II. A középkori és a koraújkori filozófia

5. A reneszánsz filozófiája

Az antikvitás szellemét és kultúráját számos tényező közvetítette a középkoron át: mindenekelőtt a továbbélő, népes, antik eredetű városok, de a római egyház és a föld- és kézművesség központjaiul szolgáló kolostorok szerzetesei is. A városok kereskedelmi és pénz-tőkéje a XIV-XV. századtól kezdve, az árucsere élénkülésével, új erőre kap, s ezzel együtt az - intézményesen a római magánjogban testet öltött - antik szellem is újjászületik. Az új történelmi és kultúrtörténeti szakasz ennyiben joggal viseli a „reneszánsz” nevet. Éppúgy, ahogyan a kor nagy vallási és társadalmi mozgalmát, mely sok tekintetben az antik kereszténység hagyományaihoz, a gyökerekhez tér vissza, ennyiben joggal nevezik „reformációnak”. (A reformátorok a patrisztika, így a későrómai egyházatyák, mindenekelőtt Ágoston hagyományait folytatták, maga Luther eredetileg ágostonrendi szerzetes volt.) A patriarchális-feudális rendek bomlásával színre lépő önálló egyének most jogaikat követelik a mindennapi életben, a művészetben, a vallásban és a filozófiában egyaránt: a polgári társadalom osztályai megkezdik mozgásokat a feudális társadalom rendi burkában, még ha ezt a burkot egyelőre nem is törik át. Ideológiai téren ez főleg antiklerikális, de nem ateista szellemet jelent (Francis Bacon még a „veritas duplex” elvét vallja), s a világkép végig ember és kozmosz egységének előfeltevésére épült marad.

A reneszánsz egyik központjában, a Mediciek firenzei udvarában, az ide menekült bizánci görög tudósok ösztönzésére Marsiglio Ficino 1459-ben új „Akadémiát” - tudósok szabad egyesületét - hozott létre, mely a hivatalos skolasztika arisztotelianizmusával szemben inkább Platón filozófiájára kívánt támaszkodni. Az így keletkező új-platonizmus (Pico della Mirandola, 1463-1494) mellett azonban egy új-arisztoteliánus áramlat is kialakult (Pomponatius, Pietro Pomponazzi, 1562-1524), mely már Arisztotelész filozófiáját is újraértelmezte. A püthagoreus filozófiának abból a (többféleképpen értelmezhető) tanításából pedig, hogy a természeti világ dolgai, eseményei és viszonyai geometriai és matematikai összefüggésekre vezethetők vissza, most előbb a reneszánsz festészetben a geometriai szemlélet, a perspektivikus ábrázolás diadala jön létre, s végül Galileinak és Keplernek az az eljárása indul ki, hogy az égi és földi mozgásokat matematikai egyenletekkel írják le.

A) Naiv természetfilozófia

A reneszánsz naiv természetfilozófiájának jellegzetes formája a panteizmus, vagyis az a gondolat, hogy Isten és a Természet: egy. Első markáns egyénisége a német, a Mosel-menti Kuesból való Nicolaus Cusanus (eredetileg Chrypffs vagy Krebs, 1401-1464). Az univerzum (a makrokozmosz) és az ember (a mikrokozmosz) Cusanusnál szorosan összefüggenek, egyáltalán a világban minden szorosan összefügg - hiszen Istenben még az ellentétek is egybeesnek és föloldódnak („coincidentia oppositorum”), márpedig a világ mintegy Isten teste. A természet és a lélek viszonyának újfajta megközelítését dolgozza ki azután a spanyol humanista, Johannes Ludovicus Vives (1492-1540). Ő mondja ki elsőként azt a két elvet, hogy (1) a természetet csak a közvetlen megfigyelés útján lehet megismerni (nem pedig Arisztotelész műveinek tanulmányozásán keresztül); (2) a filozófusnak nem azt kell vizsgálnia, hogy mi a lélek (mint Arisztotelész tette), hanem önmegfigyelés útján azt kell megállapítania, hogy milyen tulajdonságai vannak a léleknek és ezek hogyan fejtik ki hatásukat. E két fogalom csakhamar szorosan összekapcsolódik egymással a megismerés tevékenységének vizsgálatában: a lélek (illetőleg, a XVI. században megalkotott új szakkifejezéssel: az elme) a megismerés szubjektuma, a természet pedig a megismerés objektuma lesz, s a filozófia sajátos feladata a megismerésnek (a természet megfigyelésének és az elme önmegfigyelésének) elemzése.

Cusanus után nem egészen száz évvel, Paracelsusnál (eredetileg Hohenheim, 1493-1541) újra megjelenik a panteizmus: minden individuumban, voltaképp minden dologban életerő lakik, ha nem is azonos fokon, hanem fokozatosan fölébredve. Az idők változását mutatja azonban, hogy míg Cusanus a bíborosi méltóságig emelkedhetett, az alkímiát és tudományt fantasztikusan vegyítő Paracelsusnak már üldözésekben volt része; Giordano Bruno (1548-1600) pedig mint úgymond eretnek az inkvizíció áldozatául esett. Bruno is panteista: „natura est Deus in rebus”, a természet a dolgokban rejlő Isten. A belső életerő folytán a világ állandó változásban van. „Ezért - írja Bruno - nem hangzik majd rosszul fülednek Hérakleitosz nézete, aki azt mondotta, hogy valamennyi dolog egy, amely változékonyság révén magában foglal mindent.” Ugyanakkor Bruno filozófiája is telítve van különféle misztikus és kabbalisztikus elképzelésekkel - az „eretnekség” vádja egyébként pontosan ezen a tényen alapult. Az anyag változékonyságának belső okát plasztikusan fogalmazta meg azután a későközépkori misztika és Cusanus vonalát követő, autodidakta görlitzi cipészmester, Jakob Böhme (1575-1624), amikor úgy fejezte ki magát, hogy az anyagnak „Qual”-ja van, azaz olyan minősége (latin qualitas = minőség), mely egyúttal szenvedése (német Qual = kín), azaz belső feszültsége is.

B) Realista és utopista társadalomfilozófia

A természetfilozófiához hasonlóan, a reneszánsz társadalomfilozófiában is realista és fantasztikus elemek keverednek egymással. Niccolo Machiavelli (1469-1527) mindenekelőtt realista. Aki az erényt keresi, mondja, maradjon meg a magánéletben; a gazdasági és a politikai életben csak az eredmény a fontos. Machiavelli ezzel csupán exponense és szócsöve volt korának: leírta azokat a módszereket, amelyek ebben az új világban, a közösségtől elszakadt szabad egyének és a keletkező dologi hatalom, a pénz világában érvényesek. Ha az emberek jók lennének - mondotta -, az  én elveim és módszereim nem lennének jók. A fölháborodás, mely A fejedelem ("Il Principe", 1515) című könyve nyomán ellene támadt, azt mutatja, hogy olyan titkokat mondott ki, melyek így kimondva megrázták az emberek lelkiismeretét és megrettentették őket. Mert aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is.

Ezzel szemben Thomas Morus (Morus Tamás, 1478-1535) és Tommaso Campanella (1568-1639) fantasztikus álmokat szőnek egy ideális társadalomról: az előbbi az Utópiában, az utóbbi a Napállamban. Utópiájuk (a köznév a morusi tulajdonnévből ered) lényege, hogy a társadalmat a céhmunka kézművességének szintjén tartva, a szűkös javakat egyenlően elosztva, az embereket atyai szigorral munkára késztetve, talán meg lehetne őrizni a hagyományos társadalom erkölcsi rendjét és harmóniáját. Tanításuk nem ellentmond Machiavellinek, hanem épp ellenkezőleg, elismeri annak igazságát: ha a patriarchális eszközöknél akarunk maradni, a cél is csak a patriarchalizmus lehet.

A reneszánsz gondolkodás jellegzetes mozzanata a szkepticizmus és a sztoicizmus újjáéledése. Ahogyan a későantik filozófia az antik közösségek fölbomlását tükrözte, úgy a reneszánsz szkepticizmus és sztoicizmus a keresztény középkor patriarchális viszonyainak fölbomlását fejezi ki. A reneszánsz gondolkodásban a humanizmus ujjongása és derűje mellett világosan jelen van egyfajta válsághangulat és társadalmi pesszimizmus is. A reformátor Jean Calvin (Kálvin, 1509-1564) az embert mint Istentől elidegenedett lényt írja le: a bűnbe esett ember, akinek sorsa eleve elrendelt jellegű (predesztinált), képtelen rá, hogy a világ összevisszaságában az Istennek tetsző, a jóhoz vezető utat értelmével föllelje; a bűntől még az Isten által megigazulásra kiválasztott ember (aki e kiválasztottságában  persze csak hihet, mert értelmi bizonyossága nem lehet róla) sem lehet mentes.

A németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus (1466-1536) vallási türelmességét általános szkepszis színezi: ezért tagadta meg azt is, hogy kiálljon a reformáció mellett. A szkeptikus Michel de Montaigne (1533-1592) az érzéki tapasztalat viszonylagosságából és megbízhatatlan voltából, valamint abból, hogy az értelem az érzéki tapasztalatnak kiszolgáltatott, arra következtet, hogy képtelenek vagyunk biztos ismeretek, végső igazságok elérésére, s azt tanácsolja, valljuk meg tudatlanságunkat és gyöngeségünket. A sztoikus Justus Lipsius (1547-1606) szerint a világ rossz, és mindenütt egyformán rossz, s így békét csak önnön lelkünkben találhatunk: törekednünk kell ugyan rá, hogy amit helyesnek találunk, azt megvalósítsuk, de túlságosan ne adjuk oda magunkat ennek a törekvésnek, hiszen a siker végülis nem rajtunk múlik, s a világban különben is minden változó, minden bizonytalan.

C) Átmenet az újkorba: Bacon

Az olasz reneszánsz virágzása éppoly tünékeny volt, mint annakidején az ióniai poliszoké. A tisztán közvetítő jellegű itáliai és az iparra is támaszkodó németalföldi-angol kereskedőtőke közül az utóbbinak volt igazi perspektívája. Az északi reneszánsz nem oly káprázatos, mint a déli, de mélyrehatóbb: nem véletlenül itt történt meg a reformáció nagy frontáttörése, mely az individuum és az újkor vallását, a protestantizmust eredményezte. És ugyancsak nem véletlen, hogy a reneszánsz természetfilozófusok közül Cusanus, Paracelsus és Böhme németek; a humanisták közül Erasmus németalföldi, Montaigne francia, Morus angol; az olasz Bruno és Campanella pedig csak Angliában és Franciaországban működhettek nyugodtan. Végül az egész reneszánsz filozófia összefoglalója és betetőzője az angol Francis Bacon (1561-1626), aki a cambridge-i egyetemen folytatott tanulmányok után jogi és politikai pályára lépett, s az angol abszolút monarchiának tett szolgálataiért a „Verulam bárója” címet kapta. Filozófiai és irodalmi tevékenységét szabad idejében, mintegy kedvtelésből fejtette ki. Ez általában eléggé tipikus életútja a XVII. századi filozófusoknak, akik ugyanis (Descartes egy tétova kísérletétől eltekintve) nem is keresték a lehetőségét annak, hogy tanárként valamelyik egyetemhez csatlakozzanak, mert nem vállalták azt a teológiai és módszertani kötöttséget, amely ezzel együtt járt volna. Helyette inkább közvetlenül egymáshoz fordultak műveikkel és levélben kifejtett gondolataikkal. Az aktuális, tudományos témájú levelekből alakult ki később (a XVII-XVIII. század fordulójára) a tudományos folyóirat műfaja.

Bacon munkája a tudományok nagy megújulásáról („Instauratio magna scientiarum”) befejezetlenül maradt; legfontosabb része az 1620-ban megjelent Novum Organum („Új módszer”, utalás Arisztotelész „Organon”-jára); megjelent ezenkívül belőle 1623-ban a De dignitate et augmentis scientiarum („A tudományok méltóságáról és gyarapodásáról”) címen kiadott rész. A Novum Organum címe azt sugallja, hogy szerzője egy újfajta logika és módszertan megteremtését tartja szükségesnek. A mű alcíme: „Igaz útmutatások a természet magyarázatára”, a szerző szerint a mű az „Instauratio magna” második részének aforizmákba szedett summázata. Két könyvből áll. Első könyve, az „előkészítő rész” 130 aforizmában tárgyalja a korábbi és a korabeli filozófia és tudomány kritikáját. A második könyv, a „tanító rész” 52 aforizmát tartalmaz Bacon javasolt új, induktív módszerének illusztrálására - azonban rendkívül zsúfolt, helyenként nem teljesen világos, egyszóval nyilvánvalóan befejezetlen.

„Hiába remélünk - írja Bacon a Novum Organumban - jelentős haladást a tudományban attól, hogy a régit az újba töltögetjük és oltogatjuk, újra kell építenünk mindent, az alaptól a tetőig, ha nem akarjuk, örökké egy körben forogva, jelentéktelen és szinte említésre sem méltó haladással beérni.” Mindenekelőtt a megismerés útjában álló akadályokat, az ún. idolumokat (bálvány- vagy ködképeket) kell leküzdeni. Négyféle idolum van: a törzs ködképei, például érzékszerveink csalódásai, hozzátartoznak az emberi „törzshöz”, fajhoz; a barlang ködképei abból fakadnak, hogy minden ember (neveltetése, benyomásai stb. folytán) a saját „barlangjában” él; a „piac” ködképei a helytelenül és meggondolás nélkül (miként a piacon) használt szavakból származnak; végül a „színház” ködképei a skolasztikus filozófiák, melyek „kizárólag színpadra való elmélet-költemények”. Az új, helyes módszer: a tapasztalatból kiinduló, az egyesből az általánosra következtető indukció révén lehet e ködképeket leküzdeni. Ha csak magunkból indulunk ki, mint a magából fonalat szövő pók, éppúgy nem jutunk semmire, mint a tapasztalatokat pusztán fölhalmozó, hangya módjára gyűjtögető „empirikusok”. A helyes utat a méh mutatja: a valóságból vett anyagot földolgozni és rendszerezni kell, majd újból össze kell vetni a valósággal a (tudományos és gyakorlati) kísérletek révén. „Mert egyedül a mesterségek és tudományok - írja Bacon - adnak hatalmat az ember kezébe a valóság fölött.” Egyáltalán, „emberi tudás és hatalom ugyanaz”: a tudás - hatalom.

Bacon utópiája, a Nova Atlantis a technika diadalának meghirdetése. Mégis, Bacon voltaképpen még nem teljesen újkori gondolkodó: a tudás mint hatalom eszméjét a hagyományos világkép keretei között maradva képviselte. Nála még hiányzik az újkor filozófiájára jellemző alapkoncepció, az elszigetelt individuális pszichikum és a matematikai formulákkal leírható természet szembeállítása. A reneszánszban még - ahogyan Marx fogalmaz - „az anyag költőien érzéki ragyogásában ránevet az egész emberre”. Figyelemre méltó mindamellett az az egyezés, amelyet Bacon és az első igazi újkori filozófusnak tekintett Descartes kijelentéseiben találunk: „A természetet szolgáló és magyarázó ember annyit tehet és foghat fel, amennyit a természet rendjéből a dolgokra vagy elméjére vonatkozóan megfigyelt.” (Bacon) „Elhatároztam, hogy nem keresek más tudományt, csak azt, amelyet magamban vagy a világ nagy könyvében találhatok.” (Descartes)