I. Az antik filozófia

3. Későantik filozófia

Ez sok tekintetben átmeneti jellegű korszak, mely sajátos módon őrzi tovább és kísérli meghaladni ugyanakkor a klasszikus athéni filozófia eredményeit. Átmeneti jellege nem jelenti, hogy ne produkálna sok szempontból fontos nézetrendszereket, melyek az elméleti-filozófiai (metafizikai) alapokból közvetlenül vonnak le gyakorlati-filozófiai (etikai) következtetéseket. Míg azonban Szókratész hajlandó volt meghalni az eszméiért, Platón pedig a csúfos kudarcot is kockáztatta ideális állama megvalósítási kísérlete során, s Arisztotelész is bár óvatosan, de így sem veszélytelenül próbálta befolyásolni az államéletet, e korszak filozófiájában a társadalmi cselekvés - a kor jellegéből adódóan - háttérbe szorul.

            (a) Az ún. szókratikus iskolák Szókratész tanításának egy-egy oldalát ragadták ki és fejlesztették rendszerré. A kürénéi iskola (Arisztipposz) a hedonizmust, a gyönyör legfőbb értékké emelését hirdette; ezzel szemben a cinikusok (künikusok), pl. a híres Diogenész, azt állították, hogy az embernek lehetőleg mindenről le kell mondania, ami nem természetes: így például nem kell házban laknunk, ha egy hordó is megfelel, vagy miért innánk pohárból, ha a tenyerünkből is lehet?

            A Kr. e. IV-I. században működtek a szkeptikusok és az epikureusok. A (b) szkeptikusok (Pürrhón, Karneadész, Aineszidémosz) a világ megismerésének problémáival és ezek éleselméjű elemzésével foglalkoznak: végső következtetésük, hogy a bölcs embernek - fölismerve a „dogmatikus" kijelentések bizonytalan voltát -, nyugalma megőrzése érdekében tartózkodnia kell az efféléktől. Az epikureusok (c) vagyis Epikurosz követői abból a racionalisztikus alapállásból kiindulva, melyet az atomista filozófia képviselt, most végső etikai következtetésként arra jutnak, hogy a bölcs embernek a világtól elvonulva kell élveznie tudásának örömeit.

            A (d) sztoikus iskola (Kr. e. IV. - Kr. u. II. század) esetében a kor viszonyai által kiváltott rossz közérzet befolyása erőteljesebben érvényesül. A sztoikusok (az iskola a nevét az egyik athéni csarnokról: „sztoa" kapta, alapítója a ciprusi Zénon volt) úgy vélik, hogy az ember résztvehet a társadalom életében és ott bármilyen szerepet eljátszhat (az egyik nagy sztoikus, Epiktétosz, rabszolga volt, egy másik, Marcus Aurelius ellenben császár), a lényeg az, hogy lelkének belső nyugalmát minden körülmények között őrizze meg a külvilág hívságaitól.

            A későantik filozófia lezárását végül (e) az újplatonizmus (Kr. u. III. század) jelenti, mely immár nem-racionális módszerekkel, egyfajta misztikával ötvözve tudja csak fönntartani (Plótinosz filozófiájában) a korábbi nagy klasszikus-idealista hagyományt. Az ókori fejlődés nagy kultúrköre és vele az ókori filozófia fejlődésének köre ezzel lezárul.

A) Szókratikus iskolák

Az említett három nagy filozófiai áramlatnak már korábban is voltak bizonyos előzményei. Ezek az ún. kisebb szókratikus iskolák, melyek Szókratész tanításaihoz inkább csak egyoldalúan és felszínesen kapcsolódtak. A megarai iskola alapítója a megarai Eukleidész (kb. 450-380) Szókratész egyik legkorábbi tanítványa volt, de ő a fogalmak analízisét sokszor üres vitatkozásba, az ún. erisztikába vitte át. Sok nevezetes szofizma (pl. „a hazug krétai") származik a megaraiaktól.

            A kürénéi iskola alapítója, Arisztipposz (sz. kb. Kr. e. 435) szofista hatásra úgy vélte, hogy biztos tudást csak érzékeink nyújthatnak, viselkedésünket ezért a szubjektív érzéki benyomásoknak kell irányítaniuk. A helyes élet, következőleg, az érzékileg kellemes élet. Ha Szókratész összefüggést látott erény és boldogság között, most Arisztipposz ebben az ún. hedonista etikájában (a hédoné: „gyönyörűség" szóból képezve) a - fizikai - boldogság mozzanatát kizárólagossá teszi. Bár a mértéktelen gyönyöröket szerinte is elkerüli a bölcs, mert azok idővel saját ellentétükhöz, épphogy kellemetlen érzéki benyomásokhoz vezetnek.

            A cinikus iskola alapítója, Antiszthenész (kb. 445-365) Athénban egy Künoszargész nevű gümnaszionban (tornacsarnok) tanított, innen kapta az iskola a „künikus" (latinosítva: cinikus) nevet. A jellem függetlenségét (mely Szókratésznál az igazság meg-nem-alkuvó keresésének következménye volt) önértékké tette: szerinte ez maga az erény, és semmi másra nincs szükség. - Egy nevezetes cinikus, a szinópei Diogenész (megh. kb. Kr. e. 324) Antiszthenészt azzal vádolta, hogy nem él az elveinek megfelelően, s ezt ő próbálta megvalósítani. Rongyos ruhában kóborolt az athéni és korinthoszi utcákon, a legenda szerint hordóban lakott: a gazdagság gőgjével a nyomorúság gőgjét állította szembe. Egy híres történet szerint, amikor a világhódító Alexandrosz megállt a sütkérező Diogenész előtt, s megkérdezte, kíván-e valamit, ő így válaszolt: „Menj el a Nap elől!" Az ilyesmi mindig imponál; a király lenyűgözve mondotta: „Ha nem Alexandrosz lennék, Diogenész szeretnék lenni!"

B) Szkeptikus filozófia

Megalapítója az éliszi Pürrhón (360-270) az ataraxiát („zavaroktól való mentesség"), kereste, s ezt az ítéletektől való tartózkodás következményének tartotta. Az irányzat neve a görög szkeptomai (kutat) igéből származik: a filozófus tevékenysége az örökös kutatás, ám a kutatást nem követi ítéletalkotás és szilárd tantételek kimunkálása (mint az általuk dogmatikusnak nevezett filozófiákban). Mivel érzékszerveink megcsalhatnak bennünket (pl. a vízbe mártott evező töröttnek látszik), a világ valójában megismerhetetlen, a róla való ítélés így csak megzavarhatja az ember lelkét. Később a platóni Akadémia is közeledett a szkeptikus irányhoz: az ún. „középső Akadémia" alapítója, Arkheszilaosz (kb. 315-241) az ítéletektől való teljes tartózkodást hirdette; az „új Akadémia" alapítója, Karneadész (kb. 213-129) a gyakorlati magatartás normájának a valószínűséget nyilvánította; askaloni Antiokhosz (megh. Kr. e. 68) pedig a filozófusok közmegegyezését.

            Pürrhón eredeti tanítását a knosszoszi Aineszidémosz (Kr. e. I. század) újította föl, aki híres szkeptikus érveivel, az ún. troposzokkal minden tudás lehetetlenségét kívánta bizonyítani. A dolgok elérhetetlenek a megismerőképességünk számára; ebből következően a fizika (természetfilozófia) nem is lehet része a filozófiának. A logika feladata olyan érvek kidolgozása, amelyek megalapozzák azt a tételt, hogy a külvilágról nem lehet biztos ismeretet alkotni. Ezek az érvek a troposzok (troposz: „mód", „jelleg", „fordulat"); a kifejezés arra utal, hogy ilyen módokon, ilyen fordulatokkal lehet szkeptikus érveket alkotni. Az ember etikailag helyes magatartása mindenképpen az ítéletektől való tartózkodás (epokhé: „felfüggesztés", ti. az ítéleteké), amely megőrzi a lélek derült nyugalmát.

            Gyakorlati téren az iskola végül teljesen a kizárólag empirikus megismerés hívévé lett: számos tudós tartozott ide, így az „Empiricus" melléknevet kapott Sextus (Kr. u. 200 körül), az alexandriai orvos-iskola egyik tagja, aki orvosként csakis a betegségek tüneteivel és a tüneti gyógymódokkal tartotta fontosnak foglalkozni.

C) Epikureus filozófia

Alapítója, Epikurosz (341-270) fizikájában a démokritoszi természetfilozófia követője, azonban az atomelméletet már eleve etikai tartalommal tölti meg: az atomok ugyanis szerinte „elhajolhatnak" a pályájukról, s így az ember nem eleve meghatározott módon cselekszik, hanem szabad lehet. Az isteneket az ún. „intermundiumokba" (a világok közötti űrbe, azaz a nem-létezőbe) helyezi - azok ott úgymond zavartalan nyugalomban, tehát boldogságban élhetnek. Logikai tanításából csak az igazság kritériumára vonatkozó megállapítását ismerjük; az élőlények alapvető és elsődleges érzésének a gyönyörűséget és a fájdalmat tekinti. Ennek megfelelően a helyes tett és az igaz ismeret kísérőjének a gyönyör érzését, a helytelen tett és a téves ismeret kísérőjének a fájdalom érzését tartja.

            Etikai szempontból a legfőbb jót a lélek nyugodt, indulatoktól mentes állapotában jelöli meg. Szerinte ez az ataraxia, amely a mérsékelt, filozófiailag kívánatos gyönyörűség érzését ébreszti a lélekben. A későbbiekben gyakran - félreértve az epikureus hédoné mivoltát - az epikureizmust a féktelen kicsapongás filozófiájaként értékelték. Epikurosz tanítása azonban nemcsak mérsékelt, de bizonyos értelemben negatív hedonizmus is. Nemcsak a politikától, de a házasságtól is tartózkodnia kell a bölcsnek; egyedül az igazi barátság az az emberi kapcsolat, mely a számára lehetséges. Tanítványai valóban baráti társaságot alkottak (innen: „Epikurosz kertje").

            Rómában Lucretius Carus (97-55) rendszerezte és fejtette ki De rerum natura (A természetről) című művében az epikureus tanítást, melynek a költő Horatius versei azután még szélesebb elterjedést biztosítottak. A horatiusi „nil admirari" (semmin se csodálkozz) és „odi profanum vulgus et arceo" (gyűlölöm a közönséges tömeget és távoltartom) jelszava, az „arany középszer" elve éppúgy rendkívül népszerűvé váltak művelt római körökben, mint nevezetes sorai:

Jöjj hozzám, ha nevetni akarsz, nézd csak teli képem.

Engem már beterelt hízói közé Epicurus.

Horatius e sorai váltak egyébként a későbbiekben az „Epikurosz disznói" (mint láttuk, megalapozatlan) keresztény szidalom forrásává. Ezzel szemben az epikureusok, például Lukianosz (120-180) a maguk részéről a keresztény aszkézist gúnyolták ki.

D) Sztoikus filozófia

Megalapítója a kitioni Zénon (336-264), aki Athénban az ún. Tarka Csarnokban (Sztoa Poikilé) tanított. Az irányzat innen kapta a nevét, ritkábban „A Csarnok filozófusai” néven is említik őket. Zénon tanítását Khrüszipposz (280-207) fejlesztette rendszerré, majd a babilóni Diogenész és tanítványa Panaitiosz (Kr. e. II. század) terjesztették el Rómában. Ez az ún. „középső sztoa”.

            Logikájukban a megismerés folyamatát a következő lépésekre osztják fel: (1) érzékelés; (2) az érzetekből kialakul a képzet (phantaszia); (3) a lélek mérlegeli a képzet igaz, vagy hamis voltát; ha igaznak ítéli, akkor „asszenzióval illeti” a képzetet (latin assensio: beleegyezés, ráhangolódás), ha tévesnek ítéli, akkor „megvonja az asszenziót” a képzettől; (4) az asszenzióval illetett képzet az értelembe, azaz a „vezérlő lélekrészbe” (hégemonikon) kerül, s részévé válik a tudásnak.

            A képzetek azonban eredendően kétfélék. A komprehenzív képzet evidens képzet, amely világosságánál fogva megragadja a lelket (latin comprehendo: „megragad, megért valamit”), a nem-komprehenzív képzet lehet téves is. A filozófia ismerettani célja: olyan állapotba hozni a lelket, hogy kizárólag a komprehenzív képzetet illesse asszenzióval. A komprehenzív képzet az igazság kritériuma. Elsődleges evidenciánk (komprehenzív képzetünk) önmagunk létezéséről való, s abban nyilvánul meg, hogy minden érzékelést, képzetalkotást és gondolatot egyidejűleg nyomon követ az a kimondatlan evidencia, hogy ezt én érzékelem és gondolom. Ennek az elsődleges evidenciának a neve: önelsajátítás; ellentétét pedig elidegenedésnek nevezik a sztoikusok.

            Természetfilozófiai tanításuk szerint a világ két arkhéból: a passzív anyagból és az aktív pneumából (szellem) épül föl. Átvették Hérakleitosz tanítását arról, hogy a világ lényege a tűz; de ebben erőteljesebben hangsúlyozták az ún. ekpürószisz tanát: eszerint a világ periodikusan megsemmisül a tűzben, majd a tűzből ismét újjászületik.

            Az ember etikai célja: követni és tetteiben megvalósítani a jót. A jó lényegét tekintve egyetlen, ám megjelenését tekintve több formáját ismerjük. Ezek az erények. (A sztoikusok  azonosítják a tudást az erénnyel, ami szókratikus vonás, továbbá átveszik Platóntól a négy alapvető erényt, de ezeknek rengeteg alfaját különböztetik meg.) A rossz nem más, mint a jó ellentéte. Az emberi világ dolgainak és eseményeinek legnagyobb része a két pólus között helyezkedik el, ennélfogva etikai szempontból közömbös. Az etikailag művelt ember feladata az, hogy a közömbös dolgokkal szemben közömbös, szenvedélymentes magatartást tanúsítson. Ennek a helyes magatartásnak a neve: apatheia („szenvedélymentesség”).

            A sztoikus attitűdbe belefér tehát, hogy miközben a bölcs a lelkében öntörvényét követi, s így szabad, eközben a világhoz és annak lényegében változtathatatlan dolgaihoz és körülményeihez alkalmazkodik. Ez elvezethet egyfajta kettős életvitelhez. Az ún. „késői sztoa” filozófusaira ez meglehetősen jellemző: a Claudiust és Nerót egyaránt kiszolgáló Seneca (Kr. e. 4 – Kr. u. 65) és a császári funkcióinak mindenben eleget tevő Marcus Aurelius (121-180) „lélekben” éppúgy szabadok és bölcsek voltak, mint a fölszabadított phrügiai rabszolga, Epiktétosz (50-138). Ő kizárólag élőszóban tanított. Gondolatait egy tanítványa jegyezte le „Epiktétosz beszélgetései” címen, majd ugyanő elkészítette ennek a műnek a kivonatát „Kézikönyvecske” címmel, mely azóta is megszakítás nélkül az egyik legolvasottabb morálfilozófiai értekezés.

E) Újplatonizmus

E késői irányzat megalapítója Plótinosz (203-269). Az irányzat onnan nyerte nevét, hogy szellemi ősének Platón filozófiáját tekinti, éspedig annak következő gondolatait:

1. A mindenség tisztán szellemi része magasabbrendű, mint a természeti világ, amelyben a szellemi összetevő az anyagival keveredik.

2. A természeti világ dolgainak és folyamatainak valódi okai szellemi természetűek.

3. Az ember testénél fogva a természeti, lelkénél fogva a szellemi világhoz tartozik.

Tanítását Plótinosz csak élete vége felé, félig vakon, sietősen foglalta írásba. Ez a körülmény magyarázza stílusának egyenetlenségeit és élőbeszéd-szerű keresetlenségét. Ötvennégy elkészült iratát tanítványa, Porphüriosz osztotta be hat, egyenként kilenc értekezést tartalmazó egységbe. Innen a mű címe: Enneadész, azaz „Kilencesek" (görög ennea: kilenc).

Plótinosz a tételeit nem támasztja alá érvekkel: erőteljes metaforákban, élményszerűen számol be egy olyan szellemi valóságról, amely a szó szigorú értelmében nem is foglalható szavakba, hiszen nyelvünk jóval tökéletlenebb annál, semhogy képes volna a megjelenítésére. Tanítása szerint a mindenség legősibb arkhéja az Egy, amely azonos a Jóval. Az Egy még a létezésnél is korábbi. Ezért azt sem állíthatjuk róla, hogy létezik, csupán annyit mondhatunk, hogy ő az, ami minden létezés alapjaként fennáll. (Ezt fejezi ki Plótinosz a hüposztaszisz: „alap" szóval.) Amikor az Egy a maga bőségében túlcsordul, ez a kiáramlás (későbbi latin kifejezéssel: emanáció) nem más, mint a Szellem (nusz: „szellem", „gondolat", „ész"), mely az ideák lakhelye. A Szellem emanációjaként jön létre a Lélek. Az anyag azonban nem emanáció eredménye, hanem önmagában sötét és rossz, amelybe a lélek visz némi fényt és formát.

Az újplatonikus eszmevilág már átmenetet képez a vele párhuzamosan lassanként kialakuló keresztény gondolatvilágba. Ezen túlmenően látásmódja és módszere Plótinoszt az európai misztika ősévé is teszi.