Az esztétika születése

08-09. Antik és modern

 

8-9. előadás

Antik vs. modern

 

1. A 17. századi Franciaországban bontakozik ki a Querelle des anciens et des modernes, amely az antikok és a modernek viszonyát, értékelésük sztenderdjeit, a szabályok, a természet, az utánzás, a zseni stb. kérdéseit veti fel. Ez művészetelméleti vita továbbgyűrűzik a 18. század elején is, s szókészlete belekerül a formálódó modern esztétikai diskurzusba. Lord Shaftesbury, hasonlóan más 18. század eleji szerzővel, ízlésében klasszikus marad, miközben a modern esztétikai beszédmód alapjait rakja le. A modern általában az újítót, az ízléstelenül barbárt, azaz a gótikusat jelenti (leggyakrabban a metafizikus költészet különféle conceitjeire gondolnak) számára. Az antik klasszikusok képviselik a mértéket, a letisztultságot, az egyszerűséget, amely ideálként mutatható fel. A klasszikus alapvetően nem a múlt részeként, nem antikvárius jelleggel merül fel, hanem olyan eszményként, amely folyamatosan megújítandó és alkalmazandó a kortársak számára. A klasszikus az a külső és belső harmónia, rendezettség, mérséklet, amelyre mindnyájunknak törekedni kell, még ha mások is – esetleg kedvezőtlenebbek – a feltételek számunkra, mint elődeink számára. Ez a klasszicitás döntően Rómát tartja szem előtt: római írókat, költőket, filozófusokat, építészeket, politikusokat stb. A gálánsság modern szelleme az élvezetek hajszolását és a maníros, páváskodó viselkedés divatossá válását jelenti, amely ellenében a klasszikus művekben található férfias szépséget kell és lehet állítani. Ugyanakkor a modern kor finomsága (delikátsága), nőiessége, érzelmessége stb. nem elvetendő, kiküszöbölendő romlottság, hanem az közeg és az az út, amelyen keresztül kiművelhetőek a klasszikus emberi értékek, újra elevenné tehetők. A széptevő, a szép dolgok barátja, a szépművészetek élvezője (a virtuoso) pontosan azon az úton áll, ahol a – Lord Shaftesbury szerinti igazi – filozófus: ahogy az esztétikai érzékenység elválaszthatatlanul összekapcsolódik a morális érzékkel, úgy a (a helyes, a mérsékelt, az igazi) modern elválaszthatatlan az antiktól.

 

2. A görögök utánzásának parancsa Winckelmann-nál (részlet a Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban című írásból)

A 18. században Winckelmann fogalmazza meg a leghatározottabban azt a tézist, mely szerint a korabeli képzőművészetnek a görög elődök utánzása a királyi útja. Fő érve úgy szól, hogy az emberi szépség mint természet csak az antik Hellászban létezett, részben a kedvező éghajlati feltételeknek, részben az állandó testgyakorlásnak köszönhetően. A modern képzőművész nem találhat ilyen szépséget a maga korában. A görögök ugyanakkor nem egyszerűen leképezték szobraikban és festményeiken a valóságosan adott szép testeket, hanem idealizáláshoz folyamodtak, s kiváltképp ezért kell utánzandó mintául szolgálniuk a modernek számára. Winckelmann tehát maximálisan vitatja, hogy modern képzőművészetnek lehetősége és szüksége volna eredetinek lennie az ábrázolásmódot tekintve. A puszta, azaz idealizálástól mentes természetutánzásból csak portrészerű alkotások születnek, ám Winckelmann ezeket – elsősorban a németalföldi festők munkáit – sokkal alacsonyabb rendűnek tartja a görög alkotásoknál. Az értekezés egy másik nevezetes megállapítása szerint a görög remekművekre „nemes egyszerűség és csendes nagyság” jellemző, ami abból adódik, hogy a görögök felfogása szerint a lélek nemességével nem fér össze a szenvedés kifejezése.

 

3. Lessing vitája Winckelmann-nal (részletek a Laokoónból)

Lessing nem ért egyet Winckelmann-nal abban, hogy a Laokoón és egyáltalán a görög szobrok egyfajta sztoicizmusból fakadóan ne ábrázolnák a testi szenvedést. Irodalmi példákkal támasztja alá, hogy az alakok igenis gyakran leplezetlenül kifejezést adnak fájdalmuknak. Laokoónjának központi tétele szerint a szenvedésábrázolás problémájának megoldásához valójában az egyes művészeti ágak eltérő törvényszerűségeit kell figyelembe venni. Való igaz, hogy a Laokoón szoborcsoport főalakjának arca higgadtságot mutat, ám emögött – Winckelmann állításával szemben – az áll, hogy a szenvedés megjelenítése óhatatlanul rúttá tette volna a figurát, azaz ellenkezett volna a szépségnek a szobrászatban mindenek felett álló törvényszerűségével. Ugyanez azonban ilyen módon nem érvényes az irodalomra és azon belül is az elbeszélő költeményekre, mivel ott a szenvedés tényének leírása nem gyakorol olyan erős hatást az olvasóra, mint amilyet a képi ábrázolás gyakorolna. Noha a görögök utánzásának kérdésében Lessing nem foglal közvetlenül állást, okfejtésében benne rejlik, hogy a Winckelmann-nál oly nagyra értékelt görög természet valójában nem jobb a modern emberénél, s ezért is nem is feltétlenül kell mintának tartani.

 

4. A vita továbbvitele Schlegelnél (részletek a Gondolatok a görög költészet tanulmányozásáról című írásból)

Schlegel Winckelmann-nal szembeni távolságtartását már az jelzi, hogy írása címében nem az utánzás, hanem a tanulmányozás szerepel. Bár egy meglehetősen homályos értelemben ő is utánozni javasolja a görögöket, konkrétan az írókat, álláspontját eleve gyengíti a határozott különbségtétel a természetes (görög) és a művi (modern) műveltség között. Utóbbi az értelem vagy a szellem irányítása alatt áll, tehát öntevékeny, nem a természethez igazodik. Schlegel továbbviszi a művészeti ágak eltérő kezelésének lessingi követelményét, s ennek alapján vitatja, hogy a modern irodalom ne volna képes saját teljesítményre. A képzőművészet mint utánzó – vagy legalábbis akként felfogott – művészet a szép természetre szorul, az irodalom ellenben döntően a spontán képzelet műve. Ugyancsak szembeszáll Schlegel azzal a nézettel, hogy a felvilágosodás mintegy okafogyottá tehetné a művészetet: a megismerés fénye nem homályosíthatja el a tőle lényegileg különböző művészeti produktivitást. Az értekezésben problematikussá válik maga a szép fogalma is, kezdi kiszorítani az objektivitás terminusa, mely azt jelöli, hogy a műalkotásnak – a pusztán érdekes ábrázolásoktól eltérően – általános érvénnyel kell bírnia. Erre fut ki végül a kelleténél kevésbé tisztázott utánzás-teoréma is, mely nagyjából azt fedi, hogy a művi műveltségen belül az irodalmi alkotások képviseljenek valamilyen magától értetődőséget, megkérdőjelezhetetlenséget.

 

5. Schiller megoldása az utánzás kérdésére (részletek A naiv és a szentimentális költészetről című írásból)

 

Schiller Schlegelhez nagyon hasonlóan, de nála világosabban különbözteti meg az antik görög és a modern kultúrát, s azon belül a kétféle irodalmat is. A szintén a természetesség jegyében értett görög kultúrával olyan minőségeket asszociál, mint szükségszerűség, egység, harmónia. A modern kultúrában ez már nincs meg adottként, csupán eszmeként. Ebből adódóan a görög irodalom találóan jellemezhető a valóság utánzásaként; ezt fedi a naiv ábrázolás fogalma. Ugyanez teljesen inadekvát megközelítés viszont a modern irodalom esetében, hiszen itt mindenkor jelen kell lennie az eszmének mint csak a szellem által megalkotható képzetnek; a szentimentális irodalom így azt jelenti, hogy a szerző egymásra vonatkoztatja az eszmét és az annak nem megfelelő valóságot, ami mind tartalomban, mint ábrázolásmódban sokkal nagyobb teret nyit előtte a naivhoz képest. Schiller ezen az alapon végképp leszámol azzal a felfogással, hogy a modern irodalomnak utánoznia kellene a régi görögöt, mivel természetiség és műviség lényegi disinkciója nem enged ilyen viszonyt a kettő között. Nála is megjelenik a Lessingnél és Schlegelnél felbukkanó gondolat, hogy a képzőművészetnek és az irodalomnak más-más törvényszerűsége van, s hogy a modernség az utóbbiban képes originális alkotásra.

 

 

Irodalom

 

<< 07. Az esztétikai nevelés    10-11. Ízlés és zseni >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés