A Túl jón és rosszon elemzése

Az értékellentétek – a filozófusok előítéletei

„A metafizikusok alaphite az értékellentétekbe vetett hit.” A modern filozófia metafizika-kritikájának forrásánál vagyunk, Heidegger, Derrida és a teljes hermeneutikai tradíció Nietzsche követője e tekintetben. Nietzsche radikális kételkedőként kétségbe vonja azt is, hogy egyáltalán vannak-e ilyen ellentétek, nem csupán becsléseken alapulnak, ideiglenes perspektívákat szentesítenek-e? Továbbá miért az igazság az érték, nem pedig a látszat, miért az önzetlenség, nem pedig az önzés a magasabb és alapvetőbb az élet szempontjából? Az is lehetséges, hogy ezek az ellentétek rokoni kapcsolatban állnak egymással, sőt egylényegűek – talán így van, írja Nietzsche a „veszedelmes Talán filozófusa”. A következőkben sorra veszi ezeket az ellentétpárokat, és megmutatja, hogy az értékes oldalon, annak látszata mögött a másik, a lebecsült, elutasított rejlik. Ezek szerint a tudatos gondolkodás nagyrészt nem más, mint ösztönös tevékenység, a filozófusok zömét titokban ösztöneik vezérlik, „minden logika mögött értéktételezések állanak” (3. §) Az ellentétek tehát valójában egylényegűek, az egyik mögött a másik rejtőzik – evvel foglalható össze a nagy nietzschei leleplezés. A hamis ítéletek életfokozó, életfenntartó jelentőségűek lehetnek, lemondani róluk az élet megtagadása volna. „Az életfeltételként vallott igazságnélküliség” – az a filozófia, amely ezt megkockáztatja, túl jón és rosszon helyezkedik el. (Ezzel magyarázatát adta a mű címének is.) Az az objektív, absztrakt tudás, melyet a filozófusok az igazság kutatásának eredményeként elénk tárnak, nem más, mint „absztrakttá tett és megrostált szívbéli vágy”, egy ötlet, egy sugallat, saját előítéletük, melyet 'igazság' névre kereszteltek. Ennek értelmében a nagy filozófusok, Kant, Spinoza, Platón mind képmutatók, Tartuffe-ök, „agg moralisták és morálprédikátorok, akiknek körmére nézni nem csekély mulatság”. Minden metafizikai állítás mögött morális szándékok húzódnak meg; az előbbieket úgy lehet megérteni, ha megkérdezzük, mire akar kilyukadni a szerző. Ezért vonja le Nietzsche a merész következtetést, hogy minden nagy filozófia szerzőjének önvallomása (6. §) Nem csupán a régebbi filozófusokat leplezi le, hanem mesterét Schopenhauert is. Ő az akarat szabadságáról prédikál, és az akaratról mint valami egyszerű, elemi dologról beszél. Nietzsche szerint az akarat nem különíthető el az érzéstől, sőt a gondolattól sem, mindkettő része az akaratnak. Az európai filozófia Platón óta uralkodó hierarchikus elképzelését borítja evvel fel Nietzsche, a keresztény-platonikus morál szerint az észnek kell uralnia a vágyat és az érzelmeket, az intellektus kell hogy legyen az uralkodó akarat. Nietzsche az akaratban elkülöníthetetlen együttesként fedezi fel az érzéseket (valami felé törőket és valamitől elkerülni igyekvőket) és a gondolatot. A parancsoló és az engedelmeskedő is akarat, akarat hat akaratra, al-akaratok és al-lelkek halmaza a lélek. Az akarat fogalma a 36. § szerint leginkább az ösztön fogalmával magyarázható, ösztönéletünket az akarat egy alapformájának kibontakoztatásaként kellene, lehetne leírni. Az akarat alapformája Nietzsche tétele szerint a hatalom akarása, minden ható erő egyértelműen a hatalom akarásaként határozható meg. „Világunkban csupán ösztöneink realitása adott, […] világunk vágyakból és szenvedélyekből áll, […] a gondolkodás is csupán ösztöneinknek egymáshoz való viszonyulása.” Ezen az alapon szokták Nietzschét irracionalistának tartani, ami némiképp találó, de csak akkor, ha a hagyományos értékellentétekben gondolkodunk, és nem vesszük figyelembe, hogy az ő filozófiája túl van jón és rosszon, ráció és irracionalizmus ellentétén, egyáltalán az értékellentéteken. Nem osztja a metafizikus gondolkodás közös hitét ezekben, bár maga is gyakran és szükségszerűen használja őket.

Összefoglalva a filozófusok előítéleteinek nietzschei leleplezését, kiderült, hogy tudat = ösztön, igazságosság = előítélet, gondolkodás = vágy, absztrakt filozófia = személyes önvallomás, valóság = látszat, metafizika = morális előítélet.

Antiplatonizmus?

A metafizikus vagy dogmatikus filozófia legismertebb formája Európában a platonizmus, írja Nietzsche az Előszóban, melyet a kereszténység tett a nép számára érthetővé. Mivel is vádolja pontosan Platónt? A vádak nagy része a vallás, illetve a keresztény aszketikus morál ellenében fogalmazódik meg A morál genealógiájában, főleg a 3. fejezetben (Mit jelentenek az aszketikus ideálok?). Kétségtelenül Platón ontológiájára, két-világ elméletére vezethető vissza az érzékelhető/érzéki világ lenézése, szembeállítása egy valódibb, igazabb világgal, az ideákéval. A „tarka érzékforgatagra fakó, színtelen fogalomhálót borított” (14. §), az „érzékcsőcselék” fölé emelkedett így az előkelő szellem. A platóni gondolkodásmód varázsa – Nietzsche szerint – épp ebben az érzékelhetőségtől való előkelő vonakodásban áll. Nietzsche csodálja Platón nagyságát, „az ókor legszebbik növényének” tartja. Ereje a legnagyobb erő, mellyel filozófus valaha rendelkezett, annak ellenére, hogy szinte minden rossz okának őt kellene tartani, ha Nietzschének nem sikerülne két személyre bontania (Platón és Szókratész), és a bűnök nagy részét Szókratészra hárítania. Szókratész az, aki megrontotta a fiatal Platónt, ő az ókor legszebb növényének betegsége. Szókratészt és intellektualizmusát már korai műveiben is vádolja, a tragédia halálának fő okaként értelmezi, és késői műveiben, így A bálványok alkonyában is foglalkoztatja „Szókratész problémája”. A Túl jón és rosszonban a kettejük közti származási különbségnek tulajdonít nagyobb jelentőséget: Platón előkelő lélek, Szókratész a plebejus morál képviselője, ami a platóni morál bizonyos utilitarista vonásaiban jelenik meg, bár „Platón mindent elkövetett, hogy valami kifinomultat és előkelőt interpretáljon bele mestere tételébe, mindenekelőtt saját magát – ő, minden interpretátorok legmerészebbike, aki az egész Szókratészt mint valami populáris témát és népdalt az utcáról szedte fel, hogy a végtelenségig és a lehetetlenségig variálja: vagyis hogy minden saját maszkját és sokrétűségét ráhúzza.” (190. §)

Mit is köszönhet tehát az európai gondolkodás Platónnak? Az idealizmuson kívül vagyis azon kívül, hogy az ideák, fogalmak, gondolatok világa az értékesebb (melynek főszereplője, Nietzsche szavaival, a „magánvaló Jó és a tiszta Szellem”)? Hatalmas erejét Platón arra fordította, hogy bebizonyítsa magának: „ész és ösztön maguktól is egy célra irányulnak, a Jóra, »isten«-re, azóta minden teológus és filozófus morál dolgában ezen a pályán halad.” Ésszerűség és ösztön, tudás és hit problémája ez, kettejük közül – legalábbis Platónnál – az észé a nagyobb autoritás, ezért is tartjuk a racionalizmus egyik atyjának. Platón nem használja ugyan az ösztön fogalmát, inkább a vágy, kívánság a léleknek a gondolkodással, ésszel szemben álló ereje: saját fogalmaiban ész és vágy megkülönböztetésére, ellentétére kell gondolnunk. Nem követhetjük itt tovább Nietzsche és Platón izgalmas viszonyát, miután a nietzschei egérutat észleltük, csak utalásul emlékeztetünk Heidegger azon megállapítására, hogy Nietzsche minden antiplatonizmusa ellenére és mellett a „legféktelenebb platonikus” volt. Heidegger megjegyzése Nietzsche saját mondásán alapul, mely szerint az ő filozófiája egy megfordított platonizmus – vagyis alapvetően mégis platonizmus!

Test = lélek

Az ész és vágy viszonyához Platón óta a lélek és test viszonya van hozzárendelve. Platón óta a test és lélek szétválasztása már a nép szintjére süllyedt le (a kereszténység hatására), filozófusok ezt a szétválasztást már nem tehetik meg, írja Nietzsche a Vidám tudományban, ahol inkább találhatunk a test értelmezéséről szóló megjegyzéseket. Ebben az ellentétpárban is ugyanazt az azonosító-leleplező műveletet érhetjük tetten, mint az ész és ösztön esetében. Test és lélek azonos, a tisztán szellemi álruhájában fiziológiai szükségletek jelennek meg öntudatlanul, sőt a „filozófia sem más, mint a test értelmezése”, vagy inkább a test félreértése. Testi adottságok félreértése rejlik a filozófia legmagasabb értékítéletei mögött is. A korábban kifejtettek közül a filozófusok előítéleteiről szólva az absztrakt ítéletek, tételek, végkövetkeztetések mögött a filozófus szívbéli vágyait – a szó testi értelmében – leplezte le. A lélek al-lelkek együttese, melyek tulajdonképpen al-akaratok – olvashatjuk az akaratszabadságot elemző, Schopenhauert kritizáló 21. § -ban, ahol egy közbevetett megjegyzést találunk a testről: „testünk csupán sok lélek közös építménye”. Ez tömör foglalata a nietzschei lélek/test azonosságnak. A lélek a platonikus elképzelés szerint uralja a testet, illetve a gondolkodás a vágyakat. Nietzsche ugyanebben a paragrafusban fejtette ki, hogy a parancsoló és az engedelmeskedő egyaránt akarat, amely pedig a maga részéről érzések és gondolkodás együttese, méghozzá elkülöníthetetlen együttese. Ha pedig a test és lélek kettősségében gondolkodunk – amibe persze maga Nietzsche is gyakran és szükségképpen beleesik, hiszen használja a fogalmi ellentétpárokat, miközben kritizálja, feloldja őket –, akkor a tradícióval ellentétben a test az, amely lökdösi, csalogatja a lelket, a beteg test, méghozzá egy-egy filozófus saját beteg teste, testi szimptómája csapódik le metafizikájában. Tehát nemcsak hogy nem szellemi természetű értékekről, fogalmakról van szó, hanem ráadásul még magántermészetű, speciális testi szimptómákról is.