A tanterv elkészítésének szempontjai

A kurzus gondolatmenete

Az előadássorozat kiinduló megfontolása szerint, bár a történeti gondolkodás kulturális örökségünkben a bibliai és az antik hagyománykörig nyúlik vissza, abban az értelemben, ahogyan e kurzus során történelemfilozófiáról beszélünk, csak az újkori nyugati filozófia szövegeiben nyer megfogalmazást.

Mindenekelőtt tehát a történeti gondolkodás különböző típusait igyekszünk megkülönböztetni egymástól, elválasztva egyrészt a mitikus történeteket és a történetírást, másrészt a történetírást és a világtörténelemre vonatkozó koncepciókat, harmadrészt a világtörténelem „empirikus" és „filozófiai" megragadására tett kísérleteket. A distinkciókat a mindenkori történeti elbeszélés előfeltevései és legfontosabb kérdései mentén próbáljuk megadni. Bár az egyes történelemképek megkülönböztetésének ez a módszere mutat rokonságot a (pl. Reinhardt Koselleck által is képviselt - ld. Koselleck: Elmúlt jövő, Atlantisz, Budapest, 2003.) történeti hermeneutikai elemzésekkel, melyek a mindenkori „tapasztalati tér" és „várakozási (vagy „elvárási", vagy „jövő-") horizont" koordinátái mentén törekszenek markáns eszmetörténeti eltérések rögzítésére - mégis megközelítésünk eltér ezektől annyiban, amennyiben hangsúlyosan az adott tapasztalatokra és az ezekből felépíthető várakozásokra reflektáló eltérő elbeszéléstípusokat, tehát az adott kulturális koordináták közötti nagyonis különböző gondolatmenetek specialitását, s e speciális voltuk filozófiai okait vizsgáljuk.

Elfogadjuk Nietzsche, Karl Löwith és Jacob Taubes véleményét, mely szerint a modern történelemfilozófiai gondolkodás mélyén is a (szekularizált) bibliai hagyomány vár ránk. Azzal a kiegészítéssel, hogy elemzett szövegeink a bibliai és egyszersmind a görög filozófiai tradíció erőterében állnak, s hogy ezt a feloldhatatlan feszültségekkel teli kettős hagyományt az újkori tapasztalatok mentén újraértelmező kísérletekről van szó. Előadásainkban mi is úgy véljük, akár Löwith, hogy ezt a történelemfilozófiát az antik történetírók világfelfogásától eleve merőben különböző kérdések jellemzik. Ám figyelmet fordítunk arra a jellegzetességre, hogy ugyanakkor e végső soron bibliai tradíciójú kérdéseket modern újrafogalmazóik mégis épp az antik hagyományokra visszanyúló racionalitás és „felvilágosodás" újkori módszerbeli elvárásaival szeretnék összeegyeztetni.

Osztjuk Odo Marquard álláspontját is, amennyiben az újkori történelemfilozófia alapvető problémái újrainterpretált teodícea-problémák. Azzal, az ő gondolatmenete által is akceptált, illetve akceptálható kiegészítéssel, hogy a racionális filozófia eszközeivel újrafogalmazott teodícea-kérdések azután új, speciálisan modern dilemmák és önreflexió-típusok egész sorát hívják életre.

Gondolatmenetünk szerint a klasszikus történelemfilozófiát létrehívó szellemi szituáció nem egyszerűen az újkori európai technikai-társadalmi fejlődés teremtette helyzet kihívására, hanem a reneszánsz, majd a felvilágosodás korai időszakának eufórikus emberképe, tudományélménye és optimizmusa utáni kiábrándultság időszakában jött létre. A kiábrándultságnak pedig ismeretesen egyaránt voltak történeti okai (pl. a vallásháborúk, s más háborúskodások folyamatossága), gazdasági tapasztalatokból származó komponensei (pl. egyfelől az egyre bővülő, kielégítendő szükségletek, másfelől a keresletért versengő kíméletlen konkurenciaharc tradicionális emberi értékekkel ütköző, s ugyanakkor a modern gazdaságot szervező, teljesítményét ösztönző aspektusai), és filozófiai belátásai (pl. az emberi társadalomban megtapasztalt „rossz" kiküszöbölésére vagy relativizálására, a szabadság tisztán racionális, illetve antropológiai megalapozására irányuló korábbi filozófiai kísérletek korlátainak megtapasztalása). A racionális filozófia és az ember világbeli helyére természetére, lehetőségeire, valamint tetteinek morális konzekvenciáira vonatkozó elvárások összehangolásának problémái különösen élesen, nagy téttel vetődtek fel egy olyan időben, amikorra a hagyományosan elfogadottnak tekintett hitbéli garanciák erodálódtak, amikor paradox módon a hit megtámasztásának feladata is az észre várt volna. A filozófia a teológia szolgálójának eredetileg nem kulcsfontosságú pozíciójából a teológia mentőangyalának szerepébe került. Olyan szerepbe, amely feloldhatatlan ellentmondásoknak szolgáltatta ki. A legjelentősebb gondolkodók jelentősége előadássorozatunk szerint éppen ennek az új és paradox helyzetnek a felismerésében, tematizálásában, a lehetséges konzekvenciák és a konzekvenciák konzekvenciáinak végiggondolásában áll.

A klasszikus történelemfilozófia átvette a bibliai tradícióból az ember istenképmásiságának és szabadságának, valamint világbeli kitüntetett szerepének hitét.

Átvette ugyanakkor a felvilágosodástól azt a gondolatot, hogy e kitüntettet hely elsősorban intellektuális pozició, átvette továbbá az evilági történelem relevanciájának eszméjét, az ember saját erői által „csinált" történelem gondolatát, a szabad történelemalakítás lehetőségének és egyben végső felelőségének meggyőződését és a racionális magyarázat igényét, valamint az ennek lehetőségébe vetett hitet.

De e filozófiának szembe kellett néznie azzal is, hogy illúziónak bizonyult korai felvilágosodás reménye, miszerint a „rossz" csupán „még meg nem értett jó", mely a tudás előrehaladtával automatikusan visszaszorul, vagy pedig, ha el nem is tűnik, legalább bőven kompenzálódik a történelem nagy háztartásában. A klasszikus történelemfilozófia íróit immár összeköti az a belátás, hogy a „rossz" tartós és szükségképpeni része az emberi létezésnek, s hogy éppen a filozófiai magyarázat feladata volna e „rossz" valamiféle relativizálása. Az új, filozófiai teodíceakísérleteknek tehát az ész segítségével, a szükségképpeninek elismert rossz integrálásával kellett egy „jó", egy ésszerű világrend - vagy legalább egy ilyen világrend lehetősége - mellett érvelniük. A vizsgált szerzők tehát olyan szempontokat, olyan intellektuális elköteleződéseket próbáltak összeegyeztetni, amelyek nehezen illeszkedtek egymáshoz, s hamarosan szembe kellett nézniük annak lehetőségével, hogy egymással összeférhetetlen elvárásokat törekednek egyesíteni. A nehézségekre való lelkiismeretes reflexió mindinkább egy intellektuális-kulturális csapdahelyzet körvonalait kezdte kirajzolni. Az éppen megszülető, kidolgozandó történelemfilozófia máris paradoxonokkal küzdött: emberi és állati képességek gazdagságának, az ember természeti és társadalmi meghatározottságának problémái, szabadság és szükségszerűség, individuum és nem szempontjai, aktuális és világtörténelmi perspektívák közötti összeférhetetlenségek, végtelennek tűnő emberi szenvedések és a nem önbecsülését garantálni hivatott magasrendű végcél közötti szakadék tették mindjárt kezdetben nehézzé a történelemfilozófia jó intellektuális lelkiismerettel való megírását. Mind világosabbá vált, hogy egy racionális történelemkoncepcióért súlyos filozófiai árat kell fizetni: valamelyik kiinduló szempont - vagy az ember kitüntetett helye, rendeltetése a világban, vagy a tisztán racionális módszer - hallgatólagosan sérülni fog. Csakhogy a feladattól visszarettentő nehézségek ellenére az is belátható volt - és az előadásokban tárgyalt szerzők ezt látták is -, hogy annak sem csekélyebb az ára, ha lemondanak a racionális történelem filozófiájáról. Ez ugyanis a nyugati kultúra hagyományos értékeinek és önképének filozófiai megalapozhatatlansághoz és megvédhetetlenségéhez vezethet. A klasszikus történelemfilozófia talán legnagyobb paradoxona, hogy bár olyasmire vállalkozott, amit saját premisszái alapján előre láthatóan - és többnyire előre látottan - meg nem oldhatott, mégsem látott maga előtt más választást, mint megkísérelni a feladat teljesítését. Az egyes szövegek e kísérlet különböző szereplőinek, különböző aspektusokból adott helyzetjelentéseiként is olvashatóak, egy közös probléma sokoldalú körüljárásaként, a kockázatok és a vállalt kompromisszumok felméréseként. Összetartja e szövegeket, hogy egyikük sem talál igazán jó kiutat a csapdahelyzetből, de egyikük sem vállalkozik a helyzetet meghatározó kulturális komponensek valamelyikével való leszámolásra - ahhoz túlságosan értékesnek és túlságosan sajátjuknak is tudják azokat.

Előadássorozatunk egyik célja annak belátása, hogy bár két évszázad választ el bennünket e szövegektől, s módszereiket és vállalkozásukat rég levette a napirendről radikális bírálóik több nemzedéke, mégis máig érvényes tétekről van szó. Legalábbis azok számára, akik szellemi identitásának még ma is fontos komponense a bibliai és az antik hagyomány, a reneszánsz és a felvilágosodás emberközpontúsága, a német idealizmus merész számvetése az emberi léthez tartozó „gyökeres rosszal" és makacs kitartása az ember szabadságának eszméje mellett. Amennyiben magunkat e bonyolult hagyaték örököseinek is tekintjük, annyiban nagyon is rólunk és nekünk szólnak a klasszikus történelemfilozófusokat gyötrő kérdések. Talán lesz, akit meglep, hogy a tárgyalt szerzők dilemmái már csak azért sem állnak védtelenül későbbi bírálóik őket érő kritikájával szemben, mert maguk is eleve tematizálták gondolatmenetük gyenge pontjait, s éppen ezeknek tudatában, mindennek ellenére járták be választott szellemi útjukat.

Ha a kurzus sok hangon szóló szövegeit egyetlen kérdés köré próbálnánk rendezni, az tehát valahogy így szólna: Lehetséges-e az embernek a világban betöltött kitüntetett helyét - amennyiben e helyet az ember eszes és szabad mivoltában próbáljuk megragadni -, vagy legalább egy ilyen pozíció lehetőségét az ész eszközeivel igazolni - s a választ illető minden szkepszis ellenére miért nem szabadulhatunk meg egykönnyen e kérdéstől?