Mi az esztétika?

Ötödik előadás: Az eszme érzéki látszása és a művészet halála

1. A Hegelről szóló előadás tekinthető úgy, mint a romantika felkínálta lehetőség ellenpontja: a művészetfilozófia itt nem egybeolvad a művlészettel, hanem minden tekintben az ellentétes pontra pozicionálja magát, tudományként, amelynek éppen azt kell kezdetben igazolnia, hogy egy olyan „léha", a látszatra és a csalódásra alapozott jelenség, amilyen a művészet, egyáltalán megérdemli, hogy tudomány (avagy filozófia, ez Hegelnél lényegében egyre megy) foglalkozzék vele.

            Ebben a vonatkozásban tudniillik elsőnek az a nehézség juthat eszünkbe, hogy vajon méltónak bizonyul-e a szépművészet is tudományos tárgyalásra? A szépség s a művészet ugyanis, mint barátságos géniusz, végigvonul valamennyi élettevékenységen és derűsen felékesít minden külső és belső környezetet, mivel enyhíti a viszonylatok komolyságát, a valóság bonyolultságát, a tétlenséget szórakoztatva szünteti meg, s ahol semmi jót sem lehet létrehozni, ott a rossz helyét a rossznál még mindig jobbként foglalja el. De ha a művészet mindent magába foglal is, a vadak durva  cicomájától a templomoknak a szép gazdagon feldíszített pompájáig, s ezek tetszetős formái közé elegyedik, mégis csak úgy látszik, hogy maguk ezek a formák kívülesnek a lét igazi végcélján, s ha a művészeti alkotások nem is válnak hátrányossá ezekre a komoly célokra, - sőt olykor úgy látszik, hogy ezeket e célokat, legalábbis a rossz távoltartásával mégis előmozdítják, - a művészet inkább a szellem remissziójához, elernyedtségéhez tartozik, míg az élet szubsztanciális érdekei inkább a szellem megfeszülését kívánják meg. Ezért ennek az a látszata lehet, hogy helytelen s pedáns dolog, ha tudományos komolysággal tárgyaljuk azt, ami önmagáértvéve nem komoly természetű. Mindenesetre e vélemény szerint a művészet a lényeges szükségelteknél s érdekeknél feleslegesnek tűnik, bár ezeknek az érdekeknek komolyságára nézve hátrányossá válhatik a kedély ellágyulása, nem éppen mint elpuhulás, amelyet a tárgyak szépségével való foglalkozás létrehozhat. Ebből a szempontból gyakran szükségesnek látszott, hogy a szépművészeteket, amelyeknek luxusjellegét elismerik, megvédjék a gyakorlati szükségszerűséghez, pontosabban a moralitáshoz, s a vallásos jámborsághoz való viszonyukat illetőleg, s mivel ártalmatlanságuk nem bizonyult be, legalább azt hitessék el, hogy a szellemnek ez a luxusa, nagyobb előnyt jelent, mint hátrányt. Ebben a tekintetben a művészetnek is szigorú célokat tulajdonítottak és gyakran ész és érzékiség, hajlam s kötelesség közötti közvetítőnek, a kemény harcban s ellenszegülésben egymásratörő elemek kibékítőjének ajánlották. De erről meg azt gondolhatjuk, hogy a művészetnek efféle - bár komolyabb - céljainál az ész s a kötelesség mégsem nyert semmit sem a közvetítésnek ezzel a kísérletével, mivel ezek nem vállalkoznának ilyen tranzakcióra éppen természetüknél fogva, - lévén összevegyíthetetlenek, - és ugyanazt a tisztaságot követelnék meg, amelyet önmagukban foglalnak. Ezenkívül pedig a művészet ezáltal sem vált méltóbbá a tudományos vizsgálatra, s mivel itt mindig kétarcúnak mutatkozik s előmozdítja a henyélést, a frivolitást is, a magasabb célokat is, - ebben a szerepében általábanvéve, nemcsak hogy nem cél önmaga számára, hanem merőben eszköznek tűnhetik. Ami végül ennek az eszköznek formáját illeti, úgy látszik, állandóan hátrányos oldal marad az, hogy a művészet ténylegesen aláveti ugyan magát komolyabb céloknak s komolyabb hatásokat hoz létre, eszköze azonban - a csalódás. A szép ugyanis látszatban él. Azt viszont könnyen felismerhetjük, hogy igazi célokat nem lehet csalódás által megvalósítani, s ha netalán az ilyen előmozdítás által ezek a célok nyernek is, úgy ez csak hébe-hóba, korlátozott módon eshetik meg: s a csalódás még ekkor sem számíthat érvényes eszköznek. Az eszköz ugyanis meg kell, hogy feleljen a cél méltóságának, s nem a látszat, nem a csalódás, hanem csakis az igazi alkothat igazit; amint a tudománynak is lényegében a valóság igazi módján s képzetének igazi módján kell vizsgálnia a szellem igazi érdekeit. (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétikai előadások I. Akadémiai Kiadó, Bp. 1980. 5-6.o.)

Hegel mintegy összefoglalni látszik mindama ellenvetéseket, amelyeket Platóntól fogva a művészet ellen felhoztak, sőt cáfolni látszik a korábban a művészet védelmében felhozott érveket is. Gondolatmenete azonban valójában csak arra szolgál, hogy annál nagyobb hitelességgel hirdethesse meg a művésztfilozófiának immár a szisztematikus gondolkodáson belül is kitüntetett fontosságát:

Ami először is azt illeti, hogy érdemes-e a művészet a tudományos vizsgálatra, itt mindenesetre arról van szó: a művészet, mint elillanó játék, felhasználható arra, hogy élvezetül és szórakozással szolgáljon, hogy környezetünket ékesítse, hogy az életviszonyok külsőségét tetszetőssé tegye, hogy díszítéssel kiemeljen más tárgyakat. Ily módon a művészet valóban nem független, nem szabad, hanem alkalmazott művészet. Mi azonban a céljaiban s eszközeiben egyaránt szabad művészetet vizsgáljuk. Hogy a művészet általában más célokat is szolgálhat, továbbá puszta játszadozás lehet: ez a körülmény különben szintén közös benne a gondolattal; a gondolat egyrészt, mint alkalmazott tudomány, végső célokra és esetleges eszközökre egyaránt felhasználható, mint alkalmazható értelem, nem magából, hanem másból meríti meghatározását; - de különös célok eme szolgálatától megkülönböztetve, szabad önállóságban felemelkedik önmagából az igazságig, s abban függetlenül, csupán saját céljaival telítődik meg.

            A szépművészet ebben a szabadságában most először igazi művészet, s csak akkor teljesíti legfőbb feladatát, amikor közösséget vállal a vallással s a filozófiával, és csak egy módja az isteni, a legnagyobb emberi érdekek, a szellem legátfogóbb igazságai tudatosításának s kimondásának. A népek műalkotásaikban szűrik le tartalmilag leggazdagabb benső szemléleteiket, s képzeteiket, és a nemzetek bölcsessége, vallása megértésének kulcsát gyakran - némely népeknél kizárólagosan - a szépművészet adja meg. Ez a meghatározás a művészetre éppúgy érvényes, mint a vallásra s a filozófiára, mégis sajátos módon: a művészet még a legmagasabb rendűt is érzékileg ábrázolja és ezzel közelebb hozza a természethez s annak megjelenési módjához, az érzékekhez s az érzékeléshez. A gondolat az érzékefeletti világ mélyére hatol és azt először mint túlvilágot állítja szembe a közvetlen tudattal, a jelenvaló érzéklettel; a gondolkodó megismerés szabadsága kioldódik az innenső világból, vagyis az érzéki valóságból és végességből. De a szellem orvosolni is tudja ezt a törést, amelyhez eljutott; önmagából létrehozza a szépművészet alkotásait, mint első kibékítő középtagot egyfelől pusztán külsőleges, érzéki s mulandó, másfelől a tiszta gondolat között, egyfelől a természet s a véges valóság, másfelől a lényeget megragadó gondolkodás végtelen szabadsága között.

            Ami pedig általában a művészeti elem, nevezetesen a látszat s csalódásai érdemtelenségét illeti, ez az ellenvetés akkor bizonyulna helyesnek, ha a látszatról azt mondhatnók, hogy nem kell léteznie. Ámde a látszat maga a lényeg számára lényeges; igazság nem volna, ha nem látszana, s nem jelenne meg, ha nem valamiért létezne, önmagáért is és általában a szellemért is. Ezért nem lehet kifogás tárgya a látszás általánosságban, hanem csakis a látszatnak az a különös fajtája és módja, amelyben a művészet valóságot ad az önmagábanvaló igaznak. Ha ebben a vonatkozásban a látszatot, amelyben a művészet létezéssé teremti a maga koncepcióit, mint csalódást határozzuk meg, akkor ennek a kifogásnak csak a jelenségek külsőleges világával s azok közvetlen anyagiságával való összehasonlításban, valamint saját érzékelő világunkhoz, vagyis a bensőleg érzéki világhoz való viszonyban van értelme. Ezt a két világot az empirikus életben, jelenségvilágunk életében is, „valóságnak", „realitásnak" s „igazságnak" értékeljük s nevezzük., - ellentétben a művészettel, amelyből hiányzik az ilyen realitás és igazság. De éppen az empirikus belső s külső világnak ezt az egész szféráját a valóság világa helyett nevezhetjük - szigorúbb értelemben, mint a művészet világát - puszta látszatnak, s durvább csalódásnak. Csak az érzékelés és a külsőleges tárgyak közvetlenségén túl találjuk meg az igazi valóságot. Ugyanis csak a magán- és magáértvalósága szerint léttel bíró - a természet s a szellem szubsztanciális jellege - igazán valóságos; jelenlétté s létezővé válik ugyan, de ebben a létezésben mégis magán- és magáértvaló marad és csak így igazán valóságos. Éppen ezeknek az általános hatalmaknak működését emeli ki s jeleníti meg a művészet. Persze a lényegiség a közönséges külső s belső világban is megjelenik, csakhogy az esetlegességek káoszának alakjában, az érzéki következtében elsatnyultan. E rossz, mulandó világ látszatát s csalódását a művészet leválasztja a jelenségek igazi benső tartalmáról és magasabbrendű, szellemi eredetű valósággal ruházza fel. A művészet jelenségeinek - amelyek tehát korántsem puszta látszatok - a közönséges valósággal szemben magasabbrendű realitást s igazibb létezést kell tulajdonítanunk. (I.m. 8-10.o.)

Eme gondolatmenet segítségével bemutatható, miként nyeri el immár egy metafizikai rendszeren belűl is a művészet azt a kitüntetett köztes helyet a valóság és a szellemi vagy filozófiai igazság között, amely mintegy előkészíti annak lehetőségét, hogy a 19. század végére akár a végső igazság, de legalábbis egy a filozófiaival konkurráló igazság terepe lehessen.

2. Érdemes azonban arra is rámutatni, hogy a hegeli rendszer egésze valójában ugyanúgy a kanti gondolkodás által reménytelenül szükségszerűségre és szabadságra kettéválasztott világnak az egyesítését célozza, mint ahogy azt a romantika tette, csak míg erre ott a romantikus költészet egyetemes kiterjesztése szolgált, itt a szubsztancia szubjektum-karakterének kimondása által valósul meg ugyanez. Valószínűleg kikerülhetetlen, hogy az óra egy részét a hegeli rendszer eme alapkövének ismertetésének szenteljük, másként a hegeli esztétikáról lehetetlen bármit mondani. Támaszul szolgálhat ehhez A szellem fenomenológiája bevezetésének egy passzusa:

            Nézetem szerint, amelyet csak magának a rendszernek kifejtése igazolhat, minden azon múlik, hogy az igazat nem csak mint szubsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot is fogjuk fel és fejezzük ki. Egyúttal meg kell jegyezni, hogy a szubsztancialitás magába zárja egyrészt az általánost, vagyis magának a tudásnak közvetlenségét, másrészt azt a közvetlenséget is, amely lét vagy közvetlenség a tudás számára. - Ha istennek az egyetlen szubsztanciaként való felfogása megbotránkoztatta a kort, amelyben kimondották ezt a meghatározást, ennek oka részint abban az ösztönben rejlett, hogy benne az öntudat csak elmerült, de meg nem őrződött; részint pedig az ellentét, amely szerint a gondolkodás pusztán gondolkodás, az általánosság mint olyan, ugyanaz az egyszerűség, vagyis megkülönbözetlen, mozdulatlan szubsztancialitás; s ha harmadszor a gondolkodás a szubsztancia létét egyesíti magával s a közvetlenséget vagy a szemléletet mint gondolkodást ragadja meg, akkor még azon múlik a dolog, vajon ez az intellektuális szemlélet nem esik-e ismét vissza a tunya egyszerűségbe, s magát a valóságot nem valótlan módon mutatja-e be.

            Az eleven szubsztancia továbbá az a lét, amely valójában szubjektum, vagy ami ugyanaz, amely valójában csak annyiban valóságos, amennyiben önmaga tételezésének mozgása, vagyis mássálevésének önmagával való közvetítése. Mint szubjektum a tiszta egyszerű negativitás, épp ezáltal az egyszerűnek kettéválása; vagyis a szembehelyezés létrehozta megkettőzés, amely ismét ennek a közömbös különbözőségnek és ellentétének negációja: csak ez az újra helyreálló azonosság, vagyis a máslétben önmagára irányuló reflexió - nem eredeti egység mint olyan, vagy közvetlen mint olyan - az igaz. Ez önmagának levése, a kör, amelynek vége az előre tételezett célja és kezdete, s csak a kivitel és a vége által valóságos. (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A szellem fenomenológiája, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 17.o.)

Ez az azonosítás lehetővé teszi, hogy a logosznak története s egyben a történelemnek logosza legyen, ami nemcsak újraegyesíti a kettészakadt világot, de esztétikai szempontból azt a lehetőséget kínálja, hogy a művészet története  értelembeteljesülésként legyen leírhatóvá, az egyes művészeti jelenségek a hegeli logika kínálta pályát fussák be. Annak bemutatása a legfontosabb, hogy a fogalom, ill. a művészet esetében az eszme útjának belső története Hegel számára a művészet általunk ismert történetével esik egybe, mintegy az egyik a másikból érthető. Egyetlen előadás keretében nyilván még vázlatosan sem ismertethető a hegeli esztétika rendszere, mégis meg kellene kísérelni legalább azt bemutatni, hogy milyen sokféle szinten műkösik a gondolatmenet. Beszélni érdemes legalább a három nagy korszakról, tehát a szimbolikusról, klasszikusról, romantikusról (külön hangsúlyozva, hogy itt nem a romantikus stíluskorszakról van szó) valamint a nekik megfelelő paradigmatikus művészeti ágról, vagyis az építészetről, szobrászatról és a festészet-zene-költészet hármasról, bemutatva, hogy ezek a művészeti ágak a maguk egyre inkább immaterializálódó anyagával (a nehézkedő kőtől a már szinte önmagában is szellemi nyelvig) hogyan felelnek meg az eszme művészeti korok szerinti önmagára (mint szellemre) találása logikájának, folyamatosan veszítve annak lehetőségét, hogy anyagban maradéktalanul megmutatkozzanak.

3. Valószínűleg kikerülhetetlen, hogy az óra végén felvessük a művészet vége vagy halála elhíresült problémáját, ugyanakkor érdemes hangsúlyt fektetni annak bemutatására, hogy Hegel itt nem a művészet megszűnéséről beszél, hanem fontosságának csökkenéséről.

            Ahogyan a művészetnek a természetben és az élet véges területein van előttje, éppúgy van utánja is; vagyis olyan kör, amely ismét túlemelkedik az abszolút művészeti felfogás- és ábrázolásmódján. Mert a művészetnek önmagában is megvan a maga korlátja, és ezért átmegy a tudat magasabbrendű formáiba. Ez a korlátozottság határozza meg aztán azt a helyet is, amelyet manapság szokás a művészet számára kijelölni. A művészet előttünk már nem számít a legmagasabb rendű módnak, amelyben az igazság exisztenciává teremti magát. Egészében véve, a gondolat már korán a művészet, mint az isteni megérzékítő képzete ellen irányult; például a zsidóknál és mohamedánoknál, sőt még a görögöknél is, ahogy már Platon eléggé keményen szembeszállt Homeros és Hesiodos isteneivel. A tovahaladó művelődésben általában minden népnél fellép egy korszak, amelyben a művészet túlmutat önmagán. Így például a kereszténység történelmi elemei, Krisztus megjelenése, élete és halála kiváltképpen sokféle alkalmat adtak arra, hogy a művészet, mint festészet, kialakuljon - és az egyház maga is nagymértékben fejlesztette a művészetet, nem gátolta munkáját; amint azonban a tudás és kutatás ösztöne, a bensőbb szellemiség szükséglete létrehozta a reformációt, a vallásos képzetet is visszavonták a kedély és a gondolkodás bensőségébe. Ilymódon a művészetnek az az utánja, hogy a szellemben benne lakozik az a szükséglet, hogy saját bensejében, mint az igazság igazi formájában elégüljön ki. A művészet a maga kezdeteinél hátrahagy még valami rejtelmeset, titokzatos sejtést és sóvárgást, mivel alkotásai még nem befejezetten világították meg a maguk teljes tartalmi mélységét a képszerű szemlélet számára. De ha a tökéletes tartalom művészeti alakokban tökéletesen előlépett, akkor a messzebbre tekintő szellem visszafordul ebből az objektivitásból önmagába és eltaszítja magától az objektivitást. A mi korunk ilyen kor. Remélhetjük ugyan, hogy a művészet egyre tovább emelkedik és tökéletesedik majd, de formája többé már nem a szellem legmagasabbrendű szükséglete. Pompásnak mondhatjuk a görög istenképeket, méltó és tökéletes ábrázolásokban láthatjuk az Atyaistent, Krisztust, Máriát - mindez mitsem segít; többé nem hajtunk előttük térdet. A vallás az a legközelebbi terület, amely felülmúlja a művészet birodalmát. A vallás tudatának formája a képzet, mivel az abszolút áttevődött a művészet tárgyiasságából a szubjektum bensőségébe, s most szubjektív módon adódik a képzet számára - úgy, hogy a szív és kedély általában a benső szubjektivitás, főmozzanattá válik. Ezt az előrehaladást a művészettől a vallásig röviden úgy jellemezhetjük, hogy azt mondjuk: a művészet csak az egyik oldal a vallásos tudat számára. Ha ugyanis a műalkotás, mint objektumot, érzéki módon tünteti fel az igazságot, a szellemet, és az abszolútnak ezt a formáját mint megfelelő formát fogja fel, akkor a vallás hozzájárul az abszolút tárgyhoz viszonyló bensőség áhítatosságával. A művészethez mint olyanhoz ugyanis nem tartozik hozzá az áhítatosság. Áhítatosság csak azáltal keletkezik, hogy a szubjektum lehetővé teszi: az, amit a művészet, mint külső érzékiséget, objektívvá tett, éppen az behatoljon a kedélybe, és úgy azonosuljon azzal, hogy ez a benső jelenlét legyen a lényeges elem az abszolút létezése számára a képzetben és az érzéklet bensőségében. Az áhítatosság - a gyülekezetnek ez a kultusza, a maga legtisztább, legbensőségesebb, legszubjektívabb formájában; olyan kultusz, amelyben az objektivitás mintegy felőrlődött és felemésztődött, s amelynek tartalma ez objektivitás nélkül a szív és kedély tulajdonává válik.

            Végül az abszolút szellem harmadik formája a filozófia. A vallásban ugyanis Isten elsősorban külső tárgy a tudat számára, mivel először meg kell tanulni, mi az Isten, hogyan nyilatkoztatta és nyilatkoztatja ki magát; a vallás járatos ugyan a bensőség elemében, foglalkoztatja és betölti a gyülekezetet, de a kedély és a képzet áhítatosságának bensősége a bensőségnek nem legmagasabbrendű formája. A tudásnak ezt a legtisztább formáját a szabad gondolkodásban kell felismernünk, amiben a tudomány hasonló tartalmat tudatosít maga előtt, s ezáltal a legszellemibb kultusszá válik, hogy a gondolkodás révén elsajátítsa és felfoghassa azt, ami egyébként szubjektív érzéklet vagy képzet tartalma csupán. Ily módon a filozófiában egyesül a művészet és a vallás két oldala: a művészet objektivitása, amely ugyan elvesztette itt a külső érzékiségét, de ezt felcserélte az objektív legmagasabbrendű formájával, a gondolkodás formájával; - és a vallás szubjektivitása, amely a gondolkodás szubjektivitásáig tisztult. A gondolkodás ugyanis egyrészt a legbensőbb, legsajátszerűbb szubjektivitás, és az igaz gondolat, az eszme, egyúttal a legtárgyibb, legobjektívebb általánosság, ami csak a gondolkodásban foghatja fel magát önmagának formájában. (Hegel: Esztétikai előadások I. i.k. 104-106.o.)

Ezzel kapcsolatban érdemes végül arra is rámutatni, hogy Hegel számára egyben ez azt is jelenti, hogy korunk (mármint persze az övé) éppen a művészetelmélet kora lehet, amely maga filozófiaként lép túl a művészeten.