Fogalomtár etika szakosoknak

Szolipszizmus

Szolipszizmus: A solus ipse kifejezésből származik, melynek szó szerinti jelentése: csak én magam. A kifejezés arra utal, hogy az egyedüli valóságos lét önnön létem, minden más lét ennek a létnek a függvénye, mivel közvetlen tudással csak önmagunkról rendelkezünk, vagyis önnön létünk az öntudat bizonyosságában megalapozott, míg minden más lét és létező ebben a tudatban és ennek a tudatnak a számára adódik, nem csak így-létében, de meglétében is ennek a tudatnak a függvénye. A 18. században G. Berkeley, ír püspök Locke filozófiájából kiindulva jutott arra a belátásra, hogy nem létezik az elmétől független valóság, vagyis nincs anyag. Anyagnak ugyanis a létezők szubsztanciáját (változatlan lényegét), helyesebben a testek tulajdonságainak szubsztrátumát, hordozóját nevezték. Locke szerint ez az ún. elsődleges tulajdonságokból „áll össze”. Berkeley abból indul ki, amit Locke a másodlagos tulajdonságokról állít, nevezetesen, hogy azok ideái nem felelnek semminek a dologban, vagyis a testek minőségei csak az őket észlelő elmében jönnek létre, és csak az észlelés által és fennállása alatt léteznek, észlelettől, elmétől függetlenül: semmik. Ha most azt vizsgáljuk, mennyiben más az elsődleges tulajdonságok észlelése, vagy hogy lehetséges-e ezt a megkülönböztetést magában az észlelésben végre hajtani, akkor egyfelől azt találjuk, hogy az elsődleges tulajdonságok is észleltként vannak meg a dolgokban: semmi olyat, ami az észlelésen kívül még lenne a dologban (anyag, szubsztrátum), nem találunk, és a dolog minden tulajdonságáról az észlelésben szerzünk tudomást; másfelől pedig, hogy lehetetlen önmagában csak az egyik vagy a másik fajta tulajdonságokat észlelni: egyszerre észleljük a testek alakját (elsődleges) és a színét (másodlagos), sem szín nélküli alakot, sem alak nélküli színt észlelünk egy testen. Márpedig, ha az észlelt-volt egyben azt is jelenti, hogy valami csak az elmében létezik, és az elsődlegese tulajdonságok is észleleti tulajdonságok, ugyanakkor ők alkotják a dolgok valóságos létét, akkor joggal állíthatjuk, hogy a dolgok meglétének feltétele az észleltség. Esse est percipi est – létezni annyi, mint észleltnek, észlelve lenni. Egy test létezése tehát az észlelt-voltában áll, az észlelés valamilyen elme képessége, ezáltal a testek létezése minden esetben valamely elmétől függ. Teljes horderejében akkor érthető ez a tétel, ha megfordítjuk: ha valami nem (lehet) észlelet tárgya, az nem létezik. Fontos megjegyezni, hogy észlelésen Berkeley nem közvetlen, látási, érzéki észlelést ért csupán, hanem az elme előtt való megjelenést, így egyaránt észlelés a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet minden olyan tevékenysége, melynek hatására valami megjelenik előtte. De mi történik a testekkel akkor, ha én nem észlelem őket? Először is, bármely elme észlelheti őket, mondjuk valamelyik másik ember. Ám ha egyetlen emberi elme sem észlel valamit – például egy felfedezést megelőzően -, akkor is észleli azt a mindenütt jelenlévő, örökkévaló Elme, Isten. Végső soron a világ Isten elméjének korrelátuma. Abszurdnak tűnhet Berkeley álláspontja, miszerint nem létezik tudatfüggetlen, anyagi világ, de gondoljuk meg a következő kérdést: Mit nevezünk létezésnek? Hajlamosak lennénk valami abszolútat érteni létezésen. Mintha Berkeley pontosan azt sugallná, hogy létezni csak egy elme számára való létet jelenthet. Egy elme számára való nem-lét jelentené magát a nem-létet, ha tehát valami egy elme számára nem jelenik meg, nem lehet észlelet, akkor azt nem-létezőnek, semminek kell tekinteni és nevezni. Ha most megvizsgálunk egy konkrét észlelést, mondjuk egy test látványát, akkor mindazt, amit észlelünk rajta, léte alkotóelemének tekinthetjük, amit pedig nem, azt a létéhez nem–tartozónak, nem létezőnek kell nevezni. Márpedig az anyagot hiába is keressük, hiszen annak, meghatározása szerint, valami olyannak kellene lenni, ami az észlelésen kívül, attól függetlenül létezik. Hogy adódhatna valami egy elme számára, anélkül, hogy egy elme számára adódna? A tudományos gondolkodás számára veszélyt jelent ez a koncepció, hiszen ha minden lét valamilyen (csak önnön létében bizonyos) elme, tudat vagy lélek függvénye, akkor nincs tudatfüggetlen, objektív, azaz anyagi világ, de nincs másik elme sem, ezáltal nem lehetséges közös világ sem. Ha nem létezik egy mindenki számára azonos, és önmagában álló objektív világ, akkor viszonypont nélkül marad az emberi megismerés, garancia nélkül a megismerés igazsága. Kant megismerésről szóló fejtegetései óta azonban már elfogadottá vált az a nézet, hogy nem a megismerés alkalmazkodik a világhoz, hanem a világ a megismeréshez, hogy a tudás nem a dolgokra, hanem a megjelenési módjára vonatkozik (kopernikuszi fordulat, a priori formák). Ez nem jelenti az, hogy Kant követné Berkeley-t az anyagi világ létének tagadásában, azonban azáltal, hogy a magában való dolgot mint szükségképpen létező, ám megismerhetetlen határpontot tételezte, semmivel sem igazolta az anyagi világ létét. B. Russel egyik írásában már kimondottan arra törekszik, hogy szolipszisztikus alapra helyezze a fizikát, megmutatva, hogy a fizika entitásai (tér, anyag, test, idő, mozgás, állandóság és változás) olyan konstrukciók, melyeket érzéki adatokból (tehát elmebeli észleletekből) vezettünk le. A fizika összes törvénye ennek ellenére érvényben marad, hiszen ezek a jelenségekre vonatkoznak. Azt, hogy sem gondolataink, sem indulataink, sem képzeletünkben kialakított ideák nem léteznek az elmén kívül, bárki hajlandó elismerni. Az én szememben az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy a különféle érzetek, vagyis az érzékekbe pecsételődő ideák, bárhogyan keveredjenek vagy kapcsolódjanak is egymással (azaz bármilyen objektumot alkossanak is), nem létezhetnek másként, mint az őket észlelő elmében. Erről, úgy gondolom, intuitív tudást szerezhet bárki, ha fontolóra veszi, mit is értünk a létezik kifejezésen, amikor érzékelhető dolgokra alkalmazzuk. Azt mondom, hogy az asztal, amelyen írok, létezik; azaz látom és tapintom, és ha kimennék a dolgozószobámból, azt kellene mondanom, hogy létezett, értve ezen, hogy ha dolgozószobámban lennék, észlelhetném, vagy hogy valamely más szellem éppen észleli. Volt valamilyen szag, tehát szagolták; volt egy hang, tehát hallották; volt egy szín vagy alak, tehát látás vagy tapintás útján észlelték. Ez minden, amit az ilyen és hasonló kifejezéseken érthetek. Teljességgel felfoghatatlannak találom ugyanis, ha a nem gondolkodó dolgok abszolút létezéséről beszélnek, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a dolgokat észlelte-e valaki. Lenni (esse) és észleltnek lenni (percipi) számunkra ugyanaz; és nem lehetséges, hogy az őket észlelő elméken vagy gondolkodó dolgokon kívül bármiféle létezéssel bírjanak. Egyik-másik igazság oly meghitt és nyilvánvaló az elme számára, hogy elég rányitni a szemünket, és máris meglátjuk. Szerintem ilyen fontos igazság az, hogy azok a dolgok amelyek az eget és a földet benépesítik egyszóval azok a testek, amelyek a világegyetem hatalmas rendszerét alkotják, nem állhatnak fenn egy elme nélkül, és létük abban áll, hogy észlelik vagy ismerik őket; következésképpen, ha én ténylegesen éppen nem észlelem őket, azaz nem léteznek az én elmémben vagy bármely más teremtett szellem elméjében, akkor vagy egyáltalán nem léteznek, vagy pedig valamely Örökkévaló Szellem elméjében állnak fenn. Teljességgel felfoghatatlan és az absztrakció minden képtelenségével terhes ugyanis az, ha bármi részüknek is egy szellemtől független létezést tulajdonítunk. Hogy minderről maga is meggyőződjék, az olvasónak csak el kell gondolkodnia és meg kell próbálnia gondolatban elválasztani egy érzéki dolog létét ennek a dolognak az észlelt lététől. Az elmondottakból következően nincs más szubsztancia mint a Szellem, vagyis az, ami észlel. (Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről)

„Ami engem illet, én kétféle levezett entitást engedek meg: a/ a többi ember érzéki adatait, melyeket az ő bizonyságtételük tanúsít, és amelyek végső soron az enyémtől különböző elmék létezése mellett szóló analogikus érven nyugszanak; b/ a „szenzibiléket”, melyek azokról a helyekről jelennek meg, ahol történetesen nincsenek elmék, és amelyeket valóságosnak tételezek fel, noha nem adottak senkinek sem. Ami a levezett entitások e két osztályát illeti, az első valószínűleg ellenvetés nélkül meg fogják engedni. Semmi sem szolgálna nagyobb örömömre, mint az, ha meg tudnék szabadulni ettől, s ily módon szolipszisztikus alapra helyezhetném a fizikát; azok azonban – s félek, hogy ők lesznek többségben -, akikben az emberi affektusok erősebbek a logikai ökonómia vágyánál, kétségtelenül nem fognak osztozni e kívánságomban, hogy a szolipszizmust tudományosan elfogadhatóvá tegyem.” (B. Russel: Az érzéki adatok viszonya a fizikához)

K. L.