkövetel" (Klima 65; Leo 374, 86-87).

 

7.3. absztrakció: a fogalom azon individualizáló feltételek nélkül jelenik meg az értelemben, amelyek az egyedi dolgokat jellemzik

 

7.4  hasonlóság: a fogalom absztrakt volta lehetővé teszi hogy "egyformán viszonyuljon az összes, a lelken kívül létező individuumhoz, úgy is mint ami egyenlően mindegyikük hasonmása" (Klima 65; Leo 375, 93-96; Avicennát itt szinte szó szerint követi; vö. Van Riet 237, 29 - 238, 49)

 

7.5 predikabilitás: Tamás és Avicenna szerint az állíthatóság az abszolút szemlélete szerint tekintett essentiát illeti meg, és nem a lélek absztrakt fogalmát, az univerzálét. Ez azért van így, mert valaminek az állítása valami másról (az affirmatív predikáció) Tamás szerint nem más, mint az „összekötő és szétválasztó értelem" (intellectus componens et dividens) tevékenysége. Az értelem azonban azzal, hogy összeköt egy predikátumot valamely szubjektummal, azt jelzi, hogy a szubjektum és a predikátum által megjelölt dolgok között azonosság áll fenn (Schmidt 1966: 209-232; Klima 65-66).  Az univerzálé azonban nem azonos az egyedi dologgal, ezért nem is állítható róla. Ha állítható lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy Szókratész species, és az alábbi téves következtetés helytálló lenne: Szókratész ember, az ember species, tehát Szókratész species. Amikor azt állítjuk Szókratészról Tamás szerint, hogy ember, az abszolút szemlélete szerint tekintett, meghatározatlan emberi természetet állítjuk, és nem az értelem absztrakt fogalmát, amely az univerzálé.

 

7.6. az értelem egysége: Tamás szerint Averroës elmélete, mely szerint egyetlen értelem létezik ez összes emberben, részben azon alapul, hogy Averroës az elgondolt forma univerzális voltából arra következtet, hogy a forma hordozója, az értelem is univerzális (Klima 65, Leo, 375, 107-110). Tamás: az univerzalitás a fogalomnak a lelken kívüli dolgokkal kapcsolatos relációját jellemzi, maga a fogalom, amely egy adott értelemben létezik, egyedi dolog.

 

8. Guilelmus de Ockham (1285 körül - 1347)

 

1. Az általános terminus szignifikátuma a tradicionális 13-14. századi szemantikai keretelméletben:

  • közvetlenül és elsődlegesen az általános fogalom,
  • közvetve és másodlagosan a dolog lényege vagy természete maga. A dolog lényegét közvetlenül is képesek vagyunk jelölni az absztrakt általános terminusok segítségével („emberség", „lóság"; ez fejezi ki a lényeg abszolút szemléletét, vö. Aquinói Tamás)

 

2. A predikáció inherenciaelmélete: egy általános terminus (pl. „ember") akkor és csak akkor igaz egy adott dologról (pl. „Szókratész"), ha a másodlagos szignifikátuma (az, amire az absztrakt általános terminussal referálunk, jelen esetben: „emberség") aktuálisan létezik.

 

3. Ockham: a kortársak (moderni) számos tévedésének gyökere: az a meggyőződés, hogy „a terminusok sokféleségének a létezők sokfélesége felel meg"  („multiplicare entia secundum multitudinem terminorum"; SL, I, 51: 171.o.). „Nincs semmi szükség arra, hogy a dolgokat az afféle fordulatokkal szaporítsuk, mint ‘az oszlop jobboldali a jobboldaliság által', ‘Isten (...) jó a jóság által, igazságos az igazságosság által, hatóképes a hatóképesség által' (...) a ‘megfelelő megfelelő a megfelelőség által', ‘a kiméra semmi a semmiség által' (...) és számtalan ehhez hasonló" (SL, I, 51, 169).

 

4. Ockham: az (írott, kimondott, vagy mentális) terminusok szignifikátumai az individuális dolgok, és nem a dolgok közös természete;

  • egy terminus abban az esetben szignifikatív (Sz1), ha „szupponálja vagy természetes módon képes szupponálni azt, aminek a jele"; valamely T terminus abban az esetben szignifikál egy dolgot, ha igaz módon állítjuk azt, hogy: „ez T", amikor a mutató névmás a T terminus által szignifikált egyik dologra utal (SL I, 33; 95.o).
  • perszonális szuppozíció: egy terminus (szubjektum- vagy predikátumterminus) akkor rendelkezik ezzel a fajta szuppozícióval, ha a szignifikátumára referál, legyen az valamely, a lelken kívül létező dolog, a lélek fogalma, egy írott szó, vagy bármely más, elképzelhető dolog (SL, I, 64, 195.o.).
  • egyszerű szuppozíció: ha a terminus arra a mentális terminusra (fogalomra) referál, amelynek alá van rendelve. Ez a fogalom azonban azért nem lehet azonos az általános terminus szignifikátumával, mert az általános terminusok szignifikátumai valóságosan létező individuális dolgok.

 

  • A. Gualterus Burlaeus (Walter Burley; 1275 körül-1344/45), De puritate artis logicae: ha a perszonális szuppozícióban a terminus azt szignifikálja, amit szupponál, akkor az „ember" név „Szókratészt szignifikálja, amikor Szókratész létezik, ám amikor Szókratész elpusztul, akkor nem szignifikálja Szókratészt, mivel akkor Szókratész nem ember (...), s ebből az következik, hogy ha valaki lerombol egy dolgot, akkor ezzel azt éri el, hogy a szó elveszíti a szignifikációját, ami abszurd" (De puritate artis logicae 26.o.).

 

  • Ockham: valamely T terminus abban az esetben szignifikatív (Sz2), ha igaz módon állítjuk azt, hogy: „ez T", amikor a mutató névmás a T terminus által szignifikált múltbeli, jelenbeli, jövőbeli, vagy pusztán lehetséges dologra utal. E definíció szerint lehetséges dolgok (possibilia) is lehetnek az általános terminusok szignifikátumai. Ez nem jelenti azt, hogy Ockham ontológiai elkötelezettsége megváltoznék ennek a meghatározásnak az elfogadásával, hiszen abból, hogy egy entitás lehetséges, egyáltalában nem következik az, hogy univerzális.

 

  • B. Walter Burley: egy általános terminus abban az esetben referál a szignifikátumára, amikor egyszerű szuppozícióval rendelkezik egy állításban, mivel az általános terminus szignifikátuma a dolgok közös természetével azonos - Ockham eltér a „régebbi szerzők" (antiquiores) által képviselt hagyománytól, amikor az egyszerű szuppozíciót definiálja.

 

 

  • Ockham: háromféle elégséges alapja lehetséges annak, hogy megengedjük dolgok létezését:
    1. ha az adott dolog magától értetődő (per se notum),
    2. ha tapasztalati úton szerzett tudásunk van róla (per experientiam scitum),
    3. ha a Szentírás autoritása igazolja a létezését („per auctoritate Scripturae Sacrae probatum"; vö. Ordinatio, dist. 30, q. 1, 290.o.).

 

5. univerzálék és egyedi fogalmak

 

5.1 Az ockhami szemantika a tradicionális szemantikával ellentétben úgy épül föl, hogy nem tekinti az általános terminusok szignifikátumát univerzális dolognak. Ockham úgy gondolta, hogy egyáltalán nem léteznek univerzális dolgok. Az álláspontja mellett az Ordinatio-ban és a Quodlibeta septem-ben is részletesen érvelt (Ordinatio, dist. 2, q. 4-8; Quodl. V., q. 12-13). Ennek során bizonyítani kívánta, hogy az univerzálékkal kapcsolatos, általa vizsgált elméletek (ezek mindenekelőtt Aquinói Tamás, Duns Scotus, William of Alnwick, Henricus de Harclay, valamint Walter Burley álláspontját tükrözik) ellentmondásosak, vagy legalábbis nem egyeztethetők össze azzal, hogy egy dolog létezése kizárólag abban a három esetben feltételezhető, amit Ockham az Ordinatio-ban említ.

 

5.2 Azok között az egyedi dolgok között, amelyek léteznek, egyedül az általános fogalmak, valamint az ezeknek alárendelt természetes nyelvi terminusok univerzálisak Ockham szerint, méghozzá abban és csakis abban az értelemben, hogy több dologról állíthatók.

 

5.3 Ockham elutasítja azt, hogy az általános fogalom a species intelligibilis-szel, a dolgok értelmi képmásával azonos

Aquinói Tamás: a species intelligibilis

  • o eredetét tekintve a képzetekből a cselekvő értelem tevékenysége révén létrejövő forma, amely lehetővé teszi univerzális ismeretek megszerzését, amennyiben a potenciális értelmet informálja, s megjeleníti az egyedi dolgok általános lényegét;
  • o nem azonos a megismert dologgal, hanem pusztán az a forma, amelynek révén a dolgot (pontosabban a dolog lényegét) megismerjük
  • o a lélekben létező egyedi dolog, s csak annyiban univerzális, amennyiben absztrakt, s ezért egyformán viszonyul a valóságosan létező dolgokhoz

 

Ockham:  a gondolkodás aktusai tudatosak, s az értelem valamennyi aktusa evidens módon ismert az értelem számára; márpedig senki sem képes introspekcióval olyasmit fölfedezni a gondolkodásában, mint a species intelligibilis; következésképpen a tapasztalat azt mutatja, hogy nem létezik efféle.

5.4 Ockham (az Ordinatio megírásának idején): az univerzális fogalom: fictum (a „fingere" igéből, ami itt olyasmit jelent, hogy „megalkotni valaminek a mentális modelljét").

a fictum

  • o nem „szubjektív módon" létezik az elmében, ahogyan például egy tulajdonság létezik a szubjektumában, hanem „objektív" létezéssel bír („objektív" = a fictum a gondolkodás intencionális tárgya, és létezése pusztán abban áll, hogy elgondoltatik.
  • o a fictum-ot az értelem alkotja meg a ténylegesen létező dolgok mintájára, méghozzá absztrakció révén.
  • o a gondolkodás ezen elemzés szerint ténylegesen létező mentális aktusokból, valamint - a fenti értelemben - objektív módon létező tárgyakból áll.

 

(fictum elmélet, vö. Henricus de Harclay (1270 körül -1317), Petrus Aureoli O. F. M. (1280 körül -1322)

 

5.5 Ockham módosított elmélete (Gualterus Chatton O. F. M ; Walter Chatton; 1285-1344 bírálatára): a fogalmak a mentális aktusokkal (intellectiones) azonosak, amelyek a lélek akcidensei a mentális szubsztanciában.

 

  • 5.6 az univerzálék Ockham második elmélete szerint: csakúgy, mint a fictum-elmélet értelmében: partikuláris dolgok, jelen esetben partikuláris mentális aktusok - a szignifikációjuk teszi őket univerzálissá.

 

6. A predikáció két-név elmélete, vagy azonosságelmélete:

  •  a predikáció inherenciaelmélete nem működőképes, mert a közös természet (lényeg), amely az általános terminust igazzá tehetné a dologról, nem létezik;
  • Ockham: az általános terminus abban az esetben igaz az adott dologról, ha a szubjektumterminus és a predikátumterminus szuppozítuma azonos (az „ez egy angyal" állítás - ha igaz - nem attól igaz, hogy a mutató névmás által megjelölt dologban jelen van az angyalság, hanem attól, hogy a mutató névmás és a predikátumterminus szuppozítuma azonos).

 




7. Filozófia és teológia a XIII. században

Albertus Magnus, Brabanti Siger, Boëthius de Dacia, Aquinói Szent Tamás.

1. „Fides enim christiana multa habet quae supra naturam et contra naturam sunt. Unde et quibusdam audivimus quod ex libris naturalium ita infecti erant et a simplicitate adeo aversi quod nihil credere poterant nisi quatenus naturalibus rationibus constaret." („A keresztény hitben ugyanis sokminden van, ami természetfeletti és szemben áll a természettel. Némelyekről azt hallottuk, hogy oly módon megfertőzték és az egyszerűségtől oly mértékben elfordították őket a természetfilozófiai könyvek, hogy csak abban hittek, ami természetes érvekkel bizonyítható"), Jacques de Vitry, 12OO‑as évek eleje

2. Albertus Magnus

2. 1. Albertus Magnus, De generatione et corruptione, Opera omnia, Ed. Par. IV. 363.o: "nem foglalkozom Isten csodáival akkor, amikor a természet dolgairól beszélek"

2. 2 "Theologica autem non conveniunt cum philosophicis (v. physicis) in principiis, quia fundatur super revelationem et inspirationem et non super rationem, et ideo de illis in philosophia non possumus disputare" (Albertus Magnus Metafizika kommentárja, XI, 3, 7)

 

3. Siger de Brabant

3.1 "Egedül a filozófusok intencióját vizsgáljuk itt (...), s legfőképpen Arisztotelészét, habár a Filozófus talán eltérően vélekedett attól az igazságtól és bölcsességtől, amely (...) a hit által adatott nekünk, s amelyre a természetes ész fogalmainak segítségével nem következtethetünk. Nem foglalkozunk azonban Isten csodáival akkor, amikor a természet dolgairól természetes módon beszélünk." (De anima intellectiva, III; ed. Bazán, 1972, 83.o.)

 

3.2 "(...) már régóta kétséges számomra, hogy mit kell tartanunk az említett problémával kapcsolatban, ha a természetes ész útján haladunk, valamint az is, hogy mit gondolt a Filozófus az említett kérdésről; az efféle kétség esetén azonban a hithez kell csatlakoznunk, amely minden emberi fogalmat meghalad." (De anima intellectiva, VII; ed. Bazán, 1972, 108.o)

 

3.3 "(...) Nem tudjuk, ki a bölcs, s azt sem, mi az igaz ítélet a dolgokról", (Quaestiones in Metaphysicam, ed. A. Maurer, 1983, 184.o.).

 

3.4 "Amikor pedig azt mondjuk, hogy Arisztotelész ezen a véleményen van, akkor ez nem azt jelenti, hogy csatlakozunk vélekedéséhez". (Et dicere Aristotelem hoc opinari, non est hoc asserere; Quaestiones in Metaphysicam, ed. Dunphy, 1981, 143.o.)

 

3.5 „praecipui viri in philosophia Albertus et Thomas"; (De anima intellectiva, ed. Bazán, 1972, 81.o.)

 

3. 6 „Ex hoc enim, quod philosophus concludit aliquid esse necessarium vel impossibile per causas inferiores investigabiles ratione, non contradicit fidei quae ponit illa posse aliter se habere per causam supremam, cuius virtus et causalitas non potest comprehendi ab aliqua creatura  (Anonymus, Quaestiones super primum librum Physicorum, Praefatio, ed. A. Zimmermann, Walter de Gruyter, Berlin, 1968, 3.o.)

 

4. Boethius de Dacia

4.1 Boethius de Dacia: nullus artifex considerare potest illa quae sunt extra terminos suae scientiae (Modi significandi, ed. J. Pinborg, 46.o.

4. 2 „Fides non est scientia", „a hit nem tudomány", (Boëthius de Dacia, több helyütt is. Vö. pl. De aeternitate mundi, ed. N. G. Green-Pedersen, Corpus Philosophorum Danicorum Medii Aevi, Vol. VI, Pars II, Hauniae, 1976, 366.o., 857. sor.)

 

5. Aquinói Szent Tamás

"S habár az emberi elme természetes világossága nem elegendő mindannak nyilvánvalóvá tételére, ami a hit által nyilatkozik meg számunkra, mégis lehetetlen, hogy a hit révén nekünk isteni rendelés szerint átadott igazságok ellentétesek legyenek azokkal, amelyeket a természet olt belénk. Valamelyik a kettő közül ugyanis szükségképpen hamis lenne; s minthogy mindkettő Istentől származik, Isten a hamisság szerzője lenne, ami pedig lehetetlen." (...)

"Ahogyan mármost a szent tudomány a hit világosságán alapul, úgy a filozófia az ész természetes világosságán; ezért lehetetlen, hogy azok az állítások, amelyek a filozófiához tartoznak, ellentétesek legyenek a hittételekkel (...). Ha pedig a filozófusok állításai között olyat találunk, ami ellentétes a hittel, az nem filozófia, hanem a filozófiának az ész hiányosságából fakadó hibás használata (philosophiae abusus ex defectu rationis)". (Expositio super librum Boethii De trinitate, q. II, art. III, ed. B. Decker, 1955, 94.o)

 

6.  1270-es és 1277-es elítélő határozat (Stephanus Tempier)

„Magas állású és tekintélyes személyiségek ismételt, hitbeli buzgalomtól sarkallt jelentése tudomásunkra hozta, hogy Párizsban néhányan azok közül, akik a szabad művészetek fakultásán a tudományokkal foglalkoznak, veszik maguknak a bátorságot, hogy saját fakultásuk határain túllépve, bizonyos, a jelen irathoz csatolt jegyzék által tartalmazott, nyilvánvaló és kárhozatos tévedéseket, sőt mi több, hiábavalóságokat és hazug esztelenségeket adjanak elő és vitassanak meg az iskolákban, nem ügyelve Gregorius szavára - „aki bölcsen kíván szólni, szerfelett ügyeljen arra, hogy beszédével a hallgatók egységét ne zavarja meg" -, különösen, mivel az említett tévedések köré a pogányok írásaiból emelnek védőfalat, s tudatlanságuk szégyenére azt állítják ezekről az írásokról, hogy meggyőző erejük miatt cáfolatukra nem képesek. Azután pedig, hogy úgy ne tűnjék, hogy amit ilyen módon jóváhagynak, az egyben az ő véleményük is, válaszaikat annyira köntörfalazva adják elő, hogy miközben igyekeznek elkerülni a Scyllát, belebotlanak a Charybdisbe.

Azt állítják ugyanis, hogy ezek a dolgok igazak a filozófia szerint, de nem igazak a katolikus hit szerint, mintha két ellentétes igazság volna, és mintha a Szentírás igazságával szemben az elkárhozott pogányok szavaiban volna az igazság, akikről meg van írva: „Elvesztem a bölcseknek bölcsességét", mivel az igaz bölcsesség elveszejti a hamis bölcsességet. Bárcsak az ilyenek megszívlelnék a bölcs tanácsát, aki ezt mondja: „Ha értesz hozzá, felelj felebarátodnak; ha nem, szádon legyen kezed, nehogy megfogassál az esztelen ige által, és szégyent vallj." Hogy tehát az óvatlan beszéd az egyszerűbb elméket tévedésbe ne ejtse, azért mi, miután a Szentírás doktorainak és más bölcs férfiaknak a tanácsát is kikértük, az ilyen és ehhez hasonló dolgokat szigorúan megtiltjuk és teljes egészében elítéljük, kiközösítvén mindazokat, akik az említett tévedéseket, vagy közülük valamelyiket, tantételként előadják, avagy bármi módon védelmezni merészelik, nemkülönben meghallgatóikat is, hacsak hét napon belül nem jelentkeznek előttünk vagy a párizsi kancellár előtt; azonfelül eljárást indítunk ellenük, hogy vétkük minőségének megfelelően, a jog szerint különböző büntetésekben részesüljenek. Ugyanezen határozatunk által elítéljük „A szerelemről" vagy „A szerelem istenéről" című könyvet is, amely így kezdődik: „Gyakran késztet engem" stb. és így végződik: „Óvakodj tehát, Gualterus, a szerelem parancsainak gyakorlásától" stb., továbbá a Geomantia könyvét, amely így kezdődik: „Megbecsülték az indusok" stb., és így fejeződik be: „Gondolkodj tehát róla, és azt találod" stb., továbbá a fekete mágiával foglalkozó könyveket, tekercseket vagy röpiratokat, vagy azokat a műveket, amelyek a jósok tevékenységét, a démonok megidézéseit vagy a lélek veszedelmére történő ráolvasásokat tartalmaznak, vagy amelyekben ilyen és ehhez hasonló, az igaz hittel és a jó erkölcsökkel nyilvánvalóan ellentétes dolgokat tárgyalnak; kiközösítő határozatunk érvényét mindazokra kiterjesztjük, akik az említett tekercseket, könyveket, röpiratokat tantétellé teszik vagy hallgatják, hacsak hét napon belül nem jelentkeznek előttünk vagy ugyancsak a párizsi kancellár előtt úgy, ahogyan fentebb kinyilvánítottuk, különben ellenük, ezen iratunk kiközösítő határozatának értelmében, vétkük súlyosságának megfelelően, eljárást indítunk."

„Azt állítják ugyanis, hogy ezek a dolgok igazak a filozófia szerint, de nem igazak a katolikus hit szerint, mintha két ellentétes igazság volna, és mintha a Szentírás igazságával szemben az elkárhozott pogányok szavaiban volna az igazság, akikről meg van írva: ‘Elvesztem a bölcseknek bölcsességét', mivel az igaz bölcsesség elveszejti a hamis bölcsességet. Bárcsak az ilyenek megszívlelnék a bölcs tanácsát, aki ezt mondja: ‘Ha értesz hozzá, felelj felebarátodnak; ha nem, szádon legyen kezed, nehogy megfogassál az esztelen ige által, és szégyent vallj.' (Redl Károly fordítása, in: Redl Károly, Az 1277-es párizsi elítélő határozat, Budapest, 1987, 9.o.)

„Dicunt enim ea esse vera secundum philosophiam, sed non secundum fidem catholicam, quasi sint due contrarie veritates, et quasi contra veritatem sacre scripture sit veritas in dictis gentilium dampnatorum, de quibus scriptum est: ‘Perdam sapientiam sapientium', quia vera sapientia perdit falsam sapientiam. Utinam tales attenderent consilium sapientis dicentis: ‘Si tibi est intellectus, responde proximo tuo: sin autem, sit manus tua super os tuum, ne capiaris in verbo indisciplinato, et confundaris'." (H. Denifle-É. Chatelain, Chartularium Universitatis Parisiensis, T. I, Paris, 1889, 543.o.)

„mintha a Szentírás igazságával szemben volna igazság az elkárhozott pogányok írásaiban" (B. G. verziója)

 

7. Siger de Brabant, Quaestiones in Metaphysicam

"Sic autem velare philosophiam non est bonum: unde non est hic intentio Aristotelis celanda, licet sit contraria veritat"i; vö. Quaestiones in Metaphysicam. ed. William Dunphy, Louvain-Paris, 1981, 139.o.; "A filozófiát ily módon elfödni nem jó dolog: nem szabad ezért elhallgatnunk Arisztotelész intencióját, még ha az ellentétben áll is az igazsággal".

Aquinói Szent Tamás: Bevezetés az Arisztotelész  Metafizikájához írott kommentárhoz

Politikájában a Filozófus kifejti: amikor több dolog rendeltetik egyvalamihez, e dolgok közül az egyik szükségképpen a szabályokat adja, avagy uralkodik, míg a többi e szabályok szerint működik, avagy uralom alatt áll. Mindez nyilvánvaló, ha a lélek és a test egységét tekintjük: a lélek ugyanis természettől fogva parancsol, a test pedig engedelmeskedik. Hasonló kapcsolat áll fönn a lélek képességei között is: az indulatot és a vágyakozást a természet rendjének megfelelően az ész uralja. A tudományok és mesterségek mármost egyvalamihez rendeltetnek, tudniillik az ember tökéletességéhez, amely nem más, mint az emberi boldogság. Szükségszerű ennélfogva, hogy e tudományok és mesterségek egyike az összes többi ura legyen: ez pedig joggal tart számot a bölcsesség névre. A bölcsre az jellemző ugyanis, hogy a többiek fölött rendelkezik.

Akkor tehetjük azonban vizsgálat tárgyává, hogy milyen is ez a tudomány s mivel foglalkozik, ha alaposan végiggondoljuk, mi módon alkalmas valamely ember az uralkodásra. Ahogyan ugyanis - miként említett könyvében a Filozófus mondja - az élénk értelmű emberek természetszerűen urai és gazdái másoknak, míg azok, akik nagy testi erő birtokában vannak, ám híján az értelemnek, természetszerűen szolgák, úgy az a tudomány kell, hogy a többinek a természet szerint a szabályokat adja, amely a leginkább intellektuális. Ez viszont az a tudomány, amely a leginkább intelligibilis dolgokkal foglalkozik.

A leginkább intelligibilis dolgokat mármost háromféleképpen ragadhatjuk meg. Elsőként a megértés rendjét vesszük alapul. Azok tűnnek ugyanis az inkább intelligibilis dolgoknak, amelyekből az értelem a bizonyosságot nyeri. Ennélfogva  - minthogy a tudás bizonyosságára az értelem az okokból tesz szert - az okok megismerése látszik a leginkább intellektuálisnak. Ezért hát az a tudomány tűnik a leginkább a többi urának, amely az első okokat vizsgálja.

Másodszor az értelmet és az érzékelőképességet vetjük össze. Az értelem ugyanis azáltal látszik különbözni az érzékelőképességtől (amely a partikuláris dolgokat ismeri meg), hogy azt ragadja meg, ami általános. Ezért hát az a tudománya leginkább intellektuális, amely a legáltalánosabb princípiumokkal foglalkozik. Ilyen a létező, valamint mindaz, ami a létezőt követi, miként az egy és a sok, a lehetőség és a ténylegesség. Az effélék azonban nem maradhatnak teljességgel meghatározatlanok, hiszen nélkülük nem lehetséges valamely genus vagy species sajátosságainak tökéletes megismerése. Másrészt ezek nem tárgyalhatók valamely partikuláris tudományon belül, hiszen ugyanolyan okkal tárgyalhatná őket bármely partikuláris tudomány, - amennyiben ahhoz, hogy megismerhetőek legyenek, a létezők minden egyes nemének szüksége van rájuk. Nem marad tehát más hátra, mint hogy az efféle dolgokat egy közös tudomány keretében tárgyaljuk, mely tudomány, minthogy a leginkább intellektuális, ura a többinek.

Harmadszor az értelem megismerő tevékenységét magát vesszük alapul. Minthogy ugyanis az egyes dolgok azáltal vannak birtokában a gondolkodás képességének, hogy mentesek az anyagtól, azoknak a dolgoknak kell a leginkább intelligibiliseknek lenniük, amelyek az anyagtól a leginkább elkülönültek. Az értelem ugyanis szükségképpen kapcsolatban áll és egynemű az intelligibilis dologgal, minthogy az értelem és az intelligibilis dolog a tényleges megértés során egy. Azok a dolgok különülnek el mármost a leginkább az anyagtól, amelyek nem pusztán a megjelölt anyagtól absztrahálhatók, miként az általánosan vett, a természettudomány által tárgyalt természeti formák, hanem az érzékelhető anyagtól egyáltalában, s ez az elkülönülés nem pusztán fogalmilag történik, mint a matematika esetében, hanem a lét vonatkozásában is, mint Isten, valamint az intelligenciák esetén. Ezért hát az a tudomány tűnik a leginkább intellektuálisnak, amely ez utóbbiakkal foglalkozik, s ez a tudomány lesz a többi fejedelme, avagy ura.

A fentiekben előadott hármas megfontolást mármost nem különböző tudományokra, hanem egy tudományra kell vonatkoztatnunk. Az említett elkülönült szubsztanciák ugyanis a létezés általános és első okai. Egy és ugyanazon tudomány feladata azonban az, hogy vizsgálódás tárgyává tegye valamely genus sajátos okait, és magát a genust: ahogyan a természettudomány is vizsgálja a természeti testek princípiumait. Ennélfogva ugyanaz a tudomány tartozik vizsgálni az elkülönült szubsztanciákat és a közös létezőt. Ez utóbbi az a genus, amelynek az említett elkülönült szubsztanciák a közös és általános okai.

Mindebből látható, hogy habár e tudomány az említett három dolgot vizsgálja, szubjektumaként ezek közül mégis csupán magát a közös létezőt teszi vizsgálat tárgyává. A tudomány szubjektuma ugyanis az, aminek az okait és tulajdonságait keressük, ám valamely keresett genus okai maguk nem szubjektumai a tudománynak*. Valamely genus okainak a megismerése az a cél, amely felé a tudomány vizsgálódása törekszik. S ámbár az említett tudomány szubjektuma a közös létező, mégis szó esik benne mindazon dolgokról, amelyek létük és fogalmuk szerint el vannak különülve az anyagtól. Minthogy ezeket a létük és fogalmuk szerint elkülönülteknek mondjuk, nem csak azok a dolgok tartoznak ide, amelyek sohasem lehetnek benne az anyagban, mint Isten és a szellemi szubsztanciák, hanem azok is, amelyek meg lehetnek anyag nélkül, mint a közös létező. Ez azonban nem történhetnék meg, ha létük tekintetében függésben lennének az anyagtól.

Az említett három megfontolás szerint, amelyek rávilágítanak e tudomány tökéletességére, három nevet kapunk. Isteni tudománynak avagy teológiának nevezzük e tudományt, amennyiben az említett szubsztanciákat vizsgálja, metafizikának, amennyiben a létezőt és mindazt, ami a létezőt követi. Ezeket a természeten túliakat a lebontás (resolutio) útján leljük föl, ahogyan a nagyobb mértékben közös dolgokat is a kevésbé közösökön túl. Első filozófiának nevezzük továbbá, amennyiben a dolgok első okait vizsgálja. Nyilvánvaló tehát mindennek alapján, hogy mi eme tudomány szubjektuma s miként viszonyul más tudományokhoz, valamint az is, hogyan nevezzük.

(Borbély Gábor fordítása)

 

 




8. Johannes Duns Scotus (1265/66–1308), O. F. M.

1. Biográfia

  • o 1265. december 23-a és 1266. március 17-e között született; a skóciai Berwickshire területén fekvő Duns kisvárosban;
  • o tíz-tizenkét éves korában kezdte meg tanulmányait az oxfordi ferenceseknél;
  • o valószínűleg 1288-ban kezdhetett el teológiát tanulni Oxford-ban; valószínűleg 1300-1301-ben baccalaureus formatus;
  • o 1291. március 17: Northampton-ban, a ferencesek rendházában pappá szentelte Oliver Sutton, Lincoln püspöke;
  • o 1300-1301-ben, Philip of Bridlington magisztériuma idején részt vett Bridlington egyik disputáján;
  • o 1301-1302-es tanévben
  • § Brampton szerint valószínűleg logikát tanított Anglia valamelyik konventjében (Brampton 1964: 16-17).
  • § Magának Duns Scotus-nak az egyik megjegyzése alapján azonban lehetséges, hogy ezt az évet Cambridge-ben töltötte, bár a megjegyzés alapján az is lehetséges, hogy ez valamivel később történt (Wolter 1993: 10).
  • § Nem lehetetlen továbbá az sem, hogy már 1300-ban vagy 1301-ben (s nem 1302-ben, amikor ott a Szentenciák első könyvéről megkezdte az előadásait) Párizsba utazott (Courtenay Via Scoti 157-158; Vos 2004: 7-11).
  • o 1300-1302 között a rend Duns Scotus-t Párizsba küldte, ahol - továbbra is baccalaureus-ként - ismét előadásokat tartott Petrus Lombardus Szentenciái-ból. Az első könyvet valószínűleg 1302 októberében kezdte kommentálni.
  • o 1303. június 25-28-a között azonban VIII. Bonifác pápa és IV. (Szép) Fülöp francia király konfliktusa kapcsán királyi parancsra Duns Scotusnak el kellett hagynia Párizst (Little 575-576).
  • o 1304-ben (valószínűleg már májusban; Frank-Wolter 1995: 5) visszatérhetett Párizsba.
  • o éles vitái voltak a domonkosokkal és világi magiszterekkel, állítólag szembehelyezkedett a templomos lovagrend elleni intézkedésekkel;
  • o A rend - valószínűleg 1307 őszén - Kölnbe küldte, hogy az ottani ferences rendházban lector-ként tevékenykedjék
  • o a halála időpontja: 1308. november 8.

 

2. Kiadások

  • o Opera Omnia (Luke Wadding kiadása) Lyon, 1639; repr. Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung, 1968.
  • o Opera Omnia (Vatikáni összkiadás), Civitas Vaticana: Typis Polyglottis Vaticanis, 1950- től: Ordinatio (vols. I-VIII); Lectura (vols. XVI-XX).
  • o Opera Philosophica, St. Bonaventure, NY: The Franciscan Institute, 1997-től

 

3. Univocitás

  • o Duns Scotus: a létező fogalmát egy és ugyanazon értelemben használjuk a szubsztancia és az akcidensek, sőt, Isten és a teremtmények esetén (1 Lect. d.3 nn.21-34, 97-123 (Vat. 16.232-37,261-73); d.8 q. 3; nn.54-88, 123-25 (Vat. 17.18-30, 43-45); l Ord. d.3 nn.26-55, 129-66 (Vat. 3.18-38,80-103); d.8 nn.44-89, 137-50 (Vat. 4.171-95,221-28). Ez az álláspont jelentősen eltér a transzcendentálékkal kapcsolatos kanonikus középkori állásponttól (pl. Aquinói Tamás). A létezés univocitásának állítása - ahogyan maga Duns Scotus fogalmaz az egyik ellenvetésben, amelyet a saját elméletével szemben hoz fel - „lerombolja az egész filozófiát" (Lectura I dist 3. pars 1 q. 1-2, n. 105; Opera omnia XVI: 264)
  • o Lectura, Ordinatio: vajon lehetséges-e ebben az életben az ember számára természetes istenismeret?; Henricus Gandavensis (Genti Henrik; megh. 1293) a legjelentősebb ellenfele
  • o Duns Scotus első érve: „a kétséges és a bizonyos fogalmán alapuló híres érv"
  • 1. az az értelem, amely bizonyos egy adott fogalomban, ám kételkedik más fogalmakban, rendelkezik egy olyan fogalommal, amelyben bizonyos, s amely különbözik azoktól a fogalmaktól, amelyekben kételkedik;
  • 2. az emberi értelem azonban bizonyos lehet abban, hogy Isten létezik, miközben kételkedik abban, hogy véges vagy végtelen, teremtett vagy teremtetlen létező-e;
  • 3. következésképpen az Isten létezéséről alkotott fogalom különbözik a másik két fogalomtól, ám - mivel mindkettőben bennefoglaltatik - univok fogalom.

(Ordinatio I dist. 3 pars 1 q. 1-2, n. 27, Opera omnia III, 18.o.).

 

4. Intuitív megismerés - absztraktív megismerés (cognitio intuitiva, cognitio abstractiva)

 

  • o A dichotómia a késő-középkori episztemológiai elméletek középpontjában állt
  • o A distinkció ebben a formában Duns Scotus-tól származik, ám az valójában nem más, mint egy Genti Henrik-nél található megkülönböztetés átvétele és újrafogalmazása.
  • o Genti Henrik:
  • o visio - amikor egy jelenlévő, létező dolgot megismerünk
  • o intellectus - amikor egy adott dolgot valamely képmása (species) révén, vagy diszkurzív érvelés segítségével ismerünk meg
  • o Lectura II dist. 3 pars 2 q. 2,: vajon az angyalok rendelkeznek-e az isteni lényeg természetes (azaz a teremtett dolgok megismerési módjának megfelelő) ismeretével? Duns Scotus: az értelem (az emberi és angyali) kétféleképpen ismerheti meg a tárgyát. A megismerés egyik módja elvonatkoztat (absztrahál) mindenféle létezéstől, a másik annyiban lehetséges egy adott dologról, amennyiben az létezik és jelen van. Az első az abszraktív megismerés (cognitio abstractiva), a második pedig az intuitív megismerés (cognitio intuitiva). Az intuitív megismerés - ahogyan azt Duns Scotus is kiemeli - nem a diszkurzív megismeréssel, hanem a tárgy képmásán (species) keresztül történő absztraktív megismeréssel áll szemben. Az absztraktív megismerést ugyanis - azon kívül, hogy elvonatkoztat a megismert dolog létezésétől - az jellemzi Duns Scotus szerint, hogy a dolgot az őt reprezentáló képmáson keresztül ismeri meg.
  • o Vajon tudomány-e a teológia? (késői Szentencia-kommentár): az absztraktív megismerés garantálja azt, hogy szükségszerűen igaz teológiai állításokat tehessünk.

 

5. Principium individuationis

  • o a természet (natura) fogalmát ő is (akár Aquinói Szent Tamás) Avicennától veszi (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1) - Avicenna hatása meghatározó ebben az időben az egyediség és az univerzalitás tárgyában folytatott vitákban;
  • o Avicenna: önmagában tekintve a lényeg „nem genusz, nem species, nem individuum, nem egyetlen, és nem is sok". Minden efféle tulajdonság -mint „külső dolog" - „követi" az önmagában tekintett lényegiséget (comitans ipsum extrinsecus; Van Riet 234, 42-46; vö. 230, 66-70; ). Avicenna - a középkorban közismert - fordulatával: „a ló mivolt önmagában véve semmi egyéb, mint pusztán a ló mivolt" („ipsa equinitas non est aliquid nisi equinitas tantum"; Van Riet 228, 32-33; vö. Duns Scotus, Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1, n. 31; Opera omnia, VII: 402-403; Rep. Par II, XII, q. 5, n. 11, Wadding 328).
  • o Miután az önmagában szemlélt természet (lényegiség) nem szinguláris és nem is univerzális, az egyediségének és az univerzalitásának oka van - Aquinói Tamás szerint
  • o a lélekben lévő fogalom univerzalitásának az az oka, hogy ez a fogalom több dolog hasonmása egyidejűleg. E fogalom egyediségének viszont az, hogy az individuális értelem fogalma.
  • o az egyedi, materiális létezők egyediségének oka az anyag.
  • o Petrus Johannes Olivi O. F. M. (kb. 1248 - 1298) az egyediség principiumával kapcsolatban: „a vélekedések véget nem érő erdeje terül el a szemeink előtt"
  • o egy kortárs álláspont (Rogerus Marston?, Pertus de Falco?): az egyediség principiumára vonatkozó kérdés értelmetlen, mert az egyediségnek nincs olyan principiuma, amely hozzájárul a dolog természetéhez - nem igaz ugyanis az, hogy a lényeg - természeténél fogva vagy időben - korábban vagy előbbrevaló módon (prius) lényeg, mint individuális létező, s ezt követően „húzódik össze" (contrahatur) valami miatt, ami hozzáadódik, s válik szingulárissá. A természet önmagánál fogva egyedi (est ex se singularis);
  • o Duns Scotus: a természet önmagában véve nem szinguláris és nem is univerzális - az az egység, ami a dolog természetét jellemzi, „gyengébb" (minor) annál a numerikus egységnél, ami magát az individuális dolgot jellemzi (Duns Scotus példája: „ez a kő itt") - annak az egységnek, ami az individuális dolgot specifikusan jellemzi, nem mond ellent a megsokszorozódás, míg azzal az „erősebb" (maior) egységgel, ami az individuális dolog egysége, ellentmondásban áll az, hogy megsokszorozódjék (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1, n. 8-28, Opera omnia, VII: 395-402).
  • o Duns Scotus azzal szemben érvel, hogy
  • o a materális létezők egyediségének oka a dolog természete maga,
  • o a kettős negáció (Genti Henrik)
  • o olyasvalami, ami akcidentális a dolog számára (Aquinói Tamás, Godofredus de Fontibus).
  • o Duns Scotus az ellenérveivel valamennyi kortárs individuáció-elmélet részletes cáfolatát kívánta adni;
  • o tentatíve több különböző terminust is bevezetett az egyediség principiuma jelölésére (entitas, realitas, ultima realitas formae, forma individualis, gradus individualis, valamint - a természet és az egyediség principiuma relációjának jelölésére - continentia unitiva). A késői írásaiban (Reportata Parisiensa, Metafizika-kommentár VII, 13, valamint Collationes) végül elkezdte használni azt a terminust is (haecceitas), amely az utókor számára a legismertebb lett ezek közül
  • o formális különbözőség (distinctio formalis): az egyediség principiuma, amely „a létező legvégső realitása" (ultima realitas entis), valamint a dolog természete formálisan különböző realitások (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 6, n. 188; Opera omnia, VII: 484).
  • o ezek nem egymástól elkülöníthető dolgok (res),
  • o ám nem is pusztán konceptuálisan különböztethetők meg egymástól;
  • o a formális distinkció olyan fogalmak között áll fenn, amelyeknek a valóságban ún. entitások, realitások vagy formalitások felelnek meg (entitas, realitas, formalitas).
  • o Duns Scotus szerint két entitás akkor és csak akkor különbözik formálisan, ha
  • o egy és ugyanazon valóságos dologhoz tartoznak, valamint
  • o nem lehetséges, hogy az egyik definíciójába beletartozzék a másik definíciója (Lectura I dist 2 pars 2 q. 4, n. 275; Opera omnia XVI: 216). A formális distinkció fogalmát Duns Scotus nem pusztán az individualitás problémájának, hanem más filozófiai és teológiai problémák elemzésénél is használja.

 

6. Szabad akarat, a kontingencia szinkronikus értelmezése

  • Aquinói Tamás: a szubsztanciális forma unicitása
  • Duns Scotus: értelem - akarat - lélek valóságosan nem, viszont formálisan különböznek; az értelem, az akarat valamint a lélek valóságos egysége a lélekfilozófia és az etika axiómája.
  • Aquinói Tamás: az akarat képességét olyan törekvés jellemzi, amely a természeténél fogva illet meg egy dolgot (appetitus naturalis)
    • az akarat „egyfajta szükségszerű hajlandóság által determinált módon, szükségszerűen akarja azt, ami a végső célja" (De veritate q. 22 art 5, 1458.o.) - az ember esetében ez a cél a boldogság, amelyre az akaratunk szükségszerűen törekszik;
    • az akarat szükségszerű hajlandósága vs. a kényszer szülte szükségszerűség (necessitas coactionis): ha át akarsz kelni a tengeren, akkor szükséged van egy hajóra, mert másként nem vagy képes megtenni az utat - ez azonban nem jelenti azt, hogy pusztán azért, mert szükségképpen igénybe kell venned egy hajó segítségét ahhoz, hogy elérhesd a célodat, a célod és az akaratod ellentmondásban áll egymással (S. Th., Iª q. 82 a. 1 co).
    • a szabad választásra való képesség (liberum arbitrium): az appetitív elem követi a gondolkodást (appetitus enim cognitionem sequitur), olyan mozgatottnak, amely mindazonáltal maga is mozgat (appetibile apprehensum est movens non motum, appetitus autem movens motum).
    • amilyen mértékben eszes lények vagyunk, olyan mértékben rendelkezünk szabad akarattal. „Teljes szabadságunk gyökérzete az észben van" („totius libertatis radix est in ratione constituta"; Quaestiones disputatae de veritate, q. 24, a. 2 resp., 1598.o.).

 

  • o Duns Scotus: minden olyan álláspont (Aquinói Tamás, Godofredus de Fontibus, Henricus Gandavensis), amely az akaratot passzív képességnek tekinti, az álláspont képviselőinek intencióitól függetlenül morálfilozófiai determinizmushoz vezet;
  • o Lectura II, dist. 25: vajon a cselekedeteink oka a tárgy, amely mozgatja az akaratot, vagy az önmagát mozgató akarat maga?
  • o Duns Scotus álláspontja itt: az akarat tevékenységének mind az akarat, mind pedig az értelem a részleges oka (causa partialis). Ez az álláspont középút (via media) a Tamás és Godofredus, valamint a Henricus által képviselt megközelítések között.
  • o párizsi Szentencia-kommentár: „az akaraton kívül egyetlen teremtett dolog sem teljes oka az akarás aktusának" („nihil creatum aliud a voluntate est causa totalis actus volendi"; Reportata Parisiensa II, XXV, Wadding 371.o.).
  • o Duns Scotus: az akarat önmeghatározásának és szabadságának, s ezzel összefüggésben a lehetőség, a szükségszerűség és a kontingencia modalitásának radikális értelmezése:
    • "az akarat meghatározza önmagát": ez nem azt jelenti, hogy a természete határozza meg a döntéseit, hanem azt, hogy a döntéseiben teljességgel szabad;
    • ez azért van így, mert az akarat: akarat (Quodlibet 16, 16.45, 385.o.) - az akarat szabadságára nincs további magyarázat, mivel nem létezik olyan további ok, amely az akaratnak, mint cselekvő oknak a választását determinálná.
  • o a modális terminusok új értelmezése: az akarat szabadsága azt jelenti, hogy az akarat szinkronikusan alternatív tényállások között választ oly módon, hogy önmagán kívül semmi sem determinálja egy adott alternatíva elfogadására vagy elvetésére - egyetlen antik modális paradigma sem tartalmazta azonban azt az elképzelést, hogy egyidejű, alternatív tényállások segítségével interpretálhatnánk a modális fogalmakat;
  • o „valaki a-t akarván megteheti, hogy ne akarja a-t":
    • ha összekapcsolva értelmezzük (in sensu composito), akkor hamis, mivel azt mondja, hogy lehetséges az, hogy ez a valaki ugyanabban az időpillanatban, amikor a-t akarja, ne akarja a-t, azaz: à[pt1&~pt1]).
    • ha szétválasztva értelmezzük  (in sensu diviso), természetesen akkor az állítás valójában két állítás konjunkciója: „valaki akarja a-t egy adott pillanatban, és lehetséges, hogy ez a valaki ugyanabban a pillanatban ne akarja a-t" - a modális operátor hatókörében nem a két állítás konjunkciója, hanem csak a második állítás szerepel (pt1&à~pt1) (vö. Lectura I, 39, n. 51-52., XVII,  495-496.o.).
  • o Duns Scotus szerint az akarat szabadságának ez az értelmezése teszi lehetővé azt, hogy föladhassuk Arisztotelésznek a jelen szükségszerűségére vonatkozó álláspontját, s ennek minden determinista következményét.



9. Becsaphat-e bennünket Isten?

Isteni mindenhatóság, intuitív ismeret, akaratszabadság,  futurum contingensek.

 

Guillelmus de Ockham (kb. 1287 - 1347)

 

  • 1. Anglia (kb. 1287 - 1324)
  • 2. Avignon (1324 - 28)
  • 3. München (1328/29 - 1347) - IV. (Bajor) Lajos (1314-1347)

1328. június 6: kiközösítik

  • 4. Scriptum in primum librum sententiarum ('Ordinatio'), (1317-18)
  • 5. II-IV. könyv, 'Reportatio'
  • 6. Quodlibeta septem (1322-25)

7. Tractatus de praedestinatione  et de praescientia Dei respectu futurorum contingentium (1321-1324)

8. Summa logicae (kb. 1323):

 

  • 8.1 terminusok
  • 8.2 propozíciók
  • 8.3 argumentumok

 

1. Omnipotentia Dei

 

Ockham, Quodlibet VI, 1.  (Guillelmus de Ockham, Quodlibeta septem, New York, 1980, 586.o.):

potentia absoluta Dei: 'posse facere omne illud quod non includit contradictionem fieri, sive Deus ordinaverit se hoc facturum sive non'

 

potentia ordinata Dei: 'posse aliquid (...) accipitur secundum leges ordinatas et institutas a Deo, et illa dicitur posse facere de potentia ordinata'

 

Ockham, Quodlibet VI, 6, (Guillelmus de Ockham, Quodlibeta septem, New York, 1980, 604. - 605.o.):

 'quidquid Deus producit mediantibus causis secundis, potest immediate sine illis producere et conservare'

 

'omnis res distincta loco et subiecto ab alia re absoluta potest per divinam potentiam existere, alia re absolute destructa' - 'minden egyedi dolog, amely egy másik egyedi dologtól tér és szubjektum tekintetében különbözik, az isteni hatóképesség révén létezhetik akkor is, ha a másik dolog megsemmisült'

suppositio communis (vö. Robertus Holkot: In quatuor libros Sententiarum quaestiones, Lugduni 1518, Liber II, Q. II passim; Unv. Nachdruck, Minerva, Frankfurt, 1967)

 

2. Ismeretelmélet:

Notitia intuitiva, notitia abstractiva

1. Johannes Duns Scotus (1265/66-1308), Quodl. q. 6.; Quodl. q. 13.

2. Petrus Aureoli  (ca. 1280-1322)

esse intentionalis - esse apparens

per experientias és a priori

 

„Secunda via vero procedit a priori. Certum est enim quod Deus potest facere quidquid non implicat contradictionem, et conservare fundamentum relationis, corrupto termino et transeunte respectu, ut Sortes conservatur filio eius Platone corrupto, et transit paternitas Sortis. Sed visio intellectiva et sensitiva et universaliter omnis intuitiva notitia est aliquid absolutum, fundans respectum ad rem intuitive cognitam. Ergo Deus poterit conservare intuitionem huiusmodi absolutam, corrupto respectu et rei praesentialitate non existente." Petrus Aureoli, Scriptum super primum Sententiarum, Prooemium, sect. 2., art. 3; ed. E. Buytaert, St. Bonaventure, N. Y., 1953- 1956, Vol. 1., p.201.

 

Parafrázis:

 

A második út a priori. Bizonyos ugyanis, hogy Isten képes megtenni mindazt, ami nem foglal magában ellentmondást, s képes megőrizni valamely viszony alapját akkor is, ha ennek valamely tagja vagy maga a viszony megszűnik, miként Szókratész megőrződik akkor, ha fia, Platón elpusztul, s megszűnik Szókratász apasága. Az intellektuális és szenzuális szemlélet, s minden intuitív ismeret azonban olyan abszolútum, amely intuitív módon megismert dologgal áll kapcsolatban. Isten ennélfogva megőrizhet egy efféle abszolút intuíciót akkor is, ha megszűnik (ennek) viszonya a megismert dologhoz, s a dolog nem létezik jelenvaló módon.

 

3. Ockham, Sent., Prol., q. 1.:

(...) notitia intuitiva rei est talis notitia, virtute cuius potest sciri, utrum res sit vel non, ita,

quod, si res sit, statim intellectus iudicat eam esse et evidenter cognoscit eam esse (...). Et eodem modo, si esset perfecta talis notitia per potentiam divinam conservata de re non exsistente, virtute illius notitiae incomplexae evidenter cognosceret illam rem non esse.

Similiter notitia intuitiva est talis, quod, quando aliquae res cognoscuntur, quarum una inhaeret alteri vel una distat loco ab altera vel alio modo se habet ad alteram, statim virtute illius notitiae incomplexae illarum rerum scitur, si res inhaeret vel non inhaeret, si distat vel non distat, et sic de aliis veritatibus contingentibus, nisi illa notitia sit nimis remissa vel sit aliquod aliud impedimentum. Sicut, si Sortes in rei veritate sit albus, illa notitia Sortis et albedinis, virtute cuius potest evidenter cognosci, quod Sortes est albus, dici- tur notitia intuitiva. Et universaliter omnis notitia incomplexa termini vel terminorum seu rei vel rerum, virtute cuius potest evidenter cognosci aliqua veritas contingens, maxime de praesenti, est notitia intuitiva.

(...) a dolog intuitív ismerete olyan ismeret, amelynek révén képesek vagyunk tudni, hogy a dolog létezik-e vagy sem, méghozzá oly módon, hogy az értelem rögtön úgy ítéli, hogy a dolog létezik, s létezését evidens módon ismeri meg (...). S így ha léteznék ilyen ismeret valamely nem létező dologról, amelyet az isteni hatóképesség tart fenn bennünk, s az tökéletes lenne,  az értelem ezen inkomplex intuitív ismeret segítségével evidens módon tudná, hogy a dolog nem létezik. (...)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S általában egy vagy több terminus, egy vagy több dolog minden olyan inkomplex  ismerete intuitív ismeret, amelynek révén evidens módon megismerhető valamely kontingens igazság, mindenekelőtt valamely jelenvaló dologgal kapcsolatban.

 

Notitia autem abstractiva est illa, virtute cuius de re contingente non potest sciri evidenter, utrum sit vel non sit. Et per istum modum notitia abstractiva abstrahit ab exsistentia et non exsistentia, quia nec per ipsam potest evidenter sciri de re exsistente, quod exsistit, nec de non exsistente, quod non exsistit, per oppositum ad notitiam intuitivam.

Similiter per notitiam abstractivam nulla veritas contingens, maxime de praesenti, potest evidenter cognosci. Sicut de facto patet, quod, quando cognoscitur Sortes et albedo sua in absentia, virtute illius notitiae incomplexae nec potest sciri, quod Sortes est vel non est vel quod est albus vel non est albus vel quod distat a tali loco vel non; et sic de aliis veritatibus contingentibus.

Az absztraktív ismeret olyan ismeret, amelynek révén nem vagyunk képesek tudni evidens módon valamely kontingens dologról, hogy létezik-e vagy sem. S ekképpen az ebsztraktív isemret elvonatkoztat a létezéstől és nem-létezéstől(...)

 

 

S hasonlóképpen: az absztraktív ismeret segítségével egyetlen kontingens igazság sem ismerhető meg evidens módon, legkevésbé a jelenvalóval kapcsolatos.

 

4. Johannes Buridanus (kb. 1300-1358/61)

„Item, sensus possunt illudi ut communiter dicitur et certum est quod species sensibilium possunt conservari in absentia sensibilium (...) ideo erramus per sensum. Et difficultas augmentatur multum per ea que credimus ex fide quia deus potest in sensibus nostris formare species sensibilium sine ipsis sensibilibus et longo tempore potest ea conservare; et tunc iudicamus ac si essent sensibilia presentia. Modo ultra tu nescis cum deus hoc possit et maiora facere utrum deus facere hoc vult; ideo tu non habes certitudinem et evidentiam utrum ante te sunt homines dum vigilas vel dormis quia in tua dormitione posset deus facere species sensibiles ita clara immo incentuplo clariores quam obiecta sensibilia possent facere; ideo ita formaliter iudicares quod essent res sensibiles ante te sicut nunc iudicas; ideo cum nihil scias de voluntate dei tu non potes esse certus de aliquo". (Johannes Buridanus, Kommentar zur Aristotelischen Metaphysik, Paris, 1588, Unveränd. Nachdruck, Minerva, Frankfurt a. M. 1964.  fol. VIII rb).

 

Parafrázis:

 

Továbbá, az az érzékszervek tévedhetnek, ahogyan mindenki mondja, s bizonyos, hogy az érzékelhető dolgok távollétében is megőrződhetnek az érzékelhető dolgok képmásai a lélekben (...) s ezért az érzékszervek megtévesztenek minket. S a nehézséget nagy mértékben fokozza az, amit a hit tanít nekünk, hogy tudniillik Isten képes arra, hogy érzékszerveinkben létrehozza, s hosszú ideig fenntartsa az érzékelhető dolgok képmásait, s ekkor úgy ítéljük meg a helyzetet, mintha ezek jelen lennének. (...) S ennélfogva nem rendelkezel bizonyossággal és evidenciával arról, hogy vajon emberek vannak-e körülötted, amikor ébren vagy vagy alszol, mert álmodban Isten olyan érzékelhető képeket hozhat létre benned, hogy azok az érzékelhető dolgok képmásainál is sokkal világosabbak. (...) s ezért, mivel semmit sem tudsz Isten akaratáról, semmiben sem lehetsz bizonyos.

 

„periret omnis nostra certitudo"; vö. Walter Chatton: Lectura in I Sententiarum, Prologus, q. 2; in: Nine Mediaeval Thinkers, ed. J. Reginald O'Donnell, Toronto, 1955, 242.

 

3. Futurum kontingensek

Arisztotelész, Hermeneutika, 9. fejezet, 18a 28 - 19b 4

Guillelmus de Ockham, Tractatus de praedestinatione  et de praescientia Dei respectu futurorum contingentium (1321-1324)

Robert Holcot, Harmadik quodlibet, Harmadik kérdés (Vajon - ha adott a jövőbeli kontingens dologra vonatkozó kinyilatkoztatás - ez kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően?)

Amellett fogok érvelni, hogy nem, mivel ha a válasz igen, akkor abból az következik, hogy valaki egyidejűleg lehet a kegyelem és a halálos bűn állapotában. A konszekvens hamis. A következtetést így bizonyítjuk: felteszem, hogy Isten megparancsolja a kegyelmi állapotban levő Szókratésznek, hogy csak azt akarja, ami ésszerűnek tűnik az ő, Szókratész számára; s tegyük fel azt is, hogy Isten - világos kinyilatkoztatással - kinyilatkoztat számára az Igében egy jövőbeli kontingens dolgot (effectum futurum contingenter), amely legyen a, s higgye azt Szókratész tulajdon eszére támaszkodva, hogy a nem jövőbeli dolog. Miután megtörtént a kinyilatkoztatás, tegyük fel, hogy Szókratész azt akarja, hogy a legyen a jövőben, s ez az akarás álljon fenn egy órán keresztül. Ezt feltéve, ha az ‘a létezni fog a jövőben' állítás még mindig kontingens, akkor kontingens az az állítás is, hogy „Szókratész egyidejűleg leledzett a kegyelem és a halálos bűn állapotában", mivel Szókratész a teljes órán át a történet szerint a kegyelem állapotában volt; ez az állítás tehát most szükségszerű: „Szókratész abban az órában a kegyelem állapotában volt", ez pedig kontingens: „Szókratész abban az órában halálos bűnt követett el", mivel az óra végén kontingens az az állítás, hogy „a nem fog létezni a jövőben". S bekövetkezik, hogy a nem valósul meg; tehát az Ige soha sem jelenítette meg a jövőbeli létezését; tehát Szókratész soha sem látta az Igében azt, hogy „a létezni fog a jövőben"; s szükségszerű, hogy Szókratész azt akarta, hogy a létezzék majd a jövőben; tehát azt akarta, hogy a létezzék a jövőben, méghozzá az ésszel szemben, mivel a történet szerint Szókratész saját megfontolása alapján azt hitte, hogy a soha sem lesz a jövőben; tehát a parancsolat ellen cselekedett; tehát a halálos bűn állapotában leledzett, s mindazonáltal azon a teljes órán át a kegyelem állapotában volt; tehát egyidejűleg volt a kegyelem és a halálos bűn állapotában.

Ezzel szemben: ha a válasz a kérdésre nem volna, akkor a szabad akarat megszűnnék létezni.

A kérdés tartalmazza önmaga megoldását (ahogyan ezt be is kell ismernünk), mivel feltételezi azt, amit kérdez, tudniillik feltételezi, hogy kinyilatkoztatás történt valamely jövőbeli kontingens dolog vonatkozásában, s megkérdi, hogy ez kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően. Csak abban az esetben történhetnék ugyanis kinyilatkoztatás jövőbeli kontingens dologról, ha ez jövőbeli kontingens dolog volna a kinyilatkoztatás szempontjából (pro mensura revelationis), s ugyanezen oknál fogva a kinyilatkoztatást követően is; - már amennyiben az állítás kinyilatkoztatott marad. Ennélfogva abszolút értelemben meg kell engednünk a kérdést, minthogy feltettük a kinyilatkoztatás létezését.

Ha azonban átalakítjuk a kérdést a kérdező szándékának megfelelően, hogy a kövekező értelmet kapja: „Ha olyasminek a kinyilatkoztatása történik, ami most jövőbeli kontingens dolog, akkor az vajon kontingens marad-e a kinyilatkoztatást követően", úgy ezzel a kérdéssel kapcsolatban a lehető legnagyobb nehézség támad a kortárs kutatók körében (apud modernos studentes). Egyfelől ugyanis, ha azt állítjuk, hogy megtörténhet a kinyilatkoztatott ellentéte, akkor fennáll, hogy Isten becsaphat bennünket, hazudhat, hitszegő lehet, megteheti, hogy nem tartja be a szavát, hűtlenné válik, s ehhez hasonlók, amelyek nyilvánvalóan ellentmondanak a jó erkölcsöknek. Másfelől ha azt állítanánk, hogy a kinyilatkoztatott ellentéte (akár megígérte, akár állította vagy megesküdött rá az Isten) nem történhetik meg, az - úgy tűnik - megkérdőjelezi az isteni mindenhatóságot, amely semmit sem csökken a kinyilatkoztatás, az esküvés, vagy a teremtménynek tett ígéret miatt. Továbbá úgy tűnik, hogy  megkérdőjelezi az emberi szabadságot is, mivel - ha megtörtént a kinyilatkoztatás - az, ami az akarat szabad képességének körébe esik, szükségszerű lesz, amennyiben az ellentéte nem történhet meg.

 

Robert Holcot, Kérdések a Szentenciák négy könyvéhez, Második könyv, Második kérdés (Vajon Isten öröktől fogva tudta-e, hogy meg fogja teremteni a világot?)

„Ha azonban a ‘kinyilatkoztatás' terminust a második értelemben vesszük, nevezetesen hozzájárulást hozni létre valamely összetételhez mindentől függetlenül (simpliciter), akkor ez az állítás szükségszerű: „Isten kinyilatkoztatta Szókratész számára, hogy az ítélet napja el fog jönni", s nem függ egyetlen jövőbeli dologtól sem. S ekként Isten hamisat is kinyilatkoztathat, ha be akarja csapni és meg kívánja téveszteni a teremtményt. S ebből semmiféle illetlenség /képtelenség (inconveniens) sem következik, ugyanis egyáltalán nem illetlenség /képtelenség, hogy az, aki az Igazság, valakiben hamisat hozzon létre."

„A nyolcadik fő érvre (amikor úgy érvelünk/érvelnek, hogy ha Isten tudná a jövőbeli kontingens dolgokat stb., akkor kinyilatkoztathatná őket az angyalnak vagy az embernek oly módon, hogy a kinyilatkoztatást követően kontingensek maradnának), nos, ezt megengedem. S amikor úgy érvelnek hogy ebben az esetben bármi, amit a Szentírás a jövőre vonatkozólag kinyilatkoztat (az ítélet napja el fog következni, a halottak fel fognak támadni, örök élet vagy örök bűnhődés következik majd, s ehhez hasonlók) kontingens lenne, s ebben az esetben a Szentírás hamis lehetne, nos, ekkor nem látom be tisztán, hogy miért ne kellene megengednünk azt, hogy a kánonban leírt efféle artikulusok hamisak lehetnek, mivel lehetséges, hogy másként álljon a dolog, mint ahogyan ezek jelölik.

S megengedem, hogy lehetséges az, hogy Ábrahám a végső boldogságra érdemesítően cselekedetett hamis hitben, s hogy az ember a hamis hit által éppúgy cselekedhet a végső boldogságra kiérdemesítő módon, mint az igaz hit által. A hívő ember ugyanis nem azért cselekszik a végső boldogságra kiérdemesítő módon, mert az, amit hisz igaz, vagy hamis, ez ugyanis nem áll a hatalmában, hanem azért cselekszik a végső boldogságra kiérdemesítő módon, miközben hisz, mert Isten megparancsolja neki, hogy így higgyen, s el akarja fogadni a hit aktusát, ha hisz."

 

Robert Holcot: In I Sent., q. 1 ad 5 princ.; in: R. Holkot: In Quatuor Libros Sententiarum Quaestiones, Lugduni 1518 (Unv. Nachdr., Minerva, Frankfurt a. M., 1967), b I, rb.

Isten - de potentia absoluta - becsaphat és ténylegesen be is csapott bennünket.* Ez utóbbi állítás azonban csak abban az esetben igaz, ha a „becsapni" (fallere, decipere) igét tulajdonképpeni jelentésében vesszük: szándékosan tévedést idézni elő valakiben oly módon, hogy az igazat hamisnak tekintse („voluntarie causare in aliquo errore, quo affirmat falsum pro vero"). Ha szigorú értelemben vesszük a „becsapni" igét, és az említett nominális definícióba beleértjük az iniuste, malitiose, vitiose, deordinate vagy bármely ezekkel azonos jelentésű szünkategorématikus terminusokat, akkor nem állíthatjuk, hogy Isten becsaphat bennünket.

*  vö. Biblia, pl.

 „S azt mondta az Úr: Ki veszi rá Achábot, hogy hadba vonuljon, és Ramotnál, Gileádban elessen? Az egyik ezt mondta, a másik azt mondta, míg végül az Úr elé állt a lélek, és így szólt: Én veszem rá. S az Úr megkérdezte: Milyen úton-módon? Hogyan? Elmegyek - felelte -, és a hazugság lelke leszek a prófétái ajkán! Erre azt mondta neki: Vedd hát rá, hiszen képes vagy rá! Csak menj, és tedd meg! S lám, az Úr valóban a hazugság lelkét adta ezeknek a te prófétáidnak az ajkukra, mert az Úr a vesztedet határozta el." (1Kir 22, 20-23)

Lukács 2,48: „És mondá neki  az ő anyja: Gyermekem, miért cselekedtél így velünk? Íme atyád éd én bánkódva kerestünk téged."

Jónás 3,4: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!"

 

Richard Lavenham, Tractatus de eventu futurorum (1380 körül):

 

  • 1. 'omnia futura eveniunt de necessitate' - 'falsa et erronea quia tollit nostrii arbitrii libertatem'
  • 2. 'Deus nullo modo est praescius futurorum' (opinio Ciceronis) - est absurdu
  • 3. 'de futuris non est aliqua veritas determinata' (opinio Aristotelis) - obviat fidei christianae
  • 4. 'Deus determinate scit omnia futura, et ea quae sunt futura non de necessitate evenient sed contingenter' (opinio modernorum et fidelium christianorum)

sed contra:

  • 4.1 'Dies iudicii erit' - 'lesz utolsó ítélet'
  • 4.2 'Deus ab aeterno scivit quod dies iudicii erit, ergo dies iudicii erit - 'isten öröktől fogva tudta, hogy lesz utolsó ítélet, tehát lesz utolsó ítélet'
  • 4.3 'antecedens est necessarium, quia est propositio una affirmativa vera de praeterito, cuius veritas non dependet de futuro ' - az előtag szükségszerű, mert olyan, a múltról szóló igaz állítás, amelynek igazsága nem függ a jövőtől'
  • 4.4 'ergo consequens, quia ex propositione necessaria non sequitur nisi propositio necessaria in bona consequentia' - 'tehát az utótag is szükségszerű, mivel az érvényes következtetésben szükségszerű állításból csakis szükségszerű állítás következhet'

Lavenham (opinio modernorum et fidelium christianorum): 4.3 hamis, mert 4.2 előtagjának igazsága függ a jövőtől

 




10. 14. századi filozófusok és teológusok

1. Duns Scotus párizsi tanítványai:

1.1 Guillelmus Alaunovicanus O. F. M. (William of Alnwick; kb. 1275-1333):

  • o Duns Scotus tanítványa és a titkára
  • o Additiones magnae (Duns Scotus oxfordi és párizsi előadásai alapján)
  • o 1316-1322: Oxford, később Itália

1.2 Johannes Radingia (John of Reading; 1285 körül-1346):

  • o Duns Scotus „tanítványa és legderekasabb követője" (discipulus et sequax valentissimus; Adam de Wodeham)
  • o az 1310-es évek közepén Szentencia-kommentárokat tartott Oxfordban

1.3 Henricus de Harclay (1270 körül - 1317),

  • o 1312-ben az oxfordi egyetem kancellárja lett;
  • o párizsi Szentencia-kommentárja tanusága szerint korábban számos kérdésben szorosan követte Duns Scotust, oxfordi éveiben azonban egyre kritikusabb lett vele szemben, ahogyan azt a disputái is mutatják (Quaestiones ordinariae);
  • o az univerzáléproblémával foglalkozó kérdésben bírálja a közös természet fogalmát, ami Duns Scotus (és más, korábbi szerzők szerint is) valóságosan létezik több individuális dologban - a szingularitás Henricus szerint inkommunikabilitást jelent, s miután minden dolog szinguláris, egyáltalán semmi sincs, ami közös lenne a különböző dolgokban;
  • o miután nem létezik olyan, a numerikus azonosságnál „gyengébb" egység, amely több, szinguláris létező számára is közös volna, Henricus úgy gondolja (hasonlóan Aureoli-hoz és Ockham-hez), hogy szükségtelen föltételeznünk az egyediség alapelvét;
  • o ő az első olyan középkori szerző, aki a kontinuus dolgok összetettségének kérdésével kapcsolatban egyértelműen azon az állásponton volt, hogy minden kontinuum tovább oszthatatlan részekből áll (indivizibilizmus);
  • o indivisibilia: kiterjedés nélküliek, azaz nem fizikai atomok;
  • o egy adott kontinuumot végtelenül nagy számú oszthatatlan rész alkot, amelyek közvetlenül egymáshoz kapcsolódnak.

 

2. Duns Scotus oxfordi fiatalabb ferences kortársai (Guillelmus de Nottingham; 1280 körül-1336; Richardus de Conington; megh. 1330; Robertus Cowton; 1275 körül-1312 után): sokkal kritikusabbak a szubtilis tanítóval szemben.

 

3. Párizs: Duns Scotus több tekintetben is legjelentősebb opponense a ferences Petrus Aureoli (1280 körül-1322)

  • o szoros kapcsolatok Jacobus Duese-zel (1244 körül-1334), aki 1300-ig a Toulouse-i egyetemen a civil- és a kánonjog professzora volt, 1316 és 1334 között pedig XXII. János néven pápa;
  • o 1312: bologna-i ferences studium generále; első, és talán egyetlen filozófiai műve, a Tractatus de principiis naturae (Értekezés a természet alapelveiről)
  • o 1314 Toulouse: valószínűleg itt írta a kommentárját Petrus Lombardus Szentenciáinak első könyvéhez (Scriptum super primum Sententiarum).
  • o 1316-18 Párizs, Petrus Lombardus előadások, a szövegük olyan reportatiók formájában maradt fenn, amelyeknek egy részét maga Aureoli átdolgozta
  • o 1318: Aureoli - XXII. János közreműködésével - teológus magiszter lett Párizsban, ahol két évig Biblia-előadásokat tartott, s 1320-ból fennmaradt egy quodlibet disputája is. 1320-ban Aquitánia provinciálisa, majd - 1321-ben - Aix-en-Provance érseke. 1322-ben halt meg.
  • o Aureoli megkérdőjelezte a 13. századi gondolkodás több alapvető meggyőződését:
  • o a lényegiségek valóságos létezésével kapcsolatos feltevést;
  • o értelmetlennek tartotta a formák pluralitásával vagy unicitásával kapcsolatos problémát;
  • o a valóságosan létező akcidenseket a szubsztancia, a minőség, a mennyiség, a cselekvés és az elszenvedés kategóriáira redukálta,
  • o jelentősen átértelmezte a hatóok fogalmát;
  • o sajátos álláspontot alakított ki a létezés univocitásának problémájával kapcsolatban;
  • o a jövőre vonatkozó kontingens állításokkal kapcsolatban azon az állásponton volt, hogy ezek nem meghatározott módon igazak, és nem is meghatározott módon hamisak Isten számára, hanem neutrálisak - ezzel olyan vitát generált, amelynek még a futurum contingens-ekkel kapcsolatos 1460-as évekbeli leuveni vitákra is volt hatása;
  • o episztemológiájának kulcsfogalma a megismerő számára megjelenő vagy intencionális létezés (esse apparens; esse intentionale), ami szkeptikus argumentáció forrása volt; esse obiectivum-elmélet;
  • o per experientias és a priori is megmutatható, hogy lehetséges intuitív ismeret nem létező dolgokról;

 

4. Richardus de Camsale (Richard of Campsall; 1280 körül -1350 körül), világi teológus, Oxford

  • o 1308-ban az artes fakultás magisztere, valószínűleg 1316-17-ben (Ockham-et megelőzően) Szentencia-kommentárokat tartott Oxfordban, 1322-től 1324-ig teológus magiszter; Szentencia-kommentárja nem maradt fönn, csupán későbbi 14. századi szerzők utalásaiból ismerhetjük a szöveg tartalmának egy részét;
  • o az intuitív és az absztraktív megismerés értelmezése szerint nem a megismerés eltérő módjai: egy és ugyanazon megismerés intuitív akkor, ha a tárgya jelen van, s absztraktív akkor, ha a tárgya nincs jelen; Campsall arra az elvre hivatkozik érvelése során, amelyet Ockham-nek szoktak tulajdonítani: szükségtelenül nem szabad szaporítanunk a létezők számát („pluralitas non est ponenda sine necessitate"; Chatton I Lectura, prol. q. 2, ed Callaghan 236). Egy adott ismeretet azért nevezünk „intuitívnek" Campsall szerint, mert ez a megnevezés azt konnotálja, hogy az ismeret tárgya jelen van, míg az „absztraktív ismeret" megnevezés azt konnotálja, hogy az ismeret tárgya nincs jelen. ezzel hatott Johannes de Rodingtonra (megh. 1348), valamint Robertus Holcotra (1290 körül - 1349)
  • o Campsall - ahogyan Ockham is - a szuppozíciók három típusát különbözteti meg: az egyszerű, a materiális és a perszonális szuppozíciót;
  • o Ockham-hez hasonlóan Campsall szerint is abban az esetben beszélünk egyszerű szuppozícióról, ha az egyszerű szuppozícióban lévő terminus az elménk fogalmára referál
  • o Campsall szerint továbbá az univerzálék az értelem szinguláris fogalmaival azonosak, amelyek „mint általános jelek képesek arra, hogy sok egyedi dolgot reprezentáljanak" (Campsall I, 1982: 12).
  • o kronológia: miután Campsall filozófiai és teológiai pályafutása úgy tűnik, megelőzte Ockhamét, jó okunk van feltételezni, hogy Ockham több tekintetben is Campsall követője volt

 

5. Walter Burley (1275-1344 után)

  • o mintegy ötven művét ismerjük, némelyiket több verzióban is, ám Párizsban tartott Szentencia-kommentárjainak írásos változata jelenlegi ismereteink szerint nem maradt fenn;
  • o 1294-től Oxfordban tanult, 1301-ben már artes magiszter, 1305-től a Merton College tagja. 1310-ben Párizsba ment;
  • o oxfordi artes magiszterként Burley számos Arisztotelész-kommentárt írt, ezeket később átdolgozta és kiegészítette közülük azokat, amelyek a fontosabb Arisztotelész-művekhez készültek;
  • o artes magiszterként önálló traktátusokat is készített, ezek közül hat logikai értekezésről feltételezik, hogy Burley 1302-es logika-kurzusának az anyagát képezikaz első az a szuppozíciókról írt traktátus, amelynek egyes részeit Ockham - helyenként csaknem szó szerint - átvette a Summa logicae-ben;
  • o 1324-ben szerezte meg a teológiai magiszteri fokozatot Párizsban.
  • o az ekkoriban keletkezett természetfilozófiai írásaiban kezelte először Ockham-et az ellenfeleként; a De puritate artis logicae második verziójában (1324-27) már a Summa logicae szövegének ismeretében vitatkozott Ockham-mel.
  • o Walter Burley Ockham-bírálata:
  • o az egyszerű szuppozíció fogalma,
  • o az univerzálé-probléma,
  • o Ockham-nek a kategóriákkal kapcsolatos eliminatív stratégiája,
  • o fizikai problémák.

 

6. Walter Chatton O. F. M. (1285 körül-1343)

  • o lehetséges, hogy Ockhammel egy időben tanult Oxfordban teológiát; 1321-1323 között valószínűleg Londonban tartott Szentencia-kommentárokat, ezek írásos változata az. ún Reportatio;
  • o 1330: rendes teológus magiszter Oxfordban;
  • o későbbi Szentencia-kommentárjának (Lectura) csak az első része maradt fönn töredékesen, ez valószínűleg a magisztériumát megelőzően, vagy annak ideje alatt Oxfordban keletkezett;
  • o 1333-1343 között (XII. Benedek és VI. Kelemen pápák pontifikátusa alatt) Avignonban tartózkodott, ahol a domonkos Thomas Waleys és Durandus de S. Porciano írásainak vizsgálatával foglalkozott. VI. Benedek kinevezte a wales-i St. Asaph püspökévé, ám mielőtt elfoglalhatta volna a püspöki széket meghalt.
  • o legfontosabb kortárs ellenfele William of Ockham volt, ám számos kérdésben bírálta Richard Campsall-t és Petrus Aureoli-t, s több kérdésben szemben állt Adam de Wodehammal is;
  • o érvelt Aureoli esse obiectivum, valamint Ockham fictum-elmélete ellen
  • o Aureolival és Ockhammel szemben azt az álláspontot képviselte, hogy nem lehetséges intuitív ismeret nem létező dolgokról. Ha ez lehetséges volna, írja Chatton, akkor „eltűnnék minden bizonyosságunk" (Lectura in I Sententiarum, Prologus, q. 2; in: J. O'Callaghan 1955: 242).
  • o részletesen érvelt Richard Campsall álláspontjával szemben is, amelynek értelmében az intuitív és az absztraktív megismerés valóságosan nem különböznek egymástól;
  • o nem fogadta el Campsall és Ockham értelmezését az egyszerű szuppozícióval, valamint a Szentháromsággal kapcsolatos paralogizmusok értelmezésével kapcsolatban sem;
  • o a tudás és a hit tárgya Chatton szerint maga a dolog, és nem a mentális propozíció;
  • o Chatton úgy gondolta, hogy a (szenzibilis és intelligibilis) species feltételezése elengedhetetlen a konzisztens episztemológiai elmélethez
  • o Ockham eliminatív stratégiájával szemben érvelt a mennyiség és a reláció kategóriáinak valóságos volta mellett;
  • o Chatton saját alapelvet dolgozott ki (regula mea), amelyet föltehetőleg a redukcionista ontológiákkal szemben kívánt alkalmazni: „ha három dolog nem elegendő egy olyan állító kijelentés igazolásához, amely a dolgokról szól, akkor föl kell vennünk egy negyediket, és így tovább";

 

7. Adam Wodeham O. F. M. (1295 körül - 1358)

  • o William of Ockham tanítványa volt, hallgatta Walter Chattont is (1321-1323); azt követően, hogy Ockham Avignonba ment, Adam gondozta a műveit
  • o John Major Wodeham-életrajza (1512): Wodeham - mint filozófus és teológus - felülmúlta Ockham-et, lévén szubtilisebb gondolkodó nála, Ockham sikerének az oka a politikai műve (mindenekelőtt a Dialogus);
  • o eltérő módon ítélte meg Ockham-et és Chattont: Chatton szerinte rossz logikus, és az Ockham-bírálatát (amelynek során megpróbálja leplezni, hogy maga is sokat köszönhet Ockhamnek) a rosszindulat és nem az igazság megismerésének a vágya motiválja (Lectura secunda, Prol. q. 6, §6, Vol I: 150); Ockhamet - Chatton-nal szemben - jó logikusnak és konzisztens gondolkodónak tartotta, és még akkor is respektussal kezelte, ha - ahogyan ez számos kérdésben történt - nem értett egyet vele;
  • o 1326 és 1329 között Oxfordban volt, ahol valószínűleg Richardus Fitzralph (1300 körül - 1360) előadásait hallgatta;
  • o Szentencia-kommentárok: London, Norwich (1329-1332): mindkét esetben ferences hallgatóság számára, a norwich-i előadások szövege az ún. Lectura secunda („Második előadássorozat"). Wadding szerint Adam előadásait „csaknem végtelen számú ember látogatta" (scholam eius infinita propemodum hominum multitudo frequentavit; Annales minorum, 1931: VI, 388);
  • o az oxfordi Szentencia-kommentár nyomtatásban először 1512-ben jelent meg John Major kiadásában. A szöveg alapja Henricus Totting-nak (1330 körül-1397), az 1380-as évek egyik jelentős teológusának az oxfordi előadások tömörebb változatát nyújtó Abbreviatiója volt. A Lectura secundát (Prologus, Dist. I-XXVI) 1990-ben publikálták. Modern kiadásban hozzáférhető továbbá Wodeham Tractatus de indivisibilibus (Értekezés a föloszthatatlan dolgokról) című írása;
  • o Wodeham a Petrus Lombardus és a tizenharmadik század végén működő szerzők (Henricus Gandavensis, Johannes Duns Scotus) közötti időszak gondolkodóira nagyon ritkán utal, bár nyilvánvalóan ismeri őket;
  • o fontos forrásai: Anzelm és Johannes Duns Scotus, akinek a műveit - eredeti kéziratok alapján - a kortársainál jobban ismerte, s több alkalommal is korrigálta Ockham vagy Chatton szerinte elhibázott Duns Scotus interpretációját;
  • o Wodeham nem tekinthető Ockham-kovetőnek, bár
  • o elfogadta Ockham álláspontját a mennyiség és a mozgás kategóriájával kapcsolatban,
  • o elfogadta az egyszerű szuppozíció ockhami meghatározását,
  • o egyetértett azzal, hogy az univerzálék mentális aktusok,
  • o a nézeteik megegyeztek a kontinuum problémájával kapcsolatban is, bár Wodeham egy megjegyzése érdekes módon arra utal, hogy a kontinuum végtelen oszthatóságának tézisét alátámasztó argumentumokat Ockham éppenséggel tőle vette át (Adam de Wodeham, Tractatus de indivisibilibus q. 2., a. 1, §20;. 1988: 14; 132).
  • o Adam Wodeham azonban nem értett egyet - többek között -
  • o az intuitív és absztraktív megismerés ockhami meghatározásával,
  • o a species ockhami eliminációjával,
  • o tagadta a szubsztanciális formák pluralitásának (nem pusztán Ockham, hanem a ferencesek által is) széles körben elfogadott tézisét;

 

  • o a tudás és a hit tárgyával kapcsolatos vitában sajátos álláspontot alakított ki, mivel a tudás és a hit közvetlen tárgya szerinte
  • o nem az elmén kívül létező dolog (Chatton),
  • o nem a mentális állítás (Ockham)
  • o hanem az, amit Wodeham az állítás teljes szignifikátumának nevez (significatum totale): „az, hogy így áll, vagy nem így áll a dolog: ahogyan azt az állítás is jelöli" (sic esse vel sic non esse sicut per propositionem denotatur);
  • o ezeket a tényállásokat inkomplex kifejezésekkel nem jelölhetjük, csak állításokkal, ezért azt, hogy így áll, vagy nem így áll a dolog Wodeham olyasminek nevezi, ami állítással jelölhető meg (significabile per complexum).

 

8. Robert Holcot O. P. (1290 körül - 1349)

  • o Oxford, Szentencia-kommentárok: valószínűleg 1331-1333 között
  • o Richard de Bury Philobiblon-ját több kézirat is Robert Holcot-nak tulajdonította
  • o Szentencia-kommentárja - több kéziratát ismerjük, mint Gregorius Ariminensis vagy Ockham Szentencia-kommentárjának
  • o Sex articuli - William Crathorn
  • o több tekintetben hasonló állásponton volt, mint Ockham, például:
  • o redukcionista ontológiai előfeltevések
  • o az isteni parancsolatokon nyugvó etika alapelvei
  • o Isten létezésének bizonyíthatósága
  • o contra Ockham: tudás és hit, intuitív és absztraktív megismerés, species, potentia absoluta és potentia ordinata Dei

 

9. „Merton School" - „oxfordi kalkulátorok"

  • o Leibniz: Swineshead, a Kalkulátor volt az, aki „a mathézist bevezette a skolasztikus filozófiába" (Levél Thomas Smith-hez [1696])
  • o Walter Burley, Richardus de Kilvington (Richard Kilvington; R. Kilmington; 1302-5 között - 1361), Thomas Bradwardinus-t (Thomas Bradwardine; 1290 körül - 1349); a második generáció: Guillelmus Hentisberus (William Heytesbury; 1312 körül - 1372/73), Johannes de Dubleton (John Dumbleton; 1310 körül - 1349 körül), Richardus Billingham (1344-1361 közötti tevékenyéségéről vannak adatok).
  • o szofizmagyűjtemények; „fizikai szofizmák" (pl. határeldöntési problémák, a legnagyobb és a legkisebb problémája, vagy a mozgással összefüggő problémák)
  • o „metanyelvi" elemzések: nem a dolgokra, hanem az őket jelölő terminusokra és az ezekből összetett propozíciókra vonatkoznak
  • o „természet nélküli természetfilozófia"
  • o nem empirikus megközelítés, hanem „secundum imaginationem"
  • o új „analitikus nyelvek": a formák növekedésének és csökkenésének nyelve (intensio et remissio formarum), a határeldöntési problémák nyelve, az arányok nyelve, a folyamatosság és a végtelen nyelve.
  • o minden ilyen nyelv a méréshez kapcsolódik, saját szótárral és regulatív szabályokkal.

 

9. Oxford és Párizs - 1330-as 1340-es évek:

  • o a párizsi egyetem artes fakultásának 1339-es és 1340-es statútumai
  • o Richard de Bury Philobiblon (1344): a párizsi egyetem egykor „fénnyel árasztotta el a Föld minden szegletét", ám az a hevület, amely fűtötte, mára már „csaknem teljesen kihűlt". Nincsenek új könyvek és nincsenek olyanok az egyetemen, akik új szerzőként léphetnének a régiek helyébe. „A nézeteiket tanulatlan szövegekbe burkolják, és egyre kevésbé vannak tisztában a szabatos logikával, kivéve a mi angol szubtilitásainkat (Anglicanae subtilitates), amelyeket nyilvánosan elítélnek, ám amelyeket titkos virrasztásaik során tanulmányoznak" (Richard de Bury, Philobiblon, London 1888, ed. Ernest C. Thomas, 89.o.; vö. N. W. Gilbert 1976).
  • o VI. Kelemen pápa 1346. május 20-ai levele a párizsi mesterekhez:

 

„Nam nonnulli magistri et scolares artium et philosophie scientiis insudantes ibidem, dimissis et contemptis Philosophi et aliorum magistrorum et expositorum antiquorum textibus, quos sequi deberent in quantum fidei catholice non obviant, ac veris expositionibus et scripturis, quibus fulcitur ipsa scientia, ad alias varias et extraneas doctrinas sophisticas, que in quibusdam aliis doceri dicuntur studiis, et opiniones apparentes non existentes et inutiles, et ex quibus fructus non capitur, se convertunt (...). Plerique quoque theologi, quod deflendum est amarius, de textu Biblie, originalibus et dictis sanctorum ac doctorum expositionibus (...) non curantes, philosophicis quaestionibus et aliis curiosis disputationibus et suspectis opinionibus doctrinisque peregrinis et variis se involvunt (...)."

(Parafrázis): A hét szabad tudomány és a filozófia számos magisztere elhagyja és megveti a Filozófus, valamint más mesterek és régi kommentátorok írásait (amelyeket pedig követniük kellene, amennyiben azok nem térnek el a katolikus hit tanításaitól),  s olyan más, idegen szofisztikus doktrínák  és haszontalan látszatvélekedések felé fordulnak, amelyeket állítólag néhány másik egyetemen adnak elő. Még szomorúbb, hogy a legtöbb teológus nem törődik a Bibliával és a szentek tanításaival, és filozófiai kérdésekbe, s más furcsa vitákba és gyanús vélekedésekbe, idegen teóriák taglalásába bonyolódik.

 

10. Johannes Buridanus (1295/1300-1358/61)

  • o párizsi egyetem - artes magiszteri fokozat - 1320-as évek közepe
  • o rektor 1327/8; 1340
  • o a főműve: Summulae de dialectica (A logika összefoglalása) - Petrus Hispanus
  • o Arisztotelész-kommentárok (a teljes Organon, a Metafizika, a Fizika, Az égbolt, A keletkezés és a pusztulás, a Nikomakhoszi etika, A lélek, Parva naturalia
  • o Tractatus de relationibus: Értekezés a relációkról, Tractatus de universalibus: Értekezés az univerzálékról, Tractatus de consequentiis: Értekezés a konszekvenciákról, Quaestio de puncto: Kérdés a pont természetéről
  • o Ockham és Buridanus:
  • o Buridanus nem említi Ockham-et
  • o Ockham által képviselt álláspont: ex defectu logicae (QNE VI, 6: 122vb)
  • o abszolút és appellatív terminusok
  • o a kategóriák redukciója: Buridanus szemben állt Ockhamnek a mennyiséggel, idővel és a mozgással kapcsolatos álláspontjával
  • o szuppozícióelmélet: természetes szuppozíció Buridanusnál

 

11. Az angol teológia Párizsban és Oxfordban a XIV. század második felében

  • o Gregorius Ariminensis O.E.S.A. (1300 körül-1358)
  • o Bologna, Padova, Perugia, Párizs
  • o 1343-44-ben Párizsban tartott Szentencia-kommentárja: utalásokangol filozófusokra és teológusokra (mint pl. William of Ockham, Walter Burley, Walter Chatton, Richard Fitzralph, Adam Wodeham, Thomas Bradwardine, Richard Kilvington, William of Heytesbury)
  • o 1344-45-ben Párizsban Szentencia-kommentárokat tartó cisztercita Johannes de Mirecuria (Monachus albus; Jean de Mirecourt; megh. 1349 körül) - 1347-ben elítélték negyvenegy tételét
  • o Nicolaus de Ultricuria (1295/98-1369)
  • o Petrus Ceffons, cisztercita (1350 körül működött)
  • o Petrus de Alliaco (Pierre d'Ailly; 1350 körül - 1420)
  • o Johannes Gerson (1363-1429)
  • o Oxford: Nicholas Aston (1358-ban teológus magiszter, 1359-1361-ig az egyetem kancellárja), Richard Brinkley (fl. 1350-1373), John Wyclif (1320 körül - 1384)

 

12. Buridanizmus a közép-európai egyetemeken.

  • o Via antiqua és via moderna, via Thomae, via Scoti, via Gregorii realizmus, nominalizmus
  • o Prága, Krakkó, Bécs, Köln, Heidelberg, Erfurt
  • o Albertus de Saxonia (1316 körül-1390)
  • o Marsilius de Inghen (1340 körül - 1396)

 




11. Johannes Scotus Eriugena, Eckhart mester, Nicolaus Cusanus

 I.

Ágoston,  A szabad akaratról, III. könyv (ford. Kendeffy Gábor, Budapest, 1989):

„21 Bizonyára nyugtalanít és csodálkozol rajta, hogy a két következő dolog nem mond ellent egymásnak és nem zárja ki egymást: Isten minden eljövendőt előre tud, s mi mégsem szükségszerűen, hanem az akarat révén vétkezünk. Szerinted ugyanis ha Isten előre tudja, hogy az ember vétkezni fog, akkor szükségszerűen vétkezik; ha viszont ez szükségszerű, akkor az akaratlagos döntésnek nincs szerepe a vétek elkövetésében, hanem ez kikerülhetetlen és szilárd szükségszerűség. 22 Te nyilván félsz gondolatmenetünk végkövetkeztetésétől: vagy szentségtörően tagadnunk kell, hogy Isten minden jövendőt előre tud, vagy ha ez tagadhatatlan, be kell ismernünk, hogy nem akaratlagosan, hanem szükségszerűen vétkezünk." (...)

„28 Ha tehát Isten előre tud eljövendő boldogságodról (...) ebből nem következik az az elrugaszkodott és az igazságtól távol álló tétel, hogy te akaratod közreműködése nélkül leszel boldog. 29 És amiképpen Isten előre tudása, amely már ma bizonyos a te eljövendő boldogságod felől, nem veszi el tőled a boldogság akarását, midőn boldog kezdesz lenni, ugyanúgy, egy esetleg később létrejövő bűnös akarat sem lesz kevésbé akarat azért, mert Isten előre látta a bekövetkeztét."

 

Augustinus, De praedestinatione sanctorum

 

 

17.34 (...) electi: non qui eliguntur quia crediderunt, sed qui eliguntur ut credant. Hanc enim et Dominus ipse satis aperit, ubi dicit: Non vos me elegistis, sed ego elegi vos.  Nam si propterea electi erant, quia crediderant, ipsi eum prius utique elegerant credendo in eum, ut eligi mererentur. (...) misericordia eius praevenit eos secundum gratiam, non secundum debitum. (...) Elegit ergo Deus fideles, sed ut sint, non quia iam erant.

A kiválasztottakat nem azért választja ki Isten, mert hittek benne, hanem azért, hogy higgyenek benne. Ezt az Úr maga is eléggé nyilvánvalóvá teszi, amikor azt mondja: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket  (János 15, 16;). Ha ugyanis azért választotta ki őket, mert hittek benne, akkor a kiválasztottak a benne való hittel mindenféleképpen korábban választották őt, hogy kiérdemeljék kiválasztásukat. (...) az (Úr) nem a lekötelezettség, hanem a kegyelem alapján irgalmas eleve hozzájuk. (...) nem azért választotta ki tehát az Úr a híveket, mert már hívők voltak, hanem azért, hogy hívőkké váljanak.

18.36 In quo habemus, inquit, redemptionem per sanguinem ipsius, remissionem peccatorum secundum divitias gratiae eius, quae abundavit in nos in omni sapientia et prudentia, ut ostenderet in nobis mysterium voluntatis suae, secundum bonam voluntatem suam (Eph 1, 7-9). In hoc mysterio voluntatis suae posuit divitias gratiae suae, secundum bonam voluntatem suam, non secundum nostram: quae bona esse non posset, nisi ipse secundum bonam voluntatem suam, ut bona fieret, subveniret.

 

Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme  folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idők teljessége (...). Akaratának e titkába helyezte bőséges kegyelmét, méghozzá az ő jóságos akarata, és nem a mi jóakaratunk szerint, mely utóbbi csak akkor lehet jóságos, ha Isten  az ő jóakarata folytán segítséget nyújt ahhoz, hogy jóvá váljék.

 

II.

1.Hrabanus Maurus (784-856) - praeceptor Germaniae - Fulda apátja; Hincmar - Reims

2. Gottschalk (kb. 806-870) - oblatus - gemina praedestinatio

3. Johannes Scotus Eriugena (810-877)

 De praedestinatione (855)

Quid est aliud de philosophia tractare, nisi verae religionis, qua summa et principalis omnium rerum causa, deus, et humiliter colitur, et rationabiliter investigatur, regulas exponere? Conficitur inde, veram esse philosophiam veram religionem, conversimque veram religionem esse veram philosophiam. (De preadestinatione, I, 1)

Mi más  a filozófia művelése, mint az igaz vallás (amelynek révén minden dolog legfőbb és első okát, Istent,  alázatosan tiszteljük és eszünkkel vizsgáljuk) szabályainak kifejtése? Az igaz filozófia tehát az igaz vallással azonos, az igaz vallás pedig az igaz filozófiával.

Malum igitur nec Deus, nec a Deo est. Ac per hoc, sicut Deus mali auctor non est, ita nec praescius mali, nec praedestinans est.  (De praed. 10, 3, 395)

A rossz tehát nem Isten, és nem is Istentől ered. S ennélfogva amiként Isten nem szerzője a rossznak, akként nem is tudja előre azt, s nem is rendelkezik előre a rosszról.

Ubi est rationabilitas, ibi necessario erit libertas (...). Est autem rationabilis substantialiter voluntas humana. Est igitur substantialiter libera. (De preadestinatione, 8, 5; Madec)

Ahol jelen van az ész képessége, ott szükségszerűen jelen van a szabadság is. Az emberi akaratot ugyanis lényegileg jellemzi a racionabilitás. Ennélfogva az emberi akarat lényegileg szabad.

Proinde summa et ineffabilis divina sapientia praedestinavit in suis legibus modos, ultra quos impiorum malitia progredi non potest. Non enim sinitur alicuius malitia in infinitum, prout velit, extendi (...). Quid enim appetit impiorum omnium, et sui capitis, quod est diabolus, nequitia, nisi ab eo, qui est summa essentia, recedere, in tantum, ut eorum natura, si lex divina sineret, in nihilum rediret? Hinc namque nequitia est dicta, quod nequicquam, id est nihilum esse contendit. (De praed. 18, 7, 434).

 

condemnatio :  Valence (855) - Langres (859) - 1210

De divisione naturae (Periphyseón, 862-866)

  1. nem teremtett - teremt - Isten
  2. teremtett és teremt: intelligibilis világ
  3. teremtett és nem teremt: az érzékelhető dolgok világa
  4. nem teremtett és nem teremt - Isten, amelyhez minden dolog visszatér

 

III.

Eckhart mester (1260 k. - 1328. ápr. 30 előtt)

  • 1. „In cuius verbi expositione et aliorum quae sequuntur, intentio est auctoris, sicut et in omnibus suis editionibus, ea, quae sacra asserit fides christiana et utriusque testamenti scriptura, exponere per rationes naturales philosophorum." (In Joh. n.2 LW III, 4.)

„Ezen ige,  valamint  a későbbiekben következők magyarázata során (csakúgy, mint egyéb műveiben)  a szerző szándéka az, hogy mindazt, amit a  szent keresztény hit és a két testamentum tanít, a filozófusok természetes érveinek segítségével magyarázza."

  • 2. „Rursus intentio operis est ostendere, quomodo veritates principiorum et conclusionum et proprietatum naturalium innuuntur luculenter - 'qui habet aures audiendi!' - in ipsis verbis sacrae scripturae, quae per illa naturalia exponuntur. Interdum etiam ponuntur expositiones aliquae morales." (In Joh. n.3 LW III, 4)

„Szándéka továbbá a műnek megmutatni, hogy a természetes alapelvek, konklúziók és  tulajdonságok igazsága mi módon fénylik a Szentírás igéiben (melyeket e természetes elvek segítségével magyarázunk) azok számára, 'akiknek fülük van meghallani' (Máté, 13, 43). Némelykor erkölcsi magyarázatokkal is szolgálunk."

 

3. Quaestiones Parisienses (1302-1303)

  1. kérdés: Utrum in Deo sit idem esse et intelligere (Vajon Istenben azonos-e a létezés és a gondolkodás)

A. „Tertio ostendo quod non ita videtur mihi modo, ut quia sit, ideo intelligat, sed quia intelligit, ideo est, ita quod deus est intellectus et intelligere et est ipsum intelligere fundamentum ipsius esse. Quia dicitur loh. 1: 'in principio erat verbum, et verbum erat apud deum, et deus erat verbum'. Non autem dixit evangelista: 'in principio erat ens et deus erat ens'. Verbum autem se toto est ad intellectum et est ibi dicens vel dictum et non esse vel ens commixtum. Item dicit salvator loh. 14: 'ego sum veritas'. Veritas autem ad intellectum pertinet importans vel includens relationem. Relatio autem totum suum esse habet ab anima et ut sic est praedicamentum reale, sicut quamvis tempus suum esse habet ab anima, nihilominus est species quantitatis realis praedicamenti. (...)"

„Harmadszor megmutatom, hogy most nem úgy tűnik nekem, hogy mivel létezik, ezért gondolkodik, hanem mivel gondolkodik, ezért létezik, méghozzá oly módon, hogy Isten az értelem és a gondolkodás és gondolkodása maga a léte alapja. János evangélista azt mondja: 'kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige". Nem azt mondta az evangélista: „kezdetben volt a létező, és Isten volt a létező".  (...). Az igazság az értelemhez tartozik,  s viszonyt jelent vagy foglal magában. A viszony azonban teljes létét a lélektől kapja és mint ilyen, valóságos kategória,  csakúgy mint az idő, amely bár teljes létét a lélektől nyeri, mindazonáltal a mennyiség valóságos kategóriájának egy fajtája."

 

B.

„Et sequitur post verbum assumptum Ioh. 1: 'omnia per ipsum facta sunt', ut sic legatur: 'omnia per ipsum facta sunt', ut ipsis factis ipsum esse post conveniat. Unde dicit auctor De causis: „prima rerum creatarum est esse". Unde statim cum venimus ad esse, venimus ad creaturam. Esse ergo habet primo rationem creabilis, et ideo dicunt aliqui quod in creatura esse solum respicit deum sub ratione causae efficientis, essentia autem respicit ipsum sub ratione causae exemplaris. Sapientia autem, quae pertinet ad intellectum, non habet rationem creabilis."

„És az említett Igét követően János 1-ben az áll, hogy „minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett", amit ekként olvasunk: „minden általa lett", azaz a teremtett dolgokhoz magukhoz a létezés csak később járul. (..) Ennélfogva amint a létezéshez érünk, a teremtményhez jutunk.. A létezést ennélfogva mindenekelőtt a megteremthetőség fogalma illeti meg, (...). A bölcsességet azonban, amely az értelemhez tartozik, nem illeti meg a teremthetőség fogalma."

 

omnia / per ipsum facta / sunt

et sine ipso / factum / est nihil

 

4. Opus tripartitum (1311-12)

  1. Opus generalium propositionum (14 tractatus, több mint 1000 propositio)
  2. Opus quaestionum
  3. Opus expositionum
    • sermones
    • veteris et novi testamenti (...) auctoritates in ipso exponuntur

 

Prologus generalis in opus tripartitum

„(...) de terminis generalibus, puta esse, unitate, veritate, sapientia, bonitate et similibus nequaquam est imaginandum vel iudicandum secundum modum et naturam accidentium, quae accipiunt esse in subiecto et per subiectum et per ipsius transmutationem et sunt posteriora ipso et inhaerendo esse accipiunt."

„(...) az olyan általános fogalmakról, mint amilyen például a létezés, az egység, a bölcsesség, a jóság és az ehhez hasonlók, semmiféleképpen nem szabad az akcidensek természetét és módját szem előtt tartva képzelegnünk vagy ítélnünk, mely akcidensek a szubjektumban, a szubjektum és változásai által léteznek, s másodlagosak hozzá képest, és benne létezvén nyerik létüket."

„ (...) iustus, in quantum huiusmodi, totum esse suum habet et accipit a sola iustitia et est proles et filius proprie genitus a iustitia, et ipsa iustitia et sola est parens et pater generans iustum." (In Sap. n. 74)

„ (...) az igazságos, mint olyan, teljes létezését magától az igazságosságtól nyeri és birtokolja, s olyan sarja és fia annak, amely sajátosan tőle születik, s maga az igazságosság az egyedüli szülője és atyja az igazságosnak."

 

Propositio prima: Esse est Deus.

Quaestio prima: Utrum deus sit?

Auctoritas prima: In principio creavit deus caelum et terram.

 

Prologus in opus propositionum

„Notandum ergo prooemialiter primo quod solus deus proprie est ens, unum, verum et bonum. Secundo quod ab ipso omnia sunt, unum sunt, vera sunt et bona sunt. Tertio quod ab ipso immediate omnia habent quod sunt, quod unum sunt, quod vera sunt, quod bona sunt. Quarto: cum dico hoc ens aut unum hoc aut unum istud, verum hoc et istud, li hoc et istud nihil prorsus addunt seu adiciunt entitatis, unitatis, veritatis aut bonitatis super ens, unum, verum, bonum. (...) omne ens et singulum non solum habet, sed et immediate, absque omni prorsus medio, habet a deo totum esse, totam suam unitatem, veritatem et totam suam bonitatem. Quomodo enim esset, inter quod et esse medium caderet, et per consequens staret foris, quasi a latere, extra ipsum esse? (...) Quidquid enim rei cuiuslibet ab ipso esse immediate non attingitur nec penetratur et formatur, nihil est."

„(...) amikor azt mondom: ez a létező, vagy ez az egy dolog, vagy az az egy dolog, ez vagy az az igaz dolog, akkor az 'ez' és az 'az' semmit sem adnak hozzá létezés, egység, igazság vagy jóság tekintetében a létezőhöz, az egyhez, az igazhoz vagy a jóhoz. (...) Amely dolgot ugyanis nem ér el és nem hat át a létezés, s aminek nem formai princípiuma, az semmi."

 

5. „Mikor isten a lelket teremtette, a maga legmagasabb tökéletessége szerint teremtette őt, hogy mátkája legyen egyszülött Fiának." (9. prédikáció, ford. Adamik Lajos, Eckhart mester, Beszédek, Helikon, Budapest, 43.o.)

„Az embernek pedig úgy kell élnie, hogy az egyszülött Fiúval egy legyen, s ő legyen az egyszülött Fiú. Az egyszülött Fiú és a lélek között nincsen különbség." (5. prédikáció, ford. Adamik Lajos, Eckhart mester, Beszédek, Helikon, Budapest, 27.o.)

 

  1. Arisztotelész, De anima, III, 4, 430a 3-5: „Az anyag nélküli dolgok esetében ugyanis a gondolkodó és a gondolt - az elméleti tudás és az ilyen tudás tárgya - azonosak."

 

IV.

 

Nicolaus Cusanus (1400-1464)

A. De docta ignorantia (1438-1440):

  • I. maximum absolutum
  • II. universum (maximum contractum)
  • III. Iesus (maximum quod simul est contractum et absolutum)

 

1.A szerző levele Julianus bíboros úrhoz 

„Fogadd hát, tisztelendő atyám, amit a tudományok különböző útjain már régóta szerettem volna elérni, de addig nem tudtam, amig a tengeren Görögországból visszatérőben - hitem szerint - mennyei adományt nem kaptam a világosság atyjától, kitől minden tökéletes ajándék származik. Ez az adomány vezetett arra, hogy a megragadhatatlan dolgokat megragadhatatlan módon a tudós tudatlanságban érjem el, az emberileg tudható megdönthetetlen igazságok átlépésével.

Ezt most annak segítségével, aki az igazság, ezekben a könyvekben előadtam. Ugyanennek az elvnek az alapján lehet őket bőviteni vagy rövidíteni.

Emberi szellemünk minden kisérletének ezekben a mélységekben kell járnia, hogy felemelkedhessen arra az egyszerűségre, ahol az ellentétek egybeesnek. Ezen fáradozik az első könyv.

A második könyv ebből vezet le néhány olyan dolgot a világmindenségre vonatkozóan, ami sokaknak ritkán tűnik fel, és ami túl van a filozófusok szokásos útján.

V égül pedig most fejeztem be a harmadik könyvet, mely a mindenek fölött áldott Jézusról szól (...). „

 

2.  „Mindenki, aki vizsgál valamit, egy előre ismertnek feltételezetthez hasonlítva és ehhez való aránya szerint ítéli meg a bizonytalant (Omnes autem investigantes in comparatione praesuppositi cert proportionabiliter incertum iudicant;). Tehát minden vizsgálódás összehasonlítás, mely eszközül az arányt használja (comparativa igitur est omnis inquisitio, medio proportionis utens). Úgyhogy ha a vizsgálandót közvetlen arányossági visszavezetés útján (propinqua proportionali reductione) össze lehet hasonlítani az ismerttel, akkor könnyű a megragadó ítélet. Ha viszont sok közbülső tényezőre van szükségünk, nehéz és fáradságos lesz az eljárás. Ezt a matematika területéről is tudjuk, ahol az első tételek könnyebben visszavezethetők az eredetileg tökéletesen ismert elvekre, a későbbi tételek viszont nehezebben, mert ez csak az előbbi tételek útján lehetséges. Tehát minden vizsgálódás könnyű vagy nehéz összehasonlító viszonyításban áll (omnis igitur inquisitio in comparativa proportione facili vel difficili exisitit). Ezért a végtelen mint végtelen, mivel semmivel arányba nem állítható, ismeretlen." (De docta ignorantia, I, 1.; ford. Erdő Péter)

3. „Nyilvánvaló tehát, hogy bárminél, ami nem a teljességgel legnagyobb, lehetséges nagyobb is. És minthogy fokozatos egyenlőséget találunk, úgy hogy bármi egyenlőbb az egyik dologgal, mint a másikkal, a nembeli, faji, hely, befolyás, idő stb. szerinti megegyezésnek és különbségnek megfelelően; ezért nyilván nem lehet két vagy több olyan hasonló és egyenlő dolgot találni, amelyek ne lehetnének végtelenül hasonlóbbak. Igy a mérték és a mért dolog is, akármilyen hasonlók, mégis mindig különbözők maradnak. Tehát a véges értelem nem érheti el pontosan a hasonlóság útján a dolgok igazi valóságát. Az igazság ugyanis se nem nagyobb, se nem kisebb. Valami oszthatatlan, mely pontosan nem mérhető meg semmivel, ami önmagában nem mint „igaz" áll fenn; éppúgy, mint ahogy a kört, amelynek léte valami oszthatatlanban áll, nem mérhetjük olyasmivel, ami nem kör.

Ezért az értelem, mely nem maga az igazság, sohasem ragadhatja meg olyan pontosan az igazságot, hogy ne lehetne pontosabban megragadni. Úgy viszonyul az igazsághoz, mint sokszög a körhöz: minél több szöge van a beírt sokszögnek, annál hasonlóbb a körhöz, de növelje bár a végtelenségig szögeinek számát, mégsem lesz soha egyenlő vele, csak ha a körrel való azonosságban feloldódik.

Világos tehát, hogy az igazról nem tudunk egyebet, mint azt, hogy pontosan ugyanúgy, amint van, megragadhatatlan (...) A dolgok mivolta tehát, amely a létezők igazsága, a maga tisztaságában elérhetetlen. Minden filozófus kutatta, de egy sem találta meg úgy, amint van; és minél mélyebb tudásra teszünk szert ebben a tudatlanságban, annál inkább megközelítjük az igazságot." (De docta ignorantia, I, 3.; ford. Erdő Péter)

4. Az absolutum (maximum): „Ez pedig meghaladja minden értelmi képességünket (omnem nostrum intellectum), mert az ellentmondókat eredendően nem tudjuk összeegyeztetni az értelem útján (via rationis), hisz annak a talaján mozgunk, ami természetünktől fogva nyilvánvaló előttünk. az értelem távol áll ettől a végtelen erőtől, és az egymástól végtelenül eltérő ellentmondásokat képtelen egyszerre összekapcsolni.

Az abszolút legnagyobbat minden racionális gondolatmeneten túl megragadhatatlanságában végtelennek látjuk; semmi sem áll szemben vele, mert egybeesik a legkisebbel." (I, 4)

5.

6. „A képzelet, amely nem lép túl az érzékelhető dolgok körén, nem képes felfogni, hogy a vonal háromszög lehet, mert a háromszög oldalai összekapcsolhatatlanul (improportionabiliter) eltérnek egymástól. Az értelem számára azonban könnyű a dolog. Azt már igazoltuk, hogy a legnagyobb és végtelen csak egyetlen lehet. Mivel pedig bármely háromszög két oldala együttvéve nem lehet rövidebb, mint a harmadik, ezért az is biztos, hogy annak a háromszögnek, amelyiknek egyik oldala végtelen, a másik két oldala sem kisebb. És minthogy a végtelennek minden része végtelen, szükségszerű, hogy minden háromszögnek, amelynek egy oldala végtelen, a többi oldala is ugyanúgy végtelen legyen. És mert több végtelen nem lehetséges, a túlhaladás módján (transcendenter) megértjük, hogy a végtelen háromszög nem állítható össze több vonalból. Ez a legnagyobb és legvalóságosabb háromszög nem összetett, hanem tökéletesen egyszerű. Mivel pedig ez a legvalóságosabb háromszögként három oldal nélkül nem létezhet, ezért szükségképpen az az egyetlen végtelen vonal három oldal, és ez a három egyetlen tökéletesen egyszerű vonal." (I, 14)

7. I, 17: „maximum est in qualibet re et in nulla";  „a legnagyobb benne van minden dologban és egyikben sincs benne"

explicatio

„Világítsuk meg mondanivalónkat a számok segitségével. A szám az egység kibontása (explicatio unitatis). De a szám lényegi értelmet (ratio) is jelent. A lényegi értelem viszont az emberi szellemből származik. Ezért az állatok - minthogy nincs szellemük - nem tudnak számolni. Ahogy tehát szellemünkből szám születik azáltal, hogy felismerjük: a sok egyedi egyetlen közöshöz tartozik, ugyanígy keletkezik a dolgok sokasága az isteni szellemből, melyben a sok sokaság nélkül van jelen, mert az egység foglal mindent magába. Mivel pedig a dolgok nem részesülhetnek egyenlőképpen a lét egyenlőségében, Isten az örökkévalóságban az egyiket így, a másikat úgy látta. Ebből keletkezett a sokaság, amely azonban Istenben egység.

Sem a sokaságnak, sem a számnak nincs más léte, mint amit az egységtől kaptak. Tehát az egység, amely nélkül a szám nem volna szám, a sokaságban van jelen. Ezért az egység kibontása annyit jelent, hogy minden sokaságban létezik. Az egybefoglalás és kibontás módja azonban meghaladja értelmünket." (II, 2 )

 




12. A legfőbb jó

I. Pseudo-Peckham: 'Fronesis vero est cognitio summi boni cum dilectione eius prout cognitio summi boni est per intelligibiles creaturas in quibus maxime relucet eius imago secundum quod est possibile in creaturis suis relucere.'  (vö. R.-A. Gauthier, „Arnoul de Provence et la doctrine de la fronesis, vertu mystique suprême", Revue du moyen âge latin 19 (1963), 152.o.

„A phronesis pedig a legfőbb jó olyan ismerete, amellyel ennek szeretete is együtt jár, ahogyan azok a teremtmények megismerik a legfőbb jót, amelyekben ennek a képmása a leginkább tükröződik (amennyiben ez egyáltalában lehetséges, hogy tükröződjék a teremtményekben)."

Robert Kilwardby,  (1245 k): „Felicitas est alter (quam) est ordinatus ad ipsum, scilicet virtus."

Anonymus, „(...) virtus est inperfectis, felicitas non (...); vö. R.-A. Gauthier, „Le cours sur l'Ethica nova d'un maître ès Arts de Paris (1235-1240)", Archives d'histoire doctrinale et littéraire du moyen âge 42 (1975), 109.o.

Albertus Magnus, Commentum et Quaestiones Super Ethica (1248-1250),

'Et sic dicendum duos ordines duo sunt summe bona hominis, quorum tamen unum ordinatur ad alterum, scilicet civilis ad contemplativam (...). (33.o., 7-13)

'Et sic dicimus felicitatem civilem et contemplativam esse bonum hominis, sed civilis ordinatur ad contemplativam sicut dispositio removens impedimenta ipsius. Unde virtutes contemplativae immediate ordinantur ad felicitatem contemplativam, ad quam etiam civilis felicitas ordinatur et mediante ipsas omnes virtutes moralis. Sic omnes perfectiones hominis referuntur ad unum ultimum' (496.o., 14-22)

 

II. Boethius de Dacia (fl. 1270 k.), De summo bono (DSB)

1. 369, 1-14: „Cum in omni specie entis sit aliquod summum bonum possibile, et homo quaedam est species entis, oportet quod aliquod summum bonum sit homini possibile. Non dico summum bonum absolute, sed summum sibi, bona enim possibilia homini finem habent nec procedunt in infinitum. Quid autem sit hoc summum bonum, quod est homini possibile, per rationem investigemus. Summum bonum quod est homini possibile debetur sibi secundum optimam suam virtutem. Non enim secundum animam vegetativam, quae plantarum est, nec secundum animam sensitivam, quae bestiarum est, unde et delectationes sensibiles bestiarum sunt. Optima autem virtus hominis ratio et intellectus est; est enim summum regimen vitae humanae tam in speculando quam in operando. Ergo summum bonum quod est homini possibile debetur sibi secundum intellectum."

„Minthogy a létező minden fajtájában létezik valamely lehetséges legfőbb jó,  s minthogy az ember is a létező egyik faja (species), szükségképpen létezik az ember számára is valamely lehetséges legfőbb jó. Nem abszolút értelemben vett legfőbb jóról beszélek itt, hanem olyanról, amely számára a legfőbb, azok a javak ugyanis, amelyek elérhetők az ember számára, véges számúak s nem végtelenek. Azt azonban, hogy mi is ez a legfőbb jó, az ész segítségével vizsgáljuk.  Az ember számára lehetséges legfőbb jó a legkiválóbb képessége alapján illeti meg az embert. Nem a vegetatív lélek alapján, amely a növényekben is megtalálható, s nem is az érzékelő lélek alapján, amely az állatokban is megvan, s amelyből ezek érzéki örömei származnak. Az ember legkiválóbb képessége az ész és az értelem; ez ugyanis az emberi élet legfőbb vezetője úgy a gondolkodás, mint a cselekvés terén. A legfőbb jó ennélfogva, amely az embert megilleti, az értelme alapján illeti meg."

2. 371, 48-54: „(...) cum nullus maius bonum possit homini contingere per intellectum speculativum quam cognitio universitatis entium quae sunt a primo principio et per hoc primi principii, sicut possibile est, et delectatio in illo, tunc sequitur (...) quod summum bonum, quod est homini possibile secundum intellectum speculativum, est cognitio veri in singulis et delectatio in eodem."

„(...) mivel az ember számára a spekulatív értelem révén nem lehetséges  nagyobb jó annál, mint hogy megismeri a létezők teljes világát, amely az első alapelvtől származik és általa áll fönn, s gyönyörködik ebben a világban, ennélfogva a legfőbb jó, amely az ember számára a spekulatív értelem révén lehetséges  az igazság megismerése az egyes dolgokban és az ebben való gyönyörködés."

„Item, summum bonum quod est homini possibile secundum intellectum practicum est operatio boni et delectatio in eodem. Quid enim maius bonum potest homini contingere secundum intellectum practicum quam operari medium eligibile in omnibus actionibus humanis et in illo delectari?"

„A legfőbb jó, amely az ember számára a gyakorlati értelem révén lehetséges,  a jó cselekedet, és az abban való gyönyörködés. Mi nagyobb jó lehetséges az ember számára a gyakorlati értelem révén, mint az, hogy minden emberi tevékenység során a leginkább megfelelő eszköz kiválasztásával cselekszik, s ebben gyönyörét leli?"

 

3. 371, 62-67: „Ex his quae dicta sunt manifeste concludi potest quod summum bonum quod est homini possibile est cognitio veri et operatio boni et delectatio in utroque. Et quia summum bonum quod est homini possibile est eius beatitudo, sequitur quod cognitio veri et operatio boni et delectatio in utroque sit beatitudo humana"

„Abból, amit eddig elmondtunk, nyilvánvaló módon az következik, hogy a legfőbb jó, amely az ember számára lehetséges: az igazság megismerése, a jó cselekedet, s ezeknek az élvezete. S minthogy az ember számára lehetséges legfőbb jó az ember boldogsága, ebből az következik, hogy az ember boldogsága az igazság megismerése, a jó cselekedet, s ezeknek az élvezete."

 

4. 372: 75-78: „Qui enim perfectior est in beatitudine, quam in hac vita homini possibile esse per rationem scimus, ipse propinquior est beatitudini quam in vita futura per fidem expectamus."

5. 372, 79-80: „(...) dignum est ut omnes actiones humanae in ipsum dirigantur, ut ipsum concludant."

„az a helyes, ha minden emberi cselekedet a legfőbb jóra irányul, s arra törekszik, hogy ezt elérje."

6. 373, 103f:  „Unde omnes actiones hominis, quae non diriguntur in hoc summum bonum hominis, quod iam dictum est, sive opponantur sibi, sive sint indifferentes, peccatum sunt in homine, secundum tamen magis et minus (...)"

„Ennélfogva minden olyan emberi cselekedet, amely nem irányul az ember számára elérhető legfőbb jóra, (...), avagy ellentétes vele, avagy indifferens, kisebb vagy nagyobb bűn (...)."

 

7. 373, 103f:   „Et omnium illarum actionum causa est inordinata concupiscentia, quae etiam est causa omnis mali in moribus. Inordinata etiam concupiscentia hominis ipsa est causa  maxime impediens hominem a suo desiderato naturaliter. Cum enim omnes homines naturaliter scire desiderant, paucissimi tamen hominum, de quo dolor est, studio sapientiae vacant inordinata concupiscentia eos a tanto bono impediente."

„És minden efféle cselekedet oka a rendezetlen vágyakozás, amely minden erkölcsi rossz oka is egyben. A rendezetlen emberi vágyakozás maga a legjelentősebb olyan ok, amely  akadályozza az embert annak elérésében, amire természettől fogva törekszik. Minthogy azonban minden ember a természettől fogva a tudásra törekszik, sajnálatos, hogy csak igen kevesen vannak, akik a bölcsesség tanulmányozásának szentelik idejüket (...)"

 

8. 373, 115f: „Et ita omnes homines hodie impedit inordinata concupiscentia a suo summo bono exceptis paucissimis honorandis viris; quos voco honorandos, quia contemnunt desiderium sensus et sequuntur delectationem et desiderium intellectus insudantes cognitioni veritatis rerum; quos etiam voco honorandos, quia vivunt secundum ordinem naturalem."

„S ezért van az, hogy manapság a rendezetlen vágyakozás mindenkit meggátol a legfőbb jó elérésében, kivéve néhány tiszteletreméltó embert.  Őket azért nevezem tiszteletreméltónak, mert megvetik az érzéki vágyakozást  és az értelem gyönyörűségét és vágyakozását követik, miközben izzadnak az igazság megismerésén. S azért is tiszteletreméltónak nevezem őket, mert a természet rendje szerint élnek."

 

9. 374, 132-148: „(...) sic operationes omnium virtutum inferiorum quae sunt in homine sunt propter operationes virtutis supremae, quae est intellectus. Et inter operationes virtutis intellectivae, si aliqua est optima et perfectissima, omnes naturaliter sunt propter illam. Et cum homo est in illa operatione, est in optimo statu qui est homini possibilis. Et isti sunt philosophi, qui ponunt vitam suam in studio sapientiae. Unde omnes virtutes quae sunt in philosopho operantur secundum ordinem naturalem: prior propter posteriorem et inferior propter superiorem et perfectiorem. Omnes autem alii homines qui vivunt secundum virtutes inferiores eligentes operationes earum et delectationes, quae sunt in illis operibus, innaturaliter ordinati sunt et peccant contra ordinem naturalem. Declinatio enim hominis ab ordine naturali peccatum est in homine, et quia philosophus ab hoc ordine non declinat, propter hoc contra ordinem naturalem non peccat."

„(...) így az ember minden alsóbbrendű képessége a legfőbb képességének a kedvéért van, amely az értelem. És ha van az értelem tevékenységei között olyan, amely a legjobb és a legtökéletesebb, akkor az összes többi a természet szerint ennek a kedvéért létezik. És az az ember, aki ezt a tevékenységet folytatja, az ember számára lehetséges legkiválóbb állapotban van. Ilyenek a filozófusok, akik az életüket a bölcsesség elérését szolgáló vizsgálódásoknak szentelik. S ennélfogva a filozófusok minden képessége a természet rendjének megfelelően működik: az előbbi a későbbi kedvéért, az alsóbbrendű a magasabb rendű és tökéletesebb kedvéért. Az összes többi ember pedig, aki az alsóbbrendű képességeknek megfelelően él és ezeknek a tevékenységeit és a bennük lévő gyönyöröket választja, a természettel ellentétes rendet követi (innaturaliter ordinati sunt), s bűnt követ el a természet rendjével szemben. Az ember eltérése a természet rendjétől ezért az ember bűnével azonos, s minthogy a filozófus ettől a rendtől nem tér el,  nem követ el bűnt a temészet rendjével szemben."

 

10. 377, 226-240: „Philosophus haec omnia considerans inducitur in admirationem huius primi principii et in amorem eius, quia nos amamus illud a quo nobis bona proveniunt, et maxime id amamus a quo nobis maxima bona proveniunt. Ideo philosophus cognoscens omnia sua bona sibi provenire ex hoc primo principio et sibi conservari, quantum conservantur, per hoc primum principium inducitur in maximum amorem huius primi principii et secundum rectam rationem naturae et secundum rationem rectam intellectualem. Et quia quilibet delectatur in illo quod amat et maxime delectatur in illo quod maxime amat, et philosophus maximum amorem habet primi principii, sicut declaratum est, sequitur quod philosophus in primo principio maxime delectatur et in contemplatione bonitatis suae. Et haec sola est recta delectatio. Haec est vita philosophi, quam quicumque non habuerit non habet rectam vitam."

„A filozófust mindennek végiggondolása (ti. az első ok természetének, valamint a világ természetének és rendjének végiggondolása, BG) az első alapelv csodálatára és szeretetére indítja, minthogy szeretjük azt, amitől minden javunk (bona) származik, s a legjobban azt szeretjük, amitől a számunkra lehetséges legjobb dolgok (nobis maxima bona) származnak.  Ennélfogva a filozófusban, amikor tudást szerez arról, hogy mindaz a jó, ami az övé lehet, ettől az első alapelvtől származik, s annyiban őrződik meg számára, amennyiben az első alapelv megőrzi, az első alapelv iránti lehető legnagyobb szeretet támad mind a természet, mint pedig az értelem helyes rendjének (recta ratio) megfelelően. S miután mindenki gyönyörködik abban, amit szeret s a lehető legnagyobb mértékben gyönyörködik abban, amit a lehető legnagyobb mértékben szeret, s a filozófus a lehető legnagyobb mértékben szereti az első alapelvet,  ahogyan ezt világossá tettem, ezért a filozófus a lehető legnagyobb mértékben gyönyörködik az első alapelvben s az első alapelv jóságának értelmi szemléletében (contemplatio). S ez az egyetlen olyan gyönyör, amely helyénvaló (recta). Ez a filozófus élete. Az, aki nem ezt az életet éli, nem él helyesen."

 

III. Petrus Abaelardus (1079-1142), , Dialogus inter Philosophum, Iudaeum et Christianum (1136 körül)

Második dialógus: a legfőbb jó és a 'jó' természete

    A. a 'jó' szemantikai analízise

„Azok, akik némely dolgot jónak, másokat rossznak, megint másokat pedig indifferensnek neveznek, nem a definíciójuk alapján különböztették meg ezeket, hanem elegendőnek gondolták, ha néhány példával illusztrálják őket." (395)

  1. dolgokról, emberekről, állatokról; „jó hátasló"; „jó ács"; „jó tolvaj";
  2. tényállásokról (dicta propositionis); 'jó, hogy létezik rossz a világban' vs. 'a rossz: jó'
  3. cselekedetekről: önmagukban indifferensek, hiszen ugyanaz a cselekedet lehet morális értelemben jó is és rossz is

 „(...) egy és ugyanazon tettet hajtja végre egyfelől az Atyaisten és a mi Urunk Jézus Krisztus, másfelől az áruló Judás. Az Atyaisten odaadta Fiát, s egyúttal a Fiú is odaadta magát, ám az áruló is odaadta, kiszolgáltatta őt; (...) Az áruló tehát ugyanazt a tettet hajtotta végre, mint maga Isten. De vajon jól tette-e? Ha az, amit tett, jó volt is, ő nem cselekedett jól, s mindez nem vált üdvére. Isten nem azt mérlegeli, amit teszünk, hanem a lelkületet, amellyel tesszük. A cselekvő érdeme vagy dicsősége a szándéktól (intentio) függ és nem a cselekedetektől." (Etika, ford. Turgonyi Zoltán, 66.o.)

„Még ha azt is tették vagy akarták tenni (ti. Judás és a Gonosz), amit Isten akart (...), mondhatjuk-e ezért azt, hogy jól tették ezt, csak azért, mert azt akarták, amit Isten akart? Jó az akaratuk csak azért, mert ugynazt akarják, amit Isten akar? Természetesen nem! Mert még ha azt teszik is, vagy akarják tenni, amit Isten akar, hogy megtörténjék, nem azért teszik, vagy akarják tenni ezt, mert azt hiszik, hogy Isten azt akarja, hogy megtörténjék. Intenciójuk nem azonos Istenével az adott cselekedet vonatkozásában." (406)

(407) - (408) „S azt mondta az Úr: Ki veszi rá Achábot, hogy hadba vonuljon, és Ramotnál, Gileádban elessen? Az egyik ezt mondta, a másik azt mondta, míg végül az Úr elé állt a lélek, és így szólt: Én veszem rá. S az Úr megkérdezte: Milyen úton-módon? Hogyan? Elmegyek - felelte -, és a hazugság lelke leszek a prófétái ajkán! Erre azt mondta neki: Vedd hát rá, hiszen képes vagy rá! Csak menj, és tedd meg! S lám, az Úr valóban a hazugság lelkét adta ezeknek a te prófétáidnak az ajkukra, mert az Úr a vesztedet határozta el." (1Kir 22, 20-23)

B. „A jó ember nem azért különbözik a rossztól, mert az, amit tesz, jó, hanem azért, mert jól teszi." (404)

Scito te ipsum (Ethica); magyar fordításban: Petrus Abaelardus, Etika, Ford. Turgonyi Zoltán, Filozófiai Intézet, Budapest, 1989.

 

A.

  1. vitium animi - a lelkület hibája, amely rosszra tesz hajlamossá * hirtelen haragú, hajlam a bujaságra;
  2. mali voluntas - 'rossz akarat', a rossz cselekedet akarása
  3. peccatum; culpa; contemptus Dei - a bűn
  4. mali operatio; actio mala; opus malum - a rossz cselekedet

 

B.

            consensus, intentio


Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés