Az esztétika születése

07. Az esztétikai nevelés

7. előadás

Az esztétikai nevelés

1. Az esztétikai nevelés programja Lord Shaftesbury jó-modor (good manners) és jól-neveltség (good-breeding) koncepciójával jelentkezik először: a jó társaságban elsajátítható jó ízlés az egyetlen útja az erkölcsi épülésnek is. Egy világos belső érzéklettel – ez a szépérzék és a morális érzék alapja – természetes módon különbséget tudunk tenni szép és rút, jó és gonosz stb. között. Ez a természetes hangoltság azonban könnyen eltorzul, az önérdek és az elszabadult szenvedélyek tönkre teszik ezt az eleve meglévő harmóniát ember és világa között. A nevelés, amely soha nem érhet véget, hanem egy folyamatos csiszolódást jelent, az önérdek és a szenvedélyek káros hatásának kiküszöbölését jelenti, a bennünk meglévő természetes irányultság minél teljesebb és finomabb kibontatkoztatását, s következésképpen a dolgokban – végső soron a világ rendjében – lévő értékek egyre tökéletesebb felfogását. Ízlés- és erkölcsi ítéleteink tehát nincsenek kiszolgáltatva a véletlen fordulatoknak kitett (köz)véleménynek vagy a divat szeszélyeinek, hanem a jól-neveltség társalkodó gyakorlata révén a természettel való, ontológiailag megalapozott harmóniát teszik nyilvánvalóvá, erősítik újra és újra.

2. David Hume a 18. század közepén írott, számára is nagy sikert hozó, esszéiben több helyen is foglalkozik az ízlés és annak pallérozásának kérdésével, s ennek szerepével a műveltség és a civilizáció előmozdítása szempontjából. Az ízlés lehetővé teszi birtokosa számára, hogy a boldogság (és nyomorúság) tere kibővüljön a számára: olyan tapasztalatok válnak számára hozzáférhetővé, amelyek mások számára rejtve maradnak. A finom embert ízlésének kielégítése boldogabbá teszi, mint puszta vágyainak kielégítése – ez fontos pont, hiszen az ízlés nem hedonisztikus természetét hangsúlyozza Hume, éppen emiatt alkalmas az erkölcsök előmozdítására és az élethez szükséges finomabb, civilizáltabb modorok elsajátításának elősegítésére. Az így nevelődő ízlés a kiszámíthatatlan, diszharmóniát okozó szenvedélyességet mérsékli, olyan érzéseket és érzelmeket hoz létre, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az emberek békés és civilizált közösségben élhessenek. Az ízlés egyik összetevője az érzékenység, de kommunikálásához, fejlesztéséhez, elmélyítéséhez szükséges az ítélőerő minél megfontoltabb, minél több szempontra kiterjedő alkalmazása is. Először a művészeti dolgokban kell pallérozni az ízlést – azaz fejleszteni kell az esztétikai ítélőerőt -, hogy aztán az élet dolgainak megítélésében is helyes álláspontra tudjunk helyezkedni – azaz az erkölcsökben fejlődni tudjunk. Ennek a nevelődési programnak a jó társaság és a társalgás a legfőbb színtere és motorja (Lord Shaftesbury nyomdokain haladva), irodalmi téren pedig az esszé műfaja, amely képes arra, hogy a tudás, a filozófia legmagasabb ügyeit összekösse az élettel és a mindennapi tapasztalattal, s ezzel elejét vegyék a tudósok világtól és élettől való elszakadásának, ill. annak, hogy a társalgó világ felszínes és érdektelen fecsegéssel múlassa az időt.

3. Schiller igen tág, de épp ezért termékeny értelemben gondolja el az esztétikum nevelő hatását. Ösztöntanában két alapvető emberi hajtóerőt különböztet meg: az érzéki ösztönt, amely a külső benyomások formájában adódó sokféleség passzív befogadása, és a formaösztönt, amely e sokféleség egységesítése, rögzítése általános törvényekkel. Szembefordulva az érzékiség uralását követelményül állító markáns koramodern hagyománnyal, Schiller a két ösztön optimális egyensúlyában tételezi az ember kultúráját, ahol is nemcsak az érzéki nem nyomhatja el az észbelit, de az utóbbi sem gyűrheti maga alá az előbbit. Ha ez történik, úgy a sokféleségből egyformaság, az extenzitás szűkösség lesz, vagyis az ember a forma nevében mintegy elzárkózik az érzéki hatások elől, s ezzel éppúgy megrövidíti lényét, mint ha belesüllyedne a puszta passzivitásba. A racionalitás avagy a formaösztön ilyenfajta túltengése elszegényíti az emberi tapasztalatot, hiszen annak erőszakos előre-látása minden újszerűt belekényszerít a már tudottnak a rendjébe. Ezt gátolja meg azonban az esztétikum, melyet Schiller a játékösztön fogalmával ír le, s amely ily módon kitüntetett eszköz a kultúrában elgondolt teljesség irányában ható nevelésnek. A játékösztönben a két másik ösztön egymás által jut kiteljesedéshez, passzivitás és aktivitás dinamikus egyensúlyba kerül azáltal, hogy egyik sem kerekedik a másik fölé. Az „élő alak” metaforájával jelzett műalkotás olyan értelmezési folyamatot indít be, amely az életet mint érzékit a fogalom képviselte formába foglalja, anélkül azonban, hogy végérvényesen feloldhatná abban, azaz alárendelhetné valamilyen törvénynek. A befogadás mint játék tehát nem nélkülözi a logikát, nem hullik szét diszparát elemekre (ami az érzéki ösztön túlsúlyát jelentené), hanem saját egységgel bír, ám ez nem adható meg a műalkotástól függetlenül létezőként, külső szabályként (ami a formaösztön dominanciája volna). Az első két ösztön ilyen kiegyenlítettsége okán tekintheti Schiller a játékot az ember legmagasabbrendű állapotának.

Irodalom

Alfred Baeumler: Az irracionalitás problémája 18. századi esztétikában és logikában Az ítélőerő kritikájáig. Enciklopédia, Bp., 2002.

Ernst Cassirer: A felvilágosodás filozófiája. Atlantisz, Bp., előkészületben

Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Osiris, Bp., 1993.