1. előadás

1.2. A kvalitatív módszerek története (Feischmidt Margit)

A terepmunka és a résztvevő megfigyelés kannonizálása a szociálantropológiában

A 19. század végén az összehasonlító etnológiai kutatások középpontjában a társadalmi evolúció magyarázata állt, amihez nem kellett tereptapasztalat, illetve nem maguk a kutatók mentek terepre, hanem a gyarmati vagy egyházi adminisztrációtól, esetleg utazóktól kapott leírásokat használták fel értelmezéseikhez (karosszék-antropológia). A természettudományi expedíciókban felmerült a kultúrák iránti érdeklődés (Haddon-expedíció, 1888) - kezdetben csak tárgyakat, egy idő után nyelvre és társadalmi szerveződés formáira vonatkozó adatokat is gyűjtöttek. Vörös Miklós és Frida Balázs terepmunka-történeti esszéjükben a korai terepmunka négyféle módszerét említik: 1. kérdőívek (minden néppel kapcsolatban ugyanazok a legfontosabb adatok, Notes and Queries); 2. útinaplók, útleírások (többnyire nagy utazók, gyarmati tisztviselők munkái), 3. intenzív expedíciók - genealógiai módszer; 4. tárgyi kultúra gyűjtése (megmentő-megőrző antropológiai megközelítés megfogalmazása).

Amerikában a 19. század végén a figyelem a bennszülöttekre - native americans - irányult; a cél jobb kormányzati politikát megalapozó nyelvészeti, archeológiai, etnológiai ismeretek gyűjtése volt. Ez okból Franz Boas az evolucionizmussal szemben a jelenkutatást fogalmazza meg célként, elméleti szinten a - politikai konzekvenciákkal is bíró - kulturális relativizmust. Az északnyugati part inuitjai között kutató Boas 1911-ben már a helyi nyelvek ismeretének szükségességét hangsúlyozza: „a legtöbb információhoz úgy juthatunk, ha figyeljük a bennszülöttek beszélgetéseit, és részt veszünk a mindennapi életükben."

A 20. század első évtizedeiben kialakuló empirikus társadalom- és kultúratudományok - a tudományokban akkor általános pozitivista paradigmát követve - a megfigyelt társadalmi jelenségek objektív, hihető és megbízható leírását és magyarázatát kívánták adni. A szociológiában és a brit szociálantropológiában igen korán egy elméletorientált, deduktív megismerési stratégia vált dominánssá, amelynek célja a társadalmi élet szabályszerűségeit ok-okozati összefüggések formájában feltárni és magyarázni. Az antropológiai és néprajzi/etnográfiai munkák másik részét az empirizmus jellemzi, a kutatók azt hiszik, hogy vannak objektív társadalmi tények, amelyeket csak rögzíteni kell és megfelelő szempontok szerint rendezve kiállítani - etnográfiák vagy múzeumok formájában - , mert azok amúgy is önmagukét beszélnek. A szépirodalom és a társadalomtudományi beszédmód szétválása csak e korszak végén kezdődik. A Chicagói Iskola tagjainak monográfiái még az irodalmi naturalizmus műveiként is olvashatók (mint ahogyan a kelet-közép-európai szociográfiák is).

A terepmunka, módszertani megalapozását Bronislaw Malinowski végzi el. A Nyugati Pacifikum argonautái (1922) módszertani előszavában a közvetlen, „résztvevő megfigyelés" mellett tőr lándzsát, amelyet őszerinte csak az tesz lehetővé, ha a kutató huzamosan a kutatott közösségben tartózkodik, és részt vesz a közösség mindennapi életében. 1914-15 első terepmunkája idején, Új-Guineában a gyarmati hivatalnokok vagy misszionáriusok társaságában tartózkodik, 1917-ban, amikor visszaér a Trobriand-szigetekre, már hosszabb ideig egymaga marad, sátrát a falu közepén, a törzsfőnök sátra közelében veri fel, státusát a faluban és viszonyát a bennszülöttekhez ez a helyzet határozza meg. Malinowski később, a London School of Economics tanáraként nagy hatást gyakorolt a következő antropológus nemzedékekre, akik számára a mindennapi életben való részvétel, illetve a megfigyelés az antropológia legfőbb módszerré vált.

Malinowskinál fogalmazódik meg először - a természettudományok mintájára - az igény arra, hogy a módszert, amellyel a kutató az adatok birtokába jut, bemutassa. Malinowski e tekintetben bírálja az előtte járó nemzedékek etnográfusait. Azokat az etnográfiákat értékeli, amelyekben: 1. világosan megkülönböztethetők a közvetlen megfigyelések; 2. a bennszülöttek állításai és értelmezései, valamint 3. a szerző beavatkozásai. Az etnográfiában nagy a távolság az adatok - „a törzsi lét sokszínűsége" és a kutatási eredmények végső, autoritatív bemutatása között. Malinowski először ír a terepmunka személyes vonatkozásairól is: a terepmunkát végző kutató magányáról - „távol a fehér emberektől" -, a kapcsolatfelvétel nehézségeiről. Azt tanácsolja, hogy a kutató először olyan témával foglalkozzon, amely nem kell feltűnést, ugyanakkor könnyen beszélnek róla az emberek: ilyen lehet a rokonsági rendszerek feltárása családfák megrajzolásával.

Az általa megfogalmazott módszertani alapelvek a következők: 1. elméleti tájékozottság; 2. megfelelő körülmények kiválasztása („többnyire távol a fehér emberektől, a bennszülöttek között kell élnie"); 3. az adatgyűjtésre vonatkozó szabályok, módszerek ismerete és betartása. A terepmunka tartós részvételt kell hogy jelentsen a kutatott közösség mindennapi életében (nem „alkalmanként elmerülni"), akinek jelenlétét ezáltal a vizsgált közösségben megszokják, majdhogynem láthatatlanná válik. Ily módon nem másodlagos interpretációkban hallja vissza, hogy mi történik, hanem a jelenségeket a mindennapi élet kontextusában maga figyelheti meg - „az események a szemem előtt zajlottak, a sátram küszöbén". Az utolsó, de az előbbinél semmivel sem kevésbé fontos érve pedig, hogy az antropológia holisztikus szemlélete csakis a kontextus közelebbi megismerése által valósulhat meg. A megfigyelések szisztematikus archiválása a terepnaplóban történik, a személyes megfigyelések így „válnak le" a kutatóról és lesznek „objektív adatokká". (Az objektív, szakmai feljegyzések mellett Malinowski szubjektív benyomásait második, ún. „tikos naplója" rögzítette.)

Szociológiai terepmunka a városban

A 19. század végi társadalmi mozgalmak és a szociológiai megismerés kezdetei összefonódnak: a városi szegénységet meg kell ismerni ahhoz, hogy sorsukon változtatni lehessen. Az első ilyen munka Charles Booth Life and Labour of People in London (1902) című műve, amelyben a London gyors iparosodása és urbanizációja következtében létrejött szegénynegyedek életet tárja fel, írja le, módszertanilag statisztikai adatokra, interjúkra és közvetlen megfigyelésekre támaszkodva. DuBois The Philadelphia Negro (1899) című munkája az első városi szegénységről és rasszviszonyokról szóló könyv Amerikában.

Robert E. Parknak, aki korábban újságíró volt, majd a szociológia Chicagói Iskolájának alapítása fűződik nevéhez, a társadalommérnöki, illetve szociálpolitikai aspirációval szemben erősebb volt szakmai, akadémiai érdeklődése. Ezt egy helyen így fogalmazta meg: „azokat a folyamatokat és erőket kell megérteni, amelyek létrehozzák (és reprodukálják) a társadalmi problémákat. Az empirikus adatok, illetve gyűjtésük nem öncél, hanem elméleti (analitikus) érveléséket támasztanak alá." A húszas években Park és Peter Burgess szakmai felügyelete mellett több klasszikus monográfia született annak a felhívásnak megfelelően, amellyel hallgatóikat is ösztönözték. („In short gentlemen, do get the seat of your pants dirty in real research.") Parkék nemcsak a kutatásban, de az egyetemi oktatásban is hangsúlyozták az első kézből származó megfigyelések fontosságát.

Nevükhöz kapcsolódik az ún. intenzív esettanulmány módszerének megalkotása, amelynek keretében a munka a létező és a jelen esetben forrásként használható dokumentumok (hivatalos jelentések, újságcikkek, egyéb intézményi dokumentumok, személyes dokumentumok) felgyűjtésével kezdődik, majd interjúzással és megfigyeléssel folytatódik. Thomas és Znaniecki e korszakból klasszikussá vált műve - The Polish Peasant in Europe and America (1917) - elsősorban írott személyes dokumentumokra támaszkodik. A Chicagói Iskola első nemzedéke számára a személyes dokumentumok és élettörténetek még fontosabbak voltak, mint a megfigyelés. A második nemzedéknél a közvetlen megfigyelés és az informális interjútechnikák váltak a chicagói esettanulmány legfontosabb módszerévé.

A résztvevő megfigyelést a Chicagói Iskolában kezdetben nem a kutató végezte, hanem a „résztvevő megfigyelő", egy alkalmazott vagy a kutató számára beszámolókat író bennszülött. A résztvevő megfigyelő első említése 1937-ben Lohmannál történik (The participant Obsever in Community Studies). A módszer igazi megalapozója a szociológiában: William Foote White, akinek Utcasarki társadalom című könyve (Street Corner Society, 1943), pontosabban annak módszertani utószava máig érvényes megállapításokat tesz. Whyte - a közösségtanulmányoknak kevés előzménye lévén a szociológiában - szociálantropológiai szakirodalmat kezdett olvasni, elsősorban Malinowskit. Ennek nyomán képzeli el és valósítja meg a kapcsolatfelvételt a közösség tagjaival, állandósítja státusát a vizsgált közösségben, ami lehetővé teszi számára a tartós jelenlétet és a résztvevő megfigyelés lehetőségét. Az Utcasarki társadalom keletkezéséről írt módszertani utószóban először szól szociológus/antropológus szerző személyes hangon (bemutatva például azt, hogy miként küzdött meg saját származása, társadalmi hovatartozása mentális meghatározottságaival). További újítása a kulcsadatközlő főszerepbe emelése. White módszertani credója, hogy a résztvevő megfigyelés által sajátos, fontos és másként elérhetetlen helyszínekhez kerülhet közel a kutató, máig érvényes.

Mikroanalízis a szociológiában

A második világháború utáni időszakban egyre nagyobb hangsúly került a survey módszer technikáinak fejlesztésére. Ezek árnyékában már nem lehetett azt gondolni, hogy a szociológus az, aki terepmunkát végez, sőt az egyre kisebb szerepet játszó kvalitatív módszerek karakterét kellett jobban meghatározni a statisztikai feldolgozásra és kérdőíves adatfelvételre épülő kutatások expanziójával szemben. A kvalitatív módszerek fejlődésére jelentősen hatottak azok a szociológiai irányzatok - mint a szimbolikus interakcionizmus vagy az etnometodológia -, amelyek a filozófiai fenomenológiából kiindulva vallják, hogy a társadalmi tények nem önmagukban vannak (objektíve), hanem azáltal - és úgy -, ahogyan a mindennapi tudásban és interakciókban megjelennek. A társadalmi struktúra felől Whyte-nak magának az érdeklődése is az interakciók irányába fordult, tanítványa, Blumer fogalmazza meg először interakciók megfigyelésére, az interakciókban folyó jelentéstulajdonításokra vonatkozó módszereket. A jó résztvevő megfigyelés kulcsa nemcsak a fizikai jelenlét az interakciók helyén, hanem szoros és aktív részvétel a mindennapi élet rutinjaiban. A szimbolikus interakcionizmus az egyének közötti interakciókból álló folyamatként szemléli a mindennapi életet, ahol a társadalmi struktúrák határozzák meg a cselekvés kereteit, illetve az egyénre a státusával kapcsolatos szerepeket kényszerítenek. Goffman a kórházban végzett terepmunkájáról mondja: „a célom az volt, hogy megértsem ezt a világot, azt, ahogyan a kórházat szubjektív módon megélik, ahogyan az ezt a világot alkotó emberek felépítik életüket, jelentéstelivé és normálissá teszik. Megismerni pedig leginkább úgy lehet, ha részt veszünk azokban a tevékenységekben, amelyekben napról napra szembesülnek az általunk vizsgált kérdéssel." Goffman mindennapi élethelyzeteket ír le - amelyekben bizonyos szerepeket betöltő egyének kerülnek interakciókba egymással -, s a leírásokra elemezés épül. Erre utal az idézet első fele: a mindennapi élet gyakorlatában, interakcióiban működő implicit jelentéstulajdonításokat értelmezi, s az eredményeket modellekbe foglalja (ilyen például a színház vagy a totális intézmények metaforája).

A fenomenológia társadalomtudományi percepciója alapjaiban fogalmazta újra a szociológia ismeretelméleti célját, ami új módszereket is megkövetelt. A legfontosabb közvetítő szerepet Schütz (Max Weber-i előzmenyekre épülő) „megértő szociológiája" és a Garfinkel nevével fémjelzett etnometodológia töltötte be, akik a husserli életvilág (Lebenswelt) kategóriát lefordították a mindennapi életre, a mindennapi vagy köznapi tudásra. A szociológus dolga ebben a paradigmában nem az, hogy a társadalmi világ objektív adottságait és összefüggéseiket feltárja, hanem hogy megértse, rekonstruálja (csupa módszertani következményekkel járó kulcsszó), ahogyan ez a mindennapi életvilágokban megjelenik, a társadalmi tapasztalat részévé válik. (Garfinkel Studies in Ethnomethodology című könyvének előszavában történik meg a társadalmi tényeknek az általa a szociológiatudomány feladatának tartott újrafogalmazása a durkheimi objektivitás ideáljával szemben.) Az etnometodológiából kinövő egyik legjelentősebb módszertani kísérlet - ma már inkább irányzatnak hívhatnánk - a párbeszéd vagy konverzáció elemzése (conversational analysis), amely a vizsgálat tárgyát a maga természetes közegében rögzíti magnó vagy képmagnó segítségével. A Harvey Sacks által kidolgozott és E. A. Schegloff által továbbfejlesztett módszer a természetes konverzációk átírására és mikroelemzésére alkalmas. Az utóbbival kapcsolatban azt az elvet dolgozták ki és alkalmazzák, hogy minden verbális megnyilvánulás jelentését kizárólag a szöveg és a párbeszédes szituáció kontextusában kell elemezni. Ha pedig ezt tesszük, rekonstruálható lesz számunkra bizonyos kategóriák, normák, értékek helyi jelentése, fontossága - valósága - a helyzetben részt vevők számára.

Az etnográfia megújulása a hermeneutika és posztmondern hatására

A szociológiában elsősorban a fenomenológia, az antropológiában pedig a hermeneutika hatása hozza meg azt a fordulatot, amely a kutatók figyelmét a szövegre irányítja, két értelemben is: a társadalomban folyó diskurzusokra egyfelől, az antropológusok vagy szociológusok által teremtett szövegekre másfelől. Ennek jegyében újulnak meg az interjús és a biográfiai adatfelvételi módszerek, kanonizálódik a csoportinterjú, a narratív interjú módszere (amelyekkel utóbb részletesen foglalkozunk), valamint dolgozzák ki a szöveges adatok elemzésének új technikáit, a strukturális-hermeneutikai elemzést, a tartalomelemzést és végül a megalapozott elméletet.

Az antropológiában az interpretatív korszak, illetve irányzat kezdetét Clifford Geertz The Interpetations of Cultures (1973) című könyve jelzi. Az ebben a műben megjelenő „sűrű leírás" nemcsak ez etnográfiai leírás új módját határozta meg, hanem a társadalomtudományi szöveg, reprezentáció és a társadalmi szöveg között is új viszonyt jelölt ki. Amit az etnográfus leír, az a társadalmi beszéd, ennek jelentését „találgatja". Amit megfigyel, lát, rögzít, azt szimbolikus konstrukcióknak tekinti, és jelentéseiket keresi: „azokat a szimbolikus formákat - szavakat, képeket, intézményeket és viselkedéseket - kutattam és elemeztem - mondja Clifford Geertz -, amelyek terminusaiban különböző helyeken az emberek ténylegesen megjelenítik magukat önmaguk és mások számára." (203.)

Geertz a filozófiai hermeneutika hatását hozza be a kultúratudományba, amikor azt mondja, hogy a társadalmat szövegnek tekinti, az antropológust, pedig olyasvalakinek, aki a szimbolikusnak tekintett cselekvések és szövegek jelentését keresi. „Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot (abban az értelemben, hogy »létrehozzuk valamely olvasatát«) - egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott." (Geertz, 1994, 177.) Geertz az interpretatív antropológia lényegét a kognitív antropológia tagadásaként fogalmazza meg, ami szerint „a kultúra abból áll, amit az egyénnek tudnia vagy hinnie kell ahhoz, hogy egy társadalom tagjai számára elfogadható módon tevékenykedhessen". De a partitúrát nem lehet összetéveszteni a Beethoven-vonósnégyessel. És még nem is a vonósnégyest vizsgáljuk, hanem azt, hogy ez valakiknek esztétikai örömöt szerez (míg másoknak nyilvánvalóan nem).

Az antropológusok többsége ezeket a szimbolikus eseményeket távoli kultúrákban kutatja. Emellett Geertz úgy érvel, hogy a kulturális távolság, idegenség megvilágosító erejű. „A hétköznapit olyan helyeken véve szemügyre, ahol szokatlan formákat ölt - a gyakran hallott állítással ellentéten - nem az emberi viselkedés önkényes voltát teszi feltűnővé [...], hanem azt mutatja meg, hogy mennyire változatos az ilyen dolgok jelentése attól függően, hogy milyen életminta járja át őket." (181.) Más népek szimbólumainak leírásakor „cselekvőre orientáltnak" kell lennünk. Az antropológiai írások maguk is értelmezések, cselekvőre orientált leírások, másod- és harmadkézbeli értelmezések. Minek az értelmezései? A megismerendő társadalomban folyó társadalmi beszédé. Ahogyan Geertz fogalmaz: az etnográfus „feljegyzi a társadalmi beszédet: leírja. Futó eseményből, amely csak előfordulása pillanatában létezik, beszámolóvá változtathatja, amely le van írva és ismételten elővehető" (186.). De nem a nyers társadalmi beszédet jegyezzük le, hiszen ehhez közvetlenül nem férünk hozzá, csakis azt a kis részét jegyezhetjük le, amelyet adatközlőink meg tudnak értetni velünk. Az antropológus feladata azonban nemcsak a társadalmi szövegek, hanem a viselkedés regisztrálása is, az előbbit nem is tudja másként, csak az utóbbi kontextusában megfejteni.

Az etnográfiai leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamot értelmezi, a kérdéses értelmezés abból áll, hogy a „beszéd" jelentését megpróbáljuk kiszabadítani esetleges körülményeiből, illetve tanulmányozható formában rögzíteni. A leírások negyedik jellegzetessége, hogy mikroszkopikus, „az antropológus kis ügyekkel próbál mind behatóbb ismeretségeket kötni, s így jut közelebb a tágabb értelmezésekhez és elvontabb elemzésekhez". Geertz az ellen érvel, hogy a nemzeti társadalmak, civilizációk vagy vallások megtalálhatók volnának ún. „tipikus kisvárosokban". A kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával, az antropológusok nem falvakat, hanem falvakban kutatnak. „Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag minőségi, erősen résztvevő jellegű és szinte megszállottan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érezhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra [...], jelentés."

Valamivel több mint tíz évvel Geertz Interpretations... című könyvének megjelenése után egy újabb antropológiai tanulmánygyűjtemény váltott ki vitákat, melynek hatása csakúgy, mint az első esetben, túlmutatott e diszciplína keretein, a társadalom- és kultúratudományok művelőit általában késztette munkájuk társadalmi és politikai beágyazottságának átgondolására. Az Anthropology as Cultural Critique című könyvről van szó (Marcus-Fischer, 1986), amelynek szellemisége folyatódik a Writing Culture-ral (Clifford-Marcus, 1986). A két kötet szerzői elsősorban Foucault-tól, a posztmodern filozófiától és a posztkoloniális pozícióból írt munkáktól inspirálva a tudás és a hatalom viszonyára reflektálnak. Az etnográfia, illetve az etnográfus autoritásának kérdését vetik fel, az objektivitás látszatát és az etnográfiai realizmust kritizálva. Az etnográfus valójában a terepen szerzett egyéni tapasztalatait gyűjti egybe, és egy tudományos - antropológiai - beszédmóddal álcázza objektívvé. Megfogalmazzák azt az újító szándékú igényt, hogy a terepen élők és őket kutatók közötti dialogikus viszonyt az etnográfia ne elfedje, hanem jelenítse meg, vagyis az etnográfia mint szöveg is legyen dialogikus.

James Clifford hívta fel a figyelmünket az etnográfia mint szöveg allegorikus voltára. Az antropológus történeteket ír le, amely történetek egyszerre jelenítenek meg valódi kulturális eseményeket, és tesznek rajtuk túlmutató morális, ideológiai (stb.) tartalmú állításokat. Clifford példaként Shostak Egy !kung nő élete és szavai című könyvét elemzi, amelynek bevezetőjében van egy leírás a címben szereplő nő szüléséről. A leírás arra készteti az olvasót, hogy először elképzeljen egy sajátos kulturális formát, eseményt (hiszen a nő a bozótban szül), majd ráébredjünk valami közös emberi élményre. E példa alapján állítja Clifford, hogy az etnográfiai szövegek elkerülhetetlenül allegorikusak, ami azt jelenti, hogy amennyiben az etnográfiai leírás magját alkotó realisztikus portrék részletgazdagok és meggyőzőek, voltaképpen kiterjedt metaforák vagy képzettársítási modellek, amelyek különféle (elméleti, esztétikai és morális) többletjelentésekre mutatnak rá. Itt és általában a posztmodern antropológiában: a kulturális megjelenítések narratív jellegére kerül a hangsúly, ami egybeesik egy olyan politikai és episztemiológiai jellegű újraértékelési folyamattal, amelyben a reprezentációs autoritás természete és következményei élesen merülnek fel.

Az etnográfiai beszámolók többsége mögött „kulturális és humanista" allegóriák állnak. A klasszikus antropológiából a legjobb példák: Margarete Mead és Ruth Benedict. Mead a samoai kamaszok és szexuális szokások vizsgálatával liberális és pluralista nézetekkel átitatott választ próbált adni a „komplex" amerikai társadalom dilemmáira. Derek Freeman kritikája szerint Samoa valójában egy amerikai ellenvilág. Shostaknál három allegorikus regiszter:

1. a tudományos ismeret forrásaként felfogott kulturális alany reprezentációja (Nisa egy kung asszony);

2. a társadalmi nemmel rendelkező szubjektum létrehozása (Shostak kérdése itt: mi tesz egy nőt nővé?);

3. az etnográfia és az etnográfiai helyzet (intim dialógus) egy módjának története.

 

Mindegyik regiszternek van egy specifikus és partikuláris, valamint egy általános szintje:

1. az életrajz más kung asszonyok élettörténetének kontextusába ágyazódik;

2. az így megformált tapasztalat a „női létezés" egy történetévé válik, olyan történetté, amely rímel számos más, a kortárs feminista irodalomban kiemelt tapasztalatra és problémára;

3. Nisa olyan kultúraközi találkozásról számol be, amelyben két személy együtt dolgozik az igazság egy sajátos területének létrehozásán.

A személyes és az általános dilemmája az első regiszterben: Shostak kutatása során jó néhány módszeres interjút készített, amelyekből elég adatot halmozott föl ahhoz, hogy képes legyen tipikus attitűdök, tapasztalatok megjelenítésére. De nem volt elégedett vele, talált egy olyan asszonyt, aki képes volt életét a legapróbb részletességgel elmondani, végül ez vált a könyv főnarratívájává, a többi elbeszélés keretévé. A könyv harmadik, jól elkülöníthető regisztere Shostak személyes beszámolója terepmunka-tapasztalatairól: „Taníts meg, mit jelent kung nőnek lenni!" - ez volt a kérdés, amivel adatközlőihez fordult. A könyv része annak az újonnan kialakult tudományos érdeklődésnek, amely újraértékeli a kutatás szubjektív (pontosabban interszubjektív) aspektusait. A feminista politika és ismeretelmélet kulcsfontosságú szempontjait állítja előtérbe: a női tapasztalat közös feldolgozását.

A hatalmi viszonyok megváltozásának következtében (gyarmat-gyarmattartó, írástudó-írástudatlan) az etnográfiai ismerettermelés és reprezentáció körülményei is megváltoztak. Többé nem lehet úgy tenni, mintha kívülről érkezett kutató lenne képes csak írásba foglalni a kultúrát - a terep is egyre inkább tele van szövegekkel, az „adatközlők" maguk is mind többet olvasnak -, kultúrájuk korábbi verzióit - bizonyos minták, elbeszélések alapján. Szakmai munkánk politikai következményeinek átgondolását nem lehet megkerülni, azt, hogy a kutató vállalja a felelősséget azokért a reprezentációkért, amelyekkel másokat jelenít meg.

Irodalom

Clifford, James (1999): Bevezetés: Részleges igazságok. Helikon, 4. 494-513.

Emerson, Robert M. (2001): Introduction: The Development of Ethnographic Field Research. és The Face of Contemporary Ethnography. In: Emerson R. M. (ed.): Contemporary Field Research. Perspectives and Formulations. Waveland Press, 1-53.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. és „A bennszülöttek szemszögéből": Az antropológiai megértés természetéről. In: Az értelmezés hatalma. Niedermüller Péter szerk. Budapest, Századvég, 170-216.

Goffman, Erving (1999 [1959]): Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Thalassa Alapítvány, különösen: 13-68. és 167-189.

Malinowski, Bronislaw (2000 [1922]): A nyugat-csendes-óceániai térség argonautái. Café Babel, 36 (2), 43-57.

Vörös Miklós - Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 395-416.

Whyte, William Foote (1999 [1955]): Utcasarki társadalom. Budapest, Új Mandátum, különösen: 301-408.

Schütz, Alfred (1984): A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, Gondolat, 178-228.

Weber, Max (1987): Szociológiai alapfogalmak. Módszertani alapok. In: Gazdaság és társadalom I. Budapest, KJK, 38-51.