6. előadás: Kvalitatív adatok elemzése és értelmezése

6. C. A diskurzuselemzés módja és értelme (Glózer Rita)

A különféle társadalmi és kulturális jelenségek szövegeken keresztül történő tanulmányozása többnyire abból a feltételezésből indul ki, hogy e szövegek tartalmának megértése, keletkezésük és sorsuk nyomon követése elvezeti a kutatót a számára fontos történelmi, társadalmi és kulturális összefüggések felismeréséhez. A hagyományos történettudomány és a filológia különféle ágai ebből kiindulva a szövegek élettörténetének és közvetlenül hozzáférhető tartalmának feldolgozásán fáradoznak. A társadalomtudományok számára azonban a 20. században lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat következtében egyre fontosabbá vált a szövegek rejtett, közvetlenül nem hozzáférhető tartalmának rekonstruálása, szövegszerveződési összefüggéseinek feltárása. A filozófiában, a szociológiában és a nyelvtudományban lezajlott paradigmaváltás következtében a társadalomkutatók a nyelvi szövegeket többé nem az objektív valóság tükröződéseinek, puszta dokumentumainak tekintették (tekintik), hanem egyre inkább a nyelv által felépülő társadalmi világ empirikusan is megragadható, vizsgálható közegének. A társadalomban létező ember a nyelv segítségével jelentéseket hoz létre, ezáltal maga alakítja a valóságot, mely így értelmezésének eredménye (vö. Geertz, 1994). A nyelv által megteremtett valóság (szövegvalóság, lásd Szabó, 1998, 282.) sajátos struktúrái, belső logikája, szerveződési szabályszerűségei, stratégiai funkciója és szimbolikus ereje folytán a maga empirikus valójában válik kutatási tárggyá, mégpedig hermeneutikus, azaz a rejtett értelem megfejtésére törekvő módszertani elveket követve. E rejtett értelem egyfelől a nyelvet használó egyén önkéntelen és tudattalan pszichés működésének, másfelől társas jellegű törekvéseinek, társadalmi szintű stratégiáinak eredményeként jön létre. Az egyén a szövegek által hozza létre, formálja meg saját szubjektivitását, illetve társas viszonyokat, helyzeteket teremt és kezel. De hol vannak jelen a szövegekben ezek a szubjektív és szociális tartalmak, hogyan férhetünk hozzájuk? A szövegek megformálása mindig választások sorozatának eredménye: a szerző[1] választ a különféle rendelkezésére álló nyelvi (grammatikai, szintaktikai, szemantikai, stilisztikai, pragmatikai stb.) és poétikai formák, megoldások között. E választásokat és az egyes mozzanatok előfordulásának kombinációit, gyakoriságát a szövegközpontú társadalomtudomány nem tekinti véletlennek vagy esetlegesnek, hanem az említett szubjektív és szociális jelentőségű tartalmak kifejeződési formáit látja bennük. Ha tehát e szimptomatikus választások minőségi és mennyiségi jellemzőit megvizsgáljuk, közelebb kerülhetünk a valóságteremtő nyelvi gyakorlatok lényegéhez.

A társadalomtudományokat nem csupán az elméleti alapvetést, a tudományos szemléletmódot tekintve befolyásolta a lezajlott nyelvi-hermeneutikus fordulat, hanem radikális változásokat idézett elő a kutatásmódszertan terén is. A paradigmaváltás hatására átalakult a tudományos tény fogalma: a nyelvközpontú társadalomtudomány számára a vizsgálandó tényt „már nem a - tudattól független - objektív állapotok, intézmények, cselekvések jelentik, hanem a tudatban, nyelvben, a beszédben, a szövegben interpretált objektív valóság, vagyis az empíria mint konstrukció" (Szabó, 1998). Mindennek alapját egy hermeneutikus szemlélet adja, mely a valóságot értelmezendőnek tekinti, jelentését nem nyilvánvalónak, kibontandónak. Ez a megismerendő társas valóság a kutató számára már nem kínál eleve adott és vitathatatlan igazságokat, ezért az értelmezés nem törekedhet kizárólagosságra és egyedüli érvényességre. A nyelvi fordulat hatására a tudományos igazság fogalma is átalakul: a nyelvközpontú elemző-értékelő módszerek az igazságot immár hatalmi kategóriának tekintik, és azt vizsgálják, mely szereplők hogyan igyekeznek különféle diskurzusok és narratívák révén magukat az igazság birtokosaiként feltüntetni.

A megnyilatkozások, szövegek tehát rejtett tartalmakat hordoznak: felfejtésüket, rekonstruálásukat szolgálják egyebek mellett a különféle tartalomelemző eljárások. Ezek egyik nagy előnye, hogy nagy mennyiségű, adott esetben terjedelmes szövegek szisztematikus feldolgozására és a kapott adatok hatékony kezelésére alkalmasak. E módszerek sokféleségén belül is megjelenik a kvantitatív-kvalitatív dilemma: arányokra, mennyiségi összefüggésekre, változási trendekre vagyunk kíváncsiak, vagy inkább jelentésekre, értelmezésekre, stratégiai törekvésekre. A kvalitatív és kvantitatív tartalomelemzés ugyanakkor egyazon mozzanatra épül, a kódolás valamilyen formájára. Az eljárás során a szöveg tárgyi szintjéhez képest absztrakt kódkategóriákat képezünk, és ezekbe soroljuk be az odaillő szövegrészeket, így kapjuk meg a szövegnek az eredeti lineáris szerkezettől eltérő, sajátos logikai-értelmi (mély)struktúráját. Az egyes kódolási kategóriákba sorolt szövegegységeket, halmazaikat azután különféle kvantifikáló vagy értelmező eljárásoknak vethetjük alá. A tartalomelemzés olyan sokoldalú kutatási módszer, melyet gyakran egyéb, komplexebb kutatási eljárásokban is eredményesen alkalmazhatunk, így például hasznos segítséget jelent különböző diskurzuselemző projektumok megvalósításakor. A diskurzusok kritikai vagy genealógiai elemzése során (lásd alább) kialakult értelmező jellegű hipotézisünket konkrét tartalomelemző folyamatra lefordítva operacionalizálhatjuk a kutatási programot, vagyis szisztematikus elemző lépések segítségével megbízható és követhető módon tudjuk feltárni a szövegek mélyszerkezetét.

Mi a diskurzuselemzés lényege? Ez a kutatási szemlélet és módszer a szövegek társadalmi előállítását valóságteremtő gyakorlatként fogja fel. A diskurzuselemzés alapelve, hogy amikor a nyelv segítségével az igazságot megjelenítjük, az igazság nem valami eleve adott, ami a nyelv közvetítésével válik láthatóvá. Valójában a nyelv révén tudjuk megteremteni és kifejezni szubjektivitásunkat, általa vagyunk képesek társadalmi tevékenységeket kifejteni, hatalmi relációkat kialakítani (Carver, 2004, 144.) A közösségben élő egyén a másoknak elmondott vagy leírt szövegei révén, különféle interakciók során interszubjektív szociális világot teremt maga köré. Szövegekből, interakciók során szerveződik az egyéni életvilág, a család, baráti kör, munkahelyi és szakmai közösség, a társadalmi nyilvánosság különböző szintjei, a politika vagy a vallás szférája - így ezek elemzésére a diskurzuselemző módszer jól alkalmazható. A társas valóság jelentéstulajdonító és értelmező folyamatok során jön létre, ezért vizsgálat tárgyává tehetők a felmerülő értelmezések, az ezek érvényesítésére szolgáló stratégiák, szövegszervezési módok, a diszkurzív gyakorlatok eredményeként létrejövő társas viszonyok. Amikor diskurzuselemzést végzünk, kizárólag szövegeket vizsgálunk, hogy megértsünk bizonyos társadalmi jelenségeket, összefüggéseket.

Milyen lehetőségei vannak a társadalomkutatónak, amikor a diskurzuselemző módszert választja? Csigó Péter egyik esettanulmányában (Csigó, 1998, 122.) az eljárás alapvető dilemmájára mutat rá. A hagyományos tudásszociológiai módszer alkalmazásakor a kutató egy előre feltételezett szociológiai kategória (például valamely ideológia) jeleit igyekszik a szövegben fellelni, vagyis feltételezi egy mögöttes valóság létezését, és a diskurzus megvalósulásában ennek dokumentumát látja. Ez esetben a különböző nyelvi formákat ideológiák, hatalmi viszonyok, tudásformák jelenlétére vezeti vissza, kauzális magyarázatok megfogalmazására törekszik. A másik lehetséges eljárás során nem jelölünk ki ilyen előzetes kategóriát, itt a cél a diszkurzív mező struktúrájának leírása. A kauzális magyarázat keresése helyett a leíráson alapuló megértés szándéka vezeti a kutatót: a diskurzusban megjelenő alternatív tudásformáknak, az őket alkotó kijelentések rendszerének, az általuk hordozott kimondatlan előfeltevéseknek, valamint az ezeket megjelenítő szereplőknek és stratégiáiknak azonosítása. A strukturális diskurzuselemzés a vizsgált diskurzus struktúráját interpretálja, nem kell lemondania a diszkurzív mező egészének leírásáról (ami a tiszta kauzális összefüggések vázolásának az ára lehet a másik módszer esetében), így mód nyílik e mezőn belüli különféle versengő jelentésadások komplex terének bemutatására.

A jelentésadás a diskurzusok egyik alapvető szervezőelve, amely már akkor tetten érhető, amikor azt vizsgáljuk: miről is folyik a diskurzus. A diskurzus témája, tárgyai ugyanis sohasem eleve adottak, objektívek, mindig az említett jelentésalkotó nyelvi gyakorlatok során jönnek létre. Michel Foucault francia filozófus érzékletesen mutatta be, miképpen hozták létre az élet számos területére kiterjedő diskurzusok olyan fogalmak modern értelmezéseit, mint például a téboly vagy a szexualitás (Foucault, 1999-2001 és 2004; Kiss, 1995). Heller Ágnes, Némedi Dénes és Rényi Ágnes egyik kutatása (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b) hazai sajtóviták szövegeit elemezve azt követi végig, hogy az - ötvenes évektől kezdve mintegy 30 éven át, több hullámban zajló - úgynevezett népesedési vita résztvevői a mindenkori aktuális társadalmi-közéleti kontextusra reagálva, és egy bizonyos értelmiségi csoport (a népi írók) önmegjelenítését szolgálva hogyan alakították a népesedés témájának értelmezését. Mindkét említett példa arra hívja fel a figyelmet, hogy a diskurzusok központi témái sajátos hatalmi-pozicionális törekvésektől vezérelve, különféle kulturális építőkövekből, adott társadalmi szituációkra és állapotokra reagálva konstruálódnak meg.

A hatalmi törekvések jelentőségét a diskurzusok szerveződését illetően az a körülmény alapozza meg, hogy a nyilvános megszólalásoknak gyakran valamilyen tétjük van: a megszólalók igényt formálnak egy téma legitim birtoklására (annak elismertetésére, hogy egy kérdésben kompetensek, méltóan képviselik) (Heller-Némedi-Rényi, 1990a és 1990b). Az értékes téma birtokbavétele révén közvetve különféle nyereségekre lehet szert tenni (az értelmiségi mezőben elfoglalt hely, presztízs, tekintély, intézményes pozíció). A szimbolikus előnyök birtoklására, megszerzésére való törekvés az esetek többségében nem tudatos, de stratégiai jellegű. Ebből adódóan a közéleti viták gyakran eleve politikai tartalmúak, a különböző társadalmi csoportok közti vetélkedés, kiegyezés, szövetkezés vagy elhatárolódás terepét alkotják. Bourdieu megfogalmazása szerint a politikai tárgyú vitákban a diskurzus tétje a társadalmi világ képének formálása (Bourdieu, 1987). A politikai életet szerinte a kereslet-kínálat logikája jellemzi, mert azok az erőforrások, amelyekkel a politika a társadalmi világ képét alakítja, nincsenek egyenlően elosztva. A politikai mezőben olyan termékek termelődnek, melyeknek a választópolgár a „fogyasztójuk", ezek a termékek a társadalmi világ kifejezésének és észlelésének eszközei (ennyiben korlátozzák, cenzúrázzák a társadalmi világra vonatkozó értelmezések körét, megvonják a legitim, lehetséges értelmezések határát). „A politikai harc, amely a szakembereket szembefordítja egymással, nem egyéb, mint annak a jelképes harcnak a leggyakoribb formája, amelyet a szakemberek - a társadalmi világ szemléletének megőrzése vagy átalakítása révén - a társadalmi világ megőrzéséért vagy átalakításáért vívnak." (Bourdieu, 1987, 112.) Ezért a társadalmi világgal kapcsolatos eszmék termelését (a politikai diskurzusokat) a hatalom logikája hatja át. A politikus (megbízott) és a választó (megbízó) közötti megbízás aktusa valójában választás a megbízottak által felkínált politikai termékből, amelyek percepciós kategóriák, értelmezési rendszerek, a társadalmi világ észlelésének és értelmezéseinek eszközei. A társadalmi világ tehát elrendezésre vár: ahhoz, hogy az egyén számára saját logikával bíró rendszerré álljon össze, legitimnek, normálisnak és igazságosnak kell tűnnie. A politikai diskurzusok témái tehát nem objektíve létező témák, hanem a politikai erők jelölik ki, mi válhat azzá.

A politika világán túl a nyilvánosságról általában is elmondható, hogy az ott megjelenő témák nem „természetesek", készen adottak, hanem kidolgozásra szorulnak, ez pedig bizonyos határok megvonását jelenti: mi tartozik a tárgyhoz és mi nem, mi releváns, mi nem, mi mivel van kapcsolatban. Heller és társai az említett kutatás (Heller-Némedi-Rényi, 1990a, 1990b) során ezt a jelenséget két szinten igyekeztek megragadni: egyfelől a témák belső megszervezését, a fontos és kevésbé fontos elemek elkülönítését, az értékhangsúlyok kialakítását vizsgálták (ezt nevezik témakonstrukciónak), másfelől pedig a témák egymáshoz kapcsolását. Az egyes témák ugyanis nem önmagukban állnak, hanem végtelen számú másikkal kapcsolódhatnak össze különféle módokon, ez egyben válogatást és döntést is jelent.[2] A témák konstruálása gyakran lényegében rekonstrukció: valamely korábban már létezett téma újbóli elővétele, átalakítása, újrakonstruálása. Ez az újrakonstruálás, mint a hatalomért folyó szimbolikus közdelem, mindig egy történetileg kialakult tematikus térben folyik.

Milyen eljárásokból, konkrét lépésekből épül fel, hogyan zajlik egy diskurzuselemzés? Foucault egyik legismertebb előadásában (Foucault, 1998) úgy fogalmaz, hogy a diskurzusok kutatására kétféle út nyílik. A kritikai irány követői igyekeznek leleplezni a diskurzusok sajátos létmódját: felhívják a figyelmet a kizáró, kisajátító eljárásokra, és azt vizsgálják, hogy ezek milyen sajátos érdekeket és hatalmi törekvéseket szolgálnak. A genealógiai elemzésre vállalkozó kutatók ugyanakkor megpróbálják azonosítani és leírni az észlelt diskurzusokat, megragadni egyedi azonosságukat. Az előbbi irányzat legismertebb követőit ma kritikai diskurzuselemző (Critical Discourse Analysis) iskolaként ismeri a tudományos közösség (Teun van Dijk, Norman Fairclough, Ruth Wodak munkái a legjelentősebbek). A Foucault által javasolt genealógiai eljárás (archeológiai módszer, lásd Foucault, 2000a, 2001) alkalmazására ez idáig inkább csak egyedi próbálkozások születtek, itt érdemes az eredeti programot felidézni. A francia filozófus úgy látja, hogy a diskurzusok egyedi azonossága nem ragadható meg sem tárgyuk, sem stílusuk, sem fogalmaik vagy a bennük foglalt vélekedések egységessége révén, merthogy a diskurzusok koherenciáját nem ezek adják. Ehelyett azt javasolja, hogy az említett területeken belüli szórás, diszperzió felől próbáljuk megragadni a diszkurzív egységeket. Azaz szerinte nem feltétlenül, vagy jellemzően nem azok a szövegek alkotnak egy-egy diskurzust, amelyek egy adott témáról, azonos stílusban, azonos fogalmakkal, azonos nézeteket képviselve szerveződnek, hanem azok, amelyek tárgyai, megállapításai, fogalmai és a hátterükben formálódó stratégiai törekvések egy adott, jól meghatározható térben oszlanak el, sajátos szabályok szerint variálódnak. Foucault szerint ezt a négy szinten megvalósuló variációs szabályt kell leírni ahhoz, hogy egy diskurzust azonosítani tudjunk. A cél tehát, hogy megadjuk azt a szabályrendszert, amely a tárgy, a kijelentésváltozatok, a fogalmak és a stratégiák mezején belüli szóródást szabályozza. A vázolt szabályrendszer a sajátos foucault-i fogalmi építményben a pozitivitás elnevezést kapja. Az elemzés lépéseinek tehát a vázolt konstrukció szintjeit kell követnie. A tárgyképzés vizsgálatakor fel kell tárni az egyes tárgyak felbukkanásának alapvető felületeit, le kell írni az elhatárolás fórumait, és elemezni kell a megkülönböztetési rácsokat (melyek alapján elkülönítik, megkülönböztetik, osztályozzák a különféle tárgyakat). A kijelentésváltozatok képzésének elemzésekor (ahelyett, hogy egy alany egységére próbálnánk visszavezetni azokat) le kell írnunk, ki beszél, milyen intézményes helyeken, és mi a pozíciója. A kijelentésmező (azaz a fogalmi háló) esetében szerveződési elvének vizsgálatát kell elvégeznünk: a kijelentések egymásra következésének, együttélési viszonyainak és a különféle beavatkozási eljárásoknak (újraírási és átírási technikáknak, fordításoknak) a bemutatása révén. A stratégiai mező vizsgálatakor elméleti választásokat kell bemutatnunk, a beszéd töréspontjait, körülményeinek ökonómiáját. Foucault szerint a modernitás elburjánzó diskurzusainak ily módon történő leírása váltja fel az eszmetörténet hagyományos - de mára érvényét vesztett - korszakoló szemléletét: minél nagyobb számban ismerjük meg a bennünket körülvevő diskurzusok egyediségét, annál közelebb jutunk saját korunk megértéséhez.  

IRODALOM

Bourdieu, Pierre (1987): A politikai mező. Valóság, 1., 110-115.

Carver, Terell (2004): Diskurzuselemzés és a „nyelvi fordulat". Politikatudományi Szemle, 4, 143-148.

Csigó, Péter (1998): A gazdasági stabilizációs diskurzus. Szociológiai Szemle, 3., 121-151.

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje. In: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió - Attraktor Kft., 50-74.

Foucault, Michel (1999-2001): A szexualitás története. 1-3. Ford. Ádám Péter és mások, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2000a): A tudományok archeológiájáról (ford. Sutyák Tibor) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 169-199.

Foucault, Michel (2000c): Mi a szerző? (ford. Erős Ferenc és Kicsák Lóránt) In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 119-145.

Foucault, Michel (2001 [1969]): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István, Budapest, Atlantisz.

Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Dord. Sujtó László, Budapest, Atlantisz Kiadó.

Geertz, Clifford (1994d): Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról (ford. Lovász Irén). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 126-169.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990a): Népesedési viták, 1963-1986. Századvég, 2., 69-105.

Heller, Mária - Némedi, Dénes - Rényi, Ágnes (1990b): Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. In: Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. A KSH Népességtudományi Kutató Intézet tudományos vitaülése. Budapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet, 13-125.

Kiss, Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In: Kapitány, Ágnes - Kapitány, Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 289-300.

Kuczi, Tibor - Becskeházi, Attila (1992): Valóság '70. Budapest, Scientia Humana.

Szabó, Márton (1998): A politikai szemantika lehetőségei. A társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata és a politológia. In: Szabó Márton: Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 280-309.

[1] Fontos megjegyezni, hogy a nyelvközpontú szemlélet - mindenekelőtt Foucault munkásságának hatására - átértelmezi a szerző, a mű, az életmű fogalmát. Ezek a kategóriák ugyanúgy relativizálódnak, mint a társadalomtudományok számos korábbi alapelve és módszere (Foucault, 2000b, 2001).

[2] A témakonstrukció lehet hatalmi kérdés: Magyarországon a rendszerváltás előtt a korlátozott nyilvánosság keretei között a nyilvánosság szereplői nem voltak képesek önálló témakonstrukciókra, mert egyes kulcsfontosságú kérdésekben a hatalom eleve kijelölte a legitim témák és a legitim megszólalások körét. Önálló témakonstrukciókra csak semleges (vagy annak tűnő) témák kapcsán volt lehetőség, ezek gyakran váltak a burkolt, szimbolikus politizálás eszközeivé (lásd az említett népesedési vitákat vagy a Kuczi-Becskeházi által leírt szociologizáló közbeszédet: Kuczi-Becskeházi 1992).