Fogalomtár etika szakosoknak

Hermeneutika


Hermeneutika

Hermeneutika: a görög ’ermeneüein’: megnyilatkozás, tolmácsolás, magyarázás, értelmezés szóból származik a kifejezés. Hagyományosan a megértés, magyarázás és értelmezés művészete, vagy tudománya. A görög mitológiában Hermész az istenek követe volt, aki üzeneteiket közvetítette a halandóknak, mintegy lefordította az isteni parancsolatokat az emberek nyelvére. A hermeneutika tehát az emberi világhoz képest egy másik világból származó értelemösszefüggés áthozatala, átfordítása saját világunkba. Már az ókori görögök is többféle értelemben használták a kifejezést. Platón felfogásában a hermeneutika mint az értelmezés művészete a királyokra vagy hírvivőkre jellemző parancsoló tudáshoz kapcsolódik (Az államférfi 206 d.), egy másik dialógusában pedig a jóslással áll egy szinten (Epinomisz 975 c.). Arisztotelésznél az Organon hermeneutikának nevezett része lényegében logikai grammatika, amely az ítélet logikai szerkezetét vizsgálja. Ugyanakkor kezdetben a hermeneutika a szakrális szférához erősen kötődött, s benne az értelmezők, vagyis a megszólítottak számára mértékadó, autoritatív akarat nyilatkozik meg. Ez az eredeti normatív értelem az újkor jogi hermeneutikájában és a szent vagy klasszikus szövegek teológiai, valamint filológiai értelmezésében még benne rejlik. A hermeneutikának kezdettől fogva kétféle intenciója volt. Az egyik azt akarja megállapítani, amit a szavak bizonyos szöveghelyeken mondanak, tehát a sensus litterális-ra irányul. A másik intenció arra irányul, amire a szavak jelként utalnak. Ez utóbbi a sensus spiritualis, vagyis az allegorikus értelmezés, a mögöttes értelem feltárása. Az elsőre jó példa, hogy a homéroszi szövegek olvasása már a klasszikus antikvitás számára is bizonyos hermeneutikai feladatot igényelt a nyelvi változások miatt. A hermeneuta ebben az esetben az a tolmács, aki nyelvismerete révén érthetővé teszi az egyébként már nem érthetőt. Az allegorikus értelmezés pedig már a szofisztika korában elterjedt, amikor a homéroszi eposznak a korábban még érvényes értékvilága elveszítette kötelező erejét. A sztoikusok Homérosz-interpretációjában szintén alkalmazták az allegorikus interpretációt. A teológiában a hermeneutika a Biblia helyes értelmezésének művészete, amely már Szt. Ágostonnál (De doctrina christiana) módszeres tudatosságot ért el. Ágoston elsősorban a neoplatonikus tanítás felhasználásával a léleknek a szó szerinti és morális értelmen keresztül a szellemi értelemhez való felemelkedését fogalmazza meg. A reformáció a Szentírás betűjéhez való visszatérést képviselte, s elvetette a hermeneutika allegorikus értelmezési módszerét. Az előbbivel szemben egy minden szubjektív önkénytől mentes, szigorúan a tárgyhoz kötődő módszert képviselt. Az újkor teológiai és humanisztikus hermeneutikájában a tradíció mértékadó szövegeinek a megőrzése a cél, s ezzel együtt újra megtalálni a hagyomány eltorzított vagy félreértett értelmét. A 17-18. században olyan hermeneutikai kézikönyvek születnek meg, amelyek a modern módszer- és tudományfogalom kialakulásához kapcsolódnak. Az értelmezés gyakorlati céljából kifejlesztett módszertani alapszabályok gyűjteményei ezek a művek: pl. J. Dannhauser: Hermeneutika (1654); J. A. Chladenius: Einleitung zur richtigen Auslegung vernünftigen Reden und Schriften (1742). Ezek a könyvek főleg az antik grammatikából és retorikából vették át a didaktikai célokat szolgáló módszert. Az antik retorikából származik az a követelmény, hogy minden egyes részt az egészből kell megérteni. A pietisztikus hermeneutika újdonsága, hogy a szövegek értelmezésével összekapcsolta az „épületes alkalmazást”. Azt hangsúlyozzák, hogy az értelmezés szabályainak alkalmazása sajátos ítélőerőt kíván (subtilitas, ’finom érzék’), amely nem vezethető le valamely szabályrendszerből. A 19. század első felében F. Schleiermacher volt az, aki jelentős mértékben megújította a hermeneutikát azáltal, hogy a megértés és értelmezés általános elméleteként fogta fel. Nála a megértés az eredeti szellemi alkotófolyamat reproduktív megértése a szellemi kongenialitás alapján (lásd A hermeneutika fogalmáról). A nyelv szerepe olyan módon kerül előtérbe nála, hogy azt nem korlátozza az írott nyelvre. Schleiermacher hermeneutikája a megértést a beszédre, illetve az emberek egymás közötti megértésére alapozza. Nála eltűnik a mértékadó szöveg dogmatikus előföltevése, a hermeneutika pedig lényegében a történeti szellemtudományok alapjává válik. Igazi megértésre nem tehetünk szert hermeneutikai szabályok mechanikus alkalmazásával. A grammatikai interpretációt ki kell egészíteni pszichológiai értelmezéssel. A műalkotást például nem lehet kizárólag formállogikai és stilisztikai elemzés révén interpretálni, hanem a művet az alkotó életének mozzanataként kell megérteni. Ezt a „divinatorikus” interpretációval (divináció, ’megsejtés’) lehet elvégezni. A megértés és értelmezés így egyfajta „utánaalkotás”, „utólagos felépítés”. A 19-20. század fordulóján Dilthey, kapcsolódva Schleiermacherhez és a historizmushoz, a szellemtudományok, illetve a történelem megértésének általános megalapozásaként fogta fel a hermeneutikát. A hermeneutika pszichológiai alapját nála az élmény fogalma jelentette. Emellett hangsúlyozza, hogy a hermeneutika lényegileg „a tartósan (illetve írásban) rögzített életmegnyilvánulások (kulturális emlékek, műalkotások stb.) értelmezésének tana”. (A hermeneutika keletkezése, 1900.) Ebből következően a megértés előfeltételét az értelmezőnek a szövegben közvetlenül vagy közvetve megnyilvánuló dolgokhoz fűződő életviszonya alkotja. A dolog iránti érdeklődés, illetve a dolog előzetes megértése irányítja az interpretációt, a szövegre irányuló kérdésfeltevést. Dilthey a történelem megértése során a történelmi világot mint megfejtendő szöveget képzelte el, a történelemnek éppúgy értelme van, mint egy szó betűinek. A szellem-, illetve történeti tudományok hermeneutikai módszere kapcsán azt is hangsúlyozza, hogy mivel az emberi élet nem puszta tárgy, ezért nem közelíthető meg „semleges” kutatói nézőpontból, mint ahogy az bizonyos természettudományok tárgya esetében lehetséges. Ugyanakkor a történelmi megértés objektivitásának feltételét abban látja, hogy az értelmező és az általa értelmezett tettek, események résztvevői, illetve szövegek szerzői egyaránt az „általános emberi természet” talaján állnak. Heidegger egzisztenciafilozófiájában, illetve fundamentálontológiájában (Lét és idő, 1927.) a megértés nem az emberi gondolkodás egyik viszonyulása a többi között, hanem az emberi jelenvalólét alapirányultsága. A „fakticitás hermeneutikája” fogalmának megalkotásával is azt hangsúlyozta, hogy magát az egzisztenciát kell megértésként és a saját lehetőségeire való önkivetülésként interpretálni. Heidegger elsősorban a műalkotás eredetét, vagyis lényegét értelmezve (A műalkotás eredete) újítja fel a már Arisztotelésznél szereplő hermeneutikai kör módszertani alapelvét, melynek lényege, hogy az értelmezés során egyfelől a részletekből lehet fokozatosan megérteni az egészet, másfelől pedig az egész átfogó megértése új megvilágításba helyezi az egyes részletek értelmét. Így azután a Heideggernél szereplő fogalmak nem a „szigorú” tudományok absztrakt definíciói mintájára határozódnak meg, hanem az értelmezés során egyre bővülő jelentéskörben mutatkoznak meg. H.-G. Gadamer, a 20. századi hermeneutika legnagyobb hatású képviselője elsősorban Schleiermacher, Dilthey és Heidegger hermeneutikai kiindulópontjaihoz kapcsolódik, egyúttal az egész hermeneutikai hagyományt áttekinti és kritikai módon megújítja (Igazság és módszer, 1960., magy. kiad. 1984.). A görög hagyományból ő a szókratészi-platóni dialógikus módszert, a „kérdés és válasz logikáját” tartja az értelmezés termékeny hermeneutikai alapelvének. Gadamer számára az eleven beszédből való kiindulás a döntő mozzanat, a platóni dialógusok is ebben az értelemben nyújtanak impulzusokat. A szövegek megértése akkor igazán sikeres, ha mintegy sikerül visszafordítanunk élőbeszéddé, már csak azért is, mivel az írásosság révén az értelmet Gadamer szerint egyfajta önelidegenedés éri. A beszélgetést viszont épp az jellemzi, hogy „itt a nyelv a kérdésben és a válaszban, az adásban és az elfogadásban, az egymás mellett való elbeszélésben és az egymással való megegyezésben hajtja végre azt az értelemkommunikációt, melyet az írásos hagyomány vonatkozásában a hermeneutikának kell mesterségesen kidolgoznia” (Igazság és módszer, 258.). Említett főművében hangsúlyozottan használja a filozófiai hermeneutika kifejezés, ezzel is utalva annak univerzális aspektusára. A harmadik résznek már a címe is – A hermeneutika ontológiai fordulata a nyelv vezérfonalát követve – ebbe az irányba mutat. Gadamer szakít a hermeneutika mint a „szellemtudományok módszertana” felfogással. Célja éppen nem a megértés és értelmezés valamifajta módszertanának a kidolgozása. A megértés jelenségéről beszél, amely nem speciálisan módszertani kérdés: „A szövegek megértése és értelmezése nemcsak a tudomány ügye, hanem nyilvánvalóan hozzátartozik az egész emberi világtapasztalathoz.”(Igazság és módszer, 21.) Gadamer felfogásában a nyelv nem egyszerűen instrumentális közege az emberi kommunikációnak, hanem magának a „megérthető létnek” a tapasztalatát hordozza. A megértés, illetve megértetés nem puszta értelmezéstechnika kérdése, hanem egy átfogó értelemben vett beszélgetés eredménye: a partnerek „a sikeres beszélgetésben alávetődnek a dolog igazságának, mely új közösséggé kapcsolja össze őket. A beszélgetésben végbemenő megértés nem pusztán saját álláspontunk előadása és érvényesítése, hanem közösséggé változás, melyben nem maradunk az, ami voltunk.”(Igazság és módszer, 264.) A humanista hagyományból olyan vezérfogalmakat vesz át és újít meg, mint a Bildung (’képzés’, ’művelődés’), →sensus communis, ítélőerő, ízlés. Gadamer hermeneutikájának a történeti megértésben, illetve a történelem értelmezésében megnyilvánuló jellegzetes aspektusai és fogalmai: a historizmus elutasítása, a jelenből visszatekintő történész „magasabb perspektívájának” illuzórikussága, az egyetlen helyes perspektíva elvének bírálata, valamint a különböző horizontok szerepének hangsúlyozása a történeti megértésben. A történelmi megértés célja, ha egyáltalán van ilyen, Gadamer szerint nem az, hogy valamilyen elmúltat jobban értsünk meg, mint az akkor élők, hanem hogy megfelelő tárgyi viszonyra tegyünk szert a történeti hagyománnyal szemben, s jobban értsük meg azt, ami van. A hagyomány és hagyománytörténés fogalmai szintén fontos szerepet játszanak a történelem és egyáltalán az emberi létezés megértése szempontjából. A hagyománynak „névtelen autoritása” van, viselkedésünket nem pusztán az ésszel belátható tényezők, hanem a hagyomány tekintélye is befolyásolja. Fontos szempontja a gadameri hermeneutikának a tapasztalat fogalmának újraértelmezése a hatástörténeti tudattal összefüggésben. Gadamer hermeneutikájában fontos szerepet játszik a művészet hermeneutikai-ontológiai értelmezése a műalkotás létmódjának elemzése révén. A →szép fogalmának megújításával és a mű létvonatkozásainak feltárásával (a művészet mint játék, szimbólum és ünnep) fogalmaz meg egyfajta hermeneutikai „művészetantropológiát”. A műalkotások interpretációja kapcsán azt hangsúlyozza, hogy a mű értelmezése során párbeszéd zajlik az alkotó, a mű és a befogadó között. A műalkotás nem csak válaszokat ad, hanem maga is kérdéseket vet föl, a művek az értelmezői horizonttól függően többféleképpen értelmezhetőek. A hermeneutika Gadamer felfogásában végső soron áthatja az emberi önmegértés teljes dimenzióját, ezzel összefüggésben etikai vonatkozásai is fontos szempontokat vetnek fel például Arisztotelész és Platón etikájával vagy az újkori képzés-, illetve műveltség-eszménnyel (Bildung) kapcsolatban. A modern hermeneutikát fontos szempontokkal gazdagította Gadamer vitája a kritikai elmélet fő képviselőjével, Habermas-szal, valamint a dekonstrukciós elmélet fő reprezentánsával, Derridával. A 20. században E. Betti – kapcsolódva az újkori előzményekhez – a hermeneutikát általános értelmezéstanként, a szellemtudományok módszereként fogta fel összefoglaló munkájában. A teológiai hermeneutikát elsősorban R. Bultmann újította meg a dialektikus teológia ösztönzésére. Az irodalomelméletben elsősorban P. Szondi és H. R. Jauß fogalmazták meg az irodalmi hermeneutika alapelveit.

Irodalom: Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban, Bp., 1974.; H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Bp., 1984., 2004.; Peter Szondi: Bevezetés az irodalmi hermeneutikába. Bp., 1996.; Filozófiai hermeneutika (Szöveggyűjtemény). Bp., 1990.; J. Grondin: Bevezetés a filozófiai hermeneutikába. Bp., 2002.

L. J.

<< Hédoné    Idea >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés