Emberi természet, női természet

Arisztotelész, az emberi természet fogalmának megalapozója

Szövegek: Politika 2. könyv 1-5. fej. (Bp. Gondolat 1984, Szabó M. fordítása); Nikomakhoszi etika 8. köny 11-13 fej. (Bp. Európa 1984)

Az ember állami közösségben élő, értelmesen beszélő lény

A nő és a férfi helye, szerepe – a család és közélet

A görög nőgyűlölet mitikus tradíciója: Prométheusz, az ember és a nő (Pandóra) mítosza

Arisztotelészi biológia: a nő egy félresikerült férfi

Arisztotelész nézetei mai szemmel (liberális és feminista kritika)

Ellenőrző kérdések, ajánlott olvasmányok

Az ember állami közösségben élő, értelmesen beszélő lény

Az európai filozófia alapkoncepcióját az emberről több mint 2000 évig két lényegi jegy határozta meg, és mindkettő Arisztotelész műveiből származik. Az egyik jegy a gondolkodás/beszéd (a ’logosz’ görög főnév mindkettőt jelenti), a másik a közösségi létforma (társadalmi, politikai, állami lét). Az ember tehát Arisztotelésztől kezdődően olyan élőlény (zóon), amely logosszal rendelkezik, és poliszban él (állam, városállam, politikai közösség), vagyis ’zóon politikon’. E két alapvető jellegzetessége megkülönbözteti őt a többi élőlénytől. Az első jegy latin fordítása lett az indoeurópai nyelvekben közös ’racionális’ szó alapja: ’animal rationale’ (racionális, eszes lény). A ’racionális’ megjelölés némileg elfedi a logosz ’beszéd’ jelentését, a logosz egyébként jelent ’érvet, észt’ is. Az ember tehát értelmesen beszélő, állami életre hivatott lény. Szintén ebben az összefüggésben olvashatjuk annak büszke kijelentését, hogy az ember a legkülönb teremtmény az élőlények között – ha nem tér el a törvénytől és a jogtól, mert ha eltér, akkor a legalávalóbb.

Nézzük először, pontosan mit is jelent az egyik és a másik jegy (A), majd pedig a nők alacsonyabb rendűségének nézetét (B), mely meghatározza az európai kultúra felfogását a 20. századig – mivel a keresztény középkor Arisztotelész nézeteit vette át, nem pedig Platón ideális államáét. A nőket mindkét alapvető emberi jegyet illetően lebecsülő emberfelfogást már a nőmozgalmak jelentkezése előtt is jogos kritikával illették, röviden összefoglalom a kritika lényegét, ahogy a feminista elmélet, illetve a nemek tudománya feltárta (C).

Az ember két lényegi jegye – polisz és logosz

Állam, közösség, városállam (polisz) – család, háztáji gazdaság (oikosz)

Az emberi társulás természetes formái közül a legalapvetőbbnek a férfi és a nő kényszerű társulását tartja, az utódnemzés állatoknál is meglévő ösztönös késztetése folytán, valamint a biztonság céljából létrejövő, a gyenge és az erős, a vezetésre hivatott és az alárendelt közti társulást. E kettőből jön létre a korabeli görög társadalomra jellemző családforma, a háznép (oikosz), mely a férj, feleség, gyerekek együttesén kívül a szolgákat, rabszolgákat is tartalmazza. (A ma szokásos családformát később nukleáris családnak nevezik.) Az oikosz az élet fenntartására, mindennapi élet szükségleteinek megtermelésére (újratermelésére) szolgál, az egyed és a faj számára (utódnemzés). Egyszerű természetadta közösségi forma, célját csak nagyobb közösségekké fejlődve éri el (nemzetség, falu). A már önmagában teljes, önmagának elegendő (autark) egység a polisz. Ez a legmagasabb rendű egység, illetve a közösség végcélja, ebben valósul meg az ember lényegi jellemzője.

A modern kor emberképe inkább az egyént, az individuumot szereti végcélnak, önmagában is megállónak tekinteni, ezért kell észlelnünk, hogy klasszikus görög kultúra mást tart magától értetődőnek, vagyis azt, hogy a közösség és ember célja (a jó, a boldogulás, jó élet, a boldogság) összetartozik, nem szakítható el egymástól. Az ember természetes állapota a közösségi lét, az állami élet. (Politika 1253a, 1. könyv, 2. fej.)

Mindkét közösségi formában, a családban és az államban is szükségszerűen van vezető és alárendelt, de nagy a különbség a két uralmi forma között: az egyikben szabad és egyenlő embereket (polgárokat) vezetnek, a másikban szolgákat irányít az egyeduralkodóként funkcionáló ház ura, és részben szabadokat is, mert a felesége és gyermekei szabadok ugyan, mégis irányítja őket, parancsol nekik. A kétféle vezetés–alárendeltség azért különbözik, mert a demokráciában mindenki csak ideiglenesen vezet vagy rendeli alá magát a vezetésnek, hiszen a polgárok egyenlők és szabadok, ezért felváltva vezetik az államot. Nem így van a családon belül, ott szükségszerű a férj uralma és a nő alávetettsége, erre később még visszatérünk. Tehát az oikosz és a polisz törvényei különböznek egymástól, ami bővebb magyarázatra szorul. A rész és az egész viszonya áll fenn köztük, a polisz az egész, a meghatározó, a család nem elégséges önmagának, míg a polisz igen. Ettől még lehetnének azonos törvényeik – de Arisztotelész nem így gondolja.

Értelmes beszéd, ész – logosz a lélekben

A közösségi létformával összefügg a beszéd, ami öröm és fájdalom kifejezésére szolgál, de ez más állatoknál is megvan – írja Arisztotelész a Politikában, az előző jelenség kapcsán. Egyedül az ember rendelkezik azonban az értelmes beszéd képességével, amire Arisztotelész példaként etikai fogalmakat említ: felfogja, mi az igazságos, igazságtalan, jó, rossz. A Nikomakhoszi etikában olvashatunk arról részletesebben, mit is jelent a logosz birtoklása az ember életében. Ezt csak az emberi lélek arisztotelészi felfogása összefüggésében értelmezhetjük.

Mindenekelőtt Platón és Arisztotelész egyaránt a test–lélek kettősségében gondolkodik, valamint mindketten a lelket tartják magasabb rendűnek, melynek épp ezért irányítania kell a testet, ha az ember helyesen, jól viselkedik. Ha egy filozófus emberfelfogását vizsgáljuk, többnyire a lélekről vallott nézeteit kell tanulmányoznunk. Arisztotelész (és vele szinte az egész nyugati filozófia) az észt, a logoszt tartja az ember megkülönböztető jegyének – ezért is nevezik logocentrikus (logosz-központú) gondolkodásnak. Az ember élete, tevékenysége akkor helyes, jó, ha ennek a képességnek megfelelően él, vagyis értelmesen, ésszerűen viselkedik, cselekszik. Az ész a lélekrészek között a legkiválóbb, és vannak nem eszes (észt nélkülöző) lélekrészek is, melyekhez a táplálkozás, szaporodás vágya tartozik. Az utóbbiak az élőlények többi fajtájánál is megvannak, ezért alacsonyabb rendű lélekrészeknek számítanak. A természettől magasabb rendű lélekrésznek kell uralkodnia a többin, irányítania, vezetnie a lelket. Máris a helyes élet, helyes viselkedés szabályához jutottunk, vagyis az etika területére. Arisztotelész gyakran bevallja, illetve kijelenti ugyan, hogy a legtöbb ember nem képes a helyes elv (logosz) szerint élni, vagyis gyakran a vágyaikat követik, nem az eszüket, a testük parancsol, és nem a lelkük, mint az helyénvaló lenne. De az emberhez méltó élet az emberi sajátosság, az ész működtetésében áll; akkor erkölcsös az ember viselkedése, cselekedetei, ha az esze irányítja. Az ember racionális lény – legalábbis ez a norma, erre kell törekednie, ha nem akar fajához méltatlan, állati szintre süllyedni. Az ésszel összekapcsolódik az etika, a helyes viselkedés – nemcsak Arisztotelésznél, már Szókratész is összekapcsolta e kettőt.

Szókratész szerint a helyes viselkedés egyszerűen tudás kérdése: tudni kell, mi a jó, a helyes, s akkor úgy fogok viselkedni. Ezt a felfogást nevezik etikai racionalizmusnak. Arisztotelész nem egyszerűen tudás, megismerés kérdésének tekinti a jó (erényes) viselkedést. Azt a képességet, lelki alkatot nevezi erénynek, amely alapján helyesen tudunk cselekedni, de valóban cselekednünk is kell, nem csak képesnek lennünk rá! Az okos ember viselkedésében megtestesülő szabályról beszél, amelyben az erény megvalósul. Nem térhetünk ki részletesen ennek ismertetésére, nagyrészt erről szól a Nikomakhoszi etika egésze (és a másik két arisztotelészi etika is). Egy fontos különbséget még meg kell említenem lezárásul, amely Szókratész–Platón etikájával összevetve Arisztotelészét jellemzi: a helyes viselkedés egyféle gyakorlati tudás, praktikus belátás (phronészisz) kérdése, nem igényel különösebb elméleti tudást. Arisztotelész racionális (okos) embere tehát nem a tudós, nem a filozófus, hanem az, aki adott szituációban képes felismerni a helyes viselkedés szabályát.

Az elkövetkező mintegy két és félezer évet meghatározza Platón és Arisztotelész ezen felfogása a racionális emberről, csak néhány évtizede kezdünk az érzelmekről is mint a speciális emberi intelligencia formáiról gondolkodni. A nem-ész irányította emberkép is viszonylag új, esetleg 100–150 éves múltra tekinthet vissza (a pszichoanalízis emberképére és előzményére gondolok Nietzschénél.)

A nő és a férfi helye, szerepe – a család és közélet

Arisztotelész először is a mester, Platón elképzeléseit teszi kritikai elemzés tárgyává: alapvetően rossznak tartja a platóni Állam nő-, gyermek- és vagyonközösség elképzelését. Platón az egység, összetartozás elvének megvalósításához gondolta szükségesnek mindhárom elemet. Arisztotelész szerint a polisz nem egység, hanem sokféleség, a család egységét nem lehet a polisz egységére átvinni, ahogy Platón szeretné. A Politika előző részében (1. könyv) kidolgozta a háztartás, család (oikosz) és a polisz viszonyára vonatkozó elméletét, szükségszerű különbségüket, ami Platón-kritikáját megalapozta. (Részletes tárgyalására itt nem térünk ki.)

A nő szerepe már eleve csak a családon belül merül fel, a magánszféra és a politikai-nyilvános szféra a nemek szerint is elválik egymástól: a férfiak fő tevékenységi területe, illetékességi köre a politika, a közélet, nyilvánosság lesz, míg a nőket kizárólag a család, háztartás, magánélet szférájához rendelik hozzá. Ez marad érvényes az európai kultúrában a 20. század közepéig.

A kor szokásait ismerve ez természetes: nők nem vehettek részt a politikában, nem voltak tagjai a népgyűlésnek, még az egyéb nyilvános tereken sem mozoghattak szabadon, csak férfikísérettel. Platón is ugyanebben a társadalmi valóságban élt, de ő radikálisan más államot is el tudott képzelni, őt az elvi lehetőségek érdekelték, nem az, hogy meg lehet-e valósítani az ideális államot (bár az Államban felveti ezt a kérdést, és javaslatot is tesz a megvalósítására). Arisztotelész a nők helyét úgy tartja megfelelőnek, jónak és szükségszerűnek, ahogy a korban szokás volt, vagyis a családban, a férj uralma alatt. A családfő egyeduralkodóként irányítja háza népét, a szolgákat, gyerekeit és feleségét. Az indoklás az érdekes, hogy miért kell ennek így lennie.

A szolgák feletti uralom szükségszerűségének kérdése sem érdektelen, bár Arisztotelész hangsúlyozza, hogy merőben más a feleség feletti uralom. A szolgát tulajdonnak tekinti, aki nem a maga ura, ezért helyes a felette való rendelkezés, a rabszolga afféle beszélő szerszám.

Természetes hierarchia

A hím és a nőstény viszonyában az a természet rendje – így Arisztotelész –, hogy az erősebb uralkodik a gyengébben, ez mindkettejük javára szolgál. Az embereknél is így helyes, főleg azért, mert bár a feleségben megvan a megfontolás képessége, de gyenge – tehát rászorul a férj vezetésére. (A szolgától az különbözteti meg a feleséget, hogy a szolgában nincs is meg ez a képesség.) Arisztotelész hangsúlyozza, hogy a különbség természettől létezik: vannak vezetésre termettek és alárendeltek, mint ahogy a lélekben az ész a vezető elem, az észt nélkülöző az alárendelt. A test–lélek kontextusa később is állandóan kíséri majd férfi és nő összehasonlítását, a férfi az észhez kapcsolódik, a nő az alárendelt, irracionális részhez, illetve a testhez, melyet a léleknek kell uralnia, ahogy a férfinak a nőt (Politika 1260).

Arisztotelész nem tagadja meg, hogy a nőben is vannak értékek, a nő is rendelkezik erénnyel, de szerinte az erényei mások, mint a férfié, nem ugyanaz az asszonyi józanság, mint a férfias józanság (Politika 1260a). Szókratész–Platón ebben is tévedett az Államban, teszi hozzá a kritikus megjegyzést. Arisztotelész egész felfogását a platóni állam nő-, gyermek- és vagyonközösség elképzelése kritikájának jegyében fejtette ki.

A Nikomakhoszi etika 8. könyve, mely a barátság, szeretet (philia) jelenségeit elemzi, szintén szól a férj és a feleség közti barátságról. Az egész államot a közösségen alapuló philia tartja össze, amely különböző viszonylatokban különböző államformákkal hasonlítható össze (8. könyv 12. fejezet). Az egyenlő polgárok közötti barátság más, mint az egyenlőtlen viszonyban lévőké: a családban alá–fölérendeltségi viszonyok vannak: apa–fiú, férj–feleség, úr–szolga. A férj a ház ura, fölénye a kiválóságon alapul, aki természettől kiválóbb, annak több jár. A férj és a feleség barátsága az arisztokratikus államformához hasonlítható, ahol a kiválók vezetik a többieket, az ő érdekükben is. Azt azért Arisztotelész hozzáteszi, hogy a férj hatalma nem terjed ki mindenre, csak ami megilleti, vagyis bizonyos dolgokban a feleség is rendelkezik illetékességgel.

A görög nőgyűlölet mitikus tradíciója: Prométheusz, az ember és a nő (Pandóra) mítosza

Miért másodrendű a nő?

Ha a mai, nőket és férfiakat elvileg egyenrangúnak tekintő kor olvasója felteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen miért tartották Arisztotelésztől kezdődően a nőket kevésbé értékes, másodrangú embernek, a válasz legalább két síkon kell keresni: egyrészt történeti-politikai síkon, másrészt szimbolikus síkon: mítoszokban, a kultúra számos területén. Ehhez érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogyan gondolkodik a görög mítosz az emberről.

Az emberiség kialakulását, emberek és istenek viszonyát a Prométheusz-monda tartalmazza. Hésziodosz műve meséli el a történetet, az Istenek születése c. művében és a Munkák és napok c. is elmondja az első nő, Pandóra létrehozását. Későbbi ismert forrásunk még Platón Prótagorász c. dialógusa. Röviden a Prométheusz-mitosz szerint az első istenek generációja korában éltek a vakmerő titánok, Epimétheusz és Prométheusz, akik szembeszálltak velük és ők hozták létre az emberi fajt. Mivel a többi élőlényt is akkor hozták létre, és legvégül az embert, neki már semmi képesség nem jutott, csupasz volt és védtelen. Ezért Prométheusz neki ajándékozta a tüzet és a mesterségeket. A lázadó titánokat megbüntették az istenek, Zeusz győzött (Prométheuszt egy sziklához láncolták és egy keselyű tépte a máját) és az embereknek büntetésül megcsináltatta agyagból a nőt, felékesíttette, hogy szép legyen, de rossznak hozta létre (a szép rossz – Hésziodosz szavaival). Ő, akit Pandórának neveztek, lett a női nem őse és vele keletkezett minden baj, betegség, sőt a halál is. Tehát Pandóra létrehozása előtt nem voltak egyáltalán nők, csak emberek, azután keletkezett a női faj, és attól kezdve vannak tulajdonképpen férfiak is és nők is. Hésziodosz mindkét művében elmondja a történetet és részletezi, hogy mennyi minden bajt hozott a nő a férfira, ez a hazug, hízelgő, csalfa, házsártos és még ingyenélő is mint a here. Mindez a rossz tulajdonképpen egy edényben illetve szelencében volt, amit Pandóra magával hozott és kinyitott (Pandóra szelencéje). Mindez a rossz egy szép, csábos külső mögött rejlik, melynek nem tudnak ellenállni a férfiak.

Érdemes egy rövid pillantást vetni az olümposzi istenekre, hiszen vannak hatalmas istennők is: a földistennőkön kívül (Gaia és Déméter) Pallasz Athéné érdemel figyelmet, mert ő a tudás istennője, harcias és bátor –mondhatnánk férfiasnak is. Őt azonban apja, Zeusz szülte, egyedül, női közreműködés nélkül (a fejéből pattant ki teljes fegyverzetben) – ezért csak apjára hasonlít, nincs benne semmi női. A szüléshez is felesleges a nő, adott esetben, ahogy az isteni példák mutatják. A mitikus előképek nyomán nem meglepő, hogy a filozófiában is így van: Platón a Lakomában szülés képességét a férfi számára sajátítja ki, amennyiben a szellemi szülést magasabb rendűnek, a testit meg alacsonyabb rendűnek nyilvánítja, ahogy Platónnál erről már szó esett.

A nő és a férfi a püthagóreusoktól kezdve besorolódik az alapvető ellentétpárok közé mint a fény–sötétség, határolt és határolatlan, jó–rossz, rend–káosz stb. Mindezekben az egyik elem jó, a másik rossz és a nő a rossz oldalon állókhoz van rendelve (sötétség, meghatározatlan, káosz), a férfi a jóhoz: fény, rend, határolt. Arisztotelész ismerteti őket a Metafizika 1. könyvében. Tehát a görög kultúra rossz, veszedelmes és alacsonyabb rendű lénynek tartotta a nőt – általánosságban. (Kivételek persze vannak, többnyire a hű feleségek mint Pénelopé, Alkésztisz stb.) A Bibliában is nagyon hasonló szerep jut Évának, az első nőnek, a bűnbeesésre csábítás, – bár Éva szerepe jobb mint Pandóráé, hiszen ő Ádám nélkülözhetetlen segítőtársa, míg Pandóra sokkal negatívabb figura.

Ha a tragédiaköltők műveit is bevonjuk vizsgálódásainkba, a férjgyilkos Klütaimnésztrától a bakkhánsnőkön át Antigonéig számos nőalakban elemezhetnénk férfi és nő viszonyát. Különösen tanulságos Oresztész és Klütaimnésztra gyilkosságának összehasonlítása, hogyan ítélte meg tettüket Aiszkhülosz illetve a kor. Klütaimnésztra férjét, Agamemnónt gyilkolta meg, mire fia, Oresztész bosszúból őt ölte meg. Anyagyilkosság és férjgyilkosság tette közül melyik súlyosabb? Apolló Oresztész mellé áll, az anya meggyilkolása kisebb bűn, mint a férj, a férfi meggyilkolása, tehát Oresztész bosszúja jogos volt. A patriarchátus értékrendje dominál, a nő, anya a vérségi köteléket jelképezi, ami kevesebbet számít a házassági köteléknél, melyben a férfi az úr, a fiú jogosan bosszulja meg apját. (Számos elemzés született az angolszász és francia pszichoanalitikus irodalomelméletben, antropológiában ezekről a mitológiai figurákról, Froma Zeitlin, J.P. Vernant, Luce Irigaray stb. tollából)

A görög mitológia gazdag tárházát nyújtja a női-és férfialakoknak, sorsoknak a későbbi korok szimbolikus gondolkodása számára: pl. Freud számára Oidipusz sorsát kínálta az Ödipusz-komplexushoz, a mai feminista pszichoanalitikusok inkább az anyára, Iokasztéra koncentrálnak (utóbbiról népszerű összefoglalást Christiane Olivier írt Jokaszté gyermekei címen). C. G. Jung pedig egész elméletet dolgozott ki, az archetípusok (ősképek) elméletét. Egy nagy magyar ókortudós–vallástörténésszel, Kerényi Károllyal közösen több könyvet is írtak egyes görög női istenfigurákról.

A nő ilyen mitikus és fogalmi reprezentációja hagyományával már érthetővé válik, hogy Arisztotelész és a kor embere számára miért természetes, hogy a nő kevesebbet ér a férfinál illetve önmagában rossz, sőt ő a bajok forrása a férfi és az egész emberiség számára.

Arisztotelészi biológia: a nő egy félresikerült férfi

A szülésre vonatkozó görög képzet, amennyiben egyáltalán két nem működik közre benne, szintén ősi eredetű, és ennek felel meg Arisztotelész biológiai írásaiban, főleg Az állatok keletkezéséről (De generatione animalium) című művében kifejtett nézete. A termékenység felfogása a föld és a mag példáján alapul, az anyaföld evidensen női istennő (Gaia, Déméter, Nagy Anya). A férfi szerepét látják a fontosnak, ő adja a jövendő ember magját; a nő csak a táptalajt, a földet adja, melyből a mag kikel, és növény lesz belőle. Milyen növény lesz, az a magban adva van. Platón Timaioszával kapcsolatban, mely a kozmosz keletkezését mondja el, utaltunk rá, hogy az apa szerepét az ideák játsszák, melyek az anyagban testesülnek meg, ők teszik meghatározott létezővé az önmagában formátlan, meghatározatlan masszát. Ez a massza a mindenség dajkája, anyja. Ehhez közel áll Arisztotelész koncepciója az anyag és forma viszonyáról. A létezők meghatározó eleme a forma, az anyag csak az, amiben a forma hat, működik. Arisztotelész nő és férfi viszonyához hasonlítja anyag és forma viszonyát. Egy másik helyen ugyanebben a műben azt írja, hogy a férfi a mozgás és a keletkezés elvét tartalmazza, a lélek–test viszonyban a lélek a férfi, a test a nő; a férfi az aktív, a nő a passzív. Talán a legpregnásabb arisztotelészi gondolat, mely a női alacsonyrendűséget a faj reprodukciójának elképzelésben kifejezi, az, hogy a jó minőségű magvakból férfiak születnek, a hibásakból pedig nők. A nő tulajdonképpen félresikerült, hibás férfi.

Egy hibátlan nő, mint Pallasz Athéné, tulajdonképpen csak anya, nő nélkül, tisztán férfi elemből jöhet létre. Arisztotelészi biológiai spekuláció és mitikus gondolkodás megfelel egymásnak, erősíti egymást.

Arisztotelész nézetei mai szemmel (liberális és feminista kritika)

A rövid minősítés – a nemek egyenlősége alapján: az Ember fogalma férfiközpontú, patriarchális felfogást tükröz.

A modern kor politikai elveinek egyik első deklarálása a francia forradalom korában született Emberi és polgári jogok nyilatkozata. „Minden ember egyenlőnek és szabadnak születik.” Ha a nő is ember – amit azért kevesen vontak kétségbe –, akkor rá is érvényes az egyenlőség és a szabadság, az önrendelkezés joga őt is megilleti – vagyis a férj nem rendelkezhet felette. Bár ezt az elvet még vallói, mint például Rousseau (lásd Emil és Zsófia nevelését) sem érvényesítik a nőkre, de a 19. századtól több filozófus a nők emancipációját megvalósítandó politikai feladatnak tartotta: John Stuart Mill, az angol liberalizmus tradíciójának fontos képviselője, vagy Marx és Engels, a marxista filozófia alapítói. A nők maguk is politikai harcot indítottak azért, hogy ők is rendelkezzenek mindazon jogokkal, melyek a férfit mint embert megilletik. A liberális és marxista kritikához a 20. század hatvanas éveitől csatlakozott a feminista elmélet több irányzata. Elsődlegesen a tradicionális elméletek, tudományok nézeteit kezdték kritikusan felülvizsgálni a nők és a nemek szempontjából. Ez a kritikai felülvizsgálat az első évtizedben elsősorban az Ember fogalmára irányult. A mérvadó felfogás megalapozója, mint láttuk, Arisztotelész volt, ugyanis Platón Államának nézeteit mintegy kétezer éven át senki nem követte. Hozzá hasonlót Condorcet, J. Stuart Mill és Marx előtt szinte senki nem vallott a filozófusok közül. A kereszténység (Aquinói Szent Tamás közvetítésével) Arisztotelészt tekintette mérvadónak, sőt némileg enyhített formában még napjainkban is jelentős konzervatív ideálnak számít.

Lássuk tehát az Ember fogalmának a nemek/nők szempontjából kritikus felülvizsgálatát: a két lényegi jegyet a fentiekben kifejtettem, eközben már sok mindent szóba hoztam.

Az emberiség két nemre oszlik, férfi és női nemre. Ha az ember fogalma valóban általánosan érvényes, mint ahogy deklaráltan az, akkor minden emberre, a nőkre is érvényes kell hogy legyen. Ha ugyanis az emberiség közel felére nem érvényes, akkor nem általános érvényű fogalom: a tudományos elmélet saját elvei szerint alkalmatlan a tudományos használatra. Vagyis nem teszünk mást, mint számon kérjük a tudományon saját, tradicionálisan igaznak tartott elveit.

A) Arisztotelész korának viszonyai között a nő nem tagja a népgyűlésnek, nem rendelkezik szavazati joggal, tehát nem tekinthető zóon politikonnak. Kizárólag a felnőtt szabad férfiak tagjai a politikai közösség irányító szervének (népgyűlés), ők intézik a polisz ügyeit. A férfi polgár számára a nő/feleség mintegy a létfenntartás feltételei közé tartozik. Ellátja a háztartást, a gyermekeket, s ezzel mentesíti a férfit természeti léte terheitől, aki így kizárólag az emberi (magasabb rendű) feladatainak élhet. A nők tehát úgy vannak személyükben kizárva a politikai közösségből, hogy munkájuk előfeltételként implikálva van benne a férfi oldalán! Ebből már belátható, hogy a férfi érdeke ennek a helyzetnek a fenntartása, hiszen egyébként magának is részt kellene vennie saját életkörülményei újratermelésében.

B) Másodikként vizsgáljuk meg a racionális lény fogalmát, mennyiben vagy egyáltalán érvényes-e a nőkre?

Itt nem olyan egyértelmű a helyzet, főleg a politikai-társadalmi valóság és filozófiai elmélete szintjén. Mitikus, szimbolikus szinten persze közismert, ma is élő elképzelés, hogy a nők nem racionális lények, érzelmek, vágyak, indulatok irányítják őket. Erre a görög kultúra számos alakja példa Médeiától a bakkhánsnőkig. Irracionális viselkedésük egyben morálisan is helytelen, hiszen láttuk, hogy az észnek kell uralkodnia a vágyakon. Ha pedig Pandóra mítoszára hivatkozunk, a nők alacsonyabb rendűsége még ártó, veszedelmes voltukkal is párosul. Ők mintegy az ember negatív lehetőségeinek megtestesítői.

Arisztotelész nem tagadja ugyan, hogy a nők is rendelkeznek a belátás (ész) képességével, de ez csökevényes bennük, tehát nem teljes értékűen értelmes lények, rászorulnak a kiválóbb férfi irányítására. Vagyis a nő csak férjével együtt, feleségként tud értelmes lényként viselkedni, ezért is szükséges a házasság a nő számára. (Rousseau is hasonlóan gondolja 2000 évvel később, lásd ott)

Arisztotelész az erkölcsös viselkedés képességét sem tagadja meg a feleségtől (nota bene! csak feleségként van szó róla), de erényei sem azonosak a férfiéval, nyilván alacsonyabb értékű a női mértékletesség, igazságosság – Arisztotelész másnak mondja, de ez logikusan kevésbé tökéleteset jelent.

Tehát a nő a racionalitás jegyében csak csökkent értékű ember – és ez a kedvezőbb változat, a politikai-filozófia elmélet szintjén! Valószínű azonban, hogy a kor közfelfogását, a közgondolkodást a drámák, mítoszok igazsága vagyis a szimbolikus reprezentáció nőképe inkább meghatározta, mint egyes filozófusok elméletei.

Természetesen egészen más a helyzet Platón Államát vizsgálva, az elmélet szintjén. Arisztotelész és Platón elméleteinek összevetése a kor társadalmi valóságával azzal a tanulsággal jár, hogy a kor adott viszonyai nem határozzák meg a filozófiai elméletet, bár nem is teljesen függetlenek tőle. Ha a történeti jelentőségük rekonstrukciójára törekszünk, persze értelmezési keretként szolgálnak. De nem az egyetlen lehetséges értelmezési keretként! Éppígy jogosult a mai világunk, nézeteink szempontjából vizsgálni egy elmúlt kor felfogását, kritizálhatjuk vagy éppen követendő példának tarthatjuk a mi saját korunk számára.

Összefoglalva a kritikus elemzést: az Ember fogalma kizárólag a férfiember tapasztalata, élethelyzete alapján jött létre, nem vette figyelembe a nők életviszonyait, tehát nem tekinthető általános érvényű fogalomnak, csak a férfiember fogalmának! Ezért jogosan nevezhető a férfiközpontú (androcentrikus) gondolkodás termékének, vagy még találóbb Arisztotelész esetében a ’patriarchális’ gondolkodás minősítés, amely ’apauralmat’ jelent.

Mivel az Ember ezen fogalma normává vált, vele mérve a nőket szükségszerűen alacsonyabb rendűnek, kevésbé jónak vagy éppen kevésbé emberinek tűntek. A nők egyszerűen nem feleltek, mert nem felelhettek meg az ember lényegi kritériumainak. Nem voltak olyan társadalmi helyzetben, hogy megfelelhettek volna neki, kizárták őket ezekből a lehetőségekből (politikai jogok, iskolázás, munkavállalás). Így lebecsülésük, alárendeltségük jogosnak tűnhetett. G. Simmel a kultúra 20. század elején élt filozófiai elemzője ezt kiválóan elemezte a Női kultúra c. írásában.

Logikus következtetésként adódik, hogy az ember olyan fogalmára volna szükség, amely nem zárja ki, vagy hagyja figyelmen kívül az emberiség felét.

Ellenőrző kérdések, ajánlott olvasmányok

Kérdések

1. Mi a az Ember fogalmának két lényegi jegye? Fejtse ki tartalmukat!

2. Az együttélés milyen formáit különbözteti meg Arisztotelész a Politika c. művében és milyen alá-fölérendeltségi viszonyok vannak az egyes formákon belül?

3. Mi a nők helye és szerepe ezekben az együttélési formákban?

4. Hogyan indokolja Arisztotelész a nők másodrangú voltát?

5. Milyen tradicionális forrásai vannak a nők leértékelésének?

6. Hogyan képzelték az emberi faj reprodukcióját a görögök?

7. A nemek egyenlősége alapján hogyan ítélhető meg Arisztotelész felfogása az emberről?

8. Hogyan éltek az i. e. 4 században Athénban a nők? Hogyan jelenik meg ez a társadalmi háttér Arisztotelész és Platón elképzeléseiben?

9. Hasonlítsa össze Platón és Arisztotelész nézeteit a nők természetéről és társadalmi szerepéről!

Ajánlott irodalom

Arisztotelész Politika 1. könyv; Nikomakhoszi etika 5. könyve (az igazságosság formái), 1-2. 10. könyv; De generatione animalium 716a, 729a (nincs magyar fordítása, angol, német stb. igen)

Németh György: A görög polisz. Bp., 2001.