A Túl jón és rosszon elemzése

A nőkről szóló aforizmák elemzése

Mottóként álljon itt a 75. §: „Az ember nemiségének foka és fajtája szellemének legvégső csúcsáig felér.”

Miután a nietzschei fogalmi keretet felvázoltuk, rátérhetünk a nőkről szóló megjegyzések elemzésére. A Túl jón és rosszon egy művön belül tükrözi Nietzsche ellentmondásos nőképét.

Protofeminista és nőgyűlölő

A kezdőkép, a nőnemű igazság – a nietzschei pozitív véglet – nagyfokú szimbolikus elismerést sugall, akárcsak a Vita–Femina (Élet–Nő) azonosítás, melyről már szóltunk… De a műben szép számban találhatunk a nőkre vonatkozó hagyományos, lenéző közhelyeket is: a korabeli emancipációs törekvések dühöt, vitriolos megjegyzéseket váltanak ki Nietzschéből. Nőgyűlölő vagy a feminista elmélet előfutára-e? Valószínűleg mindkettő egyszerre, értelmezésem szerint azonban a kétféle értékelés más síkon helyezkedik el nála. Filozófiai értelemben protofeminista gondolkodó, de szociológia-történeti értelemben nőellenes, abban az értelemben, hogy semmibe veszi a létező nők mozgalmaiban kifejezett autentikus törekvéseket. Az általa előírt módon ismerné el a nőket, ha megfelelnek azoknak a képzeteknek, vágyaknak, értékeknek, amelyeket ő tételez, vagyis végső soron a Nő a férfiszubjektum vágyainak kivetítésére szolgáló felület, feladata a férfi megváltása. Mai feminista álláspontról ez a nietzschei felfogás nem tartható feministának vagy nőbarátnak, hiszen nem veszi tekintetbe a nő mint szubjektum önmeghatározási jogát. Másik kérdés persze, hogy ezen az alapon lehetséges-e a két nem között szerelem. Nietzsche kételyét fejezi ki: „A nemek csalódnak egymásban: mert alapjában véve csak önmagukat becsülik és szeretik (vagy a saját ideáljukat, ha így jobban tetszik). Így a férfi a nőt békésnek akarja –, ám a nő éppen lényegileg békétlen, akár a macska, bármennyire is begyakorolta magát a béke látszatába.” (131. §) Vagy egy másik aforizma: „Az ember végtére is vágyait szereti, nem azt, amire vágyik.” (175. §) Ennél még tovább megy az elemzett 238. § aforizma kezdő gondolatával: a két nem között a legmélységesebb antagonizmus és az örök ellenséges feszültség szükségszerűségét állítja, ahol egyenlő jogokról, igényekről és kötelezettségekről álmodozni a butaság, vagy ami még rosszabb, az ösztönök sekélyességének tipikus jele. A nietzschei alapgondolatra, a hatalom akarására vezethető vissza ez a kijelentés is: a férfié a hatalom, az ő dolga, hogy éljen vele, úrként bánjon birtokával, a nővel, úgy, ahogy Ázsia teszi, vagyis orientálisan.

Nietzsche az új értékek képviselőjét keresve készen találja az ellentétes fogalompárok, dichotómiák másik oldalát mindig is képviselő Nőt: a másik oldal a női oldal, szemben a tradicionálisan férfiértekeket tartalmazóval. A régi értékek átértékelésének programja jelenthetné a női értékek felértékelését. Mintegy száz évvel később Deleuze és Guattari jelszava, a „Devenir femme!” (Váljunk nővé!) ezt a megoldást képviseli. Ez azonban Nietzsche és a kor számára mégsem reális lehetőség, még ha Nietzsche megkísérli is a látszatok vonzó fátyolos nőalakja, az Élet felidézésével. Ehhez túlságosan is benne él a kor előítéleteiben, a nőket lenéző patriarchális mentalitásban, ahogy ezt számos aforizma tanúsítja a Túl jón és rosszonban is.

Tradicionális nőfelfogás: Nő = Érzelem

A tradíció dichotómiáiban a nő mindig is a lebecsült érzelmek, vágyak szimbolizálója volt az ókortól napjainkig. Így erre Nietzschénél is számos példát találunk: „Ahol szerelem vagy gyűlölet nem játszik szerepet, ott a nő közepesen játszik” (115. §), „A bosszúban és a szerelemben az asszony barbárabb a férfinál.” (139. §) Ez lévén igazi terrénuma, „ha egy nőnek tudós hajlandóságai vannak, általában valami nincs rendben a nemiségével” (144. §). „A tudomány minden igazi nőnek sérti a szemérmét. Valahogy úgy érzik, mintha a bőrük alá – sőt rosszabb! ruhájuk és cicomájuk alá akarna valaki kukucskálni.” (127. §) Az érzelem, a vágy alárendelt, másodrendű érték, ezáltal a nő a hierarchia alsóbb fokát képviseli, a második szerepe az övé, ezt bizonyítja a „cicoma géniusza”, ösztöne benne (145. §). Tehát a nő alárendeltsége, lenézettsége miatt Nietzsche nem tehette meg őt az új értékek képviselőjévé; erre a szerepre értékhordozóként egy új szimbólumot kellett találnia, az önmagát felülmúló embert, az Übermenschet. Mellette eljelentéktelenedik az értékhordozó Nő szimbólumának jelentősége, a teremtő zseni vagy alkotó filozófus már régen magába olvasztotta a teremtés-szülés női képességét. (Már Platón Szókratésze kisajátította ezt a női mesterséget, ő az első férfi bába, gondolatok világra segítője, és a szellemi alkotás magasabbrendűségét a testi szüléshez képest éppen egy nő, Diotima szentesíti a Lakomában) Az alkotás-teremtés aktusát, melyhez mindkét nem szükséges, mint a zseni két fajtája jelenik meg a 248. §-ban, a kétféle zseniális nép analógiájával: a nemző fajta, mint a zsidók, a rómaiak és a németek, uralomvágyó is egyben (férfias), míg a másiknak jut a megvalósítás, kiérlelés, alakítás feladata, ilyenek a görögök és a franciák – Nietzsche szerint. Nyilvánvaló, hogy a kétféle zsenialitás közül melyik az úr: aki új rend és élet okává lesz, a nemző.

Kifogások az emancipáció ellen

Lássuk végül, hogyan reagál Nietzsche a korában már jelentkező emancipációs törekvésekre?

Már tudjuk, a tradíció is így tartja, hogy a tudós nővel valami nincs rendjén, hajlamát defektus okozza. Mi a helyzet az egyes kiemelkedő nőkkel: mit jelent George Sand vagy Madame de Stael? Ők az ösztönök romlottságáról árulkodnak! Egyrészt nem bizonyítanak semmit a „nő mint olyan” javára, másrészt komikusak. Ez pedig a legjobb ellenérv az emancipáció és női függetlenség ellen (233. §). Azonkívül rossz ízlésre vall, ha a nő felvilágosítani akar, tudományossá válik, sőt ez Európa általános elcsúnyulásának legrosszabb lépései közé tartozik. Az emancipálódás jelenségével a 232., 237., 238., 239. § aforizmák foglalkoznak részletesebben, ezeket elemzem. Tehát a nő tudományoskodik, fel akarja világosítani a férfiakat a „nőről mint olyanról”. Egyrészt Nietzsche a férfi birtokon belüli méltatlankodásának ad hangot: „ez idáig szerencsére a felvilágosítás férfi-dolog, férfi-adomány volt”, de mi lehet a nő célja vele? Nem akarhatja az igazságot: „…mit bánja a nő az igazságot! A nőnek kezdettől semmi sem idegenebb, taszítóbb, ellenségesebb az igazságnál – az ő nagy művészete a hazugság, legmagasabb szándéka a látszat és a szépség.”

A Nő művészete – hazugság, látszat, szépség

Itt tetten érhetjük Nietzschét, amint a hagyományos értékszinten alkalmazza az igazság fogalmát. Felháborodva konstatálja, hogy a nő ezt keresi: de hisz nem is keresheti, nem az ő dolga, nem érthet hozzá. Ebben a kontextusban a hazugság, látszat mint az igazság ellentéte negatív szerepet kap, a nő az értéktelent képviseli. Ezzel Nietzsche ellentmond saját igazságfogalmának, mely szerint a hazugság, illetve a látszat az ő értékei, melyeket szintén a Nővel kapcsolt össze, de pozitív értelemben! Nietzsche itt visszaesik a kor tradicionális, nőket lenéző felfogásába. De persze a nőket ugyanakkor, miközben lebecsülték, szerették is! – mondhatná valaki, és ez bármely korra igaz lenne. Nietzsche így folytatja: „Valljuk meg, mi férfiak: pontosan ezt a művészetet és ezt az ösztönt becsüljük és szeretjük a nőben” (ti. a hazugságot, látszatot, szépséget). Idézzük, miért szereti a férfi a hazug, csacska, kicsit lenézett nőt: „mi, akiknek sorsunk nehezünkre esik, s megkönnyebbülésünk végett szívesen társulunk olyan lényekhez, akiknek kezei, pillantásai és dőreségei közt a saját komolyságunk, nehézkedésünk és mélységünk látszik dőreségnek… – Mi, férfiak azt kívánjuk, hogy a nő ne folytassa önmaga felvilágosítás útján történő kompromittálását: ahogyan férfigondoskodás és a nő kímélése volt, amikor az egyház elrendelte: taceat mulier in ecclesia! … úgy gondolom a nők igaz barátja, aki ma így szól az asszonyokhoz: mulier taceat de muliere!” Nietzsche lefegyverző őszinteséggel leplezi le a két nem közti hierarchiát, ahol a nő az úr megkönnyebbülését, felüdülését szolgálja.

A Nővel való helyes bánásmód: orientális

Nietzsche többször és a 238. §-ban hosszan fejtegeti, hogy a nőt „birtokként, elzárható tulajdonként” kell felfogni. Az orientális felfogás a helyes, a szigorúság, keménység a megfelelő bánásmód, mely ugyanakkor jóindulat, hiszen a nő érdekét szolgálja az például, hogy elhallgattatják (taceat mulier). Íme előttünk a szigorú pátriárka, nője és gyermekei ura és parancsolója. „Az a férfi azonban, akinek vannak mélységei, úgy szellemében, mint vágyaiban, s megvan benne a jóindulatnak az a mélysége is, amely szigorra meg keménységre is képes, s könnyen össze is cserélik azzal, a nőről mindig csak orientálisan gondolkodhat.” Ebből a férfi által irányított viszonyból logikusan következik, hogy a nőnek félnie kell a férfit, ez legmélyebb női ösztöne. Az emancipációt követelő nő legnőibb ösztöneit áldozza fel azáltal, hogy követel, „elfelejti félni a férfit”, elveszti szemérmét, röviden szólva: „a nő elfajzik”. A női haladás zászlaja a nő visszafejlődését takarja, sőt tulajdonképpen ostobaság van ebben a mozgalomban – írja Nietzsche. Ebből világos tehát, hogy az uralmi pozícióban lévő férfinak mire jó a nő, milyen szükséglete, érdeke nyilvánul meg a nőhöz való viszonyában. Ennek megtagadását, a jogok követelését ezért minősíti a nő elfajzásának, nyilván a saját férfiúi szempontjából. Az indokolás azonban a nő szempontjából különösen érdekes. Ugyanis azt akarja bebizonyítani, hogy a nőnek magának, saját szempontjából is jobb az alárendeltség. (Gyakori patriarchális érvelése minta, az apa tudja, mi jó gyermekeinek és feleségének, nem ők maguk.) Ezért ostoba a nő, amikor az emancipációt követeli! Ezután következik annak bizonygatása, hogy tradicionális helyzete sokkal előnyösebb, kívánatosabb, jobb volt a nő számára. A nő a férfinak „valami alapvetően eltérő ideál burka, ami valami örök-asszonyit, örök-szükségszerűt rejt”.

Az örök Női metaforái

Mi is a tartalma ennek az örök-asszonyinak? „A nő egy szelíd, csodásan vad s gyakran kellemetlen háziállat”, melyet a férfinak kell fenntartania, ellátnia, védelmeznie, kímélnie. A nő természetének leírása ugyanebben az aforizmában: természete „természetesebb a férfiénál, hamisítatlan, ragadozószerű, fortélyos hajlékonysága, kesztyű alá rejtett tigriskarma, naivitása az egoizmusban, nevelhetetlensége és belső vadsága, vágyainak és erényeinek valami megfoghatatlansága, tágassága, kóbor-volta… (respektust és gyakran félelmet is ébreszt a férfiban.)” A veszélyes és szép macska remek érzékkel szimatolta meg, hogy milyen terepen győz a legbiztosabban, saját harcművészete volt – ezért is ostobaság a nő emancipációja, mert ezt adja fel, ezt a biztos, „hatalmi” pozíciót. Nietzsche is arról igyekszik meggyőzni a nőket, amiről Rousseau, hogy tulajdonképpen ők irányítják a férfiakat, ők rendelkeznek nagyobb hatalommal. A leghatalmasabb, legbefolyásosabb asszonyok az akaraterejükkel uralkodtak. Nietzsche szerint befolyásuk olyan mértékben csökkent, ahogy a francia forradalom óta jogokat követeltek maguknak. Tehát a házi tigris volt az úr… kin is? A gazdáján? A rousseau-i ellentmondást Nietzsche fejtegetései leplezik le, nála egyértelműbb, hogy mégiscsak a házi tigris gazdája az, aki parancsol. Egy rousseau-i gondolat kísért azonban Nietzschénél is, ő is párhuzamosnak látja az ember művelődését és meggyengülését, ugyanis az akaraterő gyengül meg, forgácsolódik az „általános műveltség” által. – Tán egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni a nőt, szabad szellemet és irodalmárt faragnának belőle?! Kérdezi Nietzsche az elképzelhetetlenül abszurd nőkép felidézésével. Mit veszélyeztetnek ezáltal? „A nő első és legfontosabb hivatását, erőteljes gyermekek szülését!”

A nő helyzete rabszolgai – szükségszerűen

Nietzsche nem habozik kimondani a végkövetkeztetést: a nő helyzete a társadalom eddigi rendjében rabszolgai, jobbágyi volt, és ma is az. Ahhoz is van azonban bátorsága, hogy a demokratikus eszmék korában kimondja, hogy a rabszolgaság minden magasabb kultúrának feltétele. Történeti értelemben és különösen a nőket illetően ez így is volt Európában, a görög kultúra a nők és rabszolgák munkáján alapult, ők dolgoztak a házi gazdaságban, lehetővé téve, hogy az athéni férfi intézze a polisz ügyeit, politizáljon és 'kultúrát alkosson'. Maga Nietzsche is említi a nőkhöz való kívánatos orientális viszony példájaként a klasszikus görög kultúrát. Lényegében ezen alapul a közélet–magánélet polgári szétválasztása, és a férfiak–nők hozzárendelése a két különböző szférához (vö. Arisztotelésznél). A két szférában különböző elvek uralkodtak, pontosabban a családon belül nem voltak érvényesek a közélet elvei, például az egyenlőség, szabadság elve a nőkre nézve még a francia forradalom után sem volt érvényes. (Rousseau Zsófiája nem szabad, és nem is egyenlő párjával, Emillel.) Nietzsche egyébként politikai értelemben is a rangkülönbség, a hierarchia híve, és megveti az egyenlőség demokratikus elvét (mely a nyájmorál, a gyengék menedéke). Arisztokratikus politikai és erkölcsi eszméiből következik, hogy a nők egyenlősége sem kívánatos cél számára, ezért is ítéli el a nők politikai törekvéseit.

Azonosság vagy másság – ma (is) dilemma

A mai dilemmára több helyen utalok, amit a nietzschei kontextustól függetlenül úgy fogalmazhatunk meg, hogy mi lehet a nők számára kívánatos cél: az egyenlőség a férfiakkal (a humanista feminizmus célja) vagy a női másság megtalálása és a harc az elismertetéséért (felértékeléséért), ahogy a posztmodern feminizmus képviselői teszik? (Lásd Foucault és a feminista elmélet kapcsán.)

Ebben az aforizmában a Nietzsche felvetette kérdés úgy fogalmazható meg, hogy érdemes-e olyan célokat, értékeket kitűzni, amelyek megkérdőjeleződtek, kétségbe vonhatók? Az egyenlőség törekvését Nietzsche nemcsak női, hanem maszkulin ostobaságnak is tartja, amennyiben a nők utánozzák mindazt az ostobaságot, amelyben az európai férfi szenved. A nietzschei kultúrakritika szerint (amely magában foglalja filozófia és morál kritikáját) a hagyományos értékek kiürültek, ezért ostobaság elsajátításukra törekedni. Nietzsche alternatív értékeket ajánl, az értékek átértékelését, talán szimbolikusan nőinek nevezhető értékeket. De a létező, konkrét nők nem ezeket akarták, hanem a férfiak jogait, az általuk vallott, elért értékeket. A modern nőmozgalmak is evvel a kérdéssel szembesültek: történetileg először egyenlőséget akartak, mindazt, ami addig csak a férfiakat illette meg (humanista feminizmus), majd a női különbözőséget kezdték keresni, a sajátos női identitást (posztmodern feminizmus, francia feministák). Tetszetős dolog időben egymást követő fázisként tekinteni e dilemmára, ahogy G. Simmel is szinte előírta a század elején a Női kultúráról elmélkedve. Érvelése meggyőző: világossá tette, hogy bár a sajátos női kultúra kívánatos cél lehet, de nem valósítható meg egy lépésben, vagyis előbb el kell sajátítani az adott kultúrát, amely történeti megvalósultságában férfikultúra. Tehát bár Nietzsche szerint ez ostobaság, Simmel szerint szükséges ahhoz, hogy a női másság elsajátítsa ezen különbség kulturális kifejezésének eszközeit. Nietzsche nevetséges célnak látja a 'nő mint kereskedősegéd' gondolatát, de Simmel szerint a női kereskedősegéd másként lesz kereskedősegéd, mint a férfi, így ez is új árnyalatot hoz létre a meglévő kultúrában. A probléma bonyolultsága abban rejlik, hogy egy időben merül fel az egyenlőség és különbözőség megvalósításának szükséglete, amely a férfiakhoz való hasonulást és ugyanakkor tőlük különbözés igényét is magában foglalja. Erről sokat írtak a mai feminista irodalomban.

A férfi perspektívája – erő, férfiasság

Végül érdemes megvizsgálnunk az igazságot a másik nem, a férfi perspektívájából is, vagyis feltenni a kérdést: hogyan reprezentálódik a férfi Nietzsche új filozófiájában, milyen fogalmak, értékek szimbolizálják? A válasz erre sokkal egyszerűbb, mint a nő esetében, ugyanis a férfi mindig is az Embert képviseli, tehát alapjában az értékek átértékelése is (a női szimbólumok mellett) a férfiember számára felvázolt alternatíva. Az emberen túli ember Zarathustra, aki elsajátítja a női értékeket (ösztöneit, vágyait követi), de ugyanakkor férfi marad. Gyakran megtalálhatjuk Nietzschénél a férfiasság dicséretét, és vállalásának erkölcsi parancsát: az erő, a hatalom tradicionálisan és Nietzschénél is a férfi privilégiuma. A hatalom akarása ugyanakkor afféle természeti törvény, minden, ami élő, ereje kifejtésére törekszik, vagyis élni a hatalommal az élet velejárója, és ekként szemben áll a morállal, vagy felette áll, főleg a keresztényi jóság, könyörület, altruizmus morálján, annak 'puhaságán'. Egyáltalán a morál a gyengék, gyávák menedéke, illetve hazugsága, eredete a 'ressentiment'. Az úri morál férfimorál, Európának férfiakra van szüksége: Nagy Frigyesre, Napóleonra (209. §). A férfi perspektívájából merül fel az erkölcsi felelősség: a hatalom birtoklása a nő felett azzal a felelősséggel jár, hogy a férfi az oka a nő hibáinak. Ahol a férfi akarata dominál, ott a nő csak engedelmeskedik. A nő csak követi azt a képet, amelyet a férfi alkotott róla, igyekszik hozzáidomulni, ezért a férfiak rontják meg a nőket, nem pedig fordítva, ők a felelősek a nők erkölcseiért; ha romlottak a nők, a férfiak tették azzá őket (Vidám tudomány 68. §). Ugyancsak a férfi perspektívájából és az ő számára adódik a nő pozitív mássága, így – mint második énje – hordozhatja a férfi boldogságát: a nő a nyugalom a férfi viharában, csendes távoli vitorlásként siklik tova annak zajló tengerén (Vidám tudomány 60. §). A nő ilyen hatásához azonban távolság (Distanz) kell, varázsa csak távolból hat, ezért az aforizma címe: Frauen – Wirkung aus der Ferne (Nők – távoli hatás).

Végül vizsgáljuk meg szimbolikusan a férfi perspektívából az ellentét másik oldalát, a ráció, a logosz tradicionális uralmi pozíciójából az erószt, a szerelmet, vágyat. Az ész mögött a vágy, a tudat mögött az ösztön uralmának leleplezéséről már írtunk, a leleplezés az ész, szellem, logika szempontjából történt, ezért volt egyáltalán leleplezés, ez mutatta meg, fedte fel a perspektívát.

Szerelem – Liebe – Erósz: egoizmus, örök ellenségesség

Mit ír Nietzsche a szerelemről? (Már avval, hogy erószt szerelemnek nevezzük, némileg módosítottuk a perspektívát, ha a lényeget tekintve ugyanazon az oldalon, vagyis erósz oldalán vagyunk is. „Az érzékiség szellemivé tételét szerelemnek hívják”, írja Nietzsche a Bálványok alkonyában (Götzendammerung. Moral als Widernatur § 3.) Vagy a Túl jón és rosszon 168. §-ában: „A kereszténység mérget itatott Erósszal: – nem halt ugyan bele, de vétekké fajult.” A szenvedélyek, vágyak kérdésének valláskritikai aspektusát nem vonjuk bele vizsgálódásunkba, csak jelezzük, hogy a szerelem kérdése a keresztény erkölcs egyik alapproblémájához, az aszketikus ideálokhoz kapcsolódik. Nietzsche viszonya a kereszténységhez külön elemzés tárgya lehet: A morál genealógiája és a Bálványok alkonya idézett részeinek részletes elemzését igényelné, ami itt nem áll szándékunkban. A Vidám tudomány több helyen lerántja a leplet arról is, hogy mi mindent nem neveznek szeretetnek, szerelemnek (Liebe): a felebarátunk iránti szeretet (Nächstenliebe) csak újabb tulajdon iránti vágy, hasonlóan a tudásvágyhoz, igazságvágyhoz, újdonságvágyhoz. Ennek egy formája a nemek szerelme is, ez sem más, mint birtoklási vágy, vagyis egoizmus. A két ember egymás iránti birtoklási vágya nagyritkán egy magasabb közös ideál iránti vággyá alakul, ezt barátságnak hívják, de ezt a szeretetet csak kevesen ismerik (14. §).

Szerelmes = Művész: a testiség = nők megvetése

Ugyanebben a műben található a szerelmes – művész analógia is: amikor egy nőt szeretünk… kezdettel (59. §). Az alany: „Wir, Künstler” – értelemszerűen itt csak férfiakról lehet szó. Az érzelmek, illetve szenvedélyek ereje általában leigázza, alvajáróvá teszi hordozóit, akik biztosan járnak a mélységek felett. Ez a rajongás és álmodozás együtt jár a természet törvényei iránti gyűlölettel, melyet a nőkben látnak megtestesülni, a női fiziológia törvényszerűségeiben. Nyilván a testiség iránti megvetés szólal meg ebben, mely nem akar tudni arról, hogy az ember másból is áll, mint lélekből és formából. A pszichoanalitikus magyarázatok szerint a férfi szubjektum a saját testiségének terhét a nőre ruházza át, benne veti meg a test természetiségét, és ezáltal magát mint lelket, tiszta szellemiséget igyekszik tételezni. Nietzsche a szerelmes (férfi) gyűlöletét a testiség iránt azzal a dühvel hasonlítja össze, amit a vallásos ember érzett, amikor mások a természet törvényeit látták ott, ahol ő Isten mindenhatóságát. A természetiség (Natürlichkeit) isten-, illetve szerelemkáromlás. A szerelmes és a művész mint nappali holdkóros biztosan jár a veszélyes magasban. Itt a művész az, aki a női természetiség fölé emelkedik, máshol pedig épp a nő az alapvetően művészies (artistisch), a nők mind színésznők, született diplomaták, az alkalmazkodás mesterei (361. §). Hosszabb elemzést érdemel a 363. §, mely mindkét nem szemszögéből veszi szemügyre a szerelmet és a hozzá kapcsolódó előítéleteket. Alapelvként szögezi le, hogy nem lehet szó mindkét nem számára azonos jogokról: mindketten mást értenek szerelmen.

„Nő és férfi nem szűnnek egymást félreérteni” (85. §)

Mit ért a nő szerelmen? Tökéletes testi-lelki odaadást, feltétel nélkül (vagyis amire ő képes a férfi iránt). Ha egy nő így szeret, tökéletes nő. Ha egy férfi így szeretne egy nőt, rabszolga lenne, nem pedig férfi, tehát a férfi szerelme ettől (a nőétől) merőben különbözik. A nő azt akarja, hogy birtokba vegyék, olyan férfit akar, aki elvesz, nem pedig odaadja magát. A nő az, aki adja magát, ettől több lesz, ereje, boldogsága növekszik. A két nem ezért egy természeti ellentét, antagonizmus, amin semmilyen jóindulatú igazságossággal nem lehet segíteni. A szerelem ugyanis, ha teljesen meggondoljuk, 'természet', s mint ilyen mindig is erkölcstelen. A szerelem ezen szörnyű, rejtélyes, erkölcstelen 'igazságát' nemében megint a Nő szimbolizálja: a természeti állapot kegyetlenségét, a harcot, ő az, aki gonoszabb és okosabb a férfinál (Ecce homo 5, Warum ich so gute Bücher schreibe? [Miért írok olyan jó könyveket].) Ezzel Nietzsche visszatér a hagyományos nemi szimbolikához (a Nő mint Természet), de ő ezt az erőt látja uralkodónak és nem uraltnak, valószínűleg ezért mondja a nőt okosabbnak. A nietzschei értékuniverzum hatalmas Vita – Femina – Igazság asszony alakja áll előttünk ismét, evvel zárjuk fejtegetéseinket.