Fogalomtár etika szakosoknak

Eidosz

Eidosz (görög - külső, alak, forma, jelleg, faj, fajta, fogalom, eszme stb. – latin: forma) Az eidosz és a idea kifejezés egyformán a látásra utaló indogermán „vid” gyökérre vezethető vissza (vö. pl. videó, vizuális stb.) Vagyis elsődlegesen a külső, a látás számára megjelenő  alakot, formát jelentette a görög nyelvben. Filozófiai használata azonban a köznyelvi jelentéshez képest jelentős eltérést mutat.Platón és Arisztotelész a dolog nem-anyagi elemét illeti az eidosz kifejezéssel. Mindkettőjüknél előfordulnak más szavak is ugyanebben a jelentésben. Platónnál elsődlegesen az idea, ill. a „maga a …” fordulat (értsd „maga a jó”, azaz a jó ideája), és az úszia (lét, lényeg). Ez utóbbi Arisztotelésznél válik igazán jellemző és fontos terminussá.Platón korai dialógusaiban az egyes erények (areté) meghatározását célzó szókratészi törekvéshez kapcsolja a kifejezéseket (pl. Euthüphron 6 d9- e7), ez pedig megerősíteni látszik Arisztotelésznek azt az állítását, hogy az egész problémakör, amit ideatan néven szokás említeni a Szókratész által keresett egyetemes etikai definíciókra vezethető vissza. Arisztotelész ugyanis azt állítja (Metafizika 987 a 32 - b 10), hogy Platón ezen meghatározások kérdést vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy a definíciók nem a folytonosan változó anyagi valóságra vonatkoznak, hanem valamiféle mögöttük álló változatlan létezőkre. Az idea ill. eidosz kifejezést tehát úgy definiálhatjuk, mint örök változatlan, eszmei (azaz nem anyagi) létezőt, ami az anyagi világ létezőinek oka és mintaképe. Az anyagi létezők, a dolgok tehát az által tesznek szert tulajdonságokra, válnak valamivé és valamilyenné, hogy úgymond részesülnek az ideákból. Platón azonban egyetlen dialógusában sem fejti ki szisztematikusan sem az ideák létének, sem a részesülés mikéntjének kérdését, ezért csak nagy vonalakban rekonstruálható a vonatkozó elmélet, ami valószínűleg soha nem is öltött végleges formát, hanem mindvégig egy képlékeny, a felvetődő problémák által folyamatosan módosított elképzelés halmaz maradt.   Irodalom: W. Wieland: Die Aristotelische Physik. Göttingen, 1962.; W. Wieland: Platon und die Formen des Wissens. Göttingen, 1982.; M. Frede: Essays in Ancient Philosophy. Oxford, 1987. 2-6. fejezet; A.E.Taylor: Platón. Bp., 1997.   
"Ifjúkorában először Kratülosszal és Hérakleitosznak azzal a ta­nításával ismerkedett meg, amely szerint minden érzékelhető dolog állandóáramlásban van és nem létezik reájuk vonatkozó tudás; ezeket a nézeteket a későbbiekben is vallotta. Ám Szókratész az etika kérdé­seivel foglalkozott, nem pedig a természet egészére vonatkozó kérdé­sekkel, s az etikában kutatta az egyetemest és elsőként fordult figyelme a meghatározások felé. Platón átvette ezt a módszert, és ennek megfelelően azt tartotta, hogy a meghatározások nem az érzékelhető dolgokra vonatkoznak, hanem más valamikre. Lehetetlen ugyanis, hogy az egyetemes meghatározás valami érzékelhetőre vonatkozzék, hiszen ezek örök változásban vannak. Így hát azokat a dolgokat, amelyekre a meghatározások vonatkoznak, ideáknak nevezte, és azt tanította, hogy az érzékelhető dolgok az ideákról és az ideákkal való kapcsolatuk következtében kapták a nevüket. A sok azonos nevű dolog ugyanis a részesedés következtében létezik." (Arisztotelész: Metaphüszika A 6, 987 a 32-987 b 10) „Szókratész: Nem csodálnám. De ezeket majd máskor magyarázd el, amikor ráérünk; most azt próbáld világosabban meg­mondani, amit az imént kérdeztem. Mert az előbb nem világosítottál fel kellőképpen, barátom, amikor azt kér­deztem, mi a jámborság, hanem azt mondtad, hogy az jámbor dolog, amit most teszel, amikor gyilkosságért följelented az apádat.

Euthüphrón: És igazat is mondtam, Szókratész.

Szókratész: Talán. De azért sok más dolgot is jámbornak tartasz, Euthüphrónom?

Euthüphrón: Mert csakugyan az is. Szókratész: Ugye emlékszel rá, hogy nem arra biztattalak, hogy a sok jámbor dolog közül eggyel vagy kettővel ismertess meg, hanem azzal az egy alakkal, mely által jámbor minden, ami jámbor? Mert azt mondtad, hogy egyazon idea által istentelenek az istentelen dolgok, és jámborak a jámborak; vagy nem emlékszel?

Euthüphrón: Dehogynem.

Szókratész: Tehát erre az ideára taníts meg, hogy mi is az, hogy reá tekintve s mintául véve, ha megfelel neki az, amit te csinálsz vagy másvalaki, jámbornak nevezhessem, ha pedig nem felel meg, istentelennek. Euthüphrón: Ha így akarod, Szókratész, így is megmondom neked. Szókratész: Persze hogy így akarom. Euthüphrón: Ami tehát az isteneknek kedves, az jámbor dolog, ami pedig nem kedves, az istentelen.” (Platón: Eutüphrón 6 c – e ) „Mert ha valakit a nevelés elvitt a szerelem tudományában eddig a fokig, miután sorjában helyesen szemügyre vett mindent, ami szép, már a szerelmi tudo­mány végcélja felé haladva hirtelen valami csodálatos természetű szépséget pillant meg. Ez az, Szókratész, amiért minden eddigi fáradozás történt; először is örök­kévaló, s nem keletkező, se nem pusztuló, nem növekvő és nem fogyatkozó; azután meg nem szép ebben, s rút abban, sem néha igen, máskor nem, sem ebben a tekin­tetben szép, abban rút, sem pedig itt szép, ott meg rút, vagyis egyesek számára szép, másoknak pedig rút; s nem is úgy jelenik meg ez a szép, mint egy arc, sem mint egy kéz vagy bármi más, amiben része van a testnek, sem pedig mint egy tanítás vagy tudomány, vagy bármi, ami másban van benne, egy élőlényben, a földben, az égben vagy valami másban, hanem önmaga által egyféle és örök, s minden más szépség csupán ennek a része, olyan módon, hogy keletkezésük és pusztulásuk őt se nem gyarapítja, se, nem csökkenti, egyáltalán nem érinti. Mikor tehát valaki a helyesen értelmezett, fiúszerelem által feljutott oda, ahol látni kezdi ezt, a szépet, akkor kezd közeledni a célhoz. Mert ez a helyes út szerelem ismeretéhez, akár magától megy valaki, akár más vezeti oda: elindulni az itteni szépségektől s annak a végső szépségnek a kedvéért egyre magasabbra emelkedni, mint egy lépcső fokain, egy szép testről kettőre, s kettő­ről valamennyire, s a szép testektől a szép foglalatosságokra, a szép foglalatosságoktól a szép tudományokra, míg végül a tudományoktól feljut arra a tudományra, amely nem más, mint az önmagában való szépségnek a tudománya, s akkor végre megismeri a szépséget a maga valójában.” (Platón: Lakoma 210 e 6 – 211 c 11) „Mert nekem úgy tetszik, hogy ha magán a szépen kívül létezik valami más, ami szép, az nem más által szép, hanem azért, mert részesült magában a szépben. Ugyanezt állítom minden másról.” (Platón: Phaidón 100 c 4 – 6)  

K. Cs.