Fogalomtár etika szakosoknak

Szkepszis, szkepticizmus

Szkepszis, szkepticizmus: A szó jelentése: kétely, kételkedés. Általánosabban azt az attitűdöt nevezi meg, mely az emberi megismerést részben vagy teljes mértékben hiábavaló törekvésnek tekinti, lévén, hogy úgysem juthat el örökérvényű igazságokhoz. Ehhez a belátáshoz tapasztalat útján, a többféle, egymással ellentétben álló magyarázatok hatására is eljuthatunk, anélkül, hogy filozófiai, ismeretkritikai vagy ismertelméleti vizsgálódásokat végeznénk. Ettől a minden korban jelenlévő attitűdtől meg kell különböztetnünk a szkepticizmust, azt az ókorban kialakult filozófiai irányzatot, amelyik a kételkedés jogosultságának alátámasztására filozófiai érveket dolgozott ki. Ezek az érvek, az ún. pürrhóni troposzok, mértékadók maradtak a későbbiekben is. Belátható általuk, hogy az ismert tárgyai változékonyak, ennek következtében nem vonatkozhat rájuk egyetlen olyan ítélet sem, mely örök-állandónak mondja őket. (Végső soron semmilyen ítélet nem lehetséges.) A tárgyak változékonysága nem azt jelenti, hogy a dolgok önmagukban változékonyak, hanem az ismeret tárgyaiként azok, vagyis hogy egy megismerőre különböző időpontban, illetve különböző megismerőkre egy adott pillanatban más és más hatást gyakorolnak, előttük más és más módon jelennek meg, ami miatt különböző módon ítélik meg őket. A Pürrhón által kidolgozott tíz troposz az alábbiképpen vázolható fel:

- Embervoltunkból fakadóan, ugyanazok a létezők nem ugyanazt a képzetet ébresztik, nem ugyanazt a hatást váltják ki bennünk, mint más lényekben.

- De nem csak más lényektől, hanem egymástól is különbözünk, természetünkre és alkatunkra nézve: ami az egyik ember számára használ, az a másiknak árt, amit az egyik elvisel, a másikat megviseli.

- Érzékszerveink ugyanarról a létezőről más és más természetű benyomást közvetítenek: a szem színeket, a fül hangokat, a nyelv ízeket, stb.

- Pillanatnyi fizikai és lelki állapotunk befolyásolja azt, milyen hatást gyakorol ránk ugyanaz a létező különböző időpontokban.

- Jelentős eltérés mutatkozik az emberek között kulturálisan is: más kultúrák más szokásokat, törvényeket követnek, másban hisznek, mást tartanak helyesnek, jónak, mást engedélyeznek, és mást tiltanak meg.

- A létezők soha nem tisztán, önmagukban jelennek meg előttünk, az észlelésük körülményei, közege, más létezőkkel való együttes megjelenésük időről időre módosítja a róluk kialakult képet.

- Érzékszerveink mindig valamilyen helyen és valamilyen helyzetben ragadják meg a dolgokat. Ezáltal önmagukban nem tudják felmutatni őket, emiatt ki vagyunk téve érzéki csalódásoknak.

- A dolgok mennyiségi és minőségi jegyei viszonylagosak.

- A ritkább események nagyobb érdeklődést keltenek bennünk, mint a megszokottak, holott önmagukban talán jelentéktelenebbek, mint amazok.

- Minden dolog olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyeket más létezőhöz vagy valamilyen vonatkoztatási ponthoz viszonyítva határozunk meg, és nem abszolút adottságok.

A szkeptikus ebből azt az etikai elvet határozták meg, hogy a leghelyesebb tartózkodni minden ítélettől (epokhé)

A szkepszis mint attitűd, nyugtalanító eleme az európai filozófiai gondolkodásnak, melynek fő csapását az a hérakleitoszi gondolat jelöli ki, mely szerint „közös java mindenkinek a gondolkodás” és „ez a világ ugyanaz mindenkinek”. Ebből pedig az következik, hogy ugyanazt, ugyanazzal, ugyanúgy vagyunk képesek, ha akarjuk, megismerni; léteznie kell tehát egy mindenki és minden kor számára érvényes igazságnak. Olyan pillanatokban, amikor ez a meggyőződés meginog, a szkepszis felerősödik. Ezek általában azok a válsághelyzetek melyekben a régi tudás már érvényét vesztette, az újabb tudásrend pedig még nem épült ki.

Az újkor elején, amikor a középkori tudás építménye összedől, és a tudás letéteményesének tekintélye megroppan (Kopernikusz új világképe, Amerika felfedezése, reformáció) az emberi megismerés és tudás problémája ismét középpontjába került a filozófiai érdeklődésnek, mondhatnánk azt is: a filozófia létének kérdésévé vált. Descartes ezért akarja egyszer s mindenkorra megoldani a szkepszis problémáját. Különös utat választ ehhez: próbáljuk ki, mondja, lehetséges-e a végsőkig kételkedni, vagy van az emberi tudásnak olyan pontja, amely nem illethető kétellyel. Ezt az eljárást módszeres kételynek nevezi. A kételkedés attitűdje Descartes gondolatmentében saját magát számolja fel, hiszen a mindenben kételkedő, amikor kételkedik, a kételkedés meglétében nem kételkedhet; és mivel a kételkedés - gondolkodás, végső soron mindent kétségbe vonhat, azt azonban, hogy gondolkodik, már nem. Az önmagát érvénytelenítő szkepszis gondolat nem új keletű: Ha a szkeptikus azt állítja, hogy semmi nem igaz, ennek a kijelentésnek szükségképpen igaznak kell lennie. Ennek a belső ellentmondásnak tudatában vannak az ókori szkeptikusok, ezért a kételkedésük az állításoktól való tartózkodással egészül ki, vagy abban nyilvánul meg. A szó jelentése is a mindentagadás helyett inkább a körültekintésre, az elővigyázatosságra utal (szképteszthai = kémlelve körülnéz).

Descartes problémafelvetése és -megoldása jelentős mértékben torzítja a szkeptikusok tanait. Az emberi tudáson belül a tévedést, és ezáltal a kételyt, igazából csak azokra a tudományokra vonatkoztatja, melyek tapasztalati úton szerzik ismereteiket. Ennek oka pedig, hogy az elsődleges információkhoz az érzékszerveken keresztül jutunk, márpedig az érzékszervek becsapnak bennünket. A szkeptikus troposz gondolatmenete az érzékelés és a tapasztalás ®perspektívizmusát sugallja, amiből a sokféle, de alapjában nem téves látvány következik. Ez a középkori szkeptikusoknál és Descartes-nál is az érzékszervek tökéletlen és téves működésére vált át. A legjelentősebb változtatás azonban az, hogy a módszeres kétellyel és egyáltalán a kételkedés radikalizálásával Descartes a világ, a test és Isten meglétét vonja kétségbe, miközben a szkeptikusok nem a meglét, hanem az így-lét bizonytalanságát, az ítéletek és ismeretek relatívizmusát és perspektívizmusát hangsúlyozták. Ugyanakkor teljes mértékben kikapcsolja a szkeptikusok tanának etikai dimenzióját.

Mi a szkepszis?

A szkeptikus filozófia az a képesség, hogy a jelenségeket és a gondolatokat bármely módon ellentétbe állítsuk egymással; ebből kiindulva az ellentétes tények és érvek egyensúlya miatt először az ítéletek felfüggesztéséhez jutunk el, majd pedig a zavartalan lelkiállapothoz. Nem valamilyen mesterkélt fogással nevezzük képességnek, hanem egyszerűen azért, mert képes erre. (…)Az ítéletfelfüggesztés pedig az elme olyan nyugalmi állapota, amikor nem is állítunk és nem is vetünk el semmit. A zavartalan lelkiállapot pedig a lélek háborítatlansága és nyugalma. Arról pedig, hogy miként jár együtt zavartalan lelkiállapot és ítéletfelfüggesztés, a célokról szóló részben fogunk említést tenni.

 Mi a szkeptikus eljárásmód célja

A következőkben a szkeptikus eljárásmód célját kell vizsgálnunk. Cél mármost az, aminek minden cselekedetünk vagy vizsgálódásunk a szolgálatában áll, miközben ő maga nem valami más céljából van. Vagy másként: a vágy legvégső tárgya. Azt mondjuk, hogy mostanáig a szkeptikus célja a zavartalan lelkiállapot a vélekedés alá tartozó dolgokban, s a mérséklet a kényszerű külső hatások elviselésében. A szkeptikus ugyanis, miután azért kezdett el filozofálni, hogy a képzetekről döntsön és felfogja a zavartalan lelkiállapot elérése érdekében, hogy melyik igaz és melyik hamis, egymásnak ellentmondó, azonos súlyú állítások tömegébe ütközött. Mivel azonban nem volt képes dönteni felőlük, felfüggeszti ítéletét. Az ítélet felfüggesztésekor pedig, mintegy véletlenül, ráköszön a vélekedés tárgyaival kapcsolatos zavartalan lelkiállapot. Aki ugyanis valamiről úgy véli, hogy természettől fogva jó vagy rossz, annak lelke mindig zavarban lesz. Amikor nem állnak rendelkezésére a számára jónak tűnő dolgok, akkor azt fogja hinni, hogy a természettől fogva rosszak kínozzák, és azokat hajszolja, amelyek - legalábbis szerinte – jók. Mikor azonban megszerezte őket, zavara csak még inkább fokozódik, mert értelmetlenül és mértéktelenül magasztalja őket, és minden változástól félve bármit megtesz azért, hogy ne veszítsen el olyasmit, ami számára jónak tűnik. Aki viszont semmi határozottat nem gondol a természet szerint jókról és rosszakról, az nem is menekül semmi elől és nem is hajszol buzgón semmit, ennélfogva zavartalan lelkiállapotban van. (Sextus Empiricus)

Azokat az ellenvetéseiket, amelyeket képzeteink vagy fogalmaink föltételezhető konzisztenciájával szemben fölhoztak, tíz troposzba rendezték. Ha a troposzok szerint vesszük szemügyre a dolgokat, úgy tűnik, hogy az ismeret tárgyai változékonyak. A tíz troposz a következő.

Az első troposz arra a különbségre vonatkozik, amely az élőlények között a kellemes és a fájdalmas meg a káros és a hasznos vonatkozásában fönnáll. Ebből az következik, hogy ugyanazok a dolgok nem ugyanazon képzeteket ébresztik bennünk; ez a szembenállás azt eredményezi, hogy az ítéletet föl kell függeszteni. Hiszen az állatok némelyike nemzés nélkül szaporodik; ilyenek a tűzben élő állatok, az arábiai főnixmadár meg a férgek, némelyike meg nemzés útján szaporodik, például az ember és mások. Aztán meg egyikük az egyik dologban kiváló, másikuk a másikban. Ezért különböznek egymástól az érzékeik finomságának tekintetében is: például a sólymoknak legélesebb a látásuk, a kutyáknak meg a szimatuk a legjobb. Nyilvánvaló, hogy az élőlények szemének; különböző volta képzeteik különbözőségét eredményezi. Vagy például a kecske számára az olajfa hajtása ehető, az ember számára viszont keserű; a bürök a fürj számára táplálék, az embernek meg méreg; a disznó megeszi a ganéjt, a ló nem.

A második troposz az emberek természetére és alkatuk sajátosan különböző voltára vonatkozik. Például Démophó Alexandrosz étekfogója az árnyékban izzadt, és fázott a napon. Az argoszi Andrón pedig, mint Arisztotelész mondja, Líbia végtelen sivatagán úgy kelt át, hogy útközben nem ivott semmit. Aztán meg az egyik ember az orvosi mesterségben, a másik a földművelésben, megint másik a kereskedői foglalkozásban leli kedvét. És ugyanazok a dolgok, amelyek az egyiknek ártanak, a másiknak a hasznára vannak. Ebből az következik, hogy az ítéletet föl kell függeszteni.

A harmadik troposz egyes érzékszervek által nyert benyomások különböző voltán alapul. Például egy alma látásunk számára halványsárga, ízlelésünk számára édes, szaglásunk számára illatos. Ugyanaz az alak a különböző tükrökben különböző formájúnak látszik. Ebből az következik, hogy ami megjelenik számunkra, az nem inkább ilyen, mint olyan.

A negyedik troposz az állapotokra és általában a változásra vonatkozik, amilyen például az egészség, betegség, álom, ébredés, öröm, fájdalom, ifjúság, öregség, merészség, rettegés, hiány, elteltség, ellenségeskedés, barátság, melegérzet, fázás, könnyű légzés, nehéz légzés. Különböző ál1apotainkban ugyanaz a benyomás másként és másként jelenik meg számunkra. Még az őrültek állapota sem természetellenes; miért volna az ő állapotúk inkább az, mint a miénk? Hiszen mi is állni látjuk a Napot! A tithoraiai Theón, aki sztoikus volt, járkált álmában, Periklész szolgája meg a háztetőn sétált, amíg aludt.

Az ötödik troposza szokásokra, a törvényekre, a mítoszok iránt táplált hitre, a népek egymás közti szövetségére és a dogmatikus föltevésekre vonatkozik. Idetartoznak azok a nézetek, amelyek a széppel és a rúttal, az igazzal és a tévessel, a jóval és a rosszal, az istenekkel és a jelenségek keletkezésével és pusztulásával kapcsolatosak. Ugyanaz a dolog, emezek számára igazságos, amazok számára igazságtalan, az egyiknek jó, a másiknak rossz. Például a perzsák semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy valaki feleségül vegye a saját nővérét, a görögök meg bűnösnek tartják az ilyen viszonyt. A masszagetáknál - mint Eudoxosz írja Föld körüli utazásában - nőközösség van, a görögöknél meg nincs ilyesmi. A kilikiaiak kedvüket lelik a kalózkodásban, a görögök nem. Különböző népek különbözőképpen képzelik el az isteneket. Aztán meg az egyik nép hisz az isteni gondviselésben, a másik meg nem. Az egyiptomiak bebalzsamozzák halottaikat, a rómaiak elégetik, a paioniaiak pedig mocsárba süllyesztik őket. Azzal kapcsolatban hát, hogy mi az igazság, föl kell függesztenünk az ítéletünket.

A hatodik troposz a keveredésekre és kapcsolódásokra vonatkozik. Semmi sem a maga tiszta formájában jelenik meg, hanem levegővel, fénnyel, nedvességgel, szilárdsággal, meleggel, hideggel, mozgással, kipárolgással és más hatásokkal keveredve. Például a bíbornak más színe van napon, holdvilágnál és lámpafénynél. A testszínünk is más a déli nap fényében és naplementekor. Aztán meg egy követ, amelyet a parton ketten alig bírnak el, a vízben könnyedén odébb lehet rakni - vagy azért, mert a víz könnyűvé teszi a nehezet, vagy azért, mert a levegő nehézzé teszi a könnyűt. A kő saját tulajdonságait éppoly kevéssé ismerjük, mint annak az olajnak a saját tulajdonságait, amelyet egy illatszer összetevőjeként ismerünk meg.

A hetedik troposz a távolságokra, a különféle helyzetekre, a térbeli viszonyokra és a térben helyet foglaló dolgokra vonatkozik. Például olykor kicsinek látszik, amiről tudjuk, hogy nagy; gömbölyűnek látszik a négyszögletes, érdesnek a sima, megtörtnek az egyenes, élénk színűnek a halvány. A Nap a távolsága miatt kicsinynek látszik, a hegyek messziről ködszerűnek és egyforma magasaknak, közelről ellenben völgyektől szabdaltaknak. A Nap is más látványt nyújt, amikor fölkel, mint amikor delel. Ugyanaz a test másként látszik az erdőben és másként a sík mezőn. Egy kép is másként és másként mutat aszerint, hogy milyen helyzetben van; a galamb nyaktollazatának színe is aszerint változik, ahogy a madár a fejét forgatja. Mivel a dolgokról nyert ismeretünk attól függ, hogy milyen helyen és milyen helyzetben vannak, valódi természetük ismeretlen marad számunkra.

A nyolcadik troposz a dolgok mennyiségére és minőségére vonatkozik: melegségükre, hidegségükre, gyorsaságukra, lassúságukra, fakó vagy élénk színükre. Például a mértékkel fogyasztott bor erősíti a testet, túlzott mennyiségben viszont gyengíti. Ugyanez a helyzet a táplálékkal meg egyebekkel.

A kilencedik troposz arra vonatkozik, hogy egy jelenség mennyire tartós, vagy mennyire szokatlan, illetve ritka. Például a földrengések nem keltenek megdöbbenést ott, ahol gyakran fordulnak elő; aminthogy a Nap sem kelt megdöbbenést, hiszen naponta látjuk.

A tizedik troposz a dolgok egymással való összevetésére vonatkozik: például a könnyű és nehéz, erős és gyenge, a kisebb és nagyobb, a fent és a lent összevetésére. Ami jobbra helyezkedik el, az nem természeténél fogva van jobbra, hanem egy vele átellenben lévőhöz képest tudjuk róla, hogy ő a jobb oldali. Ugyanígy az apa és a fivér is relatív terminusok, a nappal is a Nap viszonylatában létezik, és minden dolog viszonyul valamiképpen az elménkhez. A relatívumok önmagukban megismerhetetlenek.

Ez hát a tíz troposz.”

(Pürrhón:troposzai, in: Diogenész Laertiosz: Híres filozófusok élete, IX. könyv)

K. L.