Kvalitatív módszerek az empirikus társadalom és kultúrakutatásban

5. előadás: az adatfelvétel módszerei

5. A. Az antropológiai terepmunka módszerei (Feischmidt Margit)

Erőteljes kételyek fogalmazódnak meg az utóbbi években azzal szemben, hogy a tradicionális etnográfiai, antropológiai módszerek alkalmasak-e még egy globalizált, transznacionális, posztkoloniális világ kutatására. A világ változásának számos aspektusa szól ugyan ellene, az antropológiában mégis meghatározó egyéniségek azt vallják, hogy a terepmunka e tudomány legfontosabb módszere maradt, minden ismeretelméleti és a szakmai szocializációt illető konzekvenciájával együtt. De nem változatlanul. A terepmunkamódszerek művelőinek sok tanulnivalójuk van ugyan saját tudományuk korábbi művelőitől, de dolgozniuk kell e módszerek megújításán is, hogy korunk sajátos társadalmi és kulturális kérdéseire megfelelő válaszokat adhassanak.

 

Egy tereptudomány genealógiája

A terepmunka a területileg meghatározott kultúrákról alkotott tudományos - leginkább az antropológiában és az etnológiában honos - elképzeléshez kötődik. A módszer hátterében a kezdetektől fogva jelen van egy rejtett episztemológiai premissza, amely a kutathatóságot egy lokalizációs folyamathoz, a vizsgálandó társadalmi probléma vagy kulturális jelenség térben való lehorgonyzásához köti. Az antropológia, ahogyan azt az alapítók definiálták - a zoológiához, botanikához, geológiához hasonlóan -, egy behatárolt terület részletes, mélyreható vizsgálatát végzi („The detailed study of limited areas.") A Malinowski által kidolgozott résztvevő megfigyelés kis társadalmak/közösségek, holisztikus, ahistorikus, komparatív tanulmányozását tette lehetővé. Malinowski terepe, egy, a „civilizációtól" távol eső sziget, metaforaként is felfogható. A terepnek, vagyis annak a helynek, ahol az antropológus kutat, távol kell lennie a várostól, a modernitástól, az antropológus jelen idejétől, a „terepre menő" kutatónak pedig ezt földrajzi és az időbeli távolságot kell legyőznie. A „jó terep" kulturálisan egzotikus, és geostratégiailag fontos, mondja a terep és a terepmunka párhuzamos tudománytörténetét kritikusan összefoglaló Akhil Gupta és James Ferguson (Gupta-Ferguson, 1997). (Ezzel magyarázható például az, hogy Kelet-Európa hosszú ideig, talán máig sokkal fontosabb volt az antropológia számára, mint Nyugat-Európa.) A „jó terep" az, ahol a diszciplína fontos kérdései konkrétan kutatható formában merülnek fel. Ezért bizonyos kutatási területeknek állandó terepei alakultak ki, ilyen a vallásantropológiának Afrika, a politikai antropológia számára Melanézia. A fenti logikába első látszatra nehezen épülnek bele a városantropológiai kutatások. Látni kell azonban, hogy ha ez a terep földrajzilag nincs is távol, kulturális értelemben igen. A városon belül ugyanis nem a mainstream társadalmát, hanem attól az elképzelhető legnagyobb távolságra eső jelenségeket, szubkultúrákat vizsgálja, ráadásul oly módon, ahogyan ez bizonyos kis léptékű társadalmakban, közösségekben megnyilvánul.

Geertz a balinéz falvakra vonatkozóan fogalmazta ugyan meg következő módszertani állítását, amit mond, mégis kiválóan érvényes a városi közösségek antropológiai kutatására is.

„Az antropológus ugyan falvakban kutat, de nem falvakat: a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával, az antropológusok nem falvakat, hanem falvakban kutatnak. [...] Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag kvalitatív, erősen résztvevő jellegű és szinte megszállottan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érezhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra, jelentés stb." (Geertz, 1994, 191)

 

A fentiek alapján Gupta és Ferguson a terep és a terepmunka megkonstruálását három momentumban foglalja össze: 1. a terep és az otthon radikális szétválasztása; 2. az empirikus megismerés bizonyos módjainak felértékelődése, mások kizárása; 3. egy normatív antropológiai szubjektum megalkotása, a kutatói én, amellyel szemben az antropológiai „mások" értelmeződnek. Az elsőről a fentiekben bővebben szóltunk. A második azt jelenti, hogy a társadalmi problémáknak terepmunkán keresztül való megközelítése bizonyos dolgok megismerését lehetővé teszi (másokat viszont kizár), ilyen például egy közösség tagjainak face-to-face kapcsolatai, mindennapi - és kevésbé mindennapi, például rituális - gyakorlataik. Geertz mondja, hogy az antropológus a hétköznapit olyan helyeken veszi szemügyre, ahol szokatlan formát ölt, vagyis az antropológiai kutatatás tárgyává az válik, ami furcsa, más és ugyanakkor lokális. Ha valami egzotikus és furcsa, a mai napig több esélye van, hogy a szakfolyóiratokban megjelenjen, mint azoknak a témáknak, amelyek hasonlítanak a szokványoshoz. A harmadik kérdés e módszer személyességére vonatkozik, valamint arra, hogy a kutatás tárgyai, a terepen megszólaltatott, majd az etnográfiában megjelenített emberek az antropológushoz képest másnak definiálódnak.

A mai antropológiában az egyik legtöbbet vizsgált kérdés a különbségek térbeli elrendeződése. Az a régi premissza, mely szerint az otthon a kulturális azonosság helye, és a másságért máshová, általában messze kell menni, újragondolásra szorul. Az otthonosság és idegenség viszonyát árnyalja például a homoszexuális és leszbikus közösségek tanulmányozása. Ki a native, és ki az idegen, amikor a kutató nemcsak témájának és terepének, hanem saját nemi identitásának is elkötelezettje, vagy akkor, ha a kutató hajléktalanokat vizsgál, akik semmiféle tulajdonsággal nem rendelkeznek, ami a helyhez kötöttség következménye volna. Liisa Malkki Tanzániából menekült hutuk körében kutatva a terepmunka-tradíció részének tekintett szokásos, mindennapi rutintevékenységek létezésére, illetve ennek jelentésére kérdez rá egy olyan helyzetben, amelyben az emberek - menekültek - élete rendkívüli, atipikus és az átmenetiség jellemzi (Malkki, 1997). Malkki más szempontból az újságírás és az antropológia közötti munkamegosztásról beszél, amelynek megfelelően hagyományosan a média az, amely a rendkívüli eseményeket rögzíti, míg a hosszan tartó, rutinszerű, mindennapi események dokumentálása és elemzése az antropológusok dolga. És ha a terepmunka olyan helyzetben történik, amelyet a rendkívüliség és az egyediség jellemez?

A zárt és helyhez kötött kultúrák létezését a kulturális globalizáció is megkérdőjelezi, még pontosabban az életmódok, a termelés és fogyasztás, a média, a politika számtalan aspektusának kiegyenlítődése, illetve azonos globális formáknak helyi tartalmakkal való összekapcsolódása (glokalizáció). Hogy a globalizáció, illetve glokalizáció jelenségeit miként lehet az etnográfia és terepmunkamódszer megújításával vizsgálni, arra az utóbbi évtizedekben a leghatásosabb választ George Marcus adta. Többterepű etnográfia (multi-sited ethnography) fogalmával feloldja a lokális és globális, valamint az életvilág és a társadalmi struktúra közötti dichotómiát: ugyanazt a kérdést, illetve témát egyszerre vagy párhuzamosan több helyen, terepen javasolja vizsgálni, majd a helyi vizsgálatok eredményeit összehasonlítani. A módszer pozitívuma, hogy a kiválasztott helyszínek, illetve megnyilvánulások mélyreható vizsgálatát - sűrű leírását - tudja összekapcsolni a strukturális szintű következtetéseket lehetővé tevő komparatív módszerrel (Marcus, 1995).

A tereppel és a terepmunkával kapcsolatban sok ismeretelméleti probléma merült fel a közelmúltban, ennek ellenére érdemes újragondolni, mi az, amit érdemes, még ha változtatásokkal is, megtartani ebből a módszerből. Azt még Earl Babbie - aki egyébként nem veszi igazán komolyan a terepmunkamódszert - is elismeri: a terepmunka előnye, hogy a segítségével a társadalmi jelenségeket a természetes közegükben vizsgálhatjuk. Sőt „a kommunikáció olyan finom részleteit és más olyan jelenségeket is észrevehetünk, melyeket másként nem láthatnánk előre, és nem is tudnánk mérni" (Babbie, 1998, 307-308). Gupta és Ferguson a következő érveket sorolja fel e módszer mellett:

 

1. A terepmunka által hangot lehet adni gazdaságilag és politikailag marginalizált embereknek, társadalmaknak, illetve az ő történeteiknek.

2. A magától értetődő társadalmi rutinokat, informális tudásokat és gyakorlatokat vizsgálja, melyekhez más módszerekkel nem lehet közel kerülni. Nem kell misztifikálni a hosszú távú beleolvadást, hogy elismerjük annak a kutatási tradíciónak az előnyeit, amely a vizsgált személyek meghallgatásán alapszik, illetve annak komolyan vételén, amit hallottunk.

3. A földrajzi és társadalmi helyzet tudatos megváltoztatása a megismerés fontos forrása lehet. A terepmunka: céltudatos és megformált elmozdulás.

4. A terepmunka szituációba ágyazott tudás (situated knowledge), éppen ezért számolni kell a megismerés helyzetének és az abban részt vevő feleknek a személyes meghatározottságaival.

 

Ennek az antropológiai és kvalitatív szociológiai módszertan az utóbbi években két módját dolgozta ki, az egyiknek a reflexivitás, a másiknak az önetnográfia (auto-ethnography) a kulcsszava. Az 'auto-etnográfia' keretében a kutató saját magát használja kutatási eszközként, például Reinharz izraeli kutató, amikor projektjében annak megértésére törekedett, miként élik át a terrortámadások okozta létbizonytalanságot, rájött, hogy önmagában is meg kell fejtenie ezt az érzést. Önmagának és adatközlőinek megértése egyszerre halad (Reinharz, 1992).

 

Kapcsolatok és szerepek a terepen

„az interakció a módszer, az etnográfus a kutatási eszköz"

Milyen kapcsolatokat tud kialakítani a kutató a terepen, ez a terepmunka egyik legfontosabb szempontja, tényezője. Ennek a kapcsolatnak a minősége nagymértékben meghatározza azt, amit és ahogy a kutató megérti az előtte álló társadalmat, illetve abban a megválaszolásra váró problémát. A terepmunkamódszer személyességének következménye, hogy az adatfelvétel módja, a kutató és a terepen élők között kialakult viszony nagymértékben meghatározza azt, amit találni fogunk, a kutatás szubsztantív tartalmát. A beolvadásnak különböző formái, mértékei, de korlátai is vannak. Az antropológus általában azt gondolja, hogy a bizalom a kulcs, amely megnyitja a kapukat a jó, értékes adatok felé. Az éremnek azonban van egy másik oldala is, egyesek bizalmának megnyerése egyszersmind mások bizalmának elvesztésével jár. A kutatónak a terephez való viszonya lehet távolságtartóbb és beolvadóbb. Vannak kutatók, akik a résztvevő, a bennszülötthöz minél közelebb álló kutatói pozíció mellett törnek lándzsát. Ez különösen fontos, például kisebbségek vagy egyéb identitások vizsgálatakor: az azonos csoporthoz tartozás lehet ilyenkor a bizalom záloga. A közelség vagy egyenesen azonosság deklarálása a kutatási helyzetben azonban kétségtelenül hátránnyal is jár, például felerősíti a megkérdezettekben a vizsgált identitást. Az sem igaz, hogy az azonos csoporttagság szükséges feltétele volna az érzékeny kvalitatív kutatásnak, illetve terepmunkának. Kívülállók is produkáltak gyönyörű munkákat kisebbségi életformákról. Robert Emerson terepmunkáról szóló módszertani összefoglalójában Louis Wacquant nagyvárosi szegényekről írt munkáit említi (Emerson, 2001), hazai vonatkozásban nyugodtan említhetjük a magyar falvak és magyarországi romák brit kutatóit, Chris Hahnt és Michael Stewartot (Hann, 1980; Stewart, 1993). Sőt a kívülállásnak is lehetnek előnyei, megkönnyíti a megismerés objektivitását. Az insider-outsider dichotómia különösen élesen vetődik fel a subaltern vagy posztkoloniális megközelítésekhez közel álló native anthropology (bennszülött antropológia) módszertanában.

A 20 század eleji etnográfiák mellőzték a vizsgált témák nemi aspektusát, a férfiak által dominált területeket a társadalmi élet kizárólagos helyszíneiként kezelték. Az első antropológusnők már a harmincas évektől kezdődően olyan, korábban ignorált társadalmi jelenségek felé fordultak, amelyek minden társadalomban meghatározzák a nők életét: család, gyermeknevelés, betegség. Majd elkezdtek reflektálni a terepmunka gendered jellegére is. A nő kutatók két tipikus reakciója a nemileg szegregált világokra, amelyekkel a terepen találkoznak:

1. Feminin érdeklődés és női - genderalapú - szolidaritás a kutató és a kutatottak között, ennek következtében a kifejezetten női témák kerülnek előtérbe és a reprezentáció módjában is hangsúlyos marad a női hang (lecriture feminine). A legszebb példa Marjorite Shostak monográfiája a kung nőkről.

2. A gender szempontok szándékos kizárása vagy háttérbe szorítása: a nő kutatók egy része kerüli a terepen a kifejezetten női életvilágokat, ugyanazokat a kérdéseket vizsgálják, mint férfi kollégáik. Egyesek közülük belátják, hogy munkájukban a nemük által meghatározott aspektusok domborodnak ki. Ne feledjük, vannak olyan terepek és olyan témák, amelyekhez nő kutatók jobban hozzáférnek, mert a vizsgált társadalmakban többnyire vagy kizárólag női tudásnak, dimenziónak minősülnek. (Lásd bővebben Reinharz, 1992.)

 

A terepen kiépítendő kapcsolatok szempontjából fontos, hogy a kutató tudatosan készüljön fel, gondolja végig, mire képes, és mire nem, majd a terepmunka közben is álljon meg néha, és gondolja át, milyen kapcsolatokat sikerült kialakítania, és kikhez nem talált még utat; akikkel kapcsolata van, milyen szerepben látják, és ez miként hat arra, amit és ahogyan elmondanak neki.

 

A terepmunka technikája: a megfigyelés

 

Már a terepmunka klasszikusai is felhívták rá a figyelmet: a terepmunkát elkezdeni a legnehezebb. Vagyis kitalálni, hogy mit mond a kutató magáról, arról, hogy miért szeretne „betolakodni" mások magánszférájába. Vonzóvá kell tennie vállalkozását a kutatás terepén: ezt vagy segítséget kérve teheti, vagy úgy, hogy egyeseket beavat, partnerévé tesz. Ők lesznek azután a kutatás helyi partnerei - akiket az irodalom leggyakrabban „kulcsadatközlőknek" hív. Míg mások, akikkel véletlenül, ritkábban vagy nagyon is célzott módon találkozunk, a kutatás „eseti adatközlői". A terepmunkát végző kutató egyik legfontosabb feladata, hogy stabil, megbízható kapcsolatokat építsen ki a terepen, majd pedig fenntartsa ezeket. E nagyon is személyes vállalkozás nehézségeiről és fontosságáról máig talán a legszebb és leghitelesebb beszámoló White Utcasarki társadalmának módszertani utóhangjában olvasható (White, 1999).

Kik a jó „kulcsadatközlők"? Általában nem a formális vezető szerepben levő emberek. Minden közösségben vannak viszont informális tekintélyek, akik az átlagnál több ismerettel rendelkeznek a közösség múltjáról, aktuális viszonyairól. Őket úgy találjuk meg, ha ráhagyatkozhatunk a helyi irányításra, előbb vagy utóbb elküldenek minket hozzájuk. De ugyancsak nagy segítségünkre lehetnek a közösségben marginális helyzetben levők, akik helyzetükből fakadóan erőteljesebben reflektálnak azokra a viszonyokra, amelyeket mások adottaknak, „normálisnak" fogadnak el. (Ilyenek lehetnek az etnicitás kutatói számára az interetnikus vagy „vegyes" házasságban, családban élő emberek.) A kutató stabil partnereinek harmadik kategóriája személyes adottságaiból következik, ez esetben a kutató a hozzá hasonló biográfiával és tapasztalatokkal rendelkezők helyi csoportjából választ magának barátot, aki munkájában is segítségére lehet.

A terepmunkának két (esetenként három) szakasza van: az első az ún. strukturálatlan érdeklődés vagy terepbejárás szakasza: ez után születik meg általában a konkrét kérdéseket és módszereket rögzítő kutatási terv. A második a strukturált szakasz, amikor amit megfigyelünk és leírunk, bizonyos kérdésekre és szempontokra összepontosít (kollektív vagy többterepű kutatás esetében a megfigyelés szempontjait írásban rögzítjük). Jó esetben harmadszor is visszatérünk a terepre, azokkal a nagyon konkrét kérdésekkel vagy dilemmákkal, amelyek az empirikus adatok elemezése és értelmezése nyomán még nyitva állnak előttünk. Terepmunkára gyakran csak a kutatások első, előkészítő szakaszában kerül sor. Vannak azonban témák, amelyek a kutatás teljes menetében kifejezetten terepmunkát igényelnek. Babbie szerint ezek elsősorban attitűd- és magatartásvizsgálatok, amelyek tárgyukat a maguk természetes közegében tudják legjobban megragadni, avagy azok a közösségtanulmányok, amelyek bizonyos társadalmi történések/jelenségek időbeni alakulását vizsgálják (Babbie, 1998). A Lofland által az Analyzing Social Settingsben megnevezett témák, fókuszpontok közül a legfontosabbak: 1. jelentések; 2. eljárásmódok (értsd: viselkedés); 3. találkozások, interakciók; 4. kapcsolatok, szerepek; 5. kis csoportok (gangek, brigádok); 6. szervezetek (iskolák, vállalatok); 7. települések (Lofland, 1971; Babbie, 1998).

A terepkutatás e tárgykörökben olyan jelenségeket képes felderíteni, rögzíteni, illetve a leírásukat lehetővé tenné, amelyeket más módszerekkel, például interjúval vagy kérdőívvel biztosan nem tudnánk meg.

 

Mire figyel, mit rögzít az etnográfus tekintete?

• az első benyomásokat, szagokat, színeket, méreteket és mindazt, ami később is furcsának tűnik. E tekintetben az etnográfus megfigyelő nem különbözik a turistától;
• a fontos kollektív eseményeket, amelyek kiválasztása, aprólékos megfigyelése és leírása a résztvevő megfigyelést végző kutató egyik legfontosabb feladata;
• a rutinszerű, ismétlődő dolgokat, amelyek a mindennapi életet alkotják, és amelyekről gyakran nincsenek is történetek, hiszen a közösség tagjai számára magától értetődő, hogy ezt teszik, és úgy teszik;
• spontán beszédeseményeket, amelyek gyakran a kutatott kérdések helyi beszédmódjaihoz, megközelítéseihez viszik közelebb a kutatót.

 

A terepmunkát végző kutató nemcsak megfigyel, hanem kérdez is, illetve beszélget a kutatott közösség tagjaival. Ezek a beszélgetések gyakran strukturálatlanok, vagy csupán egy-egy, bizonyos helyzetekben aktuálissá vált/tett aspektusára kérdeznek rá a vizsgált problémának. Általában nem készül róluk hangfelvétel, ezért nem az interjúk között, hanem a terepnapló részeként kezeljük őket. (A terepmunkamódszerről magyarul legutóbb Letenyei László írt egy ehhez hasonló módszertani kézikönyv számára fejezetet, Letenyei, 2003.)

 

 

A megfigyelések rögzítése: terepjegyzetek, terepnapló

 

A nagyon is személyes tapasztalatok és megfigyelések adatokká alakítása, vagyis leválasztása a személyes tapasztalatokról és beemelése a mások számára is hozzáférhető információk közé a terepjegyzetekkel kezdődik, majd a terepnaplóval folytatódik. A tudományos vállalkozás végterméke, a tanulmány vagy monográfia ezekre a korábbi írásos anyagokra, dokumentumokra támaszkodik. Az antropológiában és szociológiában hosszú ideig egyaránt elhanyagolták a terepmunka írásos dokumentálásával kapcsolatos módszertani kérdéseket. Szinte sehol nem tanítják, hogyan kell jegyzetelni, terepnaplót írni. A szakma komoly művelői úgy tartották, sőt nagy részük ma is úgy tartja, hogy ez magánügy, amiről nem kell beszélni. Kivételt ez alól egy korai Lofland-könyv jelent (Lofland, 1971), amely újabb kiadásokat és fordításokat is megért, s amely után Emerson ad igazán alapos fogódzókat a terepmunka dokumentálásához (Emerson, 2001; Emerson-Fretz-Shaw, 1995)

A megfigyelések rögzítésére mindketten két, egymástól jól megkülönböztethető műfajt javasolnak: a terepjegyzeteket vagy feljegyzéseket és a terepnaplót. Az előbbi a megfigyeléssel egy időben készülő emlékeztető jegyzeteket jelöli, és amellett, hogy konkrét adatokat, szófordulatokat, rövid idézeteket rögzít, az emlékeztetés a legfőbb funkciója. Vannak helyzetek, amelyekben ezt nyíltan lehet csinálni, máskor viszont titokban. A terepnapló ezzel szemben több-kevésbé megszerkesztett szöveg, leírás. Fontos, hogy a terepnapló napi rendszerességgel követi a megfigyeléseket, extenzív, nem koncentrál még a téma bizonyos vonatkozásaira, hanem megpróbál mindent rögzíteni, ami fontos, hasznos lehet. Nem kell koherensnek, konzisztensnek lennie.

Elsősorban a megfigyelt helyzeteket, eseményeket rögzíti a lehető legnagyobb részletességgel és mélységben - ebben a tekintetben erénye tehát az objektivitás -, de mivel egy saját élettörténete és szakmai felkészültsége által meghatározott személy végzi a feljegyzést, illetve leírást, a termék bizonyos mértékig elkerülhetetlenül szubjektív. Az egyik fontos kérdés, hogy ezt a szubjektivitást milyen mértékig kell/érdemes kiszűrni a leírásokból. Van olyan álláspont, amely szerint külön és a lehető legobjektívebb módon kell rögzíteni a megfigyelt eseményeket, azok résztvevőit, mozzanatait, körülményeit stb. Mert csak ezeket a nagyon objektív és aprólékos leírásokat lehet az etnográfiai elemzés során adatként kezelni. Mások szerint: a leírások már eleve egyféle perspektívából mutatják be a világot, a megfigyelt események, közösségek szerzőhöz kötött reprezentációi (authored represeantions of ongoing social life, Emerson, 2001, 132.). A szubjektivitást nem lehet és nem is kell kizárni a terepnapló írásából, ez pedig éppúgy megengedettnek tekinti a szelekciót, mint az értelmezés elsődleges formáit.

A leírás időperspektívája lehet retrospektív - a befejezett cselekvés végpontja felől nézünk vissza - vagy tudósításszerű - az események időrendjét követi, illetve azt a folyamatot, ahogyan a megfigyelt jelenségek nagyobb mélységei bontakoznak ki a kutató előtt. Stílusa inkább deskriptív, mint teoretikus, konkrét, plasztikus és semmiképp sem általánosító. (Elméleti magyarázatainkat, ha eszünkbe jutnak ilyenek naplóírás közben, elválasztjuk a napló kronologikus, leíró rendjétől.)

Mit rögzítsünk? A kérdésre a legkézenfekvőbb válasz: azt, amit megfigyeltünk (lásd fentebb), kollektív eseményeket, rítusokat, azokon belül próbáljuk a jelentésüket a résztvevők különböző csoportjai szempontjából rögzíteni. Minden esetben fontos a megfigyelt dolgokat személyekhez kötni, ily módon elkerülhető lesz a túláltalánosítás. Azontúl rögzítsük a rendszeres, de nem rituális interaktív helyzeteket, a terepen előttünk zajló beszélgetések tartalmát, résztvevőit, illetve a kutató beszélgetéseit másokkal. Figyeljünk a mindennapi rutinra, és annak során melyek azok a momentumok, amelyekben észre lehet venni a kutatott kérdés/téma spontán megjelenését.

James Clifford Terepjegyzetekről szóló munkájában (Notes on [Field]notes) az írás, illetve dokumentálás három formájáról beszél:

1. feljegyzésekről (inscription): cél a társadalmi diskurzus fontos elemeinek rögzítése, emlékeztető szavak, mondatok, amelyek segítségével rekonstruálni lehet;

2. átiratokról (transcription): az antropológus az általa feltett kérdésre adott válaszokat rögzíti. Malinowski életművének jelentős része ilyen leírásokból, jegyzetekből származik. Valamint leírásokról,

3. melyek a megfigyelt valóság többé-kevésbé koherens leírásai, az etnográfiák empirikus szövegbázisát alkotják (Clifford, 1990).

 

A terepmunkával kapcsolatban a többi kvalitatív módszernél is élesebben merülnek fel a kutatást övező politikai, etikai kérdések: az, hogy a kutató miként kezeli a terepmunka során és utólagos reprezentációiban saját relatív státuselőnyét, hatalmi helyzetét a kutatottakhoz képest, valamint az, hogy végül is kinek a hangján szólal meg. A „from the native point of view" (a bennszülöttek szemszögéből) posztulátuma (Geertz) akkor válik bonyolulttá - különösen konfliktusok vagy erőteljes érdekellentétek esetében -, ha egymással összeegyeztethetetlen bennszülötti perspektívák állnak szemben egymással. Közösségkutató antropológusok és szociológusok nagyjából mind egyetértenek azzal, hogy a kutatónak a társadalom által elnémított, hatalmi intézményeiből kizárt vagy alulreprezentált csoportok szószólójának kell lennie. Ez az álláspont sokkal bonyolultabb lett azóta, amióta a marginalizált, elhallgatott csoportok is rendelkeznek saját politikai vagy civil társadalmi reprezentációval (Emerson, 2001, 143.).

 

Irodalom

Gupta, Akhil - Ferguson, James (eds.) (1997): Discipline and Practice: „The Field" as Site, Method and Location in Anthropology. In: A. Gupta - J. Ferguson (eds.): Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of Field Science. Berkley, University of California Press, 1-45.

Babbie, Earl (1998): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. 10. fejezet. A terepkutatás. Budapest, Balassi, 301-336.

Clifford, James (1990): Notes on (Field)notes. In: Sanjek, Roger (ed.): Fieldnotes. The Makings of Anthropology. NY, Cornell University Press, 47-70.

Emerson, Robert M. (2001): Fieldwork Practice. Issues in Participant Observation. In: Emerson, Robert M.: Contemporary Field Research. Prospect Heights, Illinois, Waveland Press, 113-151.

Emerson, Robert M. - Rachel I. Fretz - Linda L. Shaw (1995): Writing Ethnographic Fieldnotes. Chicago, University of Chicago Press.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez és A bennszülöttek szemszögéből: Az antropológiai megértés természetéről. In: Niedermüller Péter (szerk.): Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 126-170 és 200-216.

Hann, Chris M. (1980): Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press (Changing Cultures series).

Letenyei László (2003): Résztvevő megfigyelés. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan. 73-95.

Lofland, John (1971): Analysing Social Settings. A Guide to Qualitative Observation and Analysis. Belmont, CA, Wadsworts.

Malkki, Liisa H. (1997): News and Culture: Transitory Phenomena and the Fieldwork Tradition. In: Gupta, A. - Ferguson, J.: Anthropological Locations, 86-101.

Marcus, George (1995): Ethnography In/Of the World System: the Emergence of Multi-sited Ethnography. Ann. Review of Anthropology, 24 (1995), 95-117.

Reinharz, Shulamit (1992): Feminist MEthods in Social Research. New York, Oxford University Press.

Sanjek, Roger (ed.) (1990): Fieldnotes: The Making of Anthropology. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Stewart, Michael (1993): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, T-Twins.

Vörös Miklós - Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 395-416.

Whyte, William Foote [1955] (1999): Utcasarki társadalom. Budapest, Új Mandátum, különösen: 301-408.

5. B. Interjús módszerek és technikák (Kovács Éva)

A kvalitatív kutatások egyik alapvető forrása az interjú, azaz valamilyen szóban elhangzó szöveg, melyet a kutatott társadalmi csoport egy vagy több tagjával, a kutatott társadalmi jelenséget megtestesítő szereplőkkel készítünk külön-külön vagy csoportosan, különböző technikák segítségével.

Elsőként érdemes tehát szétválasztanunk a készítéskor alkalmazott technikát az alkalmazását megalapozó módszertől és a módszer mögött meghúzódó társadalomelméleti és filozófiai alapoktól. Másodszor, azt is rögzítenünk kell, hogy a választott interjús technikák nagyban függtek és függenek ma is egyrészt az adott kutatás kérdésfeltevéseitől, másrészt pedig attól, hogy a kutató mit tekint a társadalmi jelenségek „elemi egységének". (Lásd még a társadalom mint szöveg fejezetet) Az alábbi fejezetben három fő típust tárgyalunk: a strukturált mélyinterjút, a fókuszcsoport interjút és a narratív interjút.

 

a) Oral history interjú és narratív interjú

A narratív interjú szintén több évtizedes múltra tekint vissza. Szülőanyja az oral history volt, mely az 1920-as évektől kezdődően, erős politikai indíttatással forradalmasította a történeti kutatásokat. Új forrást emelt be a történészi vizsgálódások fókuszába: az interjút. Módszertanilag kezdetben kevéssé kidolgozott technikákkal arra törekedett, hogy a történelem underdogjainak (az indiánoknak, a kisebbségeknek, a munkásságnak stb.) - melyekről nem rendelkeztek hasonló mennyiségű történeti forrással, mint más társadalmi csoportokról - társadalomtörténetét feltárja. Talán az indíttatásból is következően az oral history általában máig azoknak a társadalmi rétegeknek az élet- és mentalitástörténetét kutatja, melyekről nincs társadalomtörténeti tudásunk. Az oral history kelet-európai recepciójára is jellemző, hogy olyan történelmi eseményeket és társadalmi csoportokat kutat, melyekről nincs más hasonló jellegű forrás. Az interjúalanyok így elsősorban - akár a strukturált interjúnál - „adatközlők", akiknek az emlékezetén (élményeinek felidézésén) keresztül addig ismeretlen történelmi események, összefüggések rekonstruálhatók. Ilyen céllal készültek monográfiák például az 1956-os forradalom „fehér foltjairól", illetve a közép-európai soáról.

Éppen a módszertani kidolgozatlanság és a történelmi „tények" rekonstruálására való törekvés, az „objektív" élettörténet előfeltételezése az amúgy gazdag ismeretanyagot szolgáltató oral history korlátja. Egyfelől, hogy a várakozásokkal ellentétben ez az interjús módszer sem teszi lehetővé annak megválaszolását, mi is történt valójában (Kovács A., 1992). Másfelől azt, hogy a módszer nem reflektál (mert nem is kérdése) az emlékezet, az élmény és az egykori esemény közötti különbségre, azaz arra a folyamatra, ahogy a szubjektum - tudattalanul - a múltjából a „megőrzendőt" az „emlékezetre méltót" kiválasztja. Éppen ezért az oral history megújítói - Bartlett immár klasszikus művére támaszkodva (Bartlett, 1932) - is elismerik, emlékezetünk úgy működik, hogy a korábbi élményeket a jelen perspektívájából szelektáljuk, és újra- és újra interpretáljuk, vagyis nem az egykori „objektív" valóságot (s végképp nem az igazságot) idézzük fel. Mindemellett látni kell, hogy az oral history szemléletmódjába nem épült be a mai, fenomenológiai szemléletű társadalomtudomány azon elképzelése, amely szerint az emlékezés, az élményeknek felidézésre való méltatásával identitásunk is az emlékezésben, a dolgok emlékezésre méltatásában keletkezik.

Az oral history fenti hiányosságainak meghaladására, a módszer és az interjú mint forrás filozófiai, társadalomelméleti és lingvisztikai újraértelmezésére tett kísérletet az 1970-es évektől kezdve az élettörténet-kutatás, mely a hermeneutikai esetrekonstrukciós elmélet kidolgozásával új keretek között készítette és elemezte az interjúkat. Tudatosan kereste a kapcsolatot a személyes és a társadalmi között, választ akart találni a nemzedéki váltások és az emlékezet közötti kapcsolat kérdésére, a reflexív társadalmak és az élettörténet összefüggéseire. A módszer mára szakdiszciplínává vált, és a francia és a német szociológián keresztül az angolszász társadalomtudományokat is meghódította.

A biográfiakutatás, lassacskán elszakadva a történeti és emlékezetkutatásoktól, elméletileg inkább a filozófiában és az irodalomelméletben megújuló narratológiában fedezte fel kapcsolódási pontjait (Oevermann, 1979, 1983; Rosenthal, 1986, 1989; Schütze, 1983). A biográfiakutatás a rendszerváltás utáni Kelet-Európában szükségszerűen találta meg új kutatási irányait a politikai és társadalmi átmenet, a közelmúlt élettörténeti rekonstrukciója, az identitáspolitika témáiban (lásd pl. Breckner-Kalekin-Fischman-Miethe, 2000). E módszer szerint élettörténet, emlékezés és identitás (önbemutatás) egymással szorosan összefonódó fogalmak.

Az oevermanni objektív hermeneutikán alapuló és Schütze, majd Rosenthal által kidolgozott narratív élettörténeti interjúkat készítő és az abban nyert szöveg hermeneutikai esetrekonstukciójával dolgozó módszer alapgondolata, hogy ha olyan interjút készítünk, melyben az életrajzi elbeszélő maga strukturálhatja élettörténetének elbeszélését, akkor a keletkező szöveg egyszerre hordozza a felidézett múlt emlékeit és a jelen perspektíváját is. „Ha az életrajzi elbeszélést olyan társadalmi konstrukciónak fogjuk fel, amely egyszerre foglalja magában a társadalmi valóságot és az alany élményvilágát, azzal a kérdéssel kell szembenéznünk: miképpen rekonstruálhatunk egy olyan társadalmi struktúrát, amely az élettörténeti tapasztalatok és a társadalmilag meghatározott sémák interakciója során újra és újra megfogalmazást nyer, és eközben meg is változik." (Rosenthal, 1995)

Az interjús helyzetben keletkező szöveg alapja a „világot megtapasztaló léten" nyugvó átfogó életrajzi konstrukció. Az életrajzi konstrukció, bár folytonos változásban van, mégis stabil szerkezet. A szöveg létrehozása folyamán a háttérben láthatatlanul meghúzódva kezeskedik azért, hogy a pillanatban és a pillanatnyi interjúzás révén keletkező szöveg ne legyen véletlenszerű, önkényes. A bemutatandó epizódok kiválasztását a pillanatra, a helyzetre is reflektálva ez az átfogó szerkezet határozza meg.

 

Általában akkor készítünk élettörténeti interjúkat, ha

1. egy társadalmi jelenség individuális reprezentációját, szubjektív megélését;

2. személyes és csoportos identitást;

3. társadalmi emlékezetet kutatunk.

 

Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. az interjúkészítési módszer következetes betartására, azaz olyan interjús környezet kialakítására, mely kedvez az élettörténeti elbeszélésnek;

2. az interjúer személyére, professzionális felkészítésére;

3. a szöveghű interjúleírásra, amely az elemzés alapját adja;

4. az időkeretekre, hiszen szokatlanul részletes elemzést, s ehhez alapos interdiszciplináris felkészültséget követel (az interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika mellett a pszichoanalízis és az irodalomtudomány köréből is).

 

 

Hogyan készítsünk narratív (élettörténeti) interjút?

Kapcsolatfelvétel

Az élettörténeti elbeszélés - szemben a másik két bemutatott interjús technikával - nem hasonlít a szokványos kommunikációs aktusokhoz. Csak nagy ritkán, kivételes alkalmakkor fordul elő, hogy valakinek az egész életünkről „egy ülésben" számot adjunk. Hétköznapi társas érintkezéseink vagy dialógusokban, vagy csoportközi kommunikációban telnek. Ezért nagyon fontos, hogy elbeszélőnk mindvégig szabad akaratából mondhassa, formálhassa elbeszélését, s már az első pillanatban többé-kevésbé világos legyen számára, mire kértük. Tehát már a kapcsolatfelvételkor hangsúlyoznunk kell, hogy hosszabb időt (több órát) vele szeretnénk tölteni, a számára lehető legkedvezőbb körülmények között. (Az ideális helyszín általában az elbeszélő otthonában egy csendes helyiség.) A kapcsolatfelvételkor világosan körvonalazzuk azt is, hogy mit kutatunk, s miért fontos ehhez, hogy őt felkeressük. Egyúttal megkérjük arra is, hogy az interjút magnetofonra vagy videóra vehessük, és később legépeltethessük. Ekkor kell azt is megbeszélnünk vele, hogy anonim módon fogjuk felhasználni a vele készült beszélgetést, avagy a hozzájárulását kérjük ahhoz, hogy a beszélgetés vagy/és a róla készült elemzés a saját neve alatt jelenhessen meg.

 

Az interjú

A találkozáskor, amennyiben szükséges, megismételjük a kutatással kapcsolatos információkat, s ezzel kijelöljük az elbeszélés tematikus keretét. Ha a kutatáshoz több interjút készítünk, akkor ügyeljünk arra, hogy ezek az információk nagyjából azonos módon hangozzanak el minden interjú esetén, ha másképp nem megy, memorizáljuk ezt az 1-2 mondatot.

Ezek után arra kérjük elbeszélőnket, hogy „mesélje el az élettörténetét". Nagyon fontos momentum itt, hogy nyitókérésünk szó szerint így hangozzék, s ne arra kérjük, hogy „meséljen az életéről", netán „foglalja össze életpályáját". Utóbbi kérdések ugyanis nem teszik lehetővé az elbeszélőnk számára, hogy saját „vezérfonalát" megalkossa, s annak segítségével megélt életét egy történetbe foglalhassa. Bevezetőnkkel olyan atmoszférát kell teremtenünk, mely az elbeszélő esetleges szégyenérzetét és szemérmét feloldja, és szívesen kezd magáról mesélni.

Az interjú két részre bomlik. Az első az élettörténeti nagyelbeszélés, más szóval főnarratíva. Ebben a részben elbeszélőnk szabadon meséli élettörténetét, nekünk pedig az a feladatunk, hogy ebben mind jobban segítsük, lehetőleg nem verbális eszközökkel, hanem figyelmünkkel, buzdító tekintetünkkel, azaz az elbeszélés együtt érző, ám néma követésével (Schütze, 1983). Ez nem kis erőfeszítést igényel az interjúertől, hiszen a hétköznapi kommunikációs sémák eleinte még benne is erősen működnek: szívesen kisegítené egy-egy szóval, kérdéssel, kommentárral az elbeszélőt, amikor az megakad vagy szünetet tart. Alapszabály, hogy ezt nem tehetjük, mert ezzel ismét csak megakadályoznánk az elbeszélőt - esetleg épp elejtett - „vezérfonalának" megtalálásában és a történetszövés folyamatában. Vegyük tehát tudomásul, hogy az élettörténet-mesélés is komoly (identitás- és emlékezeti) munka, melyben az elakadások, a szünetek természetesek, s arra szolgálnak, hogy az elbeszélő a felidézett vagy felidézésre váró élményhez való viszonyát kialakítsa. A csendtől tehát nem kell félni, a csendek az élettörténet fontos szervezőelemei. A főnarratíva magától zárul le, s rendszerint jól felismerhető módon: elbeszélőnk annyit mond, hogy például „hát ez volt az élettörténetem"; „hát egyelőre ennyi, kérdezzen".

A főnarratíva változatos hosszúságú és szerkezetű lehet: az ötperces tudósítástól a két-három órás elbeszélésfolyamig.

Ahhoz, hogy narratív módon tudjunk kérdezni, és az első szakaszból a második szakaszba léphessünk, az élettörténeti elbeszélés alatt jegyzetelnünk kell. (Ezt egyébként érdemes már az interjú elején tisztáznunk, például így: „Az interjú elején nem fogok kérdéseket feltenni, hanem azt szeretném kérni, hogy minél szabadabban mesélje el az élettörténetét nekem. Közben néha jegyzetelni fogok, hogy a kérdéseimet később feltehessem.") A jegyzetelésnek szintén külön szabályai vannak. A főnarratívát egyfajta menüként, ajánlatként is felfoghatjuk: olyan történetek soraként, melyekről elbeszélőnk szívesen mesél. Így tehát azokat a megemlített eseményeket, utalásokat, értékeléseket rögzítjük, amelyekről az az érzésünk, hogy elbeszélőnk csak futólag utalt rájuk, de nem idézte fel a velük kapcsolatos emlékeit. Ezeket az eseményeket lehetőleg szó szerint jegyzeteljük, hogy a visszakérdezéskor az elbeszélő saját szavaival tehessük fel kérdéseinket. Ennek az az előnye, hogy nem szakítjuk ki saját kontextusából az élményeket.

A második szakaszt a narratív utánakérdezés szakaszának nevezzük. A főnarratíva lezárulása után jegyzeteink alapján - abban a sorrendben és azokkal a szavakkal, ahogy elhangzottak - elbeszélést generáló kérdéseket teszünk fel. Például: „Utalt rá, hogy gyermekkorában a Mamóka nevelte [szó szerinti jegyzet]. Kérem, meséljen erről bővebben! " Mivel ebben a szakaszban is narratívaként értelmezzük az elbeszélő által mondottakat, nem tehetünk fel eldöntendő, vagy - az angolszász és a német irodalomban egyszerűbben csak - W-ként jelölt kérdéseket (hol, mikor, kivel, miért?), mert azokra nem elbeszéléseket, hanem adatokat, magyarázatokat és értékeléseket fogunk válaszul kapni.

A narratív utánakérdezés elsődleges célja tehát az, hogy bizonyos életszakaszokról hosszabb és részletesebb elbeszéléseket nyerjünk, mint amilyeneket a főnarratívában kaptunk. Nem kell attól tartanunk, hogy ettől az interjú végtelenné duzzad, hiszen az elbeszélés általában körkörösen halad, azaz a belülről kibontott történetek aztán ismét egymásba fűződnek, s a jegyzetekben rögzített későbbi eseményeket és magukba foglalják. Az utánakérdezés általában 1-3 órán át tart.

Előfordul, hogy kutatásunkhoz szükségünk van pontos adatokra, illetve olyan eseményekről, élményekről és attitűdökről is információkhoz szeretnénk jutni, amelyek sem a főnarratívában, sem a narratív utánakérdezés alatt nem kerülnek szóba. Ezeket a kérdéseinket a narratív interjú befejezése után feltehetjük, s ha kérdőívünk van, azt - szintén az interjú után - lekérdezhetjük. Fontos, hogy mindezekre a narratív interjú után, attól jól elkülönítve kerítsünk sort, s az értelmezéskor sem keverjük majd össze a különböző módon megszerzett adatokat és információkat (lásd később).

 

Interjúgépelési szabályok

Az interjúszövegeket egy igen részletes jelölésrendszer segítségével gépeljük le úgy, hogy a beszéd minél több jellegzetességét megőrizzük.

- fél másodperc szünet

igen: elhúzva ejtett szó

((nevet)) a szalagról hallható metakommunikatív jelzés

/ a kommentált szövegrész kezdete (amire pl. a ((nevet)) vonatkozik)

nem hangsúlyosan, hangosan mondott szöveg kiemelése

ige- félbeszakadó szöveg

(...) a leírásból valami kimarad, mert nem érthető, kb. a szöveghosszal

arányos terjedelemben

(nem) bizonytalanul érthető szöveg jelölése

igen=igen a szokásosnál gyorsabb összekapcsolás

 

 

IRODALOM

Bartlett, F. C. (1932): Remembering. Cambridge, 1977.

Breckner, R. - Kalekin-Fischman, D. - Miethe, I. (2000): Biographies and the Division of Europe. Opladen.

Oevermann, U. u.a. (1979): Die Methodologie einer „Objektiven Hermeneutik" und ihre allgemeine forschungslogische Bedeutung in den Sozialwissenschaften. In: Soeffner, H. G. (Hg.): Interpretative Verfahren in den Sozial- und Textwissenschaften. Stuttgart. 352-434.

Oevermann, U. (1983): Zur Sache. Die Bedeutung von Adornos methodologischem Selbstverständnis für Begründung einer materialen soziologischen Strukturanalyse. In: L. V. Friedeburg - J. Habermas (Hgg.): Adorno Konferenz, 1983. Frankfurt am Main.

Rosenthal, G. (1989): The Biographical Meaning of a Historical Event. In: International Journal of Oral History.

Rosenthal, G. (1995): Erlebte und erzählte Lebensgeschichte, Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen. Campus, Frankfurt-New York.

Schütze, F. (1983): Biographieforschung und narratives Interview. Neue Praxis, 13., 283-294.

 

 

 

Strukturált mélyinterjú, illetve vezérfonal-interjú

Az első típus „válaszadót", „adatközlőt" lát a válaszoló szubjektumban, azaz annak komplex személyiségétől, identitáskonstrukcióitól eltekint, és arra a véleményre, tudásra koncentrál, amelyet tőle remél megismerni. A kutatás kérdései nem a szubjektumra, a társadalmi jelenségek individuális megélésére vonatkoznak, hanem általában pontosan lehatárolt részproblémákra. Ebben az értelemben a strukturált mélyinterjú elméleti háttere és módszertani célkitűzései nem különböznek lényegileg a statisztikai adatokkal, levéltári forrásokkal vagy néprajzi tárgyakkal dolgozó társadalomtudományos kutatásoktól. Az interjú - noha szubjektív válaszokból épül fel - nem a szubjektum társadalmi beágyazottságának feltárására irányul, hanem a „külső" társadalmiasultság közelebbi megismerésére. A strukturált mélyinterjú során meg akarunk valamit tudni az emberektől, s nem az emberekről.

A módszer két sarkalatos ponton szűkíti kutatása tárgyát: az interjú külső strukturálásával, vezérfonalra fűzésével kizárja a perszonális reprezentáció lehetőségeit (és természetesen elemzési nehézségeit), másfelől, az egyéni interjús helyzet megteremtésével az interperszonális reprezentáció dinamikájából fakadó komplikációkat is elkerüli.

 

Általában akkor készítünk strukturált mélyinterjút, illetve vezérfonal-interjút, ha

1. más források vagy korábbi ismeretek hiányában a kutatás heurisztikus eredményekkel kecsegtet (Solt, 1998);

2. más módon nem gyűjthetők össze adatok, információk stb. a vizsgált társadalmi jelenségről;

3. vélemények, vélekedések, tudásformák, értékbeállítódások a kérdőíves vizsgálatokénál finomabb elemzése a cél.

 

A strukturált mélyinterjú legnagyobb veszélye, hogy

1. épp az előzetes, külső struktúrából következően - mégsem jut heurisztikus eredményekhez, csupán előzetes feltevéseinek illusztrálására (és nem bizonyítására) alkalmazza az interjús szövegrészeket;

2. sem készítésének sem elemzésének nincs kidolgozott technikája és módszertana, így eredményessége nagyban függ az egyedi kutatói kvalitásoktól (Heltai-Tarjáni, 2004).

 

A módszerről részletesebben, lásd:

Seidman, Irving (2002): Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

Kvale, Steinar (2005): Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest, Jószöveg Műhely. A 7, 8, 9. fejezetek, 129-175.

Heltai Erzsébet - Tarjáni József (2004): A mélyinterjú készítése - és az elkövethető hibák forrásai. In: Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 502-543.

 

Csoportinterjú: az akcionalizmustól a fókuszcsoportig

A csoportos interjú sem új keletű, már a hatvanas évek baloldali francia szociológiája (sociologie de l'action) alkalmazta a társadalmi mozgások feltárásához. Ez a szociológia arra törekedett, hogy megértse a szubjektum részvételét - a társadalmi mozgásokat és a megélt „terveket" - a társadalmi cselekvésben (Touraine, 1971). Ez a módszer - ahogy a neve is sugallja - a kutatás és a policy határmezsgyéjén mozog: az a feltevése (és gyakran missziója is), hogy a csoportos interjú (illetve más csoportos helyzetek) segítségével a társadalmi mozgásokat a megélt „tervek" irányába tudja kanalizálni. Elsősorban a civil társadalom és a mozgalmak (különösen a szakszervezeti mozgalom) kutatásában alkalmazták sikeresen az akcionalizmust. (Magyar példát hozva: akcionalista - a szociológiai intervencióra alapuló - kutatást végzett a Touraine-tanítvány Hegedűs Zsuzsa 1990-ben, a taxisblokád idején, melyből azonban publikáció sajnos nem született.)

Nagy múltra tekint vissza a másik népszerű interjús technika, a fókuszcsoport-interjú is. Ez a technika azonban - mindeddig legalábbis - nem a szociális érzékenységre, a baloldali „társadalommérnöki" hivatástudatra vagy valamilyen tudományos elméletre rezonál, hanem elsősorban a piacra. Először az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazták a második világháború idején, annak felderítésére, hogyan hatnak a propagandafilmek a civil lakosságra. Később a fogyasztói kultúra kiszélesedésével a kvalitatív típusú gazdasági és politikai marketingvizsgálatok alapvető technikájává vált, és komoly tudományos bázist dolgozott ki az utóbbi két évtizedben (David Morgan és mtársai).

 

Általában akkor készítünk csoportos interjút, ha

1. a csoporton belüli interakció feltárását tűztük ki célul;

2. a közvélemény reprezentációjára vagyunk kíváncsiak (a tévénézőtől a falusi kocsmáig, vagy egy ház lakóközösségéig, H. Sas, 2002.);

3. fogyasztói szokásokat elemzünk.

A célcsoport megfelelően kiválasztott tagjait közös beszélgetésre invitálják egy bizonyos témáról. A kutatás tárgya a résztvevők egymással folytatott verbális és nem verbális interakciója. A cél a különféle - tudatos és tudattalan - beállítódások, attitűdök feltárása. Ez a technika is rendkívül érzékeny

1. a csoportok megfelelő összeállítására;

2. a jó verbális készségű, felkészült, empatikus és teherbíró moderátor kiválasztására;

3. a beszélgetést követő körültekintő - több diszciplínában (interakcionalista szociológia, társadalomlélektan, pszicholingvisztika stb.) is alapos jártasságot követelő - elemzésre.

 

A módszerről részletsebben lásd:

Obláth Márton: Fókuszcsoport. (ugyanitt)

Siklaki István: A fókuszcsoport. Kézirat.

Vicsek Lilla (2006): A fókuszcsoport. Budapest, Osiris Kiadó.

Vicsek Lilla (2004): A fókuszcsoportos vizsgálat kimenetelét befolyásoló tényezők. Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan, 477-498.

 

5. C. A fókuszcsoport (Oblath Márton)

1. Mire jó a fókuszcsoport?

Az interjúk egyik nagy műfaji csoportja a társadalomtudományos csoportinterjú, ennek leggyakrabban alkalmazott típusa a fókuszcsoport. A klasszikus fókuszcsoportban egymást korábbról nem ismerő, kifejezetten az adott alkalomra toborzott és kiválasztott 8 (vagyis legalább 6 és legfeljebb 12) fő vesz részt, akik kontrollált körülmények között (detektívtükörrel vagy zárt láncú videohálózattal, hang- és képrögzítésre alkalmas, világos és barátságos teremben, egy asztalt körbeülve) találkoznak, és egy moderátor (és olykor egy moderátorasszisztens) támogatásával a kutató által meghatározott témákról 90 percen keresztül beszélgetnek. Ezért cserébe rendszerint valamilyen honoráriumban részesülnek. (A paraméterek szigorú felfogását képviseli O'Donell [1988] és Greenbaum [1998], velük szemben Vicsek [2006] megengedőbb, gyakorlatiasabb felfogást vall.)

A fókuszcsoport tehát különbözik a kávéházi beszélgetéstől, az iskolai órától, a vezetőségi üléstől vagy a Mónika show-tól. A fókuszcsoport célja csupán a megismerés, és önmagában nem alkalmas döntéshozatalra, konfliktuskezelésre vagy terápiás segítségnyújtásra, nem célja a résztvevők oktatása, felvilágosítása, netán szórakoztatása. Olyan társadalomtudományos adatgyűjtési módszer, amely a vélekedések interakcióján (jellemzően vitahelyzeteken) keresztül igyekszik megismerni a fókuszba állított szituációk és jelenségek résztvevői/érintetti percepcióját. A konszenzusos és vitatott vélekedésminták azonosításával, az egymással versengő percepciós lehetőségek feltárásával segít megértenünk, hogy a beszélgetésben részt vevők (illetve az általuk együttesen reprezentált társadalmi csoportok) vélekedéseinek hátterében milyen motivációk, kulturális előfeltevéseknek vagy szociális motívumok állhatnak.

Más kvalitatív módszerekkel összehasonlítva a fókuszcsoport sajátossága az adatok interaktív konstruáltságából fakad (lásd Barbour-Kitzinger, 1999, 1-20.). Amikor a résztvevők felfedezik közös tapasztalataikat, megszületik a hasonlóság és otthonosság érzése, és olyan sűrű diskurzus bontakozhat ki, ahol spontánabb, érzelmileg telítettebb vélemények fogalmazódnak meg. A résztvevők egymás gondolataira építve, az elhangzó percepciókat, ötleteket korrigálva alakítják ki (vagy „hozzák felszínre") saját álláspontjukat. A fókuszcsoport differentia specificája a diszkurzív szinergia, ami miatt éppenséggel nincs is értelme a csoportinterjúkban jelentkező társas befolyásolást alapvető módszertani defektusnak tekintetnünk (vö. Krueger, 1993). Ugyanis ez a szinergia teszi lehetővé, hogy a fókuszcsoporttal olyan jelenségeket is képesek legyünk megvizsgálni

Ø amelyekről az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy nincs róla véleményük, vagy nincs elegendő személyes tapasztalatuk, ahhoz, hogy véleményt mondjanak (ez gyakori a nem tartós fogyasztási cikkek, például mosószerek vagy élelmiszerek esetében, noha az új terméket fejlesztő gyártó meg kívánja ismerni, mit s hogyan használnának a fogyasztók);

- vagy amelyek éppenséggel túl bonyolultak ahhoz, hogy segítség nélkül képesek legyünk átfogó képet alkotni róluk (például a város vagy az egészségügyi rendszer esetében, amelyek fejlesztési tervéhez vagy átalakításához a döntéshozók kíváncsiak a lakosság elvárásaira);

- esetleg olyan jövőbeli helyzetekhez kapcsolódnak, amelyekben igen bizonytalan, hogy mely körülmények és miként befolyásolhatják az emberek magatartását (például egy környezetei katasztrófa idején, amelyre válságforgatókönyveket akar kialakítani egy veszélyes üzem kommunikátora);

- vagy egyszerűen olyanok, amelyekhez egy-egy ember nehezen találja meg önállóan a szavakat (például ízlésítéletek esetében, amelyekre a marketingesek csomagolásterveket és reklámkampányt alapoznának).

Egyesek vitatják a diszkurzív szinergia jelentőségét, és inkább azt hangsúlyozzák, hogy a fókuszcsoport jó kompromisszum, amely egyesíti magában a résztvevő megfigyelés (ami az interakciók megfigyelésére alkalmas) és az egyéni interjúk (ahol reflektálhatók a vélemények, és adott a kutatói közbekérdezés lehetősége) erényeit, ráadásul viszonylag nagy létszámú sokaság vélekedéseit képes viszonylag rövid idő alatt dokumentálni (Morgan-Spanish, 1985). Ennek az ára, hogy az adatgyűjtés nem annyira „természetes közegben" történik, és nem olyan „mélységben" végezhető el, mint a résztvevő megfigyelés és az egyéni interjúk esetében.

A jó kompromisszum azt is jelenti, hogy a klasszikus fókuszcsoport felépítését a kutatás igényei szerint módosíthatjuk a csoportlétszám vagy a csoportidő tekintetében, vagy a vezérfonal egyes összetevőinek hangsúlyosabbá tételével. Nyolc fő jelenléte általában könnyen biztosítható, és a tapasztalatok szerint ennyi ember képes megvitatni a véleményét másfél óra alatt; a résztvevők létszámának csökkentésével azonban - ami persze szűkíti a feltárható perspektívák sokféleségét - nagyobb tér nyílik a személyes tapasztalatokon alapuló véleményformálásra. (Éppen ezért, például gyógyászati eszközök használatának feltárásakor, szívesen rendeznek a piackutatók ún. minicsoportokat). Magyarországon az emberek valószínűleg hozzászoktak, hogy legfeljebb egy-másfél órát összpontosítsanak egy-egy nagyobb problémakörre, mégis dönthetünk úgy, hogy hosszabb beszélgetést szervezünk. A három-, sőt négy- vagy ötórás kiterjesztett csoportok nagyobb lehetőséget adnak a problémák körbejárására, majd kreatív feladatokkal endogén ötletek, megoldások kidolgozására. Ez költséges és munkaigényes eljárás, ráadásul ha valóban kreatív csoportként rendezzük meg a hosszú beszélgetést, szerencsésebb csak 5-6 fővel dolgoznunk (Hoffmann et al., 2000). A résztvevők száma növelhető is. Például, az ún. konszenzuscsoportokban (List, 2005) akár 16 fő is jól megfér egymással; ezek a beszélgetések rövidebbek, és céljuk elsősorban az, hogy minél többfajta vélemény összehangolási lehetőségeit térképezzük fel (például játékfilmek story boardjának finomhangolásakor.)

A csoportok felépítése tulajdonképpen a végtelenségig variálható, és ez alapján is sejthetjük, hogy a klasszikus fókuszcsoport szigorú paraméterei inkább csak hüvelykujj-szabályként követendők. Olyan normát jelentenek, amit sokszor nem is áll módunkban betartani (például egy aprófalu fejlesztési lehetőségeinek feltárásakor a résztvevők óhatatlanul ismerni fogják egymást; lehet, hogy csak olyan helyen tudjuk összehívni őket, ahol legfeljebb magnóval rögzíthetjük az elhangzottakat, és talán jegyzetelnünk is magunknak kell). Azt azonban érdemes mindig tisztáznunk, hogy miért és miként térünk el a bevett gyakorlattól, mit nyerünk és mit veszítünk az alternatív megoldásokkal.

Mind az alap-, mind az alkalmazott kutatásokban a fókuszcsoportot sokszor kombináljuk más módszerekkel (Morgan, 1996). Alkalmazhatjuk például egyéni interjúk után, és a mélyinterjús eredményeinket egy szélesebb populációra próbálhatjuk meg általánosítani a fókuszcsoport segítségével. Gyakori eljárás az is, hogy - ha már interjúkkal feltártuk a „mélyszerkezetet" - fókuszcsoporttal alapozzuk meg az érintettek számára általánosan elfogadható szolgáltatást vagy kommunikációt. Ha feltáró céllal szerveztünk fókuszcsoportot, akkor utána következő interjúkkal vizsgálhatjuk meg, hogy egy-egy tipikusnak (vagy atipikusnak) tetsző vélemény mögött milyen tapasztalatok, élethelyzetek, világnézetek állnak, s ezek miként strukturálják egy-egy személy gondolkodásmódját. Sokszor használják a fókuszcsoportot kvantitatív kutatások kiegészítéseként is, például kérdőívek tesztelésére (ellenőrizve, hogy a vizsgálandó népesség tagjai értik-e és vajon ugyanúgy értelmezik-e a survey kérdéseit), vagy például kvantitatív adatfelvételt követően, ha a statisztikai elemzéssel képzett csoportok nézeteinek gazdagabb, puhább, saját nyelven megfogalmazott véleményét is szeretnénk dokumentálni.

2. Tervezés, szervezés

Mivel a csoportbeszélgetések igen költségesek és sok szervezést igényelnek (megfelelő helyiséget, rögzítésre alkalmas technikát kell biztosítanunk; a résztvevőket utazásra kell kérni - s nem utolsósorban épp ezért - honorálnunk is kell őket), más kvalitatív módszerekkel összehasonlítva gondosabban érdemes megtervezni a kivitelezését, és előre végiggondolni, hogy miként akarjuk majd a fókuszcsoportos adatainkat elemezni. Mindenképp ajánlatos meghatároznunk, hogy hány csoportot, hol, mikor és kikkel akarunk szervezni.

Először azt kell eldöntenünk, mind az egész projekt, mind az egyes csoportok szintjén, hogy inkább standardizált kutatási stratégiát választunk, vagy inkább emergens logikával élünk (Morgan, 1996). Az előbbinél nem módosítjuk a vezérfonalat a csoportok között, és ez lehetővé teszi, hogy több különböző összetételű csoport eredményeit összehasonlítsuk egymással. Az utóbbi esetben folyamatosan finomíthatjuk a vezérfonalat, akár egy-egy csoporton belül is, majd mindig oda szervezzük az újabb beszélgetést, ahol gazdagabb új anyag felbukkanását reméljük. A standardizált logika kockázata, hogy a tervezési hibákat magunkkal cipeljük a teljes kutatás során (ezért érdemes néhány egyéni vagy egy-egy csoportinterjú segítségével előkutatást végeznünk.) Az emergens logika nagyobb felelősséget ró a moderátorra, és ezért elsősorban jól finanszírozott alapkutatásnál, vagy alkalmazott vizsgáltok esetén főként reklámok kreatív anyagainak tesztelésénél fordul elő. Ilyenkor a kreatív ügynökség és a kutatócég szorosan együttműködik, s ún. iteratív logikát követve folyamatosan tesztelik és finomítják a kommunikációs anyagokat (Síklaki, 2006).

Gyakran használt, kompromisszumos megoldás a szakaszonként történő standardizálás. A kulcsmozzanat ebben az, hogy kutatási szakaszonként előre meghatározott módon eltérő funkciójú fókuszcsoportokat szervezünk. Jellemzően az „első körös" csoportok feltáróbb jellegűek, a rákövetkezők pedig strukturáltabbak. Az egyes szakaszok önmagukban standardizáltak, és az egyik szakasz eredményei alapján dönthetünk a következő szakasz pontos felépítéséről. A kommunikációtervezéskor például először meg kell értenünk az érintettek motívumait és eddigi tapasztalatait (amihez sok projektív eszközt, esetleg kiterjesztett és/vagy minicsoportokat alkalmazunk). Az eredmények alapján kommunikációs forgatókönyveket, pozícióállításokat fogalmazunk meg. A koncepciótesztelés szakaszában erősen vitaorientált (esetleg konfliktus-) csoportok segítségével kiválasztjuk azt a stratégiát, amelyen érdemes tovább dolgoznunk, és ötleteket gyűjtünk a megvalósításához. Végül az ígéretes stratégiára megszerkesztjük a kommunikációs anyagokat, melyeket stimulusként használva teszteljük a várható fogadtatást.

Az egyes csoportok esetében meg kell határoznunk a kutatásunk szempontjából optimális homogenitás-heterogenitás arányt (Balázs et al., 2002; Vicsek, 2006). A csoporton belüli homogenitás biztosítja, hogy a résztvevők otthonosan, „egymás közt" érezzék magukat, ami fokozza a csoport közlékenységét és kreativitását. Ezért érdemes elsősorban nemek, másodsorban korcsoportok és státus szerinti homogén csoportok összeállítására törekednünk. Ugyanakkor a vizsgált népességet szegmentálva a csoporton belüli heterogenitást is érdemes kontrollálnunk, hiszen ezzel biztosíthatjuk, hogy a vizsgált szegmens minden várhatóan eltérő perspektívája képviselve legyen a beszélgetés során, vagyis ezzel befolyásolhatjuk, hogy a témánk szempontjából kulcsfontosságú viták közül melyeket folytassák le a résztvevők. (A heterogenitási paramétereket jellemzően a nagyobb életkori csoporton belüli, foglalkozási, ritkábban a kérdéses témával kapcsolatos tapasztalatok jellege szerinti megkülönböztetések jelentik.) A csoportok közötti heterogenitást nevezzük (külső) szegmentációnak. Mivel egy beszélgetés eredményét elsősorban a konszenzusos (és a konszenzusosan vitatott) megállapítások adják, a szegmentáció során azt kell végiggondolnunk, hogy az egy csoportunkban tipikus „vélekedéscsokrokat" milyen (milyen tapasztalatok felől megfogalmazott) más felfogásokkal akarjuk majd összehasonlítani. Megbízható összehasonlítást ugyanis elsősorban a csoportok (és nem különböző csoportokban elhangzó egyéni vélekedések) között végezhetünk.

Mindezek alapján már meg tudjuk becsülni, hogy egy tartalmas (kvalitásos) elemzés elkészítéséhez körülbelül hány csoportra lesz szükségünk. De a pontos számhoz két további tényezőt is meg kell fontolnunk. Egyfelől, a csoportok számát erősen befolyásolja, hogy milyen érvényességigénnyel szeretnénk dolgozni. „Főszabály szerint" az azonos összetételű csoportokból mindig kettőt szervezünk, amelyek egymást kontrollálják. (Ha a két beszélgetés eredménye jelentősen különbözik egymástól, és az eltérést nem tudjuk egyetlen tényezőre egyértelműen visszavezetni, akkor szervezhetünk egy harmadik azonos felépítésű beszélgetést is). Másfelől arra is érdemes gondolnunk, hogy 8-12 azonos tematikájú standard csoportnál többet már „nem látunk át", és csak igen nehezen tudunk feldolgozni. (A társadalomtudományos alapkutatásokban előfordul, hogy 37, sőt 54 csoporttal dolgoznak. Ezek azonban vagy emergens logikát követnek, folyamatosan felhalmozva és „maguk előtt görgetve" az eredményeket, vagy számítógépes adatelemzésre van szükség. Ellenkező esetben csak igen limitált beszélgetésrezümék összehasonlítását végezhetjük el érvényes módon.)

Erősen szegmentált projektekben ezért sokszor ún. keresztkontrolláláshoz folyamodunk. Ha például négy csoport segítségével lakóhelyi és életkori eltéréseket is össze akarunk hasonlítani, szervezhetünk egy vidéki idős, egy városi idős, egy vidéki fiatal és egy városi fiatal csoportot. Majd az egyik dimenzióból, például az életkorból fakadó vélekedésdivergenciát megértve, „kivonjuk" a különbséget a másik, tehát a településtípusból fakadó különbségek elemzésekor, és viszont. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak az összes csoportot együttesen elemezhetjük, másként összekevernénk a szegmentációs szempontok hatását, és hamar elveszítenénk a fonalat. Megint csak hüvelykujj-szabály szerint azt mondhatjuk, hogy legtöbbször három-négy csoport alapján már megfogalmazhatunk értelmes gondolatokat a legtöbb kommunikációkutatási témában. Az alkalmazott kutatások pedig legtöbbször négy-hat keresztkontrollálást alkalmazó, nemek és lakóhely, illetve tematikus tapasztalat szempontjából homogén csoportot rendeznek mostanában.

Ezeknek a paramétereknek a meghatározása együtt jár annak tisztázásával, hogy milyen véleményeket és vélekedéskülönbségeket láthatunk majd az egyes csoportokban, a dokumentált interakciókból és a csoportok közötti hasonlóságokból és különbségekből milyen következtetéseket vonhatunk majd le a kutatási témánkra vonatkozóan. Ha mindezt végiggondoltuk, megszerkeszthetjük a résztvevők toborzásához használatos szűrőkérdőívet és a beszélgetés forgatókönyvéül szolgáló vezérfonalat.

Toborozhatunk mi magunk, vagy igénybe vehetünk toborzócéget. A toborzás történhet az utcán vagy adatbázisból. Az előbbi esetekben nagyobb esélyünk van arra, hogy pontosan olyan embereket hívjunk el, akikkel beszélgetni szeretnénk, míg az utóbbiakban nagyobb valószínűséggel jönnek el a meghívottak, ám gyakrabban fordul elő az, hogy olyanok érkeznek, akik már jártak az utóbbi időben fókuszcsoporton.

A toborzó- vagy szűrőkérdőív hasonlít a kvantitatív survey-k kérdőívéhez, a sorsa azonban soha nem a statisztikai feldolgozás, csupán a szűrést hivatott dokumentálni és egyszerűbbé tenni. A szűrőkérdőívben szerepelnek a szükséges demográfiai adatok, valamint a megkérdezett neve (hogy azonosíthassuk, amikor megérkezik a beszélgetésre); illetve mindazon paraméterek, amelyek alapján besorolhatjuk őt valamelyik szegmensünkbe. A szűrőkérdőív legelején vagy legvégén szerepelnek a kizáró okokra vonatkozó kérdések (mint amilyen a bennfentesség, vagy az elmúlt egy év során szerzett fókuszcsoportos tapasztalat). A kérdéseken sorban haladva a szűrési pontokon kiszelektáljuk, vagy a kérdőív végére érve meghívjuk a beszélgetésre a megkérdezett illetőt. A tipikus felkérő szöveg „a hasonló emberek társaságában folytatott, várhatóan érdekes témákról szóló" beszélgetésre invitál; bár mellékesen érdemes a honoráriumot is megemlíteni. Fontos, hogy a témamegjelölés annyira konkrét legyen, hogy valóban felkeltse az érdeklődést, ugyanakkor annyira általános is legyen, hogy a résztvevők ne tudjanak előre felkészülni a beszélgetésre. (Ezzel ugyanis magunk állítanánk elő csoportunk szakértőit, s a beszélgetés könnyen a „Ki miben tudós?" dramaturgiája szerint alakulhat.) Érdemes legalább másfélszeres túltoborzással dolgoznunk, így nemcsak azt biztosíthatjuk, hogy elegendő résztvevőnk legyen, de lehetőségünk nyílik az utószűrésre is. (Mindig van ugyanis néhány ember, akinek az utolsó pillanatban „megváltozik" a véleménye valamelyik kérdésben, illetve egy gyakorlott moderátor sokszor ki tudja szűrni a beszélgetés előtt a válaszokat szimuláló, netalán „hivatásos fókuszcsoport-látogató" vendégeket.)

A fókuszcsoport megtervezésének másik fontos mozzanata a kérdések és feladatok összeállítása. A vezérfonál nem csak az érintendő témákat sorolja fel, hanem meghatározza a témablokkok és az egyes kérdések, a projekciós feladatok és a stimulusok bemutatásnak sorrendjét, és azt is, hogy ezeket milyen módon, milyen nyelvezettel tárjuk majd a résztvevők elé (részletesen Vicsek, 2006).

A témablokkok sorrendjének meghatározásakor érdemes a semlegesebbekkel kezdeni, a szenzitív témákat későbbre hagyni, és csak a beszélgetés végén sort keríteni az értékelő, felülvizsgáló szakaszokra. A kérdések befolyásolják egymást, ezért érdemes a blokkokon belül is az általános kérdésektől a konkrét példák felé haladni (tölcsértechnika). Ugyanakkor érdemes egyetlen - a meglévő vélekedéseket - mobilizáló, gondolatébresztő felvetéssel nyitni, majd ezután rögtön felvetni a nagy absztrakt problémánkat, s a későbbiekben az egyszerűbb, egy-egy dimenzió kibontását lehetővé tevő kérdésekkel folytatni. Tüntessük fel magunknak az ún. visszakérdezési szakaszokat, amelyekkel egy-egy lehetséges álláspontot tesztelünk és tárunk fel alaposabban (ezek a kérdések a résztvevők szavainak szó szerinti vagy parafrazeált visszaidézésével dolgoznak); illetve jelezzük azokat a hívószavakat, amelyeket csak akkor dobunk be a megfelelő pillanatban, ha spontán módon a résztvevők még nem hozakodtak elő a jelzett témával.

A projektív eszközök segítik az önkifejezést, oldják a nagyon racionális vitastílust, képesek kibillenteni a résztvevőket a túlságosan okoskodó hangulatból, és segítenek feladni a szerepviselkedéssel összefüggő beállítódásaikat (Síklaki, 2005). Néhány egyszerűbb technika - például asszociációs láncok, kártyákra felírt (esemény, helyzet, márka stb.) típusok csoportosítása, megkezdett mondatok befejezése - elsősorban a fókuszált témával kapcsolatos ismertek felidézését és strukturálását, a vitafelületek megvilágítását célozza. A megszemélyesítések (a tipikus fogyasztó jellemzése, vagy egy szervezet autóként, épületként való elképzelése), a fókuszált téma kontextusának elvalótlanítása („a... világa" vagy bolygója, esetleg a vizsgált jelenségtípusok sportversenyen vagy „márkapartin" való elképzelése) pedig egyaránt segíthetik a sztereotip válaszok széles körű mobilizálását és a szokatlan ötletek felbukkanását. Kollázsok készítésével, vagy előre adott hangulatrajzok és projektív fotók felhasználásával a nem diszkurzív véleményformálódást segíthetjük.

A projektív eszközök képesek kreatív hangulatot teremteni, de túlzott alkalmazásuk könnyen kifárasztja a csoportot (Hoffmann et al., 2000). Érdemes ezért végiggondolnunk, hogy mely eszközök kombinálása hozza a legtöbb eredményt. Tervezzük meg, hogy mikor adunk a résztvevőknek egyéni feladatot (pl. gondolatbuborékot) vagy kollektívet („térképezést" vagy kollázskészítést), hogy a racionális vitaszakaszok előtt használjuk-e őket (gondolatébresztésre, vagy a spontán elköteleződések korai kialakulását biztosítandó), vagy inkább a beszélgetés, a témablokk végén folyamodjunk hozzájuk (pl. hogy a nagyon eltérő vélemények lehetséges összhangját körvonalazzuk).

3. A fókuszcsoport dinamikája és a moderátor szerepe

A fókuszcsoport menetét és kimenetelét számtalan tényező befolyásolja, a legtöbb csoportbeszélgetés mégis hasonló ívet ír le (Balázs et al., 2002; Síklaki, 2006; Vicsek, 2006). A bemutatkozás során a moderátor ismerteti a beszélgetés „szabályait", és a résztvevők is bemutatkoznak. Már itt megkezdődik a rapport megteremtése: a moderátor a bemutatkozásokra visszakérdezve igyekszik megteremteni az oldott, őszinte, kreatív légkört. Lehet, hogy ez a bemelegítés sokáig tart, mégis érdemes megvárni, ameddig a csoport belejön a csevegésbe, s csak ekkor felvezetni a témánkat. Ekkorra ugyanis a résztvevők szociálpszichológiai értelemben is csoporttá válnak: „mi"-tudat alakul ki, és a csoport valamilyen közös célt követve dolgozik. Ez az állapot a fókuszcsoport motorja.

A beszélgetés menete a továbbiakban a forgatókönyvünk és a kiscsoportos dinamika dramaturgiája szerint alakul. Egyes szociálpszichológiai modellek azt hangsúlyozzák, hogy ciklikusan visszatérő szakaszok váltják egymást, mások pedig abból indulnak ki, hogy egy végkimenetel felé mutató lineáris pályát ír le a beszélgetés. Érdemes ezeket a modelleket alaposabban tanulmányozni, mert segíthetnek értelmezni, hogy mi folyik körülöttünk. Hasznos azoknak a szereptípusoknak a megismerése is, amelyekkel a fókuszcsoportban találkozhatunk (Síklaki, 2006). A lényeg azonban az, hogy a csoport mindig dinamikus mozgásban van, ezért fel kell készülnünk, hogy bármikor meglepetés érhet bennünket. Hiába alakul ki a csoportszerkezet, a feladatteljesítés folyamatában ez felborulhat, s ekkor a résztvevők szerepei egymáshoz és a moderátorhoz képest is módosulnak. Kulcsfontosságú, hogy a moderátor érzékelje, és lehetőleg előre kalkuláljon ezekkel a lehetséges változásokkal. Ha ezekhez alakíthatja saját aktivitását és szerepkörét, akkor a csoportdinamikai jelenségeket is a saját hasznára fordíthatja.

A moderátort sokszor hasonlítják a karmesterhez (O'Donell, 1988), aki „egymás számára idegen emberek csoportját kell, hogy indirekt módon célirányos viselkedésre ösztönözze" (Balázs et al., 2002; Síklaki, 2006). Feladata egyfelől a facilitálás (bátorítja a résztvevőket a szabad és őszinte vélemények kinyilvánítására - hangtalan bólogatással, a szemkontaktus megfelelő megtartásával nyílt és barátságos légkört teremt), ugyanakkor igyekszik moderálni is, vagyis mederben tartani a beszélgetést. A jó moderátor nem értékeli a véleményeket és ötleteket, bár meghatározott céllal összefoglalhatja, tükrözheti a csoport számára az elhangzottakat, és a témablokkok második felében a megfogalmazott álláspontjaikkal ellentétes nézetekkel is szembesítheti a résztvevőket. Emellett ügyel arra, hogy a túlságosan domináns résztvevők nem nyomják el a többieket, és a visszahúzódók is szóhoz jussanak, illetve folyamatos legyen a vita, de ne akarják a résztvevők egymás szavába vágva meggyőzni a maguk igazáról a többieket. Ráadásul folyamatosan szem előtt tartja a kutatás célját is. Ez részben azt jelenti, hogy sikeresen végigkérdezi a vezérfonalat a megadott időkereten belül, részben pedig azt, hogy felfigyel azokra a sokszor nem várt, és sokszor csak elvétett tartalmi mozzanatokra, amelyek új, belső szempontokkal gazdagíthatják a beszélgetést

4. Az adatok feldolgozása

Mielőtt összesítenénk az adatokat, érdemes elemeznünk a csoportbeszélgetéseket néhány érvényességi szempontból. A fókuszcsoportos vélemények ugyanis soha nem „tiszták". (Persze emiatt nem szabad kétségbeesnünk: miként a statisztikai „hiba" sem hiba, a fókuszcsoportokban is természetes, hogy valami mindig félremegy - ahogyan dörzsölt moderátorok mondani szokták: „A kutató tervez, a diskurzus végez." Sőt már a kutatás lehetőségei is gyakran megakadályoznak minket az optimális terv megvalósításában. )

Mint minden kvalitatív módszer esetében, természetesen itt is először a kutató jelenlétéből fakadó torzító hatásokkal, vagyis azokkal a moderátori „hibákkal" kell számot vetnünk, amelyek befolyásolhatták az eredményeket. Ennél a módszernél speciális, hogy a megkérdezetteket viszonylag mesterséges közegben interjúvoljuk meg, és hogy a megfogalmazódó nézetek egymás közegében, egymást kölcsönösen és folyamatosan befolyásolva alakulnak ki. Az elemzés szempontjából ez azt jelenti, hogy a fókuszcsoportban elhangzó állításokat soha nem tudjuk önmagukban értékelni, hanem az elemzés tárgya mindig a csoportbeszélgetés egésze kell hogy legyen. Mindezért az első fázisában reflektálnunk kell a tervezett és megvalósult csoport közötti különbségekre, majd elemeznünk kell az állítások kontextuális jelentését, vagyis figyelembe kell vennünk egyfelől azt, hogy az elhangzó szövegek jelentése pozicionális (a többi résztvevő identitásépítési stratégiájának megnyilvánulásához igazodik), másfelől azt, hogy a kijelentések nemcsak diszkurzívak, hanem minden állítást egyúttal nonverbális kommunikáció is kísér, ami sokszor módosítja az elhangzottak értelmét (vö. Krueger, 1988). Csak ezt követően preparálhatjuk ki, vagy kódolhatjuk le azokat az idézeteket, amelyekre a - meghatározott szempontú - elemzésünket építeni szeretnénk. (Mindazonáltal nem hallgathatjuk el, hogy ilyen elemzést csak nagyon kevés fókuszcsoportos közleményben olvashatunk, és félő, hogy ezt a munkát nem csak a tanulmány megszövegezése során szokás megspórolni.)

A műfaji sajátosságokból fakadó előzetes elemzést érdemes mindig a kép- és hangfelvétel alapján elvégezni. A tartalom elemzéséhez azonban rendszerint szó szerinti - olykor a metakommunikációt is rögzítő - átiratot, vagy - ha kevés az elemzésre szánt idő (például piac- és más alkalmazott kutatásoknál) - csak tartalmi kivonatot, ún. kiíratot készítünk (vö. Vicsek, 2006, 248-254). A legépelt változatot vagy a kutatási kérdéseink szempontrendszere, vagy a vezérfonalban szereplő kérdések alapján paragrafusokra tördeljük. A továbbiakban nagyon sokféle módon járhatunk el, attól függően, milyen elméleti perspektívát tartunk a kutatásunkkal adekvátnak. Van azonban egy nagyon hasznos és viszonylag egyszerű eljárás, amelynek segítségével már valóban feldolgozzuk az adatokat, és nem csupán tematikus összegzést készítünk. (A Kruegerék [1998], illetve Leederman által javasolt szövegkezelés [Quible, 1998] és a megalapozott elmélet szellemében tervezett szövegelemző programok lehetőségeit kombináljuk egymással.) Elkülönítjük egy-egy fókuszcsoport szöveges változatában a résztvevők által vitatott (A), a konszenzusos (C) és a rendkívül egyéni, ideoszinkretikus (I) paragrafusokat, amelyeket ezután egyenként tartalmi és evaluatív kódokkal is elláthatunk (ha nincs szövegelemző szoftverünk, a színes filctoll is megteszi). Először vertikális elemzést végzünk, azaz csoportszinten elemezzük, hogy mely témákkal és értékelésekkel kapcsolatban születnek meg a csoportban a különböző szintű megosztottságot generáló nézetek; és ezek alapján igyekszünk jellemezni a csoport beállítódását, illetve ezt próbáljuk meg a szegmensalkotó tényezők bedolgozásával valamilyen elméleti modellbe sűríteni. Második körben horizontális, a csoportokat (és szegmenseket) összehasonlító elemzést végzünk. Először a (C)-vel jelölt állításokat nézzük meg a különböző csoportokban, majd az (A)-val, végül az (I)-vel jelzett állítások alapján nézzük végig, hogy a fókuszált téma kapcsán miként variálódnak az állítások a csoportok között. A megfigyelt csoportok közötti különbségeket a szegmensváltozókat használó csoportszintű magyarázómodelljeink alapján értelmezzük, s csak azon különbségeket tekintjük relevánsnak, amelyek velük is összhangban állnak. E viszonylag hosszas bíbelődés arra mindenképp alkalmas, hogy még sok csoport együttes feldolgozása esetén sem kell attól tartanunk, hogy elveszítünk néhány atipikus, de érdekes meglátást, sem attól, hogy az elemzés során túl nagy jelentőséget tulajdonítunk majd mellékes résztvevői megjegyzéseknek. Ízlésünktől, elméleti érdeklődésünktől vagy a kutatás problematikájától függően természetesen végezhetünk „paradigmatikus" (Lincoln-Guba, 1985) diskurzus-, narratív, a kvalitatív tartalomra koncentráló vagy a megalapozott elméletre támaszkodó szövegelemzést is. (Amelyeket e helyütt nem részletezhetünk, de a további tájékozódáshoz lásd: Vicsek, 2006, 288-300.)

Olykor előfordul, hogy fókuszcsoportokból nyert állításokból kvantitatív elemzést készítenek. A fókuszcsoport, mint már jeleztük, nagyon képlékeny módszer, és szinte bármilyen innovációnak helye lehet benne, azonban a fókuszcsoportos eredmények kvantifikálásának érvényessége igen kérdéses. Először is, a megkérdezettek száma csak nagyon sok fókuszcsoport esetén érné el a statisztikai elemzésre alkalmas elemszámot; ráadásul a meghívottak sokasága semmilyen értelemben nem tekinthető statisztikai mintának. A legfontosabb azonban az, hogy az elhangzó vélekedések nem függetlenek egymástól, és egy-egy résztvevő véleménye is dinamikusan változik egy beszélgetés során. Statisztikai elemzéseket a csoporthatásokra vonatkozóan volna érdemes készíteni, ez azonban inkább a módszerre vonatkozó alapkutatási probléma, semmit a módszer alkalmazásával járó lehetőség.

 

***

 

Egy, különösen több jó fókuszcsoport megszervezése drága és sok szervezést igénylő mulatság. A módszer kipróbálását kezdhetjük azzal, hogy megkérjük néhány barátunkat, hogy küldjék el az ő (reményeink szerint egymást nem ismerő) barátjukat hozzánk egy órára, azt ígérve, hogy hasonló emberek társaságában érdekes témákról fogunk beszélgetni. A biztonság kedvéért válasszunk egy konvencionális, lehetőleg sokakat foglalkoztató (pl. politikával, divattal, sporttal kapcsolatos) témát, és próbáljunk meg egy gondosan felépített vezérfonal alapján viszonylag természetesen elbeszélgetni velük. Kapcsoljuk be a magnónkat, vezessük fel a beszélgetést, és jussunk el addig a pontig, amikor már úgy érezzük, hogy átlátjuk, milyen szempontok szerint gondolkodnak a meghívottak például az önkormányzati választásokról, az haut couture-ről, a magyar fociválogatottról. Az átiratok olvasása vagy a hangfelvétel visszahallgatása közben rá fogunk ébredni, miben térnének el eredményeink, ha más embereket, más összetételben máskor és másik helyszínre hívtunk volna; ha másként fogalmazzuk meg a kutatási és a beszélgetés közben elhangzó kérdéseinket. Mit tudnánk alaposabban értelmezni, ha készítettünk volna videofelvételt, vagy részletesebb, esetleg eltérő szempontok szerinti átiratot. Gondoljuk át, hogy a paraméterek közül melyeket és miként érdemes módosítanunk, milyen összetételű csoportok diskurzusának milyen szempontok szerinti összehasonlító elemzésére van szükségünk és lehetőségünk, hogy kutatási kérdéseink megválaszolásához. Sose feledjük, két „elrontott" fókuszcsoportból is általánosítható és érdekes adatokat nyerhetünk, legfeljebb alaposabb és hosszabb - ám olykor talán izgalmasabb - elemzés vár ránk a beszélgetések után.

 

IRODALOM

Balázs Bálint - Marián Andor - Oblath Márton - Síklaki István (2002): Bevezetés a kvalitatív kutatás módszereibe. Online tananyag a Matáv Média Intézet számára.

Barbour, Rosaline S - Jenny Kitzinger (eds.) (1999): Developing Focus Group Research: Politics, Theory, and Practice. London, Sage.

Greenbaum, Thomas (1998): The Handbook of Focus Group Research. London, Sage.

Hoffmann Márta - Kozák Ákos - Veres Zoltán (2000): Piackutatás. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

List, Denis (2005): 'Know Your Audience': A Practical Guide to Media Research. Original Books, New Zealand.

Krueger, Richard A. (1988): Focus groups: A practical guide for applied research. Newbury Park, CA, Sage.

Krueger Richard A. (1993): 'Quality control in focus group research.' In: Morgan (1993) 65-85.

Krueger, Richard A. (1998): Focus group Kit 6 - Analysing and Reporting Focus Group Results. London, Sage.

Lincoln, Y. S. - Guba, E. G. (1985): Naturalistic Inquiry. Thousand Oaks, CA, Sage.

Morgan, David L. (ed.) (1993): Successful Focus Groups: Advancing the State of the Art. Thousand Oaks, CA, Sage.

Morgan, David L. (1996): Focus Groups. Annual Review of Sociology, 22. 129-52.

Morgan, David - Spanish, Margaret T. (1985): Social interaction and the cognitive organisation of health-relevant behavior. Sociol. Health Illness, 7. 401-22.

O'Donell, John M. (1988): Focus Groups: A habit forming evauation technique. Training and Development Journal, vol. 42 (7), 71-73.

Quible, Zane K. (1998): A Focus on Focus Groups. Business Communication Quarteriy, Volume 61, Number 2, June, 28-58.

Siklaki István (2006): Vélemények mélyén. A fókuszcsoport módszer a kvalitatív kutatás alapmódszere. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Vicsek Lilla (2006): Fókuszcsoport. Budapest, Osiris Kiadó.

5. D. 1. Fotózás a terepen (Béres István)

A fényképezés társadalomtudományi felhasználása összefügg azzal a szilárd hittel, amely már a fotográfia korai időszakában is kapcsolódott a valóság „mechanikus" leképezéséhez: azzal jelesül, hogy a tárgyi valóság pontos rögzítésében utolérhetetlen eszközként áll rendelkezésre a fényképezés, mivel a legfőbb torzító tényezőt, az emberi szubjektumot (tudatot) képes kiküszöbölni, illetőleg csökkenteni a hatását (Ball 1992, 15.). A fotografikus vizualitás alapaxiómájaként ez a hit feltételezett egyfajta naiv reflektálatlanságot is (szemben a szavak világával), mint az őszinteség tiszta esetét. Mi mást tartana fontosnak a kutató is benne, amikor - képletesen - összeszedi az eszközeit a terepre indulás előtt?

 

 

I. Fotográfia a terepen

A cím ily módon átírva kétértelmű. Ezzel épp arra a kettős jellegzetességre kívánom felhívni a figyelmet, hogy a fényképek egyrészt a kutató tényleges képalkotó aktivitása révén keletkeznek a terepen (Collier-Collier 1986), másrészt találhat, gyűjthet is olyan fotográfiákat, amelyeket az adatközlői készítettek vagy készíttettek. (A képekre irányuló interjúmetódus összefoglalását lásd: Buchner-Fuhs [1997].)

Az első esetben ő, illetőleg az ő intenciói alapján valaki más - például egy hivatásos fotós - készíti el a fényképeket. Ilyenkor nagyrészt a kutató az, aki a képkészítés folyamatát irányítja: kezdve a téma kiválasztásától, a megvalósítás stiláris és technikai részleteinek meghatározásán keresztül a végeredmény, a kész fénykép interpretálásáig. Attól függően, hogy milyen mértékben határozza meg folyamat mikéntjét, tekinthetjük a végeredményt az ő munkájának.

Az egyik eset az, hogy a kutatási keretprogram egy olyan vizuális alprojekt megvalósítását vállalja, amely lehetővé teszi hivatásos fényképész alkalmazását (ez persze költségvetésfüggő, hisz ilyenkor hozzáadódik a fotós kiadása és díjazása is). Az ő felkérése indokolt lehet, ha kiállításon vagy egy - exkluzívabb kivitelű - képes kiadványban is szeretnénk bemutatni eredményeinket. Ilyenkor biztosak lehetünk benne, hogy technikai értelemben optimálisabb felvételeket fogunk kapni, mint ha mi magunk készítenénk el őket. Ugyanakkor a terepmunkásnak és a fotósnak szoros együttműködésben kell dolgoznia, hisz a megvalósítandó program lényegileg a kutatóé, nem pedig a fotósé. Természetesen ezt a folyamatot erősen befolyásolhatja, ha a hivatásos fényképésznek van már tereptapasztalata, mi több, a kutatás tárgyát is ismeri. Ilyenkor autonóm módon nyúlhat a témához, de ennek veszélye mindenképp az, hogy megközelítésmódja és témakezelése különbözhet a kutatóétól, ami a végeredményben koherenciaproblémákat okozhat. Mindenképp szerencsésnek látszik, hogy ha - ezt elkerülendő - a terepre menetel előtt a kutatás témájával, a kutatói hipotézisekkel kapcsolatosan részletekbe menő egyeztetést folytatnak le, amelyben pontosan tisztázzák egymás kompetenciáit a vizuális leképezést, bemutatást illetően.

Persze az sem elképzelhetetlen, hogy a fényképész egyszerű végrehajtója a kutató utasításainak, és csak a legszorosabban vett fényképészi feladatot vállalja (pl. tárgyegyüttesek fényképezése, reprodukciók készítése). Ilyenkor mindenben a kutató intenciói érvényesül(het)nek, ugyanakkor a hivatásos fényképész copyrightjáról ekkor sem szabad megfeledkeznünk.

Mégis, általánosnak mondható, hogy kutatók jó része visz magával a terepre képrögzítésre alkalmas eszközt, fényképezőgépet, illetőleg már egyre gyakrabban videokamerát, camcordert is. Ilyenkor a teljes folyamatot maga tudja kontrollálni. A modern rögzítő apparátusok funkcióorientált kialakítása biztosítja, hogy - némi előzetes gyakorlással - nagy biztonsággal készíthessünk a terepen jó minőségű, technikailag korrekt fényképeket. Különösen igaz ez a viharos gyorsasággal terjedő digitális fényképezőgépekre, amelyeknek számos előnye van a hagyományos analóg gépekkel szemben (pl. az azonnali ellenőrizhetőség), igaz, néhány hátrányuk is akad (Nagy 2005). Minimális feltételként az ún. középkategóriás gépek jöhet(né)nek számításba, de áruk még mindig sokszor meghaladja a kutatók anyagi lehetőségeit. Ezek a gépek felelnek meg az ilyen jellegű munkához elvárt - itt most nem részletezett - technikai feltételeknek és képfelbontási minőségnek. E gépek előnye például akkor érvényesül, ha jó minőségű, könnyen használható állványt is alkalmazunk a hosszabb expozíciós időt kívánó, statikus jellegű - főként belső - felvételekhez, vagy amikor kiaknázzuk a sorozatfelvevő képességüket. Utóbbi azért fontos, mert kiküszöbölheti azt a „hibát", hogy a fényképész tudatos előzetes szelekciós eljárással, mintegy előre kialakítja fejében a képet, s ennek megfelelően „kapja el" aztán a valóságban is a pillanatot, azaz a valóságot alakítja a prekoncepciójához. A rögzített pillanat relevanciáját bizonyos esetekben a témának és nem a fényképésznek kell irányítania. Különösen igaz ez akciófelvételek esetében. (Nagy Károly Zsoltnál [2005] bővebben olvashatunk erről is Bateson és Mead harmincas évekbeli terepmunkájával kapcsolatban, magyar nyelven ezenkívül ajánlom még: Bán 1999; Bán-Biczó 2000; Belting 2003; Kunt 1995, 2003.)

A módosított címben - Fotográfia a terepen - rejlő másik értelmezési lehetőség az, hogy a kutató nem maga készít fényképeket, hanem gyűjti, találja őket. Ha az előzetes tervei alapján nem szándékozott is fényképeket gyűjteni a terepen (mert a témája nem is kívánta meg), számos esetben nem tudja elkerülni, hogy a felbukkanókról ne vegyen tudomást. (Más vizuális dokumentumokról most nem ejtek szót.) Gondoljunk itt elsősorban mindjárt a lakásokban, irodákban nyilvánosan elhelyezett fényképekre, például az íróasztalra helyezett családi fotóra, a gyermek(ek) képeire, amelyeket a tulajdonosok megtekintésre felkínálnak minden vendégüknek - így a terepmunkásnak is. Ezek mindig jó alkalmat nyújtanak a perszonális vagy familiáris narratívák előhívására. Hasonló célokat szolgálnak a fotóhasználó által megszerkesztett kisebb-nagyobb albumok is, amelyek az illető személy vizualizált identitásának sokszor a legjobb kifejezői. Mivel e tárgyak elsődleges szerepe épp abban van, hogy „szó nélküli", pusztán vizuális kapcsolatot létesítsenek a fényképhasználó objektiválódott identitáskonstrukciója és a fénykép szemlélője között, teljesen legitim módon jelenhet meg velük kapcsolatban az a kívánalom, hogy a tulajdonos szóban is fűzzön megjegyzéseket hozzájuk. Ezt sokszor tapasztalhatjuk olyankor is, amikor nem egy kutató, hanem csak egy egyszerű érdeklődő tesz megjegyzést egy fotóra: az akár legtriviálisabb megjegyzés is („Milyen aranyos kisgyerek!") mindig reagálásra készteti a tulajdonost. Ekkor a fényképek kommunikatív (kifejező) karaktere érvényesül, amely kiváltja a hozzájuk fűződő értelmező aktivitást, s ily módon máris egy jellegzetes „terepszituációban" vagyunk.

Gyakori az is, hogy a terepen talált fényképek egy része az adatközlők közreműködése nélkül keletkezett, de ők tárolták és bemutatták, használták őket. Leggyakoribb típus talán az általuk válogatott újságkivágások, magazinfotók, poszterek együttese, amivel a különféle célú helyiségeiket díszítik.

Az 1. sz. képen, Lévai Gábor fotóján erre látunk érdekes, unikális példát. Egy furcsa montázst látunk a falra akasztott viseltes képkeretben, újságkivágásokat, mint valami egykori üzemi faliújságon: rajta Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár, a peresztrojka elindítója; az MSZMP „új tisztségviselői" - ahogy a szöveg mondja - a nyolcvanas évekből (Grósz Károly, Németh Miklós, Nyers Rezső stb., lényegében az akkori új posztkádári pártvezetés); Kossuth Lajos és táborkara (egy 10-15 évnél biztosan régebbi napilapban közölt korabeli metszeten), valamint Derrick felügyelő (egy régi képes magazinból). Ez az összeállítás 2003-ban (!) lógott egy kárpátaljai falusi konyha falán, a történeti múltnak - az időnek - egy egészen furcsa, abszurd zárványa. Mi lehetett összeállítójának szándéka ezzel a montázzsal? Milyen sajátos kulturális-társadalmi koncepció mentén teszi egymás mellé és őrzi meg a népre gyakran hivatkozó, de érdekeit egy eszme és kiszolgálói érdekei mögé utasító társadalmi rendszer keretein belül, de mégiscsak politikai reményeket felcsillantó politikusokat (ti. a Grósz-féle vezetést), a kanonizált, de ott, Kárpátalján egészen más jelentéseket implikáló történelmi alakokat (Kossuth és a 48-as hagyományok) és a mediális tömegkultúra egykori ismert arcát, a népszerű főfelügyelőt? Az ottani magyar kisebbség sajátságos, a nyolcvanas évekbeli történelmi reményeit látjuk ismét felbukkanni ebben a - ma már bízvást humorosnak tartható - fotómontázsban. 2003-ban szó szerint időutazás volt ránézni erre a képre abban a falusi konyhában, de a pillanat azért - valljuk be - nem nélkülözte a megrendülést sem. Épp az ott élők életében régóta jelen lévő történelmi, társadalmi, kulturális és gazdasági reménység-reménytelenség oszcillációjának furcsa állandósulása és leképeződése volt ez a montázs. Egyszerre bizonyítéka az adatközlő idős emberek tudatos történeti-politikai reflexióinak (és eligazodási vágyának), a kanonizált tradíciók megőrzési képességének és annak a naiv vágynak, hogy ebben a vizuális monumentumban összegezzék is e tapasztalataikat, tudásukat. A dokumentum zárványszerűsége ugyanakkor nem időtlenné (s mintegy örök érvényűvé) tette ezt az interpretációt, hanem leleplezte ezen emberek mindenkori kiszolgáltatottságát az uralkodó normatív társadalomformáló ideológiáknak, ha bármely politikai vagy kulturális-tömegkulturális hatalmi centrum felől érkeznek is.

Ritkán ugyan, de találhatunk olyan fényképeket a terepen, amelyeket az adatközlő iránt valamilyen okból érdeklődő személy készített, és adott, küldött neki ajándékba (akár egy előző kutató vagy fotóriporter, s mi magunk is ígérjük meg - és teljesítsük is -, hogy küldünk képeket, különösen, ha erre adatközlőink utalnak is). Ezek a képek azért lehetnek különlegesen érdekesek számunkra, mert ugyanígy, külső nézőpontból fogunk mi is képet készíteni róluk, amely mind formailag, mind tematikailag egy egészen másfajta normatív látásmódnak felel meg majd. E képek sajátosan utalnak az adott személyt vagy csoportot jellemző jelenségekre, mozzanatokra, tulajdonságokra: olyan tematikai repertoár figyelhető meg rajtuk, amely nincs fedésben azzal, ami akkor jelenik meg, amikor önmagukat fényképezik vagy fényképeztetik. Sokszor egészen más környezetben, egészen más mindennapi praxisok végzése közben fényképezik le őket, de ezek a képek - ezt magam is többször tapasztaltam terepen - ugyanúgy gondosan megőrződnek, noha ők is érzékelik ezt a szemléletbeli törést. Ezek a karakterisztikus különbségek különös erővel mutatnak rá azokra a jellemzőkre, tulajdonságokra, amelyeket önreprezentációjuk szempontjából lényegtelennek minősítenek, jóllehet az „idegen szem" számára erőteljesen jelenvalóknak tűnnek (az egész problematika a hagyományos étikus-émikus nézőponti kettősségen alapul).

A fenti jelenség számomra egy idős, fekete ruhás parasztasszonyt ábrázoló teljesen szokványos, 5 × 7 cm-es fekete-fehér fényképhez kapcsolódott, mely egy régi terepgyakorlaton bukkant fel, és nincs a tulajdonomban a másolata sem. Valamikor a hatvanas évek első felében készült. Az asszony a kis, tornácos házába vezető lépcsőn ül, és egy vastag, de nem nagyméretű, sötét, keménykötésű könyvet olvas. A fényképet a hetvenes évek elején elhunyt asszony - a gyűjtés időpontjában már szintén idős - lányának a gyűjteménye őrizte meg, akinek a kommentárjából kiderült, hogy neki ez az egyik legkedvesebb fényképe az édesanyjáról. A képhez való ragaszkodásnak két összetevője volt: 1. ez volt szinte az egyetlen kép, amelyen az édesanyja egyedül szerepelt, így néző figyelme nem terelődhetett más személyekre; 2. a vallásos lánynak oly fontos jelenet volt látható rajta: az imádkozás.

De mi is a képpel a probléma? Kiderült - mint oly sokszor -, hogy ez a jelenet soha nem játszódhatott így le az események természetes menetében, azaz egy beállított, megrendezett helyzetről van szó. Ugyanakkor ez a fajta beállítottság - mondhatni - ontológiailag más, mint az, amikor a műteremben pózol valaki. A műteremben a gesztusokon, a rekvizitumokon nyugvó, vállalt és szándékos teatralitás sokkal inkább megjelenik, mint az ilyesfajta, a hétköznapiságot, a jelenet ellesettségét impitáló fényképeken. Az mindjárt gyanút ébresztett, hogy a teljes gyűjteményben csak két további képen szerepelt az anya egyedül. Fiatal lányként egy műtermi felvételen a tízes évek első felében, és egy másik amatőrképen, amely sajátos körülmények között készült külföldön: az ott élő családtagjait látogatta meg a hatvanas években. A többi, őt is ábrázoló fotón mindig csak más családtagjaival együtt, és mindannyiszor a képek, illetőleg az ábrázolt csoport szélén vagy csaknem szélén áll. Ebből, illetve más, jól megfigyelhető kinezikai jelekből, gesztusokból, testtartásból kiderül, hogy soha nem ő van a kép, a jelenet centrumában.

A szociális kapcsolatok minőségét a vizuális jelek is megerősítik. Ugyanakkor az interjúkból is egyértelművé vált, hogy az anya szegénysége, özvegysége és visszahúzódó természete miatt, illetve mert egyedül, külön élt, a család perifériájára szorult. A kommentárokból kiderült, hogy az asszony szinte soha nem ült le a bejárati lépcsőre, hiszen a lépcső csak néhány lépésnyire volt a nagy gyalogosforgalmú utcafronttól, kerítés híján pedig jól oda lehetett látni. Emiatt csak a borsófejtés vagy más hasonló munka lehetett az egyetlen legitim ok, ami miatt valaki a lépcsőn üldögél. Itt felidézhetjük Köstlin megjegyzését arról, hogy a parasztok számára „csak úgy" sétálgatni mennyire nem volt legitim (Köstlin 1996, 117.). Ha bárki a faluban kiült a háza elé/mellé, mindig széket vitt ki, és azon ült, például a vasárnap délutáni vagy a hétköznap kora esti beszélgetésekkor. Különösen nem ült ki senki imakönyvből imádkozni, még ha egyébként vallásos volt, és sokat imádkozott is. Imádkozni csak a lakás négy fala közt (vagy a templomban) imádkoztak, és soha nem úgy, hogy mások láthatták volna az utcáról.

Így volt ezzel az adatközlőm édesanyja is. De akkor hogyan került ezen a módon a háza elé? A kép keletkezéséről annyit lehetett megtudni, hogy az ötlet, a beállítás egy kívülről érkező fényképező érdeklődőtől - kutatótól, fotóművésztől, néprajzostól, vagy ezek bármelyikének amatőr változatától - származik. Ő rendezte meg a jelenetet, ő választotta ki a valóság képre kerülő elemeit: öreg parasztház szegényes bejáratát, a girbegurba fakorláttal a kőlépcső mellett és fekete ruhás öregasszonyt. Ez az öltözék az egyik legbiztosabb jelzése annak, hogy viselője 1945 után azok közé tartozott, akik az adott közösségben ellenálltak a gyors kivetkőzési hullámnak, és életük végéig a hagyományos viseletet hordták. Választásuk egyik fő oka előrehaladott életkoruk volt. Az 1950-es évektől viszont ezzel a viselettel jól korrelált az, hogy ezek az asszonyok a helyi társadalom (s azon belül főként a gazdaság) alacsonyabb presztízsű „helyeit" elfoglalók közé tartoztak.

Egyébként a képen ábrázolt kegyes gyakorlatot, az imádkozást értékelhetjük úgy is, hogy az ismeretlen fényképész nem az azonnali nyilvánosság számára készítette a képet. Megfogalmazásmódján érződik a fenntartás a kor hivatalos ideológiájával szemben, de azért semmiképp sem értékelhetjük valamifajta harcos „kiállásnak", protestálásnak. Inkább egyfajta értékorientált, de rezignált tradicionalizmus jellemzi. Mindezek együtt jól beleilleszkednek egy, a fotóamatőr mozgalomban részt vevő, a szabadidejében hobbiként igényes fotózást művelő - képeit talán maga előhívó, nagyító - és a falusi népéletet megörökíteni szándékozó fényképész hagyományába. E hagyomány erőteljes stiláris elemei döntően az egykor népszerű „magyaros stílusból" származnak (Kincses 2001). A képnek sikerült is relikviává válnia a rajta megörökített asszony lánya számára. A relikviává válás lehetősége, az, hogy spiritualizálódó tartalmakkal telítődhet, egyébként is sajátos jellemzője a családi fotográfiának. Ezért a gyűjtő gyakran csak a fénykép másolatát tudja megszerezni - helyszíni reprodukálás révén -, mert az eredetitől a tulajdonosa nem tud megválni. Ha előzetesen számítunk erre, mindenképp hasznos, ha a terepre viszünk magunkkal repróállványt - ez persze a mérete miatt csak gépkocsival szállítható -, illetve egy szkennert, laptopot, így jó minőségben készíthetjük el a magunk másolatát. Elkészítésének rövid idejére - különösen, ha az adatközlő tudja, hogy nem visszük magunkkal a terepről - általában szívesen kölcsönadják a fényképeket, dokumentumokat.

 

 

II. Fénykép és terepkutatás

A vizuális terepkutatás ugyanakkor mégiscsak kevert „médiumot" eredményez: képeknek és szövegeknek az egymásra hatása és egymásra vonatkoztatása hozza létre a leírt/ábrázolt jelenségek szemantikailag összetett struktúráját. Különösen így van ez azokban az esetekben, amikor a fényképek nem egyszerűen csak illusztrációi a szövegnek, hanem az elemzés elsősorban rájuk vonatkozik. A fényképek ily módon való vizsgálata nem olyan régi, mint magának a fényképnek a felhasználása a kutatások során.

Az etnográfiai fényképezésnek nem volt - jószerivel ma sincs - tényleges elmélete, illetőleg sajátos metodológiája, noha a fényképezés régóta kíséri az etnológiai-etnográfiai kutatásokat (Ball 1992; Edwards 1992; Ruby 1996). Az 1890-es évektől a külső, szabadtéri fényképezés viszonylag egyszerű gyakorlattá vált, s így a tudományos eszköztár egyik praktikus elemének bizonyult, mivel egy-egy fénykép minden leírásnál nagyobb „megjelenítő erővel" rendelkezett. Ez a népszerűség illusztratív és dokumentatív erejével függött össze, ugyanakkor ez a felhasználási mód nem volt több puszta „vizuális jegyzetelésnél". A kutató emlékezetét támogató eszközként illeszkedett otthon, a dolgozószobában a terepnapló jegyzeteinek „kibontása", feldolgozása mellé, kiegészítve a jegyzetek rekonstrukciós erejét.

Már a kezdetekben sem lehetett elhanyagolni e fotók azon szerepét, amit a publikációk illusztrációjaként játszottak, valamint az egyetemi oktatásban betöltött demonstrációs funkcióikat. Mindezek - a kiállítások mellett - már a 19. század végén, a 20. század elején megalapozták a vizuális adatok társadalomtudományi felhasználásának lehetőségét. A szorosabb értelemben vett fotóetnográfia (photographic ethnography) ennek ellenére is kifejezetten nehezen született meg. Gregory Bateson és Margaret Mead 1942-es munkáját, a Balinese Character: A Photographic Analysest szokták az első, ténylegesen vizuális etnográfiai munkának tartani (a másik e szempontból jelentős klasszikus munka R. Gardner és K. G. Heider Gardens of Warja 1968-ból). Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna számos nagyon színvonalas kutatás, amely különféle vizuális dokumentumok elemzését tűzte volna ki célul, de a munkák jó része inkább bizonyos dokumentarista intenciók megvalósítását jelentette, amelyek az etnográfiától eltérő esztétikai és politikai elvek, szándékok szerint artikulálódtak (Ruby 1996, 1346.).

Ma a kutatások már nem a kifejezetten „egzotikus" tájakon végzett terepmunkát jelentik, hanem számtalan más, adott esetben a kutató saját kulturális-társadalmi horizontján belül élő közösségek mindennapi életének dokumentatív feldolgozását, interpretálását. A legszélesebb értelemben minden vizuális termék az érdeklődés homlokterébe kerülhet: a művészitől a populáris képig, a különféle archívumokban őrzött képektől a családi fotográfiákig, a kereskedelemtől, a politika, a kultúra stb. képhasználatáig. Minden, ami a társadalmak vizuális reprezentációjaként értelmezhető. A lényeg, hogy olyan vizuális dokumentum legyen, amely tárgya lehet ennek az egyre sajátságosabbá váló interpretatív eljárásnak, s amely kifejezi azt a mélyen gyökerező diverzitást, amely a kultúrákat, társadalmakat jellemzi (Becker 1981; Hockings 1975; Pink 2004).

A fotóetnográfia egyik jelentős tudományos-szervezeti közege az International Visual Sociology Association, amelynek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ma már beszélhetünk általában a vizuális kutatások - s ezen belül nem csak a vizuális antropológia/etnográfia - hagyományáról. De ne tévesszen meg minket a szervezet nevében szereplő „szociológia" szó. Régóta kialakult a vizuális kutatásoknak az a sajátságos konglomerátuma, amelyben szinte egymástól elválaszthatatlanul összefonódnak a fényképek értelmezésében releváns antropológiai, szociológiai és kommunikációs szemléletmódok (Ball 1992; Harper 2000; Henny 1986). (A képekre vonatkozó kutatások etika és jogi relevanciáit lásd Gross-Katz-Ruby 1988-ban.)

 

 

III. Fényképezés a terepen

Amikor ma a kutató úgy dönt, hogy fényképezőgépet visz magával a terepre, akkor jószerivel már nem kell olyan döntéseket meghoznia, mint amilyeneket még néhány évvel ezelőtt is -milyen formátumú gépet válasszon, és milyen kromatikájú fotóanyagra dolgozzon -, mert a digitális fényképezőgépek kiszorították a hagyományos analóg kamerákat. Ebből messzemenő metodológiai következmények származtak (Nagy 2005, 93.). Hangsúlyosan a nagy mennyiségű, olcsó kép előállíthatóságára és az azonnali önkorrekciós lehetőségre kell felhívni a figyelmet.

Itt mégis hagyományos géppel készített képeket mutatok be, s csak egyetlen részjelentésre hívom fel a figyelmet. A 2. és a 3. sz. képen egy kis zalai faluban, 2006-ban készített „életképeket" látunk (Vörös Zsófia felvételei). Az ilyen jellegű sorozatok egyfajta enciklopédikus feldolgozását tudják adni a témának, jelen esetben a „lomizást" űző roma családok életének. Az egyik képen látjuk a családi ház udvarának egyik oldalát ­- nagy fák, és a család megélhetéséhez nélkülözhetetlen kisbusz áll rajta -, míg a másik kép mintha finoman ellenpontozná az elsőt. Ez azt dokumentálja, hogy ez a család az ezt a foglakozást űző falubeli családok azon rétegéhez tartozik, amelynek még nem sikerült megszerezniük különböző, számukra fontos presztízsjavakat (nagy személyautó, emeletes családi ház stb.). Az első kép az igyekezetet, a minden szempontból rendezett életvitelt implikálja, amelyen különösen erős elem ebben a kontextusban a nagymosás ábrázolása, amely - latens módon - egyúttal a begyökeresedett negatív sztereotípiák eloszlatását is szolgálhatja. Ugyanakkor a másikkal a szerző azt állítja, hogy a családnak még nem sikerült teljesen maga mögött hagynia az egykori szegénységet (vö. a melléképület rossz állapota, ahol az eladandó cikkeket tárolják), és ily módon a mindennapi anyagi problémákkal való aktív szembenézés „hétköznapi heroizmusára" is utal. A képek egy olyan elfogulatlan, tisztességes és előítélet-mentes szemléletet tükröznek - ez valójában a teljes sorozat alapján látszik igazán -, amellyel a terepre menő kutatónak mindenképp rendelkeznie kell. Erre azért érdemes nyomatékosan utalni, mert a vizualitás valóságközvetlensége olykor a képi sablonok alkalmazásának könnyebben járható útját kínálja fel, és ily módon meghamisítja az ábrázolt valóságot.

 

IV. Fényképek gyűjtése

A vizsgált terepen - ahogy erre már utaltam - gyakran találunk különféle típusú és minőségű vizuális médiumot, legnagyobb mennyiségben fényképeket (ide sorolhatjuk a különféle magazinokból kivágott plakátokat, képeket is). Közülük a kutatói érdeklődést leginkább a családi fényképek, a privát fotográfiák váltják ki (Musello 1979). Ezeket tartjuk az adatközlők legintenzívebb identikus konstrukcióinak, noha nem felejtkezhetünk el arról sem, milyen erős mintaadó szerepük lehet például a tömegkultúra egyes nagy narratíváihoz besorolható sztároknak is, s így nem elhanyagolható, hogy mely folyóiratok mely képei lelhetők fel egy lakás falain. Sajnos a terepkutatás során ez a kérdés nagyon gyakran háttérbe szorul, és a kutató nem végez erre vonatkozó szisztematikus feltáró munkát. Ennek leggyakoribb oka, hogy e vizuális adatokat annyira értéktelennek tartja, felhasználásukat a lakásdíszítésben annyira efemer jelenségnek, hogy szinte automatikusan kihullanak figyelme „rostáján", melyen csak az általa jelentősebbnek ítéltek akadnak fenn. Ez utóbbiak közé tartoznak ma már - szerencsére - az említett családi fotográfiák, privát fotográfiák (pl. a munkahelyi felvételek).

Rendkívül erős koncepció a fényképek értelmezésekor a képeknek mint nyilvános emlékezethordozó és emlékezetkonstruáló tárgyaknak szemlélése. Ez a gondolat különösen a nyolcvanas évek második felétől, egészen máig uralja a fényképekről szóló különféle társadalomtudományos diskurzusokat a történettudománytól a néprajzig, antropológiáig.

A fénykép létrehozásának elsődleges privát élménye az elkészítőjéé, azaz a fényképészé, valamint a másik olyan közreműködőé, aki szükséges a fénykép létrejöttéhez - és ez a fényképen szereplő személy. Ebből a privát, személyes viszonyból mindenki más ki van rekesztve. Rajtuk kívül senki sincs, aki a kép elkészültének körülményeiről, céljairól olyan pontos (értsd: a valósághoz közelálló) ismeretekkel rendelkezne. Jól vizsgálható ez a folyamat egy olyan modellen, mint például Richard Chalfen szociovidisztikus modellje (Bán-Forgács 1984, Chalfen ). Ez a privát jelleg teszi, hogy a fénykép nagyon erős szálakkal kapcsolódik a személyes, individuális emlékezethez is, annak az egyik leginkább használt stimulálója.

A dolgot természetesen bonyolítja, ha csoport van lefényképezve. Ekkor a csoport kialakít egy közös, és minden csoporttag által önmaga számára érvényesnek tekintett identitást, és különféle szimbolikus eszközökkel erősíti azt meg. Ha a képen „másként viselkedő" személyt látunk, akkor szinte biztos, hogy ő - valamilyen szempontból és módon (önként vagy a többiek által rákényszerítve) - marginalizált tagja a csoportnak.

 

 

V. Fotográfia és emlékezés

Az emlékezés, az identitás és a hagyományteremtés összefüggéseiről van szó a terepen készült fotográfiák esetében is: egy közös - és nyilvános - tapasztalati és cselekvési tér megkonstruálásáról. A „szimbolikus értelemvilágban" létrejön egy kötelező erejű elváráshorizont, amely ugyanakkor biztonságot nyújt a benne otthonosan mozgónak. Az individuumokból történő közösségkonstruálás („mi") a közös szabályokon, értékeken és a „közösen lakott múlt" emlékein alapul. (Ez a „mi" ideális esetben a kutató és a kutatottak valódi közösségét is jelenti. Ennek képi dokumentuma lehetne a 4. sz. fotográfia.) Assmann szerint az ismétlés segíti a cselekedetek, a viselkedés mintákba rendeződését (Assmann 1999, 17.). A rítuskonstitúcióban az ismétlésnek és a megjelenítésnek van szerepe. (Lásd azokat az értelmezéseket, amelyek a fényképezés aktusát mint rítust gondolják el, illetőleg azokat, amelyek felhívják a figyelmet, hogy egy rítushoz hogyan kapcsolódik hozzá, mint egyre elválaszthatatlanabb alkotórésze, a megörökítés gesztusa: azaz a fotózás, videózás mint rítuskonstituáló entitás értelmezhető.) Némi leegyszerűsítéssel mondhatjuk: nem is igazi esemény az, amely nincs lefényképezve. A fotográfia hitelesítő eszközként működik. (Egy személyes emlékem: a nyolcvanas évek végén egy kis jugoszláviai magyar faluban, ahová a korábbi ismeretség alapján lakodalomba hívtak, nem mint vendéget kezdtek kezelni, hanem mint fotóst. A hagyományos esküvő eseménysorozata egy ponton váratlanul megállt, megakadt. Épp nem voltam jelen, de ők tudták, hogy ez olyan pillanat, amit meg kell örökíteni; inkább vártak 20-25 másodpercet, míg engem valahonnan elő nem kerítettek.) Amint a megőrzési mód megváltozik, például az adott közösség inkább az írásra támaszkodik az oralitás helyett, a megjelenítés válik hangsúlyosabbá. Az utánzás és a megőrzés helyett az értelmezés és az emlékezés fontossága nő meg.

A fényképezésben olyan eszközre talált az emberiség, amely automatikusan és gépszerűen (mindig ugyanúgy) utánoz, tökéletes pontossággal megőriz, analogikus természetű (kód nélküli), „szó szerint" vehető, mintegy az emlékeink tökéletes lenyomata, s így a visszaemlékező narratívák mint értelmező gesztusok legjobb kiváltója. Természetesen elhalványodhat a tudás, az emlékezet, megszakadhat a hagyomány, amely fenntartja a kapcsolatot az individuum, az objektum és a képhasználók alkalmazta megnevezések (leírások) között. Mindig a képhasználók képekhez kapcsolódó narratívái rögzítik a képek jelentését. Ők címkézik fel a képeket. Azon esetek jó részében, amikor megszakad a felcímkézés és a par excellence „igaz" narráció folyamatos hagyománya, a képpel kapcsolatba kerülő képhasználók döntő része számára rekonstruálhatatlan lesz a valóság és annak képe közötti eredeti kapcsolat. Megszakad az az emlékező gyakorlat, amely a képpel kapcsolatos adatok áthagyományozását fenn tudná tartani (pontos név, hely, a történet részletei). A kutató nem tudja mindig eldönteni, hogy a használó által közölt képértelmező narratíva milyen viszonyban van/volt a valósággal. Hogy a képen valóban az szerepel-e, akiről életében csak egyetlen kép készült, nem dönthető el. A képekről, a képek alapján folytatott interjúkban gyakran bukkanunk olyan elbeszélésrészletekre, amelyek ilyen bizonytalan státusúak. A kép tulajdonosa/használója bizonyos jeleket nem tud vagy - bármilyen okból - nem akar értelmezni, a kép kutató szemlélője számára azonban ezek kétségessé teszik az eredeti értelmezést. Nincsenek a fényképeken - és minél régebbiek, annál kevésbé vannak - olyan támpontok, vizuális elemek, amelyek segítségével az azonosítást el tudnánk végezni.

A fénykép a ráruházott szerepnek megfelelően (ti. hogy a valóság pontos megragadására képes) a kezdetektől a kulturális emlékezetért folytatott harc egyik legfontosabb eszköze volt, de egyben e harc terepe is lett. Népszerűségét annak köszönhette, hogy mindenki azt gondolta róla: az emberi sajátságok, mindazok, amelyek társadalmakat, csoportokat és kultúrákat határolnak el egymástól - legyenek biológiai, antropológiai, gazdasági vagy kulturális különbségek -, ezzel az eszközzel pontosan megragadhatók, bemutathatók és így megerősíthetők. A nyilvános társadalmi emlékezet kanonizációjában fontos szerepet tölt be a fényképezés. A kutató a terepmunkája során - akár készíti, akár gyűjti a fényképeket - maga is nagyon intenzíven vesz részt ebben az emlékezetkanonizáló eljárásban. Ez különösen azért lehet így, mert az az utólagos interpretáló munka, amely az emlékezetnek ehhez a formájához kapcsolódik, a tudományosság diszkurzív közegében zajlik, ahol a különféle prezentációs formákon keresztül az eredmények - akár szövegesek, akár képiek - megsokszorozhatják a hatásukat.

 

IRODALOM

Assmann, Jan (1999): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz.

Ball, Michel (1992): Analyzing visual data. Newbury Park, Sage.

Bán András (szerk.) (1999): Körülírt képek. Fényképezés és kultúrakutatás. Miskolc-Budapest, Miskolci Galéria - Magyar Művelődési Intézet.

Bán András - Biczó Gábor (2000): Kutató tekintet. Képaláírás egy talált fotográfiához. Magyar Lettre International, 38. (http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre38/ban.htm)

Bán, András - Forgács, Péter (eds.) (1984): I Have the Same Photo, Only it's a Different Kid! Családi fotó I. Vizuális Antropológiai Kutatás Munkafüzetek. II. kötet. Budapest, Művelődéskutató Intézet.

Becker, Howard S. (ed.) (1981): Exploring Society Photographically. Evanston, Mary and Leigh Bock Gallery - Northwestern University.

Belting, Hans (2003): Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok. Budapest, Kijárat.

Buchner-Fuhs, Jutta (1997) Die Fotobefragung - eine kulturwissenschaftliche Interviewmethode? Zeitschrift für Volkskunde (93) II, 189-216.

Chalfen, Richard (1991): Turning Leaves. The Photograph Collections of Two Japanese American Families. Albuquerque, University of New Mexico Press.

Collier, John Jr. - Collier, Malcolm (1986): Visual Anthropology: Photography as a Research Method. Albuquerque, University of New Mexico Press.

Edwards, Elizabeth (ed.) (1992): Anthropology and Photography 1860-1920. New Haven - London, Yale University Press.

Gross, Larry - Katz, John Stuart - Ruby, Jay (eds.) (1988): Image Ethics. The Moral Rights of Subjects in Photographs, Film, and Television. New York - Oxford, Oxford University Press..

Harper, Douglas (2000): Fotografien als sozialwissenschaftliche Daten. In: Flick, Uwe - von Kardoff, Ernst - Steinke, Ines (Hg.): Qualitative Forschung. Reinbek bei Hamburg, Rowohlts, 402-415.

Henny, Leonard M. (1986): Trend Report: Theory and Practice of Visual Sociology. Current Sociology, vol. 34, 3., 9-23.

Hockings, Paul (ed.) (1975): Principles of Visual Anthropology. The Hague - Paris, Mouton.

Kincses Károly (2001): Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. H. n.: Magyar Fotográfiai Múzeum.

Köstlin, Konrad (1996): Utazás, régiók, modernség. Café Bábel, 4., 117-124.

Kunt Ernő (1995): Fotoantropológia. Fényképezés és kultúrakutatás. Miskolc-Budapest.

Kunt Ernő (2003): Az antropológia keresése. Válogatott tanulmányok. Budapest, L'Harmattan.

Musello, Christopher (1979): Family Photography. In: Wagner, John (ed.):  Images of Information. Still Photography in the Social Sciences. Beverly Hills - London, Sage, 101-118.

Nagy Károly Zsolt (2005): A fotoantropológia és az antropológiai fotó lehetőségei a „digitális képi forradalom" korában. Tabula, 8 (1), 91-110.

Pink, Sarah (2004): Interdiszciplináris programok a vizuális kutatásban: A vizuális antropológia újragondolása. In: Letenyei László (szerk.): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L'Harmattan-Ráció, 703-728.

Ruby, Jay (1996): Visual Anthropology. In: Encyclopedia of Cultural Anthropology. David Levinson - Melvin Ember, eds. New York, Henry Holt, vol. 4., 1345-1351.

5. D. 2. Filmezés a terepen (Szuhay Péter)

Útmutató és módszertani kísérlet egy lehetséges filmtanulmány elkészítésének első fázisához

 

Az alábbiakban azt járjuk körbe, hogy terepkutatásaink során mi a teendő, ha filmes anyagot szeretnénk rögzíteni, majd ebből valamilyen formátumú prezentációt készíteni. Érdemes a kezdetek kezdetén néhány alapvetést tisztázni - nem is annyira a tereppel, mint inkább a filmezéssel kapcsolatosan. A filmezést a lehető legtágabb keretek között értelmezzük, így mind technikai, mind műfaji, mind esztétikai és tartalmi kérdésekben elég széles határok között tekinthetünk megengedő módon e tevékenységre. Amikor technikai kérdésekről beszélünk, egyaránt „filmezésnek" nevezzük a hagyományos módon celluloidra (8, 16 vagy akár a 35 milliméteres filmre) vett, a mágnesszalagra (vagyis videóra: a VHS-től a Betáig terjedő „sávban") rögzített, vagy akár a digitális technikával megörökített mozgó és hangzó képek folyamát, függetlenül attól, hogy a filmezés során a dokumentálót milyen szándék (és milyen végcél elérése) vezette. Először tekintsük át, hogy a kézikönyvek általában mit mondanak az etnográfiai (antropológiai) felvételekről és felhasználásukról. Tari János a következő lehetőségeket kínálja fel számunkra:

1.  a filmet néprajzi jegyzettömbként használjuk;

2.  a film egy történés vizuális ábrázolása (mint például a munkafolyamatokról és a rítusokról szóló filmek);

3.  a film összefüggések megvitatása céljából készül (ilyenek lehetnek például az élettörténeteket, az életmódot bemutató, vagy a viselet változásáról szóló filmek). (Tari, 2002, 161.)

Horváth Réka ennél differenciáltabb megközelítése egyenesen hét lépcsőfokot különböztet meg:

1.  alapvetően a további kutatások céljából készül a felvétel (eltekintve attól, hogy a későbbiekben ebből akár önálló filmalkotás is készíthető);

2.  a felvett anyagból kutatói film készül magasan kvalifikált kutató közösségnek;

3.  etnográfiai dokumentumfilm készül releváns antropológiai témáról érdeklődő nagyközönség számára;

4.  az etnográfiai televíziós dokumentumfilm már szélesebb televíziós közönséghez szól;

5.  az oktató, informáló, ismeretterjesztő filmek széles közönségnek oktatói céllal készülnek;

6. megkülönböztetünk egyéb, ugyancsak nem fikciós filmeket, ilyenek például az úti beszámolók, zsurnalisztikai riportok, újsághírek, melyek jobbára szintén televíziós nagyközönség számára készülnek;

7.  legvégül a néprajzi, antropológiai dokumentáció mintegy kutatási alapanyagul szolgálhat a fikciós filmek számára (Horváth, 2004, 26-27).

 

A továbbiakban függetlenül attól, hogy amit csinálunk, azt néprajzi, antropológiai, netán dokumentumfilm-készítésnek tekintjük, és függetlenül attól is, hogy amit létrehoztunk, az valójában mások számára is nézhető/élvezhető alkotássá nemesedett-e, s végezetül függetlenül attól is, hogy milyen témát dolgozunk fel, megengedő módon tehát mindaz a cselekvés filmezés, amelynek eredményeként hang és mozgókép egysége, szinkronitása, vagyis a „film" létrejön.

Módszertani elmélkedésünk gyakorlatba ültetése során azonban szükséges néhány megszorítást tennünk. Az a filmezés, amelyről beszélünk, eredendően a terepmunka során valósul meg, jelen idejű, a hazai kortárs társadalomról szól, s azon belül is a közösségkutatást szolgálja. Függetlenül technikai lehetőségeinktől, tehát nem múlt idejű és nem is rekonstrukció, s nem távoli földrészek „egzotikus népeiről" készített híradás.

 

1. Terepre fel!

A filmezés (szemben az interjúzással vagy a fotózással) eredendően társas kutatási és alkotói forma, még akkor is, ha léteznek magányos farkasok, akik szeretnek inkább egyedül dolgozni. A filmezés legalább párosban való együttműködésének legkézenfekvőbb magyarázata szerint a technika (a kép és hang egy kézben való összpontosulása esetén) kezelése máris leköt egy embert (s gondoljunk bele: a vállalkozás sikere mégiscsak technikafüggő), s egy önálló kutató/kérdező képes csak folyamatosan biztosítani a kapcsolatépítést, kapcsolattartást azokkal, akikről s akik közösségéről, helyi társadalmáról velük együttműködve szeretnének megtudni valamit. (A filmkészítők metanyelvében, avagy foglalkozási szakzsargonjában ez a társulás már „stáb" megnevezéssel szerepel.)

Minimálisan tehát két ember együttműködése szükséges ahhoz, hogy egyikük alapvetően az eseményre, illetve „megteremtésére" (a beszélgetésre, az interjúra, a rítusra, a szituációra) figyeljen, másikuk pedig a rögzítésére, kifejező dokumentálására és a technika tökéletes uralására törekedhessen. Az összes technikai lehetőség elősorolása helyett itt csak a legkézenfekvőbb és legvalószínűsíthetőbben elérhető megoldásra érdemes utalni: a digitális kamerák azon változataira, melyekhez a beépített mikrofon mellett mozgatható mikrofont lehet csatlakoztatni, amelyek még rossz fényviszonyok mellett is élvezhető képet rögzítenek, és amelyekkel könnyűszerrel átjátszhatók az anyagok a számítógép vágóprogramjába, vagyis olyan technikával és olyan körülmények között érdemes dolgozni, melyektől remélhető és elvárható végeredményképpen a filmélmény. Senkit ne törjön le, ha nem áll rendelkezésére a művészi kameramozgást biztosító „fartkocsi és fartsín", „sztedikem" vagy éppen „krán".

A filmezés során sokkal inkább azt kell eldönteni, hogy az anyag, amelyet rögzítünk, mire is lesz alkalmas, mire is használjuk majd. A kezdetek kezdetén érdemes elhatároznunk, hogy nem egyszerűen csak illusztrálni vagy dokumentálni akarunk valamit, hanem az írott antropológiai tanulmány szövegével egyenrangúnak tartva az antropológiai filmtanulmányt, olyan közlési formát választunk, amely feltételezhetően szélesebb körben lesz megismertethető. Ez a végső cél természetesen nem ment fel minket a követelmény alól, hogy minden egyes eseményt a lehető legrészletesebben rögzítsünk, legalábbis végignézzünk, úgy, hogy abból akár önálló filmtanulmány születhessen. Vagyis tisztában kell lennünk két alapvetéssel:

1.  a terepmunka során felvett anyag töredékét fogjuk csak felhasználni végső filmtanulmányunkban, ám hogy az egyes jelenetekből, interjúkból mi lesz, az a pár perc, amit ténylegesen beemelünk filmtanulmányunkba, azt csak a végső stádiumban, a szerkesztés közben tudjuk eldönteni, mindazonáltal a filmezés közben már gondolnunk kell arra, hogy a rögzített anyag vágható és szerkeszthető legyen;

2. az különböztet meg bennünket, antropológus filmkészítőket egy televíziós híradóstábtól, hogy nem ismerjük a „megvan" érzést és az „aha" felkiáltást, azaz nem kétperces anyagot készítünk, illusztrálandó egy híradást, hanem egy eseményt akarunk megérteni a lehető legszélesebb kontextusában, megismerni egyedi és konkrét, illetve közösségi és általános jellemzőit és történéseit.

Ahhoz, hogy filmtanulmányról beszélhessünk, persze sok apró dolgot el kell sajátítanunk, meg kell tanulnunk, és tudnunk kell adott pillanatokban alkalmazni is. Egy-egy filmtanulmány többféle módszer segítségével létrejött szegmensek szerves egysége, így hát érdemes ezeket sorra venni, még akkor is, ha egy-egy megközelítésmód, egy-egy módszer eredménye önállóan is értelmezhető és élvezhető. Az alábbiakban döntően saját személyes tapasztalataink és példáink segítségével mutatjuk be az egyes módszereket.[1] A dokumentumfilm-készítés, de már maga az egyszerű filmdokumentáció is egészen más szerepben tünteti fel a kutatót, mint amikor egyedül, magában dolgozik a terepen. A dokumentációt, de különösen a filmkészítést a filmezett emberek munkaként értelmezik, s ezáltal az oly gyakori (egyébként teljesen érthető) értetlenség a kutatóval szemben alapvetően megváltozik, létrejön a „felek" között a megértés és az egyenlőség. Természetesen nem volna ez így, ha nem élne a tömegkommunikációról, közelebbről egyes médiumokról ilyen idealizált, már-már mitikus kép, ha nem volna velük szemben ilyen pozitív elvárás, s nem volna ekkora a beléjük vetett bizalom és hit. (Ennek időnként az ellenkezőjével is találkozhat az ember, ha olyan közösségekben jár, amelyeket a sajtó korábban megvádolt, negatívan tematizált, ellenségesen mutatott be; itt éppen a filmkészítői bizalom helyreállítása a legnehezebb feladat.) A filmezés mint legitimációs lehetőség természetesen megkönnyíti a kutató dolgát, hiszen eredendően kettős szerepben dolgozik. Filmkészítői státusa a közösség szemében magas presztízsű lehet, mely legitimálhatja, s ezáltal meg is könnyítheti kutatói szerepét. De valójában már kutatóként is egy csapat tagja. A kutatásban - s ebben az értelemben kutatás az is, hogy mit dokumentáljunk, hogyan írjuk a filmben a filmvalóságot - a kutató egyenrangú munkatársa lesz a filmkészítőnek. Ha a filmkészítők koedukált csapatban dolgoznak, akkor az rögtön megteremti annak lehetőségét, hogy a világot egy időben „női" és „férfi"-szemmel is lássuk, majdan láttassuk. Megteremti a lehetőségét, hisz abban a pillanatban, amikor titkok vagy intimitások kerülnek elő, kialakulnak külön férfi és női témák, rögtön létrejönnek, pontosabban újraalakulnak a férfi és női „klubok". De a témák tematizáltságától függetlenül is egyidejűleg megkétszereződhetünk. Így egyszerre lehetünk „itt" és „ott", „fent" és „lent", konfliktus feltárása során az ellenérdekelt feleknél, esetünkben a romáknál és a parasztoknál.

 

2. A terepmunka során leggyakrabban alkalmazott módszerek

2.1. Az előkészítő szakasz

Az antropológiai és a filmes terepmunkát rendszerint előkészítő szakasz előzi meg. Ebben a fázisban talán az a legfontosabb teendőnk, hogy elmondjuk és világossá tegyük szándékunkat, miért is akarunk filmet készíteni a kiválasztott családdal, közösséggel. Az esetek egy részében az előkészítő munka külön próbatételek teljesítését is jelentheti. A kétegyházi „etnikai háború" idején (1992-ben) például Faragó Lajos, a kétegyházi polgármester és a rendőrség által „vajdának kikiáltott", tekintélyes oláh cigány gazdálkodó egyáltalán nem akart a faluban kirobbant etnikai konfliktusról beszélni, mert értelemszerűen félt attól, hogy képtelen volna egyszerre két elvárásnak: a hatalom felé a lojalitás, a cigányok felé a szolidaritás elvének megfelelni. Később kiderült, hogy életének sokkal fontosabb eseménye egyik fiának erőszakos halála, ami mintegy az ő sorstragédiája is, s ez sokkal izgalmasabb antropológiai és filmes (emberi) történet, mint alkalmi vajdasága. Amikor gyermekének tragédiája iránt érdeklődtünk, azt a válasz kaptuk, hogy erről addig nem beszél, amíg nem derítettünk ki két dobozi gyilkossági történetet. Azaz kaptunk egy feladatot, s ha sikeresen megoldjuk, méltók leszünk arra, hogy együtt dolgozzunk - immár egy közös cél -, Ádám „rehabilitációjának" érdekében (Kőszegi, 1994; Szuhay, 1993).

Nem volt azonban ilyen nehéz a munkakezdés Felsőtelekesen. 2000 januárjában egy szociológiai munka keretében (családi kérdőívet kellett kitölteni) ismerkedtünk meg a Virág és Varga család több tagjával, s egy családi fénykép történetének elbeszélése során derült ki, hogy egyszerre több ember is a „félvér", a „keverék" kategóriát használja saját származása megjelölésére (Kőszegi-Szuhay, 2001). Ez a tény felkeltette érdeklődésünket, hisz egy egyedi és konkrét történet lehetőséget kínált egy szélesebb összefüggésrendszerbe ágyazott jelenség elbeszélésre. Ezen felbuzdulva támogatást szereztünk filmtanulmányunk elkészítésére. Első látogatásunkat követően - noha telefonon néhányszor beszéltünk a „Virág lányokkal" - először szeptember elején látogattunk a faluba, s kerestük meg immár együtt Mariskát és Anit. Velünk volt operatőr munkatársunk és kamerája, de még nem a filmezés szándékával érkeztünk. Ennek ellenére öt perc alatt kiderült, hogy a két asszony számára fontos, hogy nyitó beszélgetésünket már elejétől kezdve felvegyük. Korábban nem készült velük filmfelvétel, ilyetén ismereteket nem szerezhettek, ennek ellenére nem voltak lámpalázasak, s egyáltalán nem érezték, hogy nekik szerepelniük kéne. Természetesen viselkedtek, mégis megkérdezték, hol van a kameránk. A kamera mögött mi legitimáltuk elbeszélésüket, a kamera pedig hitelt adott az egész szituációnak. Nem kellett meg- és kiismernünk egymást. A mi érdeklődésünk - de feltehetően ilyen lett volna másoké is - bizalmat ébresztett. Pusztán az a tény, hogy hallgatunk és rögzítünk, hitelesítette számukra saját történetüket. Elégtételt is jelentett, hisz valamivel szemben, mintegy bizonyítékként is elmondhatták azt, ami rájuk nézve, számukra sérelmes volt.

 

2. 2. Interjúkészítés

Mint már volt róla szó, a filmezés és a filmkészítés csoportmunka.[2] A csoportmunka nehezen pótolható gyönyörűsége és hozadéka a beszélgetések és interjúk rögzítése. Azt még az egyedül dolgozó kutató maga is felvehetné, hogy miként kell „A" vagy „B" problémát megoldani, mondjuk Tutu hogyan viszi be apja koporsóját a házba[3] (Szuhay-Kőszegi, 2001). Abban a pillanatban azonban, amikor elhangzik a kutató kérdése - „Tutu, ha nem sikerül bevinned a koporsót, Roszka mit szól ehhez?" -, akkor létrejöhet egy olyan interjúszituáció, ahol a kérdező a bizalmas beszélgetőtárs, s az operatőr vagy egyszerűen csak a dokumentátor, aki a kamerát a kezében tartja, olyan segítővé válik, hogy a kutatónak már nem kell mással foglalkoznia, csak Tutuval, s nyugodtan nézhet a szemébe, mert bizony jó, ha Tutu szemébe néz. Jó mindkettőjüknek.

Az interjú valójában akkor tekinthető katartikusnak, amikor az, akivel a munka során együtt dolgozunk, életének olyan mélységeit tárja fel, fogalmazza újra, amely számára is meghozza a rácsodálkozás örömét. Virág Emese, akinek magyar, vagyis paraszt férje van, a már említett felsőtelekesi anyag egyik elbeszélésében a kiházasítás kapcsán eljut identitásának legbensőbb rétegéhez, s azt mondja: „Ez így volt, a mai napig is így van, de nekünk ezt nem lehetett megtenni, mert még ha tudtak volna segíteni a szüleink, akkor se segítettek volna. A férjemet is elküldték a szülői háztól még 16-17 évesen, és nem segítettek minket akkor semmiben. Egyszerűen nem akartak tudomást venni rólunk, és később is nagyon nehezen bocsátottak meg. Úgy gondolom, hogy a férjem anyukája hamarabb megbocsátott, mert hozzá elmentünk többször, és ő megszeretett. Viszont az édesanyám nem tudott megnyugodni sokáig, még az első gyerekem születése után sem. Az első gyerekemet nyolc hónapos korában látta először, addig nem volt kíváncsi ránk. Viszont megértem a haragját, mert ő úgy akarta, hogy szűzen menjek férjhez, szép esküvővel, olyan fiút akart nekem, akit ők választottak. Én azt mondtam a szüleimnek, hogy ők nem választhatnak nekem, mert én mást szeretek. Egy olyan fiút választottak nekem, akinek a családja hasonló a mi családunkhoz, tehát cigány-magyar keverék, de én nem tudtam szeretni. Sőt egyáltalán, a cigányokat akkor nem szerettem, mert akkor annyira tele voltam gyűlölettel a cigányok iránt, hogy nem akartam elfogadni, hogy én is az vagyok, nagyon ki akartam törni ebből. De most már 38 éves koromra elfogadom, de hát akkor még dúlt az emberben egy dac, inkább úgy mondanám, hogy dacoltam, hogy nem a hagyományokhoz kell ragaszkodni, hanem ahhoz, hogy akit az ember szeret, ahhoz menjen férjhez. Én azt hiszem, jól választottam, nemcsak hiszem, hanem biztos vagyok benne. Ha megértjük egymást a férjemmel - nem azt mondom, hogy nem veszekedünk, sok családnál előfordul, hogy veszekedés van, így nálunk is. A férjem nagyon nehéz munkát dolgozott, húsz évig dolgozott a bányánál, és nem volt könnyű feladat. Mellette két gyerek, meg azok a gondok, hogy teljesen magunkra voltunk utalva."

Az interjú készítőjének minden esetben el kell vonatkoztatnia saját kulturális preferenciáitól, s alapvetően azoknak az embereknek a világát kell megértenie, s nem minősítenie, akikkel beszélget, akikkel és akikről filmet készít. Bármilyen szép is Mohi Sándor Olga filmje, a kérdező sokkal inkább folyamatosan ítélkező és minősítő népművelőnek tűnik, mintsem antropológusnak (Mohi, 2000).

 

2. 3. Résztvevő megfigyelés

A résztvevő megfigyelés néhány alapesetét érdemes egymástól megkülönböztetni, így részt vehetünk intézményi-formális, szakrális, rituális eseményen, ahol „betolakodók" vagy „bekéredzkedők" vagyunk; de lehetünk résztvevő megfigyelők meghívottként, esetleg „felkért dokumentátorként" formális, intézményesült alkalmon (pl. esküvőn) is, ahol jelenlétünk egyenesen kívánatos, vagy látszólag érdektelennek tűnő hétköznapi szituációban, emberi kommunikációban, akár kooperációban, akár konfliktusban zajlik. Legnehezebb munkánk talán a Csövesek-csicskák[4] filmtanulmány készítése során volt.[5] A „csicskatartás" oláh cigányok körében való szórványos megjelenésére már kétegyházi munkánk során felfigyeltünk. (Ebből az előismeretből következően viszonylag gyorsan rájöttünk, hogy az esetnek más, a sajtó interpretációjától eltérő értelmezése is lehet. Ez késztetetett minket gyors cselekvésre, a konfliktus dokumentálására.)

Példáinkat erősítendő, idézzük Robert Simpson és F. S. Coleman modern antropológiáról szóló fejtegetéseinek egy idevágó passzusát: „A század első részében a brit szociálantropológia kutatási témája bizonyos értelemben a lepkegyűjtéssel volt rokon. A század folyamán azonban az antropológia olyan tudományággá fejlődött, amely sokkal több volt az egzotikus és ritka példányok gyűjtésénél, lokalizálásánál és minél színesebb és gazdagabb leírásánál. Az antropológiai elméletek feladata olyan minták létrehozása volt, amelyek általánosíthatók a nyilvánvalóan változatos emberi életmódokra. Ráadásul kezdték felismerni, hogy a »primitív« társadalmak valójában meglehetősen komplexek, és fejlődésük tekintetében messze nem statikusak. Ennek következtében az antropológia új útjai alakultak ki, melyek meghaladták a struktúra és a funkció egyszerű tanulmányozását. A figyelem a kisméretű, hagyományos társadalmak és a nagyméretű gazdaságok és államszerkezetek közötti kölcsönhatások felé fordult. A korábban elszigeteltnek, stabilnak és változatlannak bemutatott társadalmakat szélesebb történeti folyamatokba helyzeték, mint a gyarmatosítás vagy a kapitalizmus terjedése. Ez a szemlélet fontos váltást eredményezett az antropológiai érdeklődés területében és lehetőségeiben: azt mondhatjuk, hogy az antropológusokat már kevésbé érdekelte a lepkék gyűjtése, inkább az az ökorendszer, amelyben azok éltek. Az érdeklődés új területei nyíltak meg a hatvanas és hetvenes években, mint a nyelv és a jelentés tanulmányozása, és a nemek fontosságának tudatossá válása a társadalom és kultúra megértésében. Ebben az időszakban kezdte átfogni az antropológiai kutatás a nyugati társadalmat és annak intézményeit. A nyugati antropológusok nem szorítkoztak többé távoli és »egzotikus« társadalmak megfigyelésére, hanem elkezdtek a saját házuk táján vizsgálódni, és a kész ténynek vett mindennapi élet meglepő aspektusait emelték ki. Az ipar, a kormányok és a nemzetközi szervezetek mind-mind az etnográfiai kutatás tárgyaivá váltak." (Simpson-Coleman, 1999)

Az a tény, hogy szinte az első tárgyalástól kezdve rögzítettük az eseményeket, és szoros kapcsolatba kerültünk mind a romákkal, mind a hajléktalanokkal, nyilvánvalóan befolyásolta a perben eljáró ügyész, ügyvédek és a bíróság magatartását. Nehéz megmondani, hogy a nyilvánosság e kezdetleges jelenléte a romáknak vagy a hajléktalanoknak kedvezett-e a végső szó kimondásában. Nehéz eldönteni, hogy az ítélet szigorúbb vagy enyhébb lett-e az eredeti elgondolásokhoz képest. Abból következően, hogy mi, filmkészítők mindvégig igyekeztünk megtartani függetlenségünket és elfogulatlanok és objektívek maradni, a perben eljáró ügyész nehezen igazodott el szándékunkon. Kezdetben azt gondolta - mindezt a tömegkommunikációból szerzett tapasztalatai sugallták neki -, hogy a filmkészítők a hajléktalanok pártján állnak, és felháborítónak tartják a cigányok cselekedetét. Később úgy vélte, hogy mi valamelyik roma szervezet megbízásából dolgozunk, és mindenképpen a vádlottakat akarjuk tisztára mosni, a hajléktalanokat pedig lejáratni. Az ügyész és a filmkészítők kapcsolata végül is pszichológiai játszmává alakult: a hosszan húzódó per során, a gyakori konzultációk alatt mindkét fél azt gondolta, hogy befolyásolni képes a másik fél álláspontját, s azt remélte, hogy olyan információkhoz jut a másik fél jóvoltából, melyet maximálisan ki tud használni az ügy megértésében. Az ügyész segítőkésznek mutatkozva elmesélte több évtizedes jogi tapasztalatait, és hozzásegített bennünket a sértettek megtalálásához. Mi azon meggyőződésből kiindulva, hogy már maga a vádirat is súlyosan elmarasztaló a vádlottak számára, és mert az ügy fokozatos megismerése folyamán nekünk ezzel ellentétes képünk alakult ki - azt reméltük, hogy az általuk feltárt igazság elmesélésével hozzájárulhatunk a cigányok és a hajléktalanok közti viszony megértetéséhez.

Ez a pillanat volt az, amikor az ügyész egyértelműen megfogalmazta gyanúját: talán a filmkészítők egy roma szervezet megbízásából dolgoznak. Mi az ügy során a bíróval érdemben, és különösen az ügyről nem beszéltünk, csak az ügyésszel. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az ügyész egyfajta közvetítői szerepet töltött be a bíró és a filmkészítők között. Az ítélet az ügyész menet közbeni, a várható ítéletről szóló sejtetéseivel szemben megdöbbentően súlyos volt. Ekkor az a kérdés is felmerült már, hogy talán a cigányokat azért is büntetik, mert a filmkészítők feltárta valóság az őáltaluk állítottakhoz áll közelebb, s ezért a hajléktalanok kettős védelemre szorulnak, ilyenformán pedig a cigányok kettős büntetést érdemelnek. A filmkészítők jelenléte azt a kérdést is felveti, hogy az ügy pedáns elhúzódása és a jogszerűség színpadias előadása nem a korlátozott nyilvánosságnak szól-e. Talán a cigányok súlyos büntetése a hajléktalanokkal szolidáris sajtó megvédését is szolgálja. A ügyész végig kényesen vigyázott a nyilvánosság játékszabályainak betartására. Személyesen győzte meg az ügyben eljáró rendőrtiszteket - akik első ösztönös reakciójukban nem járultak hozzá a felvételek készítéséhez -, hogy a nyilvánosság a legfőbb fegyverük, hiszen ha nem nyilatkoznak, az sokféleképpen értelmezhető, s rávette a bírót is, hogy engedélyezze a tárgyalás teljes menetének dokumentálását. Szerepéhez oly konzekvensen ragaszkodott, hogy a jogerős ítélet után rendezett filmbemutatón, ahol a vádlottak egy része, illetve családtagjaik és a hajléktalanok is részt vettek, a nyomozást vezető rendőrtiszttel együtt megjelent, és a vetítést követő vitában hosszan érvelt - immár egy nagyobb nyilvánosság előtt - korábbi álláspontja mellett.

A résztvevő megfigyelés ennél sokkal békésebb terepe mondjuk egy olyan lakodalom, ahová meghívnak bennünket, éppen azért, hogy a család ünnepen keresztüli reprezentációját rögzítsük, mintegy emléket állítva az eseménynek, amelynek felvételei bármikor visszanézhetők, mások számára például állíthatók, s nem utolsósorban a család presztízsét és önbecsülését, öntudatát is növelik. A filmtanulmány készítői számára ennél boldogabb terep nehezen képzelhető el, hiszen a „legtitkosabb" szobák ajtaja is megnyílik, hogy megérthessünk valamit abból, ami a szemünk előtt zajló valóságban történik, s abból, ami egy közösséget valójában működtet. Szendrőládi kutatásunk[6] egyik fontos „mellékterméke" volt Horváth Kitty és Orgován Richárd esküvője. A leány szülei évek óta a „kurzió", vagyis egy karizmatikus katolikus lelkiségi közösség tagjai, melyben cigányok és magyarok testvériségüket élik meg. Az esküvőt „kurziós esküvőnek" hirdette a család, s ez különösen felkeltette érdeklődésünket: egy rítus, mely egyszerre rejti magában az integratív és az etnikus elemek hangsúlyozását. Szerepünk a lakodalom egésze alatt végig kettős volt: egyszerre voltunk dokumentátorok és vendégek, s amikor dolgoztunk, két kamerával és egy fényképezőgéppel rögzítettük az eseményeket. (A filmfelvevők viszonylag szabadon dolgoztak, csak néha hívták az operatőrt, hogy vegye fel a tortákat vagy éppen a menyasszony fodrászolását. A fényképezőgép munkáját azonban komoly ellenőrzés alatt tartották, hiszen a család által komponált beállításokat és csoportösszetételeket kellett rögzítenünk, ami ugyanakkor hálás téma volt a filmezés, közelebbről a család „értékválasztása" szempontjából.) Természetesen a filmezést megelőzően végig kellett meséltetnünk a lakodalom tervezett menetét, mondhatnánk forgatókönyvét, hogy tudjuk, mikor, hol, mi fog történni, mi az, ami a család számára csúcspontnak, mindenképpen rögzítendő eseménynek tekinthető, s mi az, ami számunkra lehet az. Ettől függetlenül menet közben is gyakran faggattuk a család tagjait, mi várható a közeli percekben, órákban, s figyelni kellett minden lehetséges spontán, műsoron kívüli megmozdulásra is. Ezek után az talán már magától értetődő, hogy reggeltől hajnalig, egyszerre több helyszínen, a templomtól a konyháig zajlott a filmezés.

A résztvevő megfigyelés és a következő szakasz, az általunk generált helyzetek módszere nehezen választható el tisztán egymástól. Ennek illusztrálására Mint Makó Jeruzsálemtől című többrészes film forgatásának elbeszélésére érdemes utalni (Tari, 1991-1995). Az Imre Izraelben című filmben elhangzik egy mondat: „Forgathatnak, ha nem okoznak bajt a zsidóknak." Ha szorosan együtt szeretnénk működni a szereplőkkel, akkor a film előkészítése a filmötlet továbbfejlesztésével folytatódik. A legtöbb produkció esetében a néprajzos, a film készítője rendelkezik egy elképzeléssel, hogy miért és mely témáról szeretne filmet forgatni. Elhatároztuk, hogy a Makóról elszármazott Imre egy napját követjük végig a résztvevő megfigyelés módszerével. Ehhez természetesen több interjút készítettünk, és több alkalommal elkísértük Imrét még kamera nélkül, hogy tudjuk, mit is kell majd ebből a napi rutinból rögzítenünk. Ha a filmkészítés folyamatát a szereplők és a stáb közötti kommunikáció folyamataként fogjuk fel, ami a témát illetően új felismerésekhez vezethet (sőt kell hogy vezessen), akkor ez azt jelenti, hogy fenntartjuk a filmötlet folyamatos továbbfejlesztésének és felülvizsgálatának lehetőségét, Ez a folyamat annál izgalmasabb lesz, minél többet tud az antropológus-néprajzos a filmezésre kiválasztott témáról és az érintett társadalomról, egyben minél inkább hajlandó a szereplők elképzeléseit figyelembe venni. A filmötlet továbbfejlesztése nem zárul le az előmunkálatokkal, elegendő rugalmasság esetén a forgatás közben is folytatódik. Ez persze nem feledtetheti velünk, hogy a filmet végül mégis a stáb készíti. De így a kutatás izgalmát átvihetjük a filmbe, és a film szubjektivitása érezhető lesz, ha nem látható is. Ezt főleg a rítusokról szóló filmeknél tapasztaltuk, amikor is bemehettünk olyan helyekre (sőt szinte felszólítottak rá, hogy ott legyünk), ahol egy átlagos nézőnek nem volna szabad tartózkodnia. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy felvegyünk olyan részleteket, amelyek a rendes szemszögből nézve nem láthatók. Az Imre Izraelben című rész végén, például felálltam egy asztal tetejére a fallal elválasztott női oldalon, és egy nagyobb svenkkel a női oldalról a férfi oldalra filmeztem át, bemutatva a férfiak és nők elkülönülésének szokását, amit csak szövegben és narrációval lehetett még ábrázolni. A kamera jelenlétét általában nem találták zavarónak, sokkal inkább része lett a történéseknek, az esemény egészének.

 

2. 4. Mesterséges, általunk generált helyzetek

Végtére is mondhatnánk, hogy számtalan olyan helyzet van, amelyet valamilyen módon mi generálunk, illetve azzal, hogy kameránkkal megjelenünk, már befolyásoljuk az eseményeket. Azzal, hogy leültetünk egy házaspárt, és megkérjük őket, hogy meséljenek, óhatatlanul olyan szituációt teremtünk, amely nélkülünk lehet, hogy nem szerveződött volna meg. De már ilyen mesterséges alkalom egy narratív interjú létrejötte is. A baj nem az, hogy ilyen helyzetek létrejönnek, hanem az, amikor ezekről a tényekről nem veszünk tudomást, amikor a filmtanulmány során ezek elfelejtődnek, s így értelmezetlenek maradnak. A Kitagadottak forgatása során Mariska kihasználta a filmtanulmány készítőinek mobilitását, és több kirándulást szervezett és tett, így többek között felkereste a ragályi kastély egykori komornáját, nagyapja kortársát, hogy érdeklődjön apai nagyapja felől, vagy meglátogatta idős nagybátyját, akivel jó tíz éve nem találkozott. De aktívvá vált Emese is, aki két fiútestvéréhez is elvitt bennünket, vagyis immár együtt készítettük a filmet. S ezekre a helyzetekre komolyan fel kell készülnünk: a valóság írja a filmet, s nem mi a valóságot, hacsak nem az a valóság, ahogyan a filmkészítés résztvevői konstruálják azt.

Értelemszerűen sokkal látványosabb helyzet, amikor a filmkészítők rendeznek meg egy-egy találkozást, együttlétet, természetesen tájékoztatva erről a szereplőket, s arról is, hogy ezen alkalommal forgatni is fognak. A Csövesek-csicskák filmet elkészülte után bemutattuk (a már említett módon) a vádlottaknak, a hajléktalanoknak és a büntetőperben eljáró intézmények képviselőnek (vagyis a szereplőknek), akik ebben az összetételben soha nem jöttek volna össze, s nem is ütköztethették volna eltérő álláspontjukat. Ebben az értelemben ez egy mesterségesen létrehozott helyzet volt, s egyben alapjául szolgált a folytatásnak, Rostás Hajni történetének, aki mint harmadrendű vádlott első fokon két év hat hónap börtönbüntetést kapott[7] (Kőszegi, 1997).

A mesterséges helyzetek létrehozása során óvakodnunk kell a rekonstrukciótól, különösen pedig attól, hogy a filmtanulmányban rekonstrukciós helyzeteket valóságos cselekedeteknek tekintsünk, s ezzel megtévesszük a film nézőit. Erre példa Bódis Krisztina Amari Krisz című filmje, melynek elején egy esküvés-átkozás jelenet látható, s folytatásában immár az az asszony beszél, aki előbb éppen a formulát mondta, nyilvánvalóan a filmkészítők kedvéért (Bódis, 2004). Hasonlóan megtévesztő helyzet az is, amikor azok az emberek konstruálnak immár egy rítust, akikről a film szólna, azok számára, akik a filmet készítik. Az Amari Krisz utolsó jelenetében az Erzsébet-nap köszöntésére összejött oláh cigányok egyszer csak - derült égből villámcsapás - előadnak egy, az alkotók által romani krisznek (cigány törvénykezésnek) értelmezett „színművet", ha már barátaik ezt szeretnék látni. Ez a legfeljebb archaikusnak ítélhető antropológiai eljárás erősen egzotizálja mind szereplőit, mind általában a cigányokat.

Az antropológiai filmkészítőkkel szemben megfogalmazott szakmai elvárás, hogy filmtanulmányukat megmutassák annak a közösségnek, amelyről készítették. Így van ez akkor is, amikor már nem akarnak további felvételeket készíteni az adott csoportról. Igazán tanulságos Jean Rouch idevágó története, melyet egy vele készített interjúban mesélt el. „Filmesként Flaherty módszerét 1954-ben próbáltam ki először, amikor afrikai barátaimnak három évvel az események után levetítettem Csata a nagyfolyamon című filmemet, mely egy vízilóvadászatról szól. És bár legfeljebb, ha három százalékuk látott már korábban filmet, egy perc alatt megértették, hogy ez a film őket ábrázolja, meg azt is, hogy a dolog régebben történt, hiszen többen meghaltak közülük az óta. Akkora sírás-rívásban, kiabálásban törtek ki, hogy félbe kellett szakítani a vetítést. Aztán elcsendesedtek, és végignézték a filmet [...] vagy hatszor egymás után, és egymás szavába vágva elkezdtek kritizálni. Szóvá tették, hogy a víziló nem látszik eléggé, amiben igazuk is volt, arrafelé ugyanis elég zavaros a folyó vize, meg aztán nem vagyok én egy Cousteau... Egy másik megjegyzésük különösen elgondolkoztatott. Azt a jelenetet, amikor a vízilóvadászok rohamra indulnak, harsány trombitaszóval festettem alá, ahogyan azt amerikai filmek csatajeleneteiből lestem el. Tratatá-tratatá-tratatá... A film nagy részét direkt hanggal vettük fel, de itt megengedtem magamnak ezt az »effektet«. Hogy én mit kaptam fekete barátaimtól! »Hát te dilis vagy - mondták. - A vízilónak éles a hallása! Ha ilyen csinnadrattával eredtünk volna a nyomába, szépen elszelelt volna előlünk!« Olyannyira megfogadtam, amit mondtak, hogy azóta sem illusztrálom filmjeimet »idegen« zenével. Viszont azóta is fontosnak tartom, hogy filmjeim szereplőivel bizonyos idő után újra kapcsolatot teremtsek. Ez a módszer ismeretlen a néprajzban. Ennyiben vált előnyömre, hogy soha nem folytattam rendszeresen sem etnográfiai, sem pedig filmrendezői tanulmányokat." (Fáber, 1996) Jean Rouch példája már előremutat a film szerkesztésére, arra, hogy mitől is érdemes óvakodnunk.

Filmjeink jóváhagyó bemutatásai közül számunkra a felsőtelekesi házi vetítés volt a legemlékezetesebb. A filmtanulmány végén Lajos bácsi leleplezte azt a képet, amiről a család úgy tudta, hogy azon az ő őseik láthatók, s elárulta, hogy azon Vilmos császár és családja szerepel. Felkészültünk arra, hogy a film a család, a leánytestvérek nemtetszését váltja ki, s magyarázhatjuk, hogy a valóságos felmenőkre is büszkék lehetnek, nemcsak a képzelt tábornoki üknagypapára. A film azonban a család számára azt a meggyőződésüket erősítette meg, hogy Lajos bátyja megint hazudik, legalábbis elhallgatja az igazságot. Mi tagadás, ebben a helyzetben mi sem foszthattuk meg a leányokat családi mitológiájuktól.

 

2. 5. Kiegészítő dokumentumgyűjtések

A közösségekben végzett hosszabb terepmunka lehetőséget ad arra is, hogy a kutatók olyan forrásokat kérjenek el és másoljanak le, amelyek a vizsgált csoportban keletkeztek, a csoport egyes tagjait ábrázolják, vagy róluk szólnak; vagyis levelek, fényképek, videofelvételek mutathatják olyannak az embereket, amilyennek ők szeretnék láttatni magukat. Ez a kép természetesen beépülhet az egyes csoportokról készített elemzésekbe is. A családi és kisközösségi, intézményi fotóalbumok viszonylag ismertek, de nem kézenfekvő még a privát videók gyűjtése. Jó másfél évtized óta egyre népszerűbb, hogy családok videoszolgáltatásként megrendelik gyermekük esküvőjének, esetleg keresztelőjének, ritkábban valamilyen egyházi avatóünnepségének, esetleg ballagásának megörökítését. Ezek a felvételek és összeállítások sajátos megrendelői és végrehajtó-iparosi szempontot tartalmaznak, de ezzel együtt kincs lehetnek számunkra. A már korábban említett Szemembe megy a bánat című film gerincét éppen Faragó Ádám 1990-es virrasztásának és temetésének amatőr videofelvételei adják.

 

2. 6. A terepmunka módszertani összefoglalója

Legfontosabb intelmeink a filmezés, de általában minden antropológiai terepmunka során a következők: törekedjünk az egyenlőségen alapuló együttműködés kialakítására; kínáljuk fel a kooperáció lehetőségét azoknak, akikkel együtt szeretnénk dolgozni; érvényesítsünk kölcsönösen előnyös szempontokat, melyben megszüntetjük a filmezettek egyébként oly gyakori kiszolgáltatottságát, ám ajánljuk fel az egyedi történetek mások számára példaként és tanúságként értelmezhetőségét, cserébe pedig a film és a nyilvánosság adta megismerés és elfogadtatás lehetőségét. Törekedjünk továbbá arra, hogy ne minősítünk, hanem igyekezzünk megérteni azokat az embereket és közösségeket, akikkel dolgozunk, s ezt a megértést próbáljuk interpretálni és prezentálni, valamint kerüljük a negatívan tematizált és közhelyes, sablonos helyzeteket, jeleneteket, képeket.

 

3. A filmtanulmány elkészítésének módszertani megjegyzései

Itt elméletileg egy új fejezet kezdődhetne, hiszen egyfelől folyamatosan filmtanulmányról beszéltünk, másfelől pedig példáinkat nem a közvetlen és nyers forgatási anyagból, hanem a megvágott, megszerkesztett filmekből hoztuk. Ahogy azonban általában az antropológiai tanulmányírás is külön és folytatólagos kurzust igényel, úgy az antropológiai filmtanulmányra is igaz ez. Hogy mégse maradjunk szentenciák nélkül, néhány alapelvet vázlatszerűen megfogalmazunk:

a) a terepmunka során felvett filmfelvételeket nézzük meg, és pontosan jegyzeteljük ki, lehetőleg a „time-kódok" rögzítésével, sőt, ha lehet „tanuljuk" is meg az anyagot;

b) hasznos, ha az interjúkat, csoportos beszélgetéseket le is gépeljük, el is olvassuk, ám hallani kell a fülünkkel is az olvasott szöveget;

c) találjuk ki a filmtanulmány célját, mondanivalóját, vagyis a mi üzenetünket és az ezt szolgáló hozzávetőleges filmszerkezetet (és készüljünk fel arra, hogy százszor többet fogunk vitatkozni egymással, mint a felvételek során tettük);

d) a tervnek megfelelő összefüggő egységeket digitalizáljuk;

e) próbáljuk meg az első verziót elkészíteni, melyet számosak fognak még követni, de legalább vázlat szintjén archiváljuk az egyes verziókat;

f) az összeállítás során törekedjünk arra, hogy amennyire lehet, őrizzük meg a narratívák elbeszélésjellegét, ám figyeljünk, hogy filmünk lehetséges nézői ne veszítsék majd el türelmüket, ezért találjuk meg az idő és a szöveg szerethető együttjárását; kerüljük az össze nem tartozó képek és hangok egymásra csúsztatását; adjuk meg a nézők számára a szereplők, a helyszínek, az idő és a cselekmény értelmezést segítő „paramétereit", de kerüljük a film „hangalámondását", vagyis a tudományos ismeretterjesztő filmekből megszokott agyonbeszélést, hisz filmtanulmányunk nem mozgó- és állóképekkel illusztrált előadás, hanem önálló műfaj;

g) ne használjunk olyan felvételeket, amelyek hátrányos helyzetbe hozhatják a film szereplőit, vagy egyenesen kiszolgáltatják őket;

h) vigyázzunk arra, hogy ne olyan alkotás kerüljön ki kezünk közül, amely szándékunktól eltérő értelmezést kaphat, indulatokat keltve azokkal szemben, akikről (és áttételesen, akik érdekében) valójában szólni akartunk, hisz ne feledjük, mi a filmezettekkel vagyunk. 

 

 

IRODALOM

A. Gergely András (1996): Közelítések az etnofilmhez. Retusált ősiség, rendezett hitelesség, etnikai valóság. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont.

Bódis Kriszta (2004): Amari kris - Az eskü törvénye. Színes film, 38 perc, Filmplusz Kft.

Crawford, Peter I. - Turton, David (eds.) (1992): Film as Ethnography. Manchester - New York, Manchester University Press.

Fáber András (1996): Szélmalmok Afrikában. Beszélgetés Jean Rouchal. Filmvilág, 7.

Heltai Gyöngyi (2002): Dialëktus kísérlet. Tabula, 5 (1).

Horváth Réka (2004): A „valóság" megragadása és a „hiteles ábrázolás" kérdése az antropológiai filmekben. In: Szoft montázs. Elméleti közelítések az antropológiai filmhez. Szerk.: Horváth Réka - A. Gergely András, Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont.

Kőszegi Edit (1994): Szemembe megy a bánat - Töredékek a Faragó család életéből. Dokumentumfilm, 85 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit (1996): Csövesek-csicskák. Egy eset több olvasata. Dokumentumfilm, 71 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit (1997): Két év hat hónap. Dokumentumfilm, 72 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2001): Kitagadottak. Dokumentumfilm, 93 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2003): Pászítás, avagy az együttélés. I-VI. 6 × 65 perc, Fórum Film Alapítvány.

Kőszegi Edit - Szuhay Péter (2004): Decolores. Dokumentumfilm, 60 perc, Fórum Film Alapítvány.

Mohi Sándor (2000): Ahogy az isten elrendeli - Olga filmje. Dokumentumfilm, 68 perc, Dunatáj Alapítvány.

Rouch, Jean (1981): A néprajzi film. In: A népszerű-tudományos film. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet, Filmművészeti Könyvtár 66., 207.

Schiffer Pál (1970): Fekete vonat. Dokumentumfilm, 40 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1972): Faluszéli házak. Dokumentumfilm, 38 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1974): Mit csinálnak a cigány gyerekek. Dokumentumfilm, 45 perc, Mafilm.

Schiffer Pál (1978): Cséplő Gyuri. Színes játékfilm, 103 perc, Hunnia Filmstúdió és Balázs Béla Filmstúdió.

Schiffer Pál (1983): Földi paradicsom. Dokumentumfilm.

Schiffer Pál (1985): Kovbojok. I-II. Dokumentumfilm, 240 perc.

Schiffer Pál (1987): A Dunánál. Dokumentumfilm.

Robert Simpson - F. S. Coleman (1999): Az antropológia felfedezése. In: A. Gergely András (szerk.): Filozófiai, történeti és kulturális antropológia. Szöveg- és szemelvénygyűjtemény. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont.

Szuhay Péter (1993): Ki az ember? A kétegyházi etnikai háború elemzése. Régió, 4, 31-54.

Szuhay Péter (1997): Csövesek, csicskák. Az ároktői romák esete a miskolci hajléktalanokkal. Régió, 3-4., 110-137.

Szuhay Péter (2004): A társadalmi együttműködés megteremtése és optimalizálása cigányok és magyarok között Szendrőládon. Új Holnap, Nyár, 156-170.

Szuhay Péter (2005): (Utó)parasztosodó törekvések a szendrőládi romák körében. In: Schwarz Gyöngyi - Szarvas Zsuzsa - Szilágyi Miklós (szerk.): Műhelytanulmányok. Utóparaszti hagyományok és modernizációs törekvések a magyar vidéken. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 59-74.

Szuhay Péter - Kőszegi Edit (2001): Örökös lakás. Az etnikus egyediség és a kétegyházi Faragó Zsigmond temetése. Tabula, 2, 194-220.

Tari János (2002): Néprajzi filmezés Magyarországon. Budapest, Európai Folklór Intézet.

Tari János (1991-1995): Mint Makó Jeruzsálemtől. Dokumentumfilm-sorozat.

Zalán Vince (1983): Fejezetek a dokumentumfilm történetéből. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet.

---

[1] Az 1990-es évek eleje óta Kőszegi Edit (tanult szakmája szerinti) filmkészítővel és testvérével, Kőszegi Gyula operatőrrel közösen több mint egy tucat dokumentumfilmet készítettünk, példatárunkat tehát innen építjük fel. A hivatkozások példatárául kínálkozott még Schiffer Pál az 1970-es években készített „cigányproblematikát" körbejáró dokumentumfilm-fűzére és a mintegy szintézisének tartható játékfilmje, melyek erősen kötődtek Kemény Istvánhoz és 1971-es cigányvizsgálatához, valamint az 1980-as években „paraszti" és a mezőgazdasági vállalkozás lehetőségeit elemző, a Szövetkezeti Kutatóintézet szociológusaival készített dokumentumfilmjei. (A filmek jegyzékét lásd az irodalomjegyzékben.) A máig erős és aktuális filmek jelentős szerepet játszottak „fejlődésünk" történetében, ízlésünk alakulásában, választott munkamódszereinkben és nem utolsósorban mintául szolgáltak a filmezett emberekkel kialakított kapcsolatunkban.

[2] Itt elsőnek az tűnik kézenfekvőnek, hogy lapozzunk vissza az interjús módszerek fejezetére, annak is élettörténet-, mélyinterjú-, vallomásrészére. Ettől függetlenül azonban érdemes filmes megközelítésben is reflektálni erre. Saját interjúkészítési példánkat bátrabban merjük idézni.

[3] Példánk a kétegyházi többéves terepmunka egyik szívszorító eseményére, Faragó Zsigmond temetésére utal.

[4] A csicskás a monarchikus hadsereg tiszti szolgája volt - lásd Jaroslav Hašek Švejk című regényét -, mely kifejezés nem azonos, de hasonló jelentésben (alávetett helyzetben lévő „szolga") máig fennmaradt.

[5] 1995-ben eljárás indult az ároktői romák közül nyolc ember ellen, akik úgymond hajléktalanokat raboltak ki, kényszerítettek, szabadságukban korlátoztak. Az esetről bővebben Szuhay, 1997.

[6] Szendrőládon 2001-ben kezdtünk dolgozni. Alapverően a cigányok és a magyarok együttélése érdekelt minket, az, hogy a két csoport mit gondol magáról és a másikról, az együttműködésnek milyen formáit dolgozták ki, s hogyan hárítanak el lehetséges etnikai konfliktusokat egy olyan fizikai térben, ahol azért a cigányok nagy része munkanélküli, szegregált lakóhelyen lakik, s gyermekeit tiszta cigány iskolába járathatja csak. E munkából készült Pászítás, avagy az együttélés I-VI. és a Decolores című filmtanulmányunk. Lásd továbbá Szuhay, 2004 és Szuhay, 2006.

[7] A másodfok helyben hagyta az elsőfokú ítéletet, s végül is a köztársasági elnök gyakorolt kegyelmet, alapvetően a film hatásaként mentette fel próbaidőre Hajnit.

<< 4. Az empirikus kutatás folyamata. Kvalitatív és kvantitatív módszerek

6. előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése >>