A lengyel film (Irányzatok, alkotók, művek a kelet-közép-európai országok filmjében)

2. Az államosítás és a sematizmus kora (1945-1956)

2. 1. Korszakolás

- A háború befejeztével (1945 tavaszán) megindult a filmes élet újjáépítése.

- Az új berendezkedés fokozatos megszilárdulásával párhuzamosan, 1945 őszére lezajlott a filmes intézményrendszer államosítása.

- A lengyel filmtörténetben 1949 őszétől 1956 októberéig számítjuk a sematizmus korszakát.

 

2. 2. Lengyelország a háború utáni évtizedben

1945-1949

A második világháború eseményei jelentősen átrajzolták Lengyelország térképét. Az országot a békeegyezmények nyugatabbra tolták. A határok átrendezése nyomán kényszerű népvándorlás indult meg: a mai Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területéről lengyelek százezrei menekültek az ország belseje felé, az új lengyel-német határ vidékéről pedig a német lakosságnak kellett elköltöznie. Átalakult az ország etnikai arculata is: míg 1921-ben az akkor 27 milliós ország lakosságának alig hetven százaléka volt lengyel nemzetiségű, 1945 után katolikus és lengyel többségről beszélhetünk.

Megkezdődött az ország szovjetizálása, amelynek jegyében a lengyel nemzeti gondolatot az internacionalizmussal, a vallást a kommunista ideológiával akarták felváltani.

 

1949-1956

A többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan Lengyelországban is egypártrendszer jött létre. Az uralkodó párt a két baloldali párt egyesülési kongresszusán, 1947 decemberében alakult meg Bolesław Bierut vezetése alatt. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP, lengyel rövidítéssel PZPR) a rendszerváltásig maradt uralmon. (Lengyelországban egyébként névlegesen léteztek még pártok a LEMP-en kívül.)

A filmesek 1949 decemberében sorra kerülő gyűlésükön nyilvánították ki csatlakozásukat Sztálin és Zsdanov művészeteszményéhez: megbélyegezték az úgynevezett kozmopolita és burzsoá irányzatokat, és hitet tettek a művészet osztályharcos felfogása mellett. A film a termelés és az ideológiai munka szolgálójává vált.

A szocialista realizmus korszaka az 1956. októberi eseményekkel ért véget. A börtönből ekkoriban szabadult Władysław Gomułka lett a LEMP első titkára. Első intézkedési között leállította a paraszti birtokok kollektivizációját, gesztusokat tett a katolikus egyház felé az állam és az egyház kapcsolatainak javítása érdekében (ekkor szabadították ki a börtönből Wyszyński bíborost), igyekezett továbbá megbékíteni a Honi Hadsereg egykori harcosait, akiket az előző vezetés durván háttérbe szorított.

 

2. 3. A filmes intézményrendszer átalakulása

1945-1949

A háború előtt és alatt emigrációba kényszerülő alkotók közül nagyon kevesen tértek vissza abba az új országba, amelynek elnevezése Lengyel Népköztársaság lett. A folytonosság a háború előtti és háború utáni filmgyártás között tulajdonképpen teljesen megszakadt, alig néhány alkotó folytathatta tovább a pályáját. Közéjük tartozott Leonard Buczkowski, aki Bán Frigyes, Gertler Viktor és Keleti Márton kortársa volt. Visszatértek viszont azok az emigránsok, akik a háború idején a Szovjetunióban tartózkodtak. Ennek a csoportnak a legnevesebb tagja Aleksander Ford.

A háború alatt elpusztult a gyártás intézményrendszere. A filmes élet újjászervezésének bázisává a hadsereg eszközei és a németektől lefoglalt berendezések váltak. A filmgyártás új központja ŁódĽ lett, ahol az újjáépített stúdiók már 1945 végén készen álltak a munkára.

A filmipar államosítása 1945 őszére zajlott le. A Film Polski elnevezésű vállalat Aleksander Forddal az élén egyetlen intézményként irányította a továbbiakban a gyártást, a terjesztést és a műsorszolgáltatást. Az új hatalom nagy hangsúlyt helyezett a mozik felújítására, újak építésére, illetve a mozgó vetítőberendezések fejlesztésére. A vetítőhelyek száma 1949 és 1952 között csaknem a háromszorosára nőtt.

A háború utáni filmgyártás legnagyobb gondja a szakemberhiány volt. Elsőként a háborútól viszonylag megkímélt Krakkóban indítottak képzést. A Fiatalok Filmműhelyében végezte tanulmányait Jerzy Kawalerowicz (1922) és Wojciech Has (1924-2000). Nagy jelentősége volt a łódĽi Filmfőiskola 1948-as megnyitásának - az ötvenes évek elejétől kezdve ebben az intézményben tanultak a lengyel film legnagyobb alakjai, egyebek között Andrzej Wajda (1926), Andrzej Munk (1921-1961), Kazimierz Kutz (1929) és Krzysztof Kie¶lowski (1941).

A háború utáni évtized a filmgyártás mennyiségi mutatóit illetően mindamellett nem hozott nagy felívelést: 1947 és 1955 között legfeljebb négy film készült egy-egy évben, csak az utóbbi két évben fejeztek be tíz, illetve nyolc filmet. A filmek nézettsége ennek megfelelően magas volt: egy hazai filmre átlagosan 5 millió látogató jutott.

 

1949-1956

Az államszocializmus korszakában a mozikban szinte kizárólag a Szovjetunióból, illetve a szocialista országokból származó filmeket vetítettek. Az ebben az időszakban forgatott 34 hazai film szinte kivétel nélkül a szocialista realizmus követelményeinek jegyében született: a hősök (élmunkások vagy öntudatos parasztok) harcoltak az osztályellenség, a szabotőrök és az úgynevezett visszahúzó erők ellen, helyszínül legtöbbször a szocialista nagyipar üzemei és az állami tulajdonban levő termelőszövetkezetek szolgáltak. Érdemes idézni Władysław Gomułka egyik beszédét azzal kapcsolatban, hogy a hatalom milyen filmeket követelt az alkotóktól. Olyan filmeket kell forgatni, hangsúlyozta a párt első titkára, „amelyek teljes elkötelezettséggel és szenvedéllyel ábrázolják hazánkat, a gazdasági fejlődésért vívott harcot, a munkásosztály, az értelmiség, a lengyel falu, a nők és a fiatalság áldozatos munkáját.” A hatalom igyekezett megszabni azt is, hogy a rendezők milyen témákról forgassanak: „a lengyel nép sorsáról a vidéki és ipari Lengyelországban, a munkásosztály és a parasztság forradalmi harcáról, a lengyel kommunistákról, a lengyel katonák hősiességéről a Leninotól egészen Berlinig tartó győzedelmes útvonalon.”

A sematista társadalom- és emberábrázolás követelményeinek nem engedelmeskedő filmek tekinthetők ugyanakkor a lengyel filmiskola előfutárainak - ezek között a filmek között tartjuk számon Andrzej Wajda Az én nemzedékem (1954) című munkáját.

 

2. 4. Alkotók és filmek

1945-1949

A háború utáni évek filmjeinek élményanyagát természetesen a közelmúlt eseményei adták. Az első játékfilm - egyszersmind a mindenkori legsikeresebb filmek egyike - Varsó német megszállásának idején játszódik. Leonard Buczkowski Betiltott dalok című filmje (a magyar változatban Ének a viharban) azokat a dalokat teszi meg a történet vezérfonalául, amelyeket az emberek a megszállás és a Varsói Felkelés idején énekeltek. A filmet a hatóságok már a vetítések időszakában kivonták a forgalomból, és erősen átalakított formában mutatták be újra - az új változatban erősebbé vált a Vörös Hadsereg szerepe Varsó német megszállás alóli felszabadításában. Az Ének a viharban a későbbiekben egyszerre vált a társadalmilag elkötelezett filmes mozgalom és a politikai ellenállás szimbólumává. A nyolcvanas években hasonló címmel rendeztek vetítéseket azokból a filmekből, amelyek valamilyen módon kivívták a mindenkori hatalom haragját.

Wanda Jakubowska (1907-1998) Az utolsó állomás (1948) című filmje személyes vallomás az auschwitzi fogolytábor borzalmairól, ilyenként az első játékfilmes híradás a haláltáborokról. A film ugyanakkor mintául szolgált ahhoz a hangvételhez is, amely a holokausztról szóló filmeket a későbbiekben meghatározta. A film egyik leginkább vitatott eleme artisztikus jellege - az ábrázolást meghatározó esztétizálás jórészt a szélesebb nézőközönség figyelme felkeltésének szándékából fakad.

 

1949-1956

A sematizmus korszakában túlnyomórészt úgynevezett termelési filmek készültek, amelyeknek fő témájuk az osztályharc volt. A szocialista építőmunkát dicsőítő harminc egynéhány filmmel kapcsolatban ezért ezen a helyen azokat a társadalmi problémákat vesszük sorra, amelyek a legfontosabbnak látszanak - legalábbis a sematista felfogás szerint.

A két brigád (1950) címszereplői egyrészt egy gyár szervezett és öntudatos munkásai, másrészt egy színházi alkotócsoport tagjai - a színházban egy darabon dolgoznak, amely úgy mutatja be a munkásosztályt és a termelést, ahogyan az „a valóságban van”. A filmben az idős és a fiatal színészek közötti összeütközések alakjában szerepet kap a régi és az új gyakran visszatérő konfliktusa. A korszak egyik legnépszerűbb filmje egyúttal az első lengyel színes film. Leonard Buczkowski Kaland Marienstadtban (1959) című munkája a kor szokványos történeteinek szinte valamennyi elemét tartalmazza: a munkaverseny és a nemek közötti vetélkedés összefonódik; ez utóbbi történetszál nem mentes bizonyos melodramatikus színezettől; a szerelmespár női tagja szembeszáll a női szerepek hagyományos és ósdi értelmezésével, és bátran vállalja a versenyt a férfiakkal.

A tetterős párttitkárok, atyáskodó brigádvezetők és állambiztonsági tisztek valamint a harcos munkásasszonyok mellett azonban egyre inkább megjelennek a társadalmi helyzetüktől kevésbé szigorúan meghatározott, árnyaltabb lélektani berendezkedést mutató hősök is. A szocialista realizmus tematikai szempontból ugyan jó ideig - egyes vélemények szerint egészen a hetvenes évek közepéig - meghatározta jónéhány film arculatát, de 1953-54 körül a magyarhoz hasonlóan a lengyel filmművészet is bizonyos átalakuláson ment keresztül. Az új idők új típusú filmjei elsősorban az olasz neorealizmus felé tájékozódtak. Meg kell említenünk a több szempontból is a Valahol Európában történetére emlékeztető Öten a Barska utcából (Aleksander Ford, 1953) című filmet, de ide tartoznak Jerzy Kawalerowicz korai munkái is, köztük a Frígiai csillag alatt (1954). Az igazi váltást aztán olyan filmek hozzák meg mint Andrzej Munk Ember a vágányon (1956) című munkája. A munkahelyi sikertelenségekért ezután nem az ellenséges erőket hibáztatják, nagyobb szerepet kap a hősök magánélete, amelyet többé nem társadalmi helyzetük határoz meg. A történetekből eltűnik a nyilvánvaló oktató szándék.

 

IRODALOM

Twórcy polskiego filmu. Leksykon. Cz. I Scenarzy¶ci, reżyserzy, operatorzy filmu fabularnego. Redakcja Wydawnictw Filmowych, Przedsiębiorstwa Dystrybucji Filmów, Warszawa, 1986.

Kinematografia w Polsce Ludowej 1945-1980. Redakcja Wydawnictw Filmowych, Zjednoczenia Rozpowszechniania Filmów, 1980.

 

KISLEXIKON

Alkotók

Leonard Buczkowski (1900-1967) rendező, forgatókönyvíró. A háború előtt klasszikus irodalmi műveket dolgozott fel. 1947-ben ő készítette el a háború utáni első játékfilmet (Ének a viharban). A filmet több mint tizenötmillióan látták, betétdalai külön életet éltek. Alig aratott kisebb sikert A kincs (1949) című filmje, az első háború utáni lengyel vígjáték. Kaland Marienstadtban (1959) című filmje a lengyel sematizmus egyik mintadarabja.

Aleksander Ford (1908-1980) rendező, forgatókönyvíró. 1930-ban a Start társulás (eredeti elnevezése szerint Művészfilmpártolók Szövetsége) alapítója. A második világháború alatt a Szovjetunióban dolgozott, majd a lengyel filmgyártás újjászervezésének vezéralakjává vált. A lengyel filmiskola több képviselője tekintette mesterének. Jelentősebb filmjei: Égő város (1948), Öten a Barska utcából (1953), A szabadság első napja (1964). 1969-től külföldön dolgozott, az USA-ban halt meg.

Wanda Jakubowska (1907-1998) rendező, forgatókönyvíró. A harmincas években a Start társulás alapítója és tagja. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban. Letartóztatták, a háború végéig koncentrációs táborok foglya volt. A háború után részt vett a filmes élet újjászervezésében. Több filmjének témájául a kommunista mozgalom eseményei szolgálnak. Jelentősebb munkái: Az utolsó állomás (1947), Találkozás a félhomályban (1970).

<< 1. A lengyel film a kezdetektől 1945-ig    3-4. A lengyel filmiskola (1955-1962) >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés