Klasszikus történelemfilozófia tanterv

Hetedik előadás - Schiller

Schiller: Jénai székfoglaló. A fenségesről.

Schiller magát kantiánus gondolkodónak tekintette. Saját történelemfilozófiai szövegeiben Kant szellemében vélte továbbgondolni az értelmes történelem elgondolhatóságánk dilemmáit. Előadásunkra kiválasztott két írását a szakirodalomban domináló értelmezésektől némiképpen eltérően interpretáljuk, amikor a német idealizmus történelemfilozófiai konvencióiból induló, de azoktól eltávolodó szövegekként olvassuk őket. E gondolatmenetek ugyanis eredetileg valóban Kanttól ispiráltak voltak, de olyan konklúziókhoz jutnak el, melyeket Kant aligha kívánt kimondani. S szókimondásukkal kényelmetlenek tűnhettek a kortárs filozófusok szemében is. Filozófiai visszhangjuk ennek megfelelő - habár más Schiller-írásoktól merőben eltérő - volt: hallgatás (pl. Humboldt Schiller-portréjában) vagy méltánytalan félrelökés (Hegel történelemfilozófiai előadásainak bevezetőjében). Később is csak mintha Nietzsche tapintana rá egy helyen Schiller különös pozíciójára a német idealizmuson belül (A történelem hasznáról s káráról az élet számára című írásában).

Az elemzés néhány szempontja:

A Mi az egyetemes történelem és mi végre is tanulmányozzuk? című jénai székfoglaló előadáshoz:

- Az előadás fő részei, e részek funkciói.

- Az előadás dramaturgiai felépítése - a szöveg szintjei.

- A történelem filozófiai szemléletének és empirikus megismerhetőségének szembeállítása.

- A szerző viszonya az idealista történelemfilozófiai szemlélethez? A filozófiai szemlélet bírálata.

-  A történelem nézőpontjai: az idealista filozófusé, a tényeket kereső szemlélőé, a „történelemé".

-  Hogyan értékelődik át a meggondoltak fényében a történelmi haladás eszméje?

Az előadás néhány hangsúlyos gondolata:

- „Vidám égbolt ragyog Germánia erdei fölött, melyeket az izmos emberi kéz megritkított, beengedve a napfényt, s a Rajna hullámain ázsiai szőlővesszők tükröződnek vissza. Partjain népes városok emelkednek, bennük élvezet és munka serény életté ötvöződnek." Schiller nevezetes jénai előadásában a lelkesedéstől e helyen már-már elfúló hangon, hosszan és dagályosan ecseteli a jelen kor nagyszerűségét. A felvilágosult, rendezett és szabad világ beteljesültségét, ahol bölcs törvényekben ölt testet az ész, s ahol midőn a törvények és szabadon vállalt kötelességek útjára bocsátják a polgárt, a tisztesség és a becsület vezeti őt tovább. Az immár szabad ember egyben lágyabb természetűvé s nemesebbé is vált, úgyhogy az egykori barbár bűnökre már csak az Európán kívüli világ vadjainál csodálkozhat rá. A nyugati ember uralma alá hajtotta a természetet és a földgolyó még gyámolításra szoruló természeti népeit, hogy föld és lakói végre azzá lehessenek, amivé az ész elvei szerint lenniük rendeltetett. S Németország, „Németország a hűbéri anarchia nyers talapzatára a politikai és vallási szabadság rendszerét emelte" - csoda-e hát, hogy Schiller előadását lelkes éljenzés, ünneplő fáklyásmenet és éji zene követte? A hallgatóság arról értesülhetett, hogy a történelem - melynek voltaképpeni célja épp e csodálatos jelen megszülése volt („ma világpolgári kötelék fűz egybe minden gondolkodó embert") - tulajdonképpen már véget is ért, s ha mégsem, akkor csak szegény, menet közben felfedezett bennszülöttek felvilágosításának kedvéért kell még egy kicsit tovább történnie. Tekintve, hogy csak öt esztendő telt el Kant ismert Világpolgár-esszéje óta, mely a viszolyogtatónak látszó emberi történelem lehetséges majdani céljáról tépelődött, két hónap múlva pedig kitört a francia forradalom, a történelem beköszöntött végéről szóló schilleri idill szavai mindenesetre különösen hangzottak.

Mintha csak mindazt, amit Kant nemrég óvatosan, habozva, rossz érzéseivel küzdve mint kívánatos, de végtelenül távoli és esetleges esélyt tételezett fel, Schiller egyszerre immár megvalósult realitásként üdvözölné.

- Csakhogy, mint tudjuk, az előadás gondolatmenete egy ponton váratlan fordulatot vesz. Az előadó egyszerre arról kezd beszélni, hogy a szükségszerűen a nagyszerű jelenbe futó történelem eseményeinek „láncolatát csak a végtelen értelem pillantása foghatja át; az embernek szűkebb korlátok szabattak". A történelmet mint egészet tehát voltaképpen ember át nem láthatja. Sőt, a részletekben sem számíthatunk semmilyen biztos tudásra. Vagy az események szemtanúi hiányoznak, vagy az őket megőrző hagyomány bizonytalan, ha voltak is írásos források, azok jó része elveszhetett, s a megmaradtak megbízhatósága kétséges, „gyanús". Úgy látszik, a történeti megismerés gyakorlatilag teljességgel megbízhatatlan, s a véges emberi értelem számára amúgy elvben is hozzáférhetetlen. De még saját korunk éppen átélt eseményeiről, jelenségeiről sem világos, hogyan lehetséges egyértelmű képet alkotni: „Meghallgatván valami épp ma történt fejlemény tanúit, egy fejleményét., mely azok körében esett meg, akik közt élünk, a városban, hol lakunk, ellentmondó beszámolóikból csak fáradságosan hámozható ki az igazság."

A történelem vizsgálójának keze közül így szinte minden megragadhatónak látszó kipereg, s ami mégis visszamarad, az töredékes és esetleges. S még „e csekély számú fejlemény" közül is csak azzal tud egyáltalán valamit kezdeni, ami saját jelenének világával kapcsolatba hozható. „Kiragadott faktumok" ezek, mondja Schiller, amit a múltról mondunk, az jelenünkből indul ki, „az egyetemes történész a legutolsó világhelyzet felől hátrál a dolgok eredetéhez". Ez a jelenből visszatekintő pillantás, mely majd Schelling és Hegel pillantása is lesz, Schiller szerint a múltban „mindenütt lyukat lát tátongani, ahol elnémul a hagyomány" is. A történeti megismerés objektivitását illető mindeme szkepszist csak elmélyíti az a gondolat, hogy a retrospektív pillantás olyasmit telíthet jelentőséggel, ami a maga korában jelentéktelennek tűnt, vagyis valamely kiragadott esemény jelentése a mindenkori nézőpont függvényében változó. „Világtörténetünk - vonja le Schiller a következtetést - így sohasem lehetne több töredékek aggregátumánál, és soha nem is érdemelhetné ki a tudomány nevet."

Az imént felkeltett lelkesedést egyszerre lehűtő beismerések - a történelmi megismerés csődjének beismerése.

- A filozófikus szellemet - tárja fel Schiller nyíltan az idillt generáló intellektuális mechanizmust - ösztöne „arra indítja, hogy saját ésszerű természetéhez szabjon hozzá maga körül mindent, s minden elébe táruló jelenséget ama legmagasabb rendű okozattá nemesítsen, amelyet csak megismert: gondolattá". Az, ami talán bátorító és bíztató funkcióval kellene, hogy bírjon, szavaiban egyre inkább a szellem hűvös fenomenológiájává lesz: „Minél többször és minél több sikerrel fog tehát a kísérletbe, hogy összekapcsolja a múlbélit a jelennel, annál inkább hajlik majd rá a szellem, hogy amit okként és okzatként összefonódni lát, eszközként és szándékként kapcsolja egybe. Egyik jelenség a másik után vonja ki majd magát a vak véletlen, a törvényt nem ismerő szabadság uralma alól, hogy odaillő tagként csatlakozzék egy összhangzó egészhez (amely persze csak a szellem képzeletében adott)." A zárójelben odavetett utolsó félmondat nem csak a hallgatóságnak üzeni meg, hogy az előadó elébb orruknál fogva vezette őket, hiszen csupán a képzelet képeit festette a polgári szabadság panorámájaként, képzelt égbolt ragyogott vidáman egy képzelt Germániára, hanem Kant olvasóinak is szól, hogy ha valami egyszer a filozófikus elme hipotézise, arról sose feledjük, hogy valóban a képzelet szülötte. Hiszen a szellem hajlamos egyszerre valóságot tulajdonítani vágyképeinek, „s hamarosan nehezére esik majd meggyőznie magát, hogy a jelenségeknek az az egymásutánja, mely képzeletében annyi szabályszerűséget és szándékosságot aggatott magára, a valóságban megtagadja e tulajdonságokat; nehezére esik majd újfent a szükségszerűség vak uralmának visszaszolgáltatni, ami az értelem kölcsönbe kapott fényénél már-már oly derűs alakot látszott ölteni. A szellem tehát magamagából meríti e harmóniát, s plántálja el a dolgok rendjében önmagán kívül, azaz visz ésszerű célzatot a dolgok menetébe, teleologikus elvet a világtörténetbe."

A fenségesről című esszé elemzéséhez:

- Schiller megváltozott történelemértékelése. A jénai előadás és A fenségesről egymáshoz való viszonya.

- Természet és történelem párhuzama. A természet mint referenciaközeg átértékelődése.

- Ész és értelem esélyeinek összefonódása és szétválása.

- A gondolatmenet tétje.

- Az esztétikai szemlélet feladata és esélye az ész pozícióinak megőrzésében, mentésében.

- Esztétikai szemlélet az értelmes történelem filozófiai hipotézisével szemben: az ész „utolsó erődje".

- Miben áll Schiller eltávolodása az egyébként általa konzekvensen végiggondolt kanti állásponttól?

- Schiller megoldási kísérletének elfogadhatatlansága a kortárs filozófia számára.

- Schiller történelemfilozófiai írásainak visszhangja.

Az előadás néhány hangsúlyos gondolata:

- Aligha túlzás azt mondanunk, hogy minden klasszikus német történelemfilozófiai értekezés, Herdertől és Kanttól Fichtéig és Hegelig szinte konvencionálisan a zűrzavar szerzőt elborzasztó képeivel indul. Az emberi történelem értelemnélküliségének nyomasztó élményére kell azután felelnie a felvázolt vagy éppen gondosan kidolgozott - nagyszerű célok megvalósulásról szóló - filozófiai gondolatmenetnek, melynek feladata, hogy ne csupán enyhítse, hanem föl is váltsa az ostobaság, a pusztulás és pusztítás nyomasztó látványát. Az a vígasz és megbékélés a valósággal, amit a történelemfilozófiai fejtegetés kínál vagy legalább remél, nem a valóság emberi szándékoktól és értelemtől idegen erőibe való beletörődés, hanem ezeknek emberi szellemi erőkként való átinterpretációja, sajáttá fogadása. A nagy ugrást a nyomasztó látványtól a magasztosig a szerzők szokásosan a perspektíva megváltoztatásával kísérlik meg. Nem magát a kiábrándító látványt vonják kétségbe, hanem a nézőpont relevanciáját. Hogy az emberi dolgokba, akár hangyabolyba hatalmas talpként tapos az értelmetlen sors, miképpen például Herder festi képét,[1] az csak hangyaperspektívából íly szörnyű, a filozófusnak szó szerint emelkedettebb nézőpontot kell választania. A történelem vágóhídjára hajtott embercsordák taglóhoz tapadt nézőpontját Fichte is, Hegel is az abszolút szabadság nagybani nézőpontjára véli cserélhetni.

Igaz, Kant még elismerte, „visszataszítóan hat", hogy e magasabb szempontból egész nemzedékek feláldozása szükségszerűnek tűnik,[2] de Fichte már a - mindenképpen elpusztuló - áldozatok szempontjából is praktikusnak vélte e nézőpontváltást: „különbség csak ott van, hogy bekötött szemmel hagyjuk magunkat vágóhídra vonszolni, mint az állatok, vagy szabadon és nemesen, adományként ajánljuk-e fel életünket az örök lét oltárán..."[3]

Nagyjából azonban mindannyian egyetértettek abban, hogy ha sikerül feladnunk az individuális, személyes nézőpontot („ne várjanak személyességet", figyelmeztet Fichte), akkor végül a szomorú kép helyett „a legédesebb jutalom vár":[4] mindent „szükségszerűnek és ezért jónak találunk" majd, mivel úgy fogjuk látni, hogy minden egy magasabb cél kedvéért történik.

- A fenségesről szóló Schiller-szöveg igazi fordulatot, a nézőpontváltás gondolatával való szakítást hozott, pontosabban e gondolat teljes átértelmezését.

- Az 1793-as értekezésben Schiller már úgy találja, hogy az értelemnélküli zűrzavar képeit egyáltalán nem teheti értelmesebbé, ha „nagyban szemléljük" a kavargó történéseket. Sőt, mintegy megerősítve Kantnak a Világpolgár-esszé első és második tételében felvetett óvatos aggodalmát, miszerint elvben előfordulhat, hogy esetleg magában az eleve rendben levőnek hitt természetben sincs minden harmóniában, Schiller most egyenesen a természetben uralkodó zűrzavarról, „a jelenségek törvénynélküli káoszáról" ír, mely az értelem számára felfoghatatlan. „Aki persze a természet nagy háztartását az értelem gyatra fáklyájával világítja meg, és mindig csak azon töri a fejét, hogy a természet merész zűrzavarát harmóniába oldja fel, az nem lelheti tetszését egy világban, ahol úgy látszik, hogy inkább a kerge véletlen, semmint egy bölcs terv kormányoz, s a legtöbb esetben érdem és szerencse ellentmondásban állnak egymással."[5] S ugyanilyen, vagy még alaposabb zűrzavart lát a történelemre pillantó átfogó tekintet is. Míg az egyetemes történelemről négy évvel korábban tartott előadásban még arról írt, hogy a filozófiai értelem a töredékeket „ésszerűen összefüggő egésszé magasztosítja", most megtudjuk, hogy az értelem gyatra fáklyája sem mutathat mást, mint nagyszabású káoszt. „A filozófia valamennyi jószándékú kísérletét, hogy összhangba hozza azt, amit a morális világ követel, azzal, amit a valóságos világ teljesít, megcáfolják a tapasztalatok tanúságai..." S még ha esetleg vélhetnénk is úgy, hogy a természet legalább „a maga organikus birodalmában" talán - látszólag - igazodik valamiféle szabályokhoz (előbb az írta, hogy bizony nem igazodik) - „a szabadság birodalmában", vagyis az emberi cselekvések világában egészen nyilvánvaló, hogy „féktelenül lerázza a gyeplőt, amellyel a spekulációs szellem őt foglyaként vezetni szeretné."[6] Organikus és emberi világ egyaránt olyan rend nélküli hömpölyés, olyan „vadul bizarr"[7] természet, amely „nagyban tekintve, fittyet hány minden szabálynak, melyet értelmünkkel elébe írunk, hogy önhatalmú szabad menetében egyforma nemtörődömséggel porba tapossa a bölcsesség s a véletlen teremtményeit, [...] egyazon pusztulásban magával ragadja a fontost éppúgy, mint a csekélyt, a nemest éppúgy, mint az alantast, [...] emitt megóv egy hangyavilágot, amott óriáskarjába fogja és szétzúzza legnagyszerűbb teremtményét, az embert, [...] gyakran egy könnyelmű órában elfecsérli a maga legfáradságosabb szerzeményeit és gyakran évszázadokig serénykedik egy balagatag művön[...]".[8]

A rendetlenség e képeivel tehát az értelem nem tud mit kezdeni, nem tudja őket megmagyarázni, s azzal fenyegetnek, hogy magukkal sodorják az emberi észről és az eszes és szabad ember állati lét fölé emelkedő státuszáról vallott felfogást, melynek helyébe azután valóban „a fantázia vak borzalmai" nyomulnak. Megmenthető-e még egyáltalán önképünk, ahogyan Schiller mondja: „az ember fogalma"? Csak úgy, véli, ha feladjuk a külső világ - természet és történelem - értelmes magyarázatának teljesíthetetlen programját, ha elválasztjuk az észt a magyarázattól s egyben a megmagyarázhatatlan világba involváltságtól. „Mennyire más, ha lemondunk arról, hogy a természetet megmagyarázzuk, s magát ezt a felfoghatatlanságot tesszük a megítélés szempontjává."[9] Nincs más hátra, meg kell barátkoznunk az értelmetlen külvilág gondolatával, s nem egyszerűen „nagyban", abszolút, totális nézőpontból, hanem mintegy kívülről tekinteni rá. El kell hagynunk ezt a zűrzavaros világot szellemünkkel, hogy kimenthessük belőle - nem azt remélve, hogy túl a beláthatón juthat jogaiba az ész, hanem hogy visszavonulva oda, ahol máris otthon van, saját tiszta szellemvoltába. „Bekövetkezhetnek esetek, amikor a sors megszáll minden külső erődöt, melyekre az ember biztonságát alapozta, s nem marad hátra más, mint hogy a szellemek szent szabadságába meneküljön - ahol nincs más [...] eszköz a természet hatalmának ellenállni, csak az elébevágás és minden érzéki érdek szabad megszüntetése útján [...] testünk morális megölése."[10] Ha a szellem sikeresen - jóllehet fájdalmasan - megszabadul magában minden nem szellemitől, ha megszakítja minden érdekeltségét a nem szellemi világgal - ha immár tiszta, puszta szellem -, akkor nincs miért tartania többé ettől az idegen külső világtól. Akkor nézőpontja merőben esztétikai lehet, akkor iszonyodását legyőzve értékelni is képes a zűrzavar fenséges nagyszerűségét, amely így érdek nélkül tetszhet, akkor e visszavonulás árán mégiscsak megkülönböztette magát a létét alapjában elsodorni törő vak természettől. Akkor nincs mitől félnie többé: „Tehát el a hamisan értett kímélettel és a pettyhüdt, elpuhult ízléssel, mely a szükségszerűség komoly arculatára fátylat vet, és, hogy az érzékeknek kegyébe férkőzzék, harmóniát hazudik a jóllét és a jólviselkedés közé, aminek a való világban nyoma sincs. Mutatkozzék nekünk szemtől szembe a gonosz végzet. Nem a minket környező veszélyek nem-tudásában - hisz ennek végre véget kell érnie -, csupán a velük való megismerkedésben van üdv számunkra. Hát ehhez az ismeretséghez segít hozzá bennünket a mindent leromboló és újra megteremtő és újra leromboló változás rettentően nagyszerű színjátéka - a hol lassan aláásó, hol gyorsan rajtaütő romlásé, segítenek hozzá a sorssal birkózó emberségnek, a boldogság feltarthatatlan megfutásának, a becsapott biztonságnak, a diadalmaskodó igazságtalanságnak és alulmaradó ártatlanságnak patetikus festményei, melyeket a történelem bőségben felmutat [...]"[11]

Az észnek immár nincs szüksége ésszerűvé hazudni vagy elfedni a káoszt, szembenézhet szép értelmetlenségével.

[1] Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról,Gondolat, Budapest, 1978. 50. o.

[2] Immanuel Kant: „Az emberiség egyetemes története világpolgári szemszögből", in: uő: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, Gondolat, Budapest, 1974. 65. o.

[3] Johann Gottlieb Fichte: „A jelenlegi kor alapvonalai." In: uő: Válogatott filozófiai írások. Budapest, Gondolat, 1981. 480. o.

[4] im. 427. o.

[5] im. 98. o.

[6] im. 100. o.

[7] im. 98. o.

[8] im. 100. o.

[9] uo.

[10] im. 101. o.

[11] im. 102. o.