Az ember természettől fogva jó, s mégis mindenütt a rosszat tapasztaljuk; szabadnak született, s mégis mindenütt láncon tartják - ez Rousseau kiindulópontja. A civilizáció megrontotta az embert: nem él már a természet szerint; még nyelve is, mely eredetileg mint élőbeszéd az ősi dallammal volt rokon, most az írásbeliség formalizmusának foglya lesz. Az egyenlőtlenség eredetéről szóló értekezésében Rousseau rámutat azokra a rendkívüli nehézségekre, melyek útjában állnak annak, hogy megértsük a nyelv keletkezését. A nyelv és a társadalom eredetének magyarázata során szükségképpen circulus vitiosusba ütközünk, hiszen eldönthetetlen, hogy a társadalom volt-e szükséges a nyelv létrejöttéhez, avagy megfordítva, a nyelv volt-e a társadalom létrejöttének a feltétele. Teljesen használhatatlan a nyelv egyezményességének a fogalma, mert az emberek közötti megegyezés már előzetesen föltételezi a nyelvet, amely nélkül egy ilyen aktus nem lenne véghezvihető. Nem marad hátra más, mint az, hogy az ember spontánul és öntudatlanul jelként kezdi használni, amit a természettől kapott: a gesztust és a hangot. A nyelv eredetéről szóló írásában Rousseau úgy határozza meg a nyelvet, mint az első társadalmi intézményt, amely „csupán természeti okoknak köszönheti a formáját”; majd megkísérli, hogy részleteiben is érthetővé tegye a nyelv természeti úton történő létrejöttét.

A nyelvet Rousseau a primitív ember szenvedélyeiből eredezteti. A természeti ember nem az ideáit elemzi, mint Condillac képzeli, hanem fölismeri a másik emberben az érző lényt. Ez ébreszti föl benne a vágyat, hogy közölje érzelmeit és gondolatait, vagyis nem következtetés útján, hanem az ösztön sugallatára jön rá az érzéki jelek szükségességére. Így az első nyelvek - melyekről egyébként Condillac nyomán elfogadhatjuk, hogy gesztusokból és tagolatlan kiáltásokból álltak - nem egyszerűek és racionálisak, hanem bonyolultak és metaforikusak voltak, s ugyanabból a forrásból származtak, mint a zene és a költészet. „A versnek, az éneknek, a beszédnek - mondja Rousseau - közös eredete van”; a ritmus és a melódia „a költészetet és a zenét a nyelvvel együtt hozta létre: vagy mindez inkább maga a nyelv volt.” A nyelvek típusait Rousseau az eredet és a kifejlődés történetének egy-egy állomásához köti. Ez a történet - általános társadalom- és kultúrkritikai elveinek megfelelően - hanyatlástörténet, mely a szenvedélytől vezet az észhez. Az ész, mint rideg számítás vagy kalkulus, fokozatosan tért hódít a szenvedéllyel szemben; ami Észak győzelmét jelenti Dél fölött, a hangét a gesztusok fölött, az írásét a hangok fölött, a mássalhangzóét a magánhangzó fölött, a konvencióét a természet fölött. Az egyezményesség és a természet közötti átmeneteknek ebben a sorában a politikai és a morális hanyatlás végső megtestesítője az írás, mely nem egyszerűen a beszéd rögzítéséért, hanem a nyelv géniuszának az eltorzításáért is felelős. Ám az írás rousseau-i kritikája nem az ismeretelmélet, hanem a politikai és morálfilozófia körébe tartozik, vagyis nem a megismerés során elkövetett tévedések, hanem a politikai elnyomás leleplezésének eszköze. Az élőbeszéddel szemben, mely a személyek közötti kontaktus közvetlen és ezért mindenképpen előnyben részesítendő formája, az írás azért értékelendő negatívan, mert formalizálja és áttételessé teszi az emberek közötti kapcsolatokat: enerválja, kiforgatja eredeti mivoltából a nyelvet, megfosztja a népet az ékesszólástól, a beszéd és önmaga fölötti uralmától. A beszéd a néptől, az írás a kormányoktól függ.

A civilizáció eredete a polgári társadalomban van, azé pedig a tulajdonban: így minden baj oka végső soron a tulajdon és a gazdag tulajdonosok által létrehozott állam. „Vissza a természethez!” - hangzik Rousseau jelszava. Vissza - hová? egy tulajdon nélküli állapotba? Volt ilyen egyáltalán? csakugyan létezett egy harmonikus ősállapot az emberek között? Akár létezett ténylegesen, akár nem, válaszolja Rousseau, számunkra mindenesetre mértékül kell szolgálnia, s ha visszatérni hozzá egészen nem is lehet, mindenesetre meg kell közelítenünk. Ám legyen erős tulajdon, de csak az állam kezében; az egyesek között lehetőleg egyenlően oszoljék meg kis tulajdonuk. Hogy ezt kívánja-e az értelem? Rousseau nem törődik az értelemmel. A szív a fontos, nem az ész; az érzés, nem az értelem. Abból a tényből, hogy „a gonosz diadalmaskodik ezen a világon, míg az igaz embert elnyomják”, Rousseau nem arra következtet, hogy akkor nincs Isten, hanem ellenkezőleg, arra, hogy egy túlvilági jutalmazó és büntető lénynek - Istennek - léteznie kell, s a léleknek halhatatlannak kell lennie. Ez nem deizmus, hanem egyfajta észvallás. Rousseau államában nincs hely az ateisták számára: „Az állam senkit sem kötelezhet arra, hogy higgyen, de száműzheti azt, aki nem hisz: száműzheti, nem mint istentelent, hanem mint társadalomellenes lényt, mint aki nem tudja őszintén szeretni a törvényt, az igazságot, és szükség esetén életét áldozni kötelességéért.” Az Isten által belénk plántált lelkiismeret szavatolja az erkölcsöt, s a lelkiismeret sohasem téved. A francia forradalom „Erény és Terror” időszakában majd rousseau-i alapon fogják egyfelől kijelenteni, hogy a forradalmi törvényszék tagjai kizárólag lelkiismereti meggyőződésük alapján kell ítéljenek; másfelől törvénybeiktatni, hogy a francia nép elismeri a Legfőbb Lény létét és a lélek halhatatlanságát. Rousseau egyáltalán az egész későbbi forradalomra - mindenekelőtt Robespierre-re - lenyűgöző hatást gyakorolt; ahogyan a forradalom előrehaladt, egyre inkább az ő elképzeléseit váltotta valóra.

Mindenekelőtt a népszuverenitásról (minden hatalom forrása a nép) és a közjóról, melyet a valódi népszuverenitást reprezentáló közakarat, pontosabban általános akarat (volonté générale) valósít meg. Az általános akarat - szemben az egyes egyének többségi akaratával (volonté de tous = mindenki akarata) - a valódi közjót (bien public), közüdvöt (salut public) képviseli, s az egyénnek kötelessége, hogy ennek alávesse magát. (A jakobinus diktatúra legfőbb szerve a „Comité du salut public” = Közjóléti bizottmány volt.) Hiszen Rousseau altruizmusa szerint a közérdek végső soron amúgy is egybeesik az egyéni érdekkel. (Az altruizmus kifejezés, amellyel a mások érdekeinek figyelembevételére utalunk, a latin „alter” = másik szóból származik.) Ha az egyén ezt nem teszi meg önként, kényszeríteni kell rá: ezzel csupán arra kényszerítik, hogy szabad legyen. Az új nemzedék, a civilizáció által meg nem rontott, a természet elvei szerint fölnevelt gyermekek majd eljutnak a szabadság, egyenlőség és testvériség birodalmába.

A rousseau-i gondolatvilág olyan vonalat nyit meg az európai gondolkodás történetében, amely igazi jelentőségre majd csak a francia forradalom, a polgári társadalom európai mértékű kibontakozása után fog szert tenni: akkor majd romantika lesz a neve. De most sem Rousseau az egyetlen képviselője ennek - a felvilágosodás fő vonala mellett háttérbe szoruló - vonalnak, melyet preromantikának nevezhetünk: csakhogy a többiek (Rousseau-tól eltérően) elszigetelt, a maguk korában hatás nélkül maradt gondolkodók, akiket majd csak a XIX-XX. század fog fölfedezni. Ha a felvilágosodás - egy a történelemtől független, a történelem fölött álló emberi természetet és ennek megfelelő természetes vallást, természetes erkölcsöt, természetes jogot („természetjogot”) feltételezve - elsősorban az ész uralmának megvalósítását hirdette, s minden megelőző kort az ésszerűtlenség, a „papi butítás” fogalma alá szubszumált, a preromantika historizmusa mindenekelőtt a történelem szervesen összefüggő fejlődésére helyezi a hangsúlyt, s a felvilágosodás racionalizmusába és optimizmusába szentimentalizmust és pesszimizmust vegyít. Ezzel olyan érzelemvilágot és olyan - mögötte álló és alapul szolgáló - társadalmi szituációt fejez ki, melyben a filozófus az őt körülvevő világgal, a jelennel diszharmóniába kerül, ám a jövőt is, a polgári racionalisztikus szellem érvényrejutását, aggodalommal szemléli.

Montesquieu olasz kortársa, Giovanni Battista Vico (1668-1744) működésének idején Itália, különösen az elmaradott Nápoly, ahol él, már teljesen lezüllött - idegen hatalmak (spanyolok, osztrákok) játékszere. Értelmiségi körei azonban élénken követik a kor tudományos forradalmát. Vico maga szüntelen megalázkodásra kényszerül a feudális hatalmasságok előtt, hogy tudományos tevékenységét kifejthesse, különösen, hogy fiatalkori pártfogói és barátai közül némelyeket ateizmus vádjával perbefogtak. Nagy műve, az Új tudomány („Scienza Nuova”, vagy teljes címén: „Principi di una scienza nuova intorno alla comune natura delle nazioni, per la quale si ritrovano i principi di altro sistema del diritto naturale delle genti” = A népek közös természetéről szóló új tudomány alapelvei, melynek segítségével föllelhetők a népek természetjogának rendszerére vonatkozó alapelvek, 1725) zseniális és naiv ötletek kusza halmaza, a fő gondolatok azonban nagyszerűek. A könyv egyáltalán nem aratott sikert, jobbára közöny és hallgatás kísérte, egy német recenzense pedig egyenesen nevetségessé tette. Mindennek hatására Vico még két ízben jelentetett meg belőle átdolgozott kiadást. Az új tudomány címválasztás a Novum Organumra rímel: ez Vico részéről szándékos és tudatos volt, hiszen az újkori tudomány empirizmusát megalapozó Bacon egyike volt annak a négy nagy szerzőnek, akiket példaképéül választott.

Az emberiség történelme a természet történetétől Vico szerint abban különbözik, hogy az előbbit mi, emberek csináljuk, s ezért ezt valóban meg is tudjuk ismerni. Ez a „verum - factum” elv, mely azt mondja ki, hogy az igazság a dolog megcsinálásával vagy létrehozásával függ össze, vagyis arról a dologról alkotunk igaz ismeretet, melyet mi magunk hoztunk létre vagy amelyet mi magunk létre tudunk hozni: „verum et factum convertuntur”. Amint Vico írja: „A népek e világát nyilván az emberek alkották. [...] Ezért aki végiggondolja ezt a tudományt, magának meséli el ezt az örök eszmei történelmet, mert hiszen a 'kellett, kell, és kelleni fog' bizonyítékának segítségével maga meg is alkotja. Nem lehet biztosabb történet, mint az, amikor az beszéli el a dolgokat, aki megalkotta őket. Ez a Tudomány tehát úgy jár el, mint a geometria, amely maga teremti meg a mennyiségek világát, miközben ezt saját elemeiből felépíti és szemléli; de reálisabban, amennyiben az emberek ügyei több valóságot tartalmaznak, mint a pontok, vonalak, felületek és testek.”

Ám a történelem ugyanakkor törvényszerűen, „a dolgok erejénél” fogva - ahogyan már Machiavelli is mondotta - megy végbe; éspedig Vico szerint - aki történetíróként is jeleskedett - minden népnél ugyanazon törvény alapján. A történelem, amelyet Az új tudomány elbeszél, egyetemes történet, bár főleg a római történelem anyagán alapszik. Más szempontból tekintve átfogó történet, a szónak abban az értelmében, hogy a reális anyagi történelmen, vagyis a res gestae-n, az emberek cselekedetein kívül magában foglalja a gondolkodás történetét. Pontosabban fogalmazva Vico nagyon tudatosan mindezt egyetlen történeti valóság részének tekinti: „ez a tudomány egyszerre az eszméknek, a szokásoknak és az emberi nem cselekedeteinek történelme”. Vico történelmén belül elkülöníthetünk egy empirikus és egy transzcendedntális síkot. Az előbbi a reálisan zajló történelem, pontosabban történelmek síkja, az utóbbi az „örök eszmei történelemé”. Empirikusan sok, hasonló módon lejátszódó történelemmel kell számolnunk, mivel Vico feltevése szerint minden nép átmegy ugyanazokon az életszakaszokon, ami más oldalról azt jelenti, hogy a történelem fázisai ismétlődnek, illetve - ahogyan a mű utolsó nagy fejezetének címében olvashatjuk - „az emberi dolgok visszatérnek”. S eredendően minden népnél kifejlődik három alapvető intézmény - a temetkezés, a házasság és a hit a lélek halhatatlanságában -, melyre a többi dolog eredete visszavezethető.          

A népek történelmének három foka van: az isteni, a hősi és az emberi korszak. Az isteni korszak a vadság természeti állapotából származik: a családfők, az „atyák” patriarchálisan kormányozzák háznépüket és a hozzájuk csatlakozott „famulusokat”; majd ezek lázadásai rákényszerítik őket, hogy új, a famulusokat is befogadó közösséget: államot, köztársaságot hozzanak létre. Ezzel a hősi korszakba lépünk, mely sorozatos harcok kora az atyákból lett patríciusok és a famulusokból lett plebejusok között; a harcok eredményeként pedig megvalósul az egyenlőség és racionalizmus „emberi” korszaka. Az emberiség eddig kétszer járta be ezt a fejlődésmenetet: először az antik, másodszor - a „visszatért barbárság”, a középkor állapotából kiindulva - a modern világban. Az emberiséget ugyanis időnként újra meg kell edzeni a barbárság állapotában, mert míg a tévútra tért és megromlott civilizáció képtelen önmaga megújítására, addig a romlatlan barbár népekből könnyebben keletkezhet új, magasabb rendű civilizáció. Ez a ciklus-elmélet, vagy a corsi és ricorsi elmélete. Habár Vico tulajdonképpen csak két ciklusról beszél: a történelem egyszeri lefutásáról az antik világban (corso) és egy visszatérésről, mondjuk így újralefutásról (ricorso), mely a barbárságba visszaesett Európa középkorban kezdődő modern története.

A történelemben sajátos módon érvényesül a gondviselés: „De ez a világ kétségtelenül olyan szellemből eredt, amelynek tervei gyakran különböznek azoktól a különös céloktól, amelyeket maguk az emberek tűztek maguk elé, sőt olykor egészen ellenkeznek velük és mindig magasabb rendűek náluk; e szűkkörű célok eszközül szolgálnak tágabb körűeknek s mindig elősegítik az emberi nem fennmaradását ezen a földön. Az emberek át akarják adni magukat állati ösztönüknek, nem törődve utódaikkal, s megteremtik ebből a házasság tisztaságát, amely alapja a családnak. Az atyák mértéktelenül akarják gyakorolni az atyai hatalmat a kliensek felett, s alávetik őket a polgári hatalomnak; így jönnek létre a városok. A nemesek uralkodó rendje vissza akar élni a plebejusok felett gyakorolt úri szabadsággal, s a törvények szolgaságába esnek, amelyek a nép szabadságát biztosítják. A szabad népek meg akarnak szabadulni a törvények fékétől, s alá kell magukat vetniök az egyeduralkodóknak. Az egyeduralkodók, hogy a maguk hatalmát biztosítsák, a feslettség minden bűnére akarják lealjasítani alattvalóikat, s alkalmassá teszik őket arra, hogy elviseljék az erősebb népek által rájuk kényszerített szolgaságot. A népek saját pusztulásuk felé haladnak, de egy maradék megmarad a pusztaság közepett, s ők, miként a főnix, újra feltámadnak. Mindezt szellem vitte véghez, hiszen az emberek értelemmel cselekedtek; nem végzet, hiszen az emberek választottak cselekvésükben; nem vakeset, hiszen ugyanazok a cselekvések mindig ugyanazokat az eredményeket vonják maguk után.” Az emberek által megteremtett világ tehát egy a cselekvéseiken keresztül ható magasabb szellem akaratát tükrözi, s nem annak felel meg, amit szándékoztak és előreláttak. Legtöbbször egyenesen alantas, önző és állatias hajlamaik és szándékaik vezetnek az emberiség fennmaradását biztosító intézmények, a család és a város megalakulásához, a polgári jóléthez. Például, ahogyan Vico máshol mondja, a vadságból, a fösvénységből és a nagyravágyásból, amelyek tönkretehetnék az emberi nemet, létrejön a katonaság, a kereskedelem és a politika. Így bizonyosodik be az isteni gondviselés, mely „az ember önző szenvedélyeiből, amelyeknél fogva vadállatok módjára pusztában élne, kifejlesztette a civilizációt”. A gondviselést tehát Vico „az isteni ésszerűségen alapuló társadalmi teológia” nézőpontjából igyekszik feltárni, mely a gondviselést „a társadalmi jelenségek ökonómiájában szemléli”, és megmutatja „a gondviselés történeti tényét”. Vico szerint egy sikeres elmélet (az ő „új tudománya”) alkalmas a jövendő történelem (történelmek) megjósolására. Vico pesszimizmusa jelentkezik abban, hogy úgy gondolja: a fejlődés ciklikusan megismétli önmagát; a fejlődésbe vetett végső hite viszont abban, hogy bízik az észnek megfelelő állapot mindenkori kifejlődésében.

A történelmi ciklusok három korszakához (az isteni, a heroikus és az emberi korszakhoz) hozzárendelhető háromféle emberi természet (a költői, a heroikus és az emberi), háromféle erkölcs, természetjog és kormányforma (a teokratikus, az arisztokratikus, valamint a szabadság és az egyenlőség eszméjét megvalósító emberi kormányforma). A nyelvnek Vico szerint ugyanígy három történeti formája van: az első a hieroglafikus, szellemi vagy isteni nyelv; a második a szimbolikus vagy heroikus nyelv (a címerek nyelve); a harmadik az episztoláris nyelv (a tagolt beszéd). Éppígy az írásnak is: a hieroglifák, a heroikus-allegorikus és a közönséges írás. A nyelv nem konvencionális abban az értelemben, hogy már kész ideákhoz utólag és szabadon társítanánk a szavakat; de nem is természetes, hiszen a kultúrának és a történelemnek a része. A nyelv fogalma nála szélesebb kört fog át a hangzó beszéd jelenségeinél. Vico az írást is saját jogán és nem az ideákkal kiváltságos kapcsolatban lévő hangok rögzítéseként tekinti nyelvnek, azt is feltételezve, hogy „írás és nyelv egyszerre született meg, és egymással egyidőben ment át mind a három formán”. Az emberi dolgok visszatérésének törvénye alól a nyelvek sem kivételek: ezt mutatja, hogy a középkor sötét évszázadaiban, a második barbárság korszakában, a népek újra néma nyelven (vagyis az istenek nyelvén) beszéltek egymással, s visszatért a családi címerek hieroglif írása.

Ugyanebben az értelemben beszél Vico a mítoszok nyelvéről. A sokféle mitológia „a mondák sajátos nyelve”: valami másról beszél, mint önmaga, s így, ha jól tudjuk olvasni, akkor történeti forráskánt kezelhető. A nyelv a kultúra tükreként általában is történeti forrás, hiszen - mint Vico leszögezi - „a közönséges nyelvek a legfontosabb tanúbizonyságai a népek ősi szokásainak”. Vico igyekezett e fölismerését konkrét történeti vizsgálódásokkal is igazolni; ezek ma már fantasztikusnak tűnnek, de kétségtelenül a modern filológia, mítosz-kutatás és kulturális antropológia előzményeiül szolgálnak.

A lehanyatlott Itália filozófusa épp azért tudta ilyen világosan átlátni a történelem törvényszerű tendenciáit, mert azokat már mintegy kívülről szemlélte. Németországban, ahol ezt a fejlődést még kívülről szemlélték, a filozófia lehetőségei még kedvezőbbnek bizonyultak. A francia felvilágosodás eredményei jól ismertek voltak Németországban; az enciklopedisták körébe tartozó regensburgi Melchior von Grimm (1723-1807) például kéthetente rendszeres tudósításokat küldött a német államokba a francia felvilágosodás eseményeiről. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781), akiről Goethe azt mondotta, hogy „maga volt a felsőbbrendű értelem”, tökéletesen meg van győződve az ész végső diadaláról, az emberiség nevelhetőségéről egy természetes észvallás és a szeretet toleranciája nevében; de már barátja és fölfedezettje, Moses Mendelssohn (1729-1786) is, bármennyire az ő eszméihez csatlakozik, nála erőteljesebben hangsúlyozza az érzés fontosságát. Jellemző, hogy a francia materializmus főműve, A természet rendszere Németországban jóformán semmiféle hatást nem gyakorolt; amint költői önéletrajzában Goethe írja, egyszerűen nem értették, mi lehet érdekes ebben a „szürke, ködös, halott” könyvben.

A német preromantika „Sturm und Drang” nemzedéke számára a rousseau-i természetkultusz adta az igazi impulzust. Johann Gottfried Herder (1744-1803) szerint az emberiség története organikus fejlődési folyamat, mely a természet történetéből, annak folytatásaként indul, s a legprimitívebb állapotoktól emelkedik a humanitás magasabb fokaira. Minden kultúrképződmény: művészet, vallás, sőt gondolkodás és nyelv is, a történelmi fejlődés eredménye. De az emberiség, ezen fejlődés során, közben veszít is: elveszíti a természet szerinti életet. Nem egyszerűen megromlik, mint Rousseau-nál, hanem nem él igazi életet, s mivel gondolkodás és nyelv az élet kifejezői, gondolkodása és nyelve sem igazi. Herder megkísérli Condillac és Rousseau idevágó elméleteinek együttes meghaladását és szintézisét, s a bennük kifejezésre jutó dilemma: az ember és az állat illetve a nyelv és a társadalom körkörös magyarázatának föloldását. „Condillacnak és Rousseau-nak - mondja Herder - tévedniük kellett a nyelv eredetének dolgában”, mivel „az előbbi embert csinált az állatokból, az utóbbi pedig állatot az emberekből.” Amikor 1769-ben megjelent a berlini akadémia pályázati fölhívása: „Az emberek természeti képességeikre hagyatkozva fel tudják-e találni a nyelvet?”, Herder közvetlenül az isteni eredet cáfolatát tűzte ki célul, de lényegében egy harmadik megoldást keresett. E megoldás abban állt, hogy a nyelv nem állati, s nem is isteni, hanem specifikusan emberi eredetű. Vagyis a nyelvet az ember, specifikusan emberi mivoltában, megalkotja: „A nyelv feltalálása” oly természetes a számára, „mint az, hogy ember.”

Herder az isteni eredet tézisét azzal cáfolja, hogy nyelvünk jellegzetességeiből következtetni lehet eredetére. Márpedig nyelvünk „alaprajza” olyan, hogy kizárja nemcsak az animális, de az isteni eredetet is: nem ismerhető föl benne egy magasabb szellem lenyomata. A nyelv metaforákkal, szinonímákkal, absztrakciókkal, vagy homályos és többjelentésű szavakkal való telítettsége egyaránt az isteni eredet ellen szól, hiszen egy isteni eredetű nyelv logikailag tiszta és egyszerű lenne, ráadásul univerzális érvényű, s nem tartalmazna olyan kontingens elemeket, melyek csakis egy nép sajátos életkörülményeitől és életmódjától függnek. Az isteni eredetet cáfolja egy nyelvelsajátítási argumentum is: „A szülők soha nem tanítják a nyelvre gyermekeiket anélkül, hogy ezek maguk is ne vennének részt a nyelv kitalálásában; a szülők csak felhívják a gyermekek figyelmét bizonyos szójelek segítségével a dolgok közötti különbségekre, és így nem pótolják, hanem csupán megkönnyítik nekik az észnek a nyelv révén való használatát.” Az első - isteni - tanítás fogalma értelmetlen, hiszen az első embernek eleve ismernie kellett volna a nyelvet ahhoz, hogy az isteni tanítást felfogja: „Észre volt szükség ahhoz, hogy az első szót mint szót, azaz mint az ész ismertetőjelét, Isten szájából is befogadhassák, az embernek pedig ugyanazt az értelmi műveletet kellett elvégeznie, hogy ezt a szót mint szót megértse, mintha eredetileg ő gondolta volna ki.” Végül maga az a tény, hogy a nyelv változásnak és fejlődésnek van alávetve, szintén megkérdőjelezi a természeti vagy természetfölötti eredet hipotézisét, hiszen a nyelv fejlődése nem jelent mást, mint azt, hogy az ember a kezdetektől fogva folyamatosan alkotja és újraalkotja a nyelvet. Más szóval, „nyelvének továbbképzése olyan természetessé válik az ember számára, mint a tulajdon természete”.

Herder a felvilágosodásból örökölt gondolati elemek kombinálásával megalkotja a nemzeti nyelv fogalmát. Összekapcsolja a „népszellem” és „a nyelv géniusza” fogalomkörét, illetve levonja a két fogalomkör összekapcsolásából adódó következtetéseket. Eszerint, akárcsak a nemzetek, a nyelvek is önmagukban organikus egységet alkotó, egymásra visszavezethetetlen történeti individualitások, melyek kifejezik a nemzet „jellemét”, „lelkületét”, „géniuszát”, vagy „szellemét”. De nemcsak passzív kifejező szerepük van, hanem aktív, meghatározó erejük is: mint anyanyelvek, melyekbe beleszületünk, formálják gondolkodásmódunkat, meghatározzák világnézetünket. A nyelv, ahogyan Herder fogalmaz, „az országnak, népének és történetének lenyomata”; így a „nyelvbölcselőnek” az a feladata, hogy „felismerje nyelvének géniuszát, ezt egybevesse a nemzet géniuszával, és mindkettőt egymásból magyarázza”. A népszellem Herdernél mindenekelőtt az organikus egységnek azt a típusát fejezi ki, mely egy adott közösség, nép, vagy nemzet tagjai között fönnáll, s mely áthatja a közösségi élet különböző szféráit és megnyilvánulásait, az öltözködés és táplálkozás módjától az erkölcsökön és a költői önkifejeződésen át egészen a nyelvhasználatig. Tartós kötelékről van szó, mely visszavezethető az eredetekig, s így joggal nevezhető egyben „a népek genetikus szellemének és jellemének”, mely éppannyira „megmagyarázhatatlan”, mint amennyire „kiolthatatlan”. A genetikus aspektus alapján a népeknek „ősi” és „nemzetiségi” jegyekből, az „égtájból” és a „kezdeti tevékenységekből”, az „életmódból” és a „neveltetésből” keletkező karaktert tulajdoníthatunk. De nem minden történeti alakulat igazi individualitás. Nem ilyenek például a heterogén birodalmak, „melyeknek nincsenek gyökereik a földben”, s melyeket ezért „a legkisebb szellő is megsemmisíthet”. Viszont ilyenek azok az államalakulatok, melyek „saját gyökerükből nőttek ki és önmagukon nyugszanak: legyűrhetik őket, népük azonban fennmarad”.

A racionális gondolkodással és nyelvvel tehát Herder a természetes, meg nem rontott embert állítja szembe, aki az ősi és népi alkotásokban jelenik meg, s kinek szellemét a jelenben csupán a zseni képes - a racionális civilizáció korlátainak áttörésével - elérni. Az ősi érzelmek, a népi lélek szabadságvágya a „szabadság, egyenlőség, testvériség” vágyálmának preromantikus megfelelője; hogy valamilyen jobb korszaknak kell bekövetkeznie, abban alapvetően egyetértett felvilágosodás és preromantika. A felvilágosító racionalizmus és a preromantikus szentimentalizmus közötti szakadás csak a francia forradalom után következett be.