5. A reneszánsz filozófiája

B) Realista és utopista társadalomfilozófia

A természetfilozófiához hasonlóan, a reneszánsz társadalomfilozófiában is realista és fantasztikus elemek keverednek egymással. Niccolo Machiavelli (1469-1527) mindenekelőtt realista. Aki az erényt keresi, mondja, maradjon meg a magánéletben; a gazdasági és a politikai életben csak az eredmény a fontos. Machiavelli ezzel csupán exponense és szócsöve volt korának: leírta azokat a módszereket, amelyek ebben az új világban, a közösségtől elszakadt szabad egyének és a keletkező dologi hatalom, a pénz világában érvényesek. Ha az emberek jók lennének - mondotta -, az  én elveim és módszereim nem lennének jók. A fölháborodás, mely A fejedelem ("Il Principe", 1515) című könyve nyomán ellene támadt, azt mutatja, hogy olyan titkokat mondott ki, melyek így kimondva megrázták az emberek lelkiismeretét és megrettentették őket. Mert aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is.

Ezzel szemben Thomas Morus (Morus Tamás, 1478-1535) és Tommaso Campanella (1568-1639) fantasztikus álmokat szőnek egy ideális társadalomról: az előbbi az Utópiában, az utóbbi a Napállamban. Utópiájuk (a köznév a morusi tulajdonnévből ered) lényege, hogy a társadalmat a céhmunka kézművességének szintjén tartva, a szűkös javakat egyenlően elosztva, az embereket atyai szigorral munkára késztetve, talán meg lehetne őrizni a hagyományos társadalom erkölcsi rendjét és harmóniáját. Tanításuk nem ellentmond Machiavellinek, hanem épp ellenkezőleg, elismeri annak igazságát: ha a patriarchális eszközöknél akarunk maradni, a cél is csak a patriarchalizmus lehet.

A reneszánsz gondolkodás jellegzetes mozzanata a szkepticizmus és a sztoicizmus újjáéledése. Ahogyan a későantik filozófia az antik közösségek fölbomlását tükrözte, úgy a reneszánsz szkepticizmus és sztoicizmus a keresztény középkor patriarchális viszonyainak fölbomlását fejezi ki. A reneszánsz gondolkodásban a humanizmus ujjongása és derűje mellett világosan jelen van egyfajta válsághangulat és társadalmi pesszimizmus is. A reformátor Jean Calvin (Kálvin, 1509-1564) az embert mint Istentől elidegenedett lényt írja le: a bűnbe esett ember, akinek sorsa eleve elrendelt jellegű (predesztinált), képtelen rá, hogy a világ összevisszaságában az Istennek tetsző, a jóhoz vezető utat értelmével föllelje; a bűntől még az Isten által megigazulásra kiválasztott ember (aki e kiválasztottságában  persze csak hihet, mert értelmi bizonyossága nem lehet róla) sem lehet mentes.

A németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus (1466-1536) vallási türelmességét általános szkepszis színezi: ezért tagadta meg azt is, hogy kiálljon a reformáció mellett. A szkeptikus Michel de Montaigne (1533-1592) az érzéki tapasztalat viszonylagosságából és megbízhatatlan voltából, valamint abból, hogy az értelem az érzéki tapasztalatnak kiszolgáltatott, arra következtet, hogy képtelenek vagyunk biztos ismeretek, végső igazságok elérésére, s azt tanácsolja, valljuk meg tudatlanságunkat és gyöngeségünket. A sztoikus Justus Lipsius (1547-1606) szerint a világ rossz, és mindenütt egyformán rossz, s így békét csak önnön lelkünkben találhatunk: törekednünk kell ugyan rá, hogy amit helyesnek találunk, azt megvalósítsuk, de túlságosan ne adjuk oda magunkat ennek a törekvésnek, hiszen a siker végülis nem rajtunk múlik, s a világban különben is minden változó, minden bizonytalan.

<< A) Naiv természetfilozófia    C) Átmenet az újkorba: Bacon >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés