Fogalomtár etika szakosoknak

Szép és szépség

Szép és szépség: az esztétika és általában is a filozófia egyik leginkább sokértelmű, legösszetettebb kifejezése, fogalma. Az antik görögök a kalón, a rómaiak pedig a pulchrum szót használták a szép kifejezésére. A magyar ’szép’ szó valószínűleg finnugor eredetű és hajdani jelentése ’művészies’, ’ügyes’. A szép melléknevet a mindennapi nyelvhasználatban ugyan egyedi dolgok, illetve létezők jelölésére használjuk, pl. szép táj, szép virág, szép dallam, a következőkben a fogalom általános értelmét, annak fontosabb változatait és változásait mutatjuk be. Ezért szerepel egymás mellett a szócikk megnevezésében a szép és a szépség, jelezve a két kifejezés egymásra vonatkozását a magyar nyelvű filozófiai-esztétikai szóhasználatban. Kezdetben metafizikai, kozmológiai és teológiai jelentés összefüggésben használták, később válik elterjedtté a művészetfilozófiában és esztétikában.

1. A szép fogalma az antik görögöknél:

A szépség görög fogalma tágabb volt, mint az újkori esztétikai szóhasználat, hiszen a szép dolgok, alakok, színek stb. mellett a szép jellemekre, szokásokra, gondolatokra, sőt szép törvényekre is kiterjedt. A szép kezdetben szorosan összefonódott a valamire való alkalmassággal. Xenophón ebben az értelemben idézi fel Szókratész szavait szép és jó egységéről. A trágyahordó kosár is lehet szép, ha szépen van elkészítve, és betölti feladatát, és egy aranypajzs is lehet rút, ha rosszul csinálták meg: „Hiszen minden ott jó és szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol helytelen.”(Xenophon: Emlékeim Szókratészról. Bp., 1986. 114.) Már a püthagóreusoknál megjelenik az a felfogás, hogy a szépség a részek arányában és megfelelő elrendezésében nyilvánul meg. A zenében ezt a harmónia fejezi ki, a látható szépséget (építészet, szobrászat) pedig a szimmetria. A sztoikusok a megfelelő arányokhoz a vonzó színt is hozzáteszik. A szofisták azt tekintették szépnek, ami a látás vagy a hallás számára kellemes. Platón dialógusaiban a szép ideája elválaszthatatlan a jótól, a kettő egysége testesíti meg a kozmosz elrendezettségét éppúgy, mint az emberi jellem idealitását. A szép így a szemléleti értéke mellett etikai tartalmat is hordoz. A szép ilyen metafizikainak nevezhető leírásával találkozhatunk A lakoma című dialógusában. A beszélgetés során Szókratész a szép iránti természetes vágy lépcsőfokairól beszél: az egyes testek szépségének szemléletétől elemelkedve először az általában vett alak (eidosz) szépségét ismerheti fel a szép iránt vágyódó lélek, majd a lélek szépségét becsesebbnek fogja tartani a test szépségénél, ezután a törvényekben és a cselekedetekben látja meg a szépet, majd a tudományok szépségét ismerheti fel, végül pedig az „önmagában vett szépségnek” a tudományáig juthat el, amiért egyedül érdemes élni (lásd 207d-215b). A szép és a jó egységében (kalokagathia) az ember belső, lelki megformáltsága világlik ki, és egyúttal bájossá, illetve vonzóvá teszi a külső, testi szépséget. Cicero a szépség hatását szellemi gyönyörként jellemzi, amelyet a szem és a fül úgynevezett teoretikus, elméleti érzéke közvetít. A tapintó-, szagló- és ízlelésérzék révén csak az olyan érzéki tulajdonságokat fogjuk fel, mint például az édes, keserű, érdes. A késő-antikvitás filozófusa, Plótinosz ahhoz a platóni felfogáshoz kapcsolódik, hogy a szépet mint ideát csak az ész segítségével képes felfogni az ember. A tiszta szépség a kozmosz tökéletességét fejezi ki, emellett azt is hangsúlyozza, hogy ugyan a szépség a részek arányában és elrendezésében áll, de mindez a lélekből származik, a lélek ezek révén fejezi ki magát, mintegy „illuminálja” őket.

2. A középkori keresztény filozófia szépségfelfogása:

A szép antik értelmezéseiből elsősorban a metafizikai jellegű felfogása (kezdetben Platón, Plótinosz, később Arisztotelész hatása) hagyományozódik tovább a keresztény világfelfogás jegyében. Különösen hangsúlyozzák a szépség objektivitását, a szép mint az isteni tökéletesség megnyilvánulása, felragyogása jelenik meg. A szépség bizonyos értelemben az ember megismerőképességével érintkezik. A látható dolgok egyszerűen azért szépek, mert az érzékfölötti szépséget reprezentálják (pl. Hugo de Szt. Victor). Szt. Ágoston a számokkal is kifejezhető szép antik felfogását eleveníti fel. A szépség képlete: mérték, alak és rend (modus, species et ordo). Aquinói Szt. Tamás a természeti létezőkben és a műalkotásokban megnyilvánuló szépségnek egyaránt három jellemző vonását emeli ki: a teljességet vagy tökéletességet (integritas, perfectio), kellő arányt vagy összhangot (proportio, consonantia partium), valamint a világosságot (claritas). Az érzéki szépség nem egyszerűen emlékeztet az isteni szépségre, hanem Isten tökéletességének a világmetaforája. A világ a maga szépségében Isten képmása. A gótikus katedrálisok szobrászata és üvegfestészete eleven módon szemlélteti a középkori teológia szépségfelfogását. A teremtmények szépségében és nagyságában annak a Teremtőnek a hatása nyilvánul meg, aki létrehozta a tüzet, a szeleket, a levegőt, az égitesteket, a hatalmas vizeket és a fénylő égboltot (Hugo de Szt. Victor).

3. A reneszánsz felfogása a szépről:

Az építész és író L. B. Alberti a szépséget harmóniaként és szép arányként határozza meg: a szépség a részek harmonikus elrendezésétől függ. M. Ficino, a firenzei platonikus filozófus egyrészt azt emeli ki, hogy a szépség olyan erő, amely elragadja és megszólítja a lelket vagy érzékeket, másrészt a szép ideáját velünk születettnek tartja. Az itáliai korai reneszánsztól kezdődően a művészet válik a szép szemléletének és vizsgálatának kitüntetett területévé. Egyfelől továbbél a szép metafizikai fogalma: a műalkotásban megnyilvánuló szép a természet, illetve a világmindenség harmonikus, célszerű elrendezettségét utánozza, pontosabban teszi láthatóvá (Leonardo da Vinci), másrészt megjelenik az a gondolat, hogy a művész alkotó géniuszából következik, hogy képes újból feltárni a dolgok rejtett szépségét. A dolgok felületi szemléletét az eredendő szépség jegyében túl kell haladni, és mindent, ami nem tökéletes, az ideális művészi formába kell fölemelni. A művészet eszményének ezt a normatív rangját a szép fogalma egészen Goethe koráig megőrzi.

4. A szép fogalmának főbb változatai az újkorban:

A barokk, a felvilágosodás és a klasszicizmus művészetelméletében a szépséget mint a „szép természet” utánzását tematizálják (pl. Batteux). Az utánzás nem egyszerűen másolást jelent, hanem azt, hogy a „szép”, tökéletes természet utánzása olyan új benyomásokat közvetít, amely a befogadót kiszakítja a dolgok mindennapi szemléletéből. A szépnek ez a hatása, az antikvitáshoz hasonlóan, rokonságban áll az erkölcsiséggel. Sulzer, Mendelsohn, Herder és főként Schiller erre alapozzák az ember esztétikai nevelésének koncepcióját. A klasszicizmus esztétikája emellett feleleveníti az antikvitás és a reneszánsz eszményi szépség-fogalmát, amely a harmónián, illetve a részek kiegyensúlyozott egységén, a nemes egyszerűségen, valamint a csendes nagyságon alapul. A felvilágosodásban – bizonyos antik kezdeményezésektől eltekintve – indul el a szép fogalmának szubjektivizálása, illetve az emberre mint szubjektumra alapozása. Shaftesbury a szép élményét az ízlésből, illetve egy materiális érdektől mentes esztétikai érzésből értelmezi. Hutcheson az esztétikai és erkölcsi érzést egy természetes belső érzékre vezeti vissza (moral sense, sense of beauty). Burke a szép mértékének az érzékelhetőséget tekinti. Valami mérhetetlen, végtelen messzeség (pl. tenger vagy hegy), amely túlszárnyalja az érzéki tapasztalat, illetve szépség mértékét, és ezért fenséges. Kant elválasztja a szép fogalmát a tökéletességtől, de a morális jótól és a kellemestől is (lásd Az ítélőerő kritikáját). Ezzel a művészet autonómiájának az egyik fontos előfeltételét teremti meg. A szép meghatározását nem lehet logikai ítéletre alapozni, hanem a szubjektív ízlésítéletre. Az esztétikai ízlésítéleten alapuló szép mozzanatai: a tetszés, amelynek tárgya a szép, minden érdektől mentes; nem valamely előzetes fogalmon alapul; a szépségben egy tárgy célszerűségének a formája nyilvánul meg bármiféle szándékolt cél megjelenítése nélkül; a szép szükségszerűen és általánosan vált ki tetszést; ez az utóbbi mozzanat a →sensus communis-szal, egyfajta „közös érzékkel” hozza összefüggésbe az ízlésítéletet, illetve a szép meghatározását. A szép fogalma Kantnál egyaránt vonatkozik a természeti és a művészeti szépre, a művészetet igazából a zseni fogalmával alapozza meg. Ugyan Kant alapvető célja a szép autonóm fogalmának a kidolgozása, de a szépség az „erkölcsiség szimbólumaként” is megjelenik nála, a „szépség észeszméjében” pedig az emberi alak ábrázolásával kapcsolatban a szép ideálja az erkölcsinek a kifejeződésében áll. Bizonyos fokig tehát Kant túlmegy az „érdek nélküli tetszésen”, s egyúttal a szép transzcendentális karaktere is érzékelhető felfogásában. A széphez fűződő intellektuális érdekről szólva azt hangsúlyozza, hogy a természet szépségéről gondolkodva az elme a morális érdekkel rokonságban álló érdeket tanúsít, amelyet előzőleg az erkölcsi jóhoz kapcsolódó érdek alapoz meg (lásd 42.§). Hegel a művészeti szépet a természeti szép fölé helyezi. A szép egyedül mint művészeti szép bontakoztathatja ki fogalmi meghatározottságának teljes gazdagságát. A szép valódi értelmében a műalkotásban jelenik meg, nem az ízlésítélet vagy a romantika zsenikultusza felől határozódik meg. A szép itt az „eszme érzéki látszása”, illetve ragyogása, s így közeli rokonságban áll az igazsággal (lásd Esztétikai előadások). Egyfelől a szép történeti megjelenési módjait (szimbolikus, klasszikus, romantikus) mutatja be, másfelől abszolút normaként tekint a klasszikus-antik szépség eszményre.

5. A szép hagyományos fogalmának, illetve értelmezéseinek a felbomlása:

A Hegel utáni esztétikában a szép fogalma egyre inkább elveszíti korábbi meghatározó jelentőségét a különböző művészetelméletekben. A szép fogalma napjainkban ambivalens szituációban nyilvánul meg. Egyfelől az emberi test szépségének, világunk architektonikus megformálásának, az életterünk tárgyaiban megnyilvánuló szép külső (legyen szó az ipari formatervezésről vagy a díszítőművészetről) valóságos kultusza ötlik a szemünkbe. Másfelől azt láthatjuk, hogy a szépnek mint esztétikai kategóriának a használata a különböző művészetelméletekben, illetve a művészetkritikában is bizonytalanná vált. A modern művészetek egy jelentős része éppen azzal az igénnyel lépett fel, hogy feldúlja, szétrombolja a hagyományos, harmonikus szépségeszményt. A szép hangzás, látvány, idillikus vagy emelkedett leírások helyett a kifejezetten sokkoló, gyakran visszataszító jelenetek, képek jelennek meg. A modern kritikai elméletek (pl. Adorno) szerint az életnek az előbb jelzett esztétizálódása a művészet küldetését kérdőjelezi meg. A szép ilyenfajta túlburjánzása hazugsággá változtat mindent, ami „szépen” megformált. E felfogás szerint a művészet legyen leleplező, mutassa be a modern civilizáció rútságát, elidegenült valóságát. Heideggernél a szép ontológiai kategóriaként jelenik meg, amennyiben a létező igazságának működésbe lépésének a módja. Az elrejtőző lét megvilágosodik a műalkotásban. A hagyományos fény-metafizikára is emlékeztetően fogalmazza meg a szépség lényegét:”E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként jelen van.”(A műalkotás eredete, 89. o.) Gadamer, a hermeneutika 20. századi megújítója a szép fogalmát az antik és az újkori hagyományokra visszanyúlva (Platón, Arisztotelész, Kant) aktualizálja a szép jelentőségét. A szép tradicionális fogalmának megújításával elsősorban arra világít rá, hogy a múlt és a ma művészete között nem pusztán szakadék van, hanem a műalkotások létmódjában (lásd A szép aktualitása – a művészet mint játék, szimbólum és ünnep) alapvető hasonlóság fedezhető fel a klasszikus és a modern műalkotások között. A szép tehát Gadamernél univerzális művészetfilozófiai kategória, amely a modern esztétikai tudat egyfajta destrukciójának a perspektívájából értelmezi a kérdést. A fenomenológiához kapcsolódó N. Hartmann Esztétikájában a szépség egyfelől esztétikai értékminőség, másfelől az esztétikai tárgy „rétegeltségéből” kiindulva olyan tárgy, melynek van egy közvetlenül észlelt előtere és egy kevésbé megfogható háttere.

Irodalom: Platón: Phaidrosz, 249d-251b; A lakoma, 199d-212.; Az égi és a földi szépről – források a későantik és a középkori esztétika történetéhez. Bp., 1988.; Kant: Az ítélőerő kritikája. Ictus, 1996-97.; Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról. Bp., 2004.; Heidegger: A műalkotás eredete. Bp., 1988.; Gadamer: A szép aktualitása. Bp., 1994.; Heller Ágnes: A szép fogalma. Bp., 1998.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.; W. Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai. Bp., 2000.

L. J.