Filmes gazdaság- és intézménytörténet

Filmipar és törvénykezés I: Az első évtizedek Hollywood árnyékában

A mozinak szinte a kezdetektől egy globalizált környezetben kellett a termelés és az elosztás rendszereit működtetnie. Míg a közgazdaságtudomány a huszadik század közepére helyezi a gazdaság, a tőke és a kereskedelem globalizált rendszereinek a megjelenését és talán még későbbre a multinacionális vállalatok színrelépését, addig a filmgyártást szinte történeti kezdeteitől a nagyfokú globalizáltság jellemezte. Ennek a helyzetnek az angol film számára inkább negatív mint pozitív következményei voltak. A brit filmtörténet bármely korszakát is nézzük a legnagyobb kihívást Hollywood jelenti. A két ország közös nyelve és számos más hasonlóság okán a szigetország természetes piacot jelentett az amerikai filmipar számára. Természetesen ennek az ellenkezője is igaz lehetett volna, mégsem volt az A századelő Angliája kétségkívül egy világbirodalom középpontjának érezhette magát, a birodalmi gazdaságpolitika meglehetősen merev struktúráival és konzervatív szemléletével a brit filmgyártás aligha vehette fel a versenyt a dinamikus terjeszkedést és az azonnali tőke-visszaáramoltatást végrehajtó amerikai cégekkel. Az igazat megvallva a versenyképességet mindenek elébe helyező gazdaságpolitikát folytató, magas kapitalizációjú amerikai filmvállalatok mellett a brit filmipar komoly strukturális gondokkal küzdött.

Angliában szinte kizárólag manufakturális alapokon szerveződő, mindössze két-három főt foglalkoztató, alacsony hatékonysággal dolgozó gyártók voltak jelen. Amikorra az angol politika és tőke felismerte a mozi kulturális valamint gazdasági szerepét, addigra a francia (Gaumont, Pathé) és az amerikai (Paramount, MGM, Fox Film Corporation, Twentieth Century Pictures, Warner Brothers) cégek behozhatatlan helyzeti előnyhöz jutottak a szigetország hazai piaci résztvevőivel szemben. Jól tükrözi ezt a helyzetet egy 1910-es statisztika: az Angliában forgalmazott filmek mindössze 15%-a volt angol gyártású produkció. Ugyanekkor dinamikus fejlődésen ment keresztül a felvevőpiac, ami a hazai filmek hátrányát még inkább kidomborította. A külföldiek dominanciája bár valamelyest csökkent az elkövetkező évtized elején, az egyre növekvő gyártási költségeket csak a magas pénzforgalommal rendelkező – gyakran kockázatokat vállaló és komoly bukásokat is elszenvedő – amerikai, francia és német vállalatok engedhették meg maguknak. A hazai piac és gyártás kapcsolatának ellentmondását jól szemlélteti az alábbi számsor:

Forrás. British National Cinema

A húszas években a mozi népszerűsége tovább nőtt Angliában, egyre több mozihálózat létesült és egyre több filmszínház nyitotta meg kapuit. Az igazi problémát az jelentette, hogy ezzel párhuzamosan nem nőtt az angol gyártású filmek száma. A forgalmazóknak jobban megérte a tömegében (és ezért olcsóbban) előállított, a nézői igényeket is jobban kielégítő amerikai filmekbe fektetni, így csak csekély érdeklődést mutattak az évente alig több mint pár tucat angol film iránt. Az évtized két legfontosabb gyártócége az Ideal Film Ltd., valamint a Stoll Picture Productions tőkeértéke bár több százezer fontra rúgott, a háborút követő gazdasági hanyatlás csődközeli helyzetbe és az amúgy sem túl jelentős gyártókapacitás csökkentésére kényszerítette őket. A brit film hőskorának legendás alakja – Cecil Hepworth – ekkortájt kényszerült végleg feladni piaci pozícióit.

Mik voltak a kialakult helyzetnek az okai? Ha a piac korabeli részvevőinek tennénk fel ezt a kérdést, akkor nagy valószínűséggel az amerikai vállalatok tisztességtelen versenypolitikáját, azok között is a „csoportos előjegyzés” gyakorlatát említenék. Ez azt jelentette, hogy a forgalmazó cég nem egy hanem egy maroknyi – minőségi/népszerű és összecsapott/kevésbé népszerű filmeket egyaránt tartalmazó – filmcsomagra szerződött a mozi(hálózat)-tulajdonossal. Így juttathattak akár olyan filmeket is biztos piachoz, amelyeket még el sem készítettek és alacsony költségvetésű produkcióknak szántak. A csoportos jegyzés intézményének természetszerűleg voltak élvezői és károsultjai, de nem lehet minden negatívumot ezzel a gyakorlattal magyarázni. Egyre többen ismerték fel egy átgondolt filmpolitika fontosságát, melynek nyomán az iparág résztvevői és az állam között egyeztetések kezdődtek. Az 1924-ben megalakult konzervatív kormány a korábbi szabadkereskedelem iránt elkötelezett gazdaságpolitika helyett a protekcionizmust támogató törvények és szabályok mellett tette le a voksát. Úgy tűnt, hogy az állam végre elkötelezte magát és törvényhozói hatalmával hajlandó volt a gyártók segítségére sietni. Túl radikális lépésekre, importvámok bevezetésére persze nem gondoltak, ugyanis a Konzervatívok egy átfogó vámreform-csomag bevezetésének tudták be két korábbi választási vereségüket. Emellett a vetítőcégek és mozihálózatok érdekeit is figyelembe kellett venni, akik bár bizonyos engedményekre hajlandóak voltak, de semmiképpen sem akarták elveszíteni az amerikai terjesztők népszerű filmjein alapuló kiegyensúlyozott üzletmenetet. Olyan szabályozásra volt szükség, amely elsődlegesen a húszas évek új rendező- és producer-generációja (Balcon, Pearson, Wilcox), illetve az általuk képviselt/irányított gyártási kapacitás (Associated British Picture Corporation – ABPC, Gaumont British Picture Corporation – GBPC, Gainsborough Pictures, British International Pictures) számára kínált lélegzetvételnyi szabadságot. Továbbá lehetőséget biztosított arra, hogy az amerikai minta alapján a gyártás és a forgalmazás vertikális rendszereit meghonosítsák a szigetországban.