A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

Építészet a három részre szakadt Magyarországon

A mohácsi csata után másfél évtizeddel Buda török kézbe kerülése (1541) végképp megpecsételte az ország sorsát. A maradék, török által meg nem szállt Magyarország megőrizte az 1526-ban kezdődő időszak megosztottságát. A Nyugati Királyság: az ország nyugati és északi része - amely Horvátország nyugati részéből, a Nyugat-Dunántúlból és a „Felföldből" (Felvidék, ma Szlovákia) - állt, Királyi Magyarország néven a Habsburg Birodalom része lett. Az ország keleti felén, Szapolyai királyságának utódaként: az erdélyi medencében és az Alföld kapcsolódó részein (Partium = Részek) az Erdélyi Fejedelemség jött létre, ám a Török Birodalomtól függött: a fejedelmek választásához a Porta jóváhagyását is meg kellett szerezni. A kettészakadtság megszüntetésére, a két országrész egyesítésére egy évszázadon át számos kísérletet tettek - sikertelenül - mind a Habsburgok, mind az erdélyi fejedelmek.

Az 1536-ban megtartott országgyűlés Pozsonyt választotta székvárosul. Ettől kezdve a királyi várban őrizték a Szent Koronát, de mégsem számított uralkodói rezidenciának, a Habsburg-uralkodó többnyire csak koronázása és az országgyűlések idején tartózkodott itt. Nádasdy Tamás halálát (1562) követően I. Ferdinánd (1526-1564) nem nevezett ki nádort, hanem többnyire főpapokat bízott meg a helytartósággal. (Várday Pál, Oláh Miklós) Pozsonyban működött a Magyar Kancellária, a pénzverde, a Harmincadhivatal és a még Budán, 1528-ban alapított Magyar Kamara, a központi gazdasági hivatal. A Királyi Magyarország a többi Habsburg-tartományhoz hasonlóan igyekezett megtartani relatív különállását - legfelső fórumát, az országgyűlést az uralkodó kisebb-nagyobb rendszerességgel ezentúl is összehívta - de egyre több ügyet intéztek a Bécsben működő központi hivatalok. 1556-ban, miután Ferdinándot német-római császárrá választották, saját Udvari Kancelláriáját egyesítette a Birodalmi Kancelláriával. A hadi ügyek irányítására ugyanekkor hozta létre az Udvari Haditanácsot (Hofkriegsrat). Ez utóbbi szervezte meg a magyar végvárrendszer gyűrűjét a török támadásokkal szemben.

Az 1552-es és 1556-os újabb török támadások után I. Miksa (1564-1576) 1568-ban Drinápolyban diplomatája, Verancsics Antal révén kénytelen volt békét kötni az Oszmán Birodalommal. A művelt I. (II.) Rudolf (1576-1608) udvarát Prágába helyezte át, ahol a manierista művészet fontos centruma jött létre. Személyesen azonban sosem hadakozott, a Királyi Magyarország védelme a művészeteknél és tudományoknál sokkal kevésbé érdekelte. Az ún. tizenöt éves háború (1593-1606) váltakozó szerencsével folyt: hol a császári hadak, hol a törökök győztek a nagyobb csatákban, várostromokban.

Az 1520-as évektől az 1570-es évekig az addig szinte egyöntetűen katolikus népesség a hitújítás útjára lépett. Míg a német többségű városok (Pozsony [Bratislava], Sopron, Kőszeg, Nagyszombat [Trnava]), valamint a felső-magyarországi városok (Kassa [Košice], Eperjes [Prešov], Bártfa [Bardejov], Kisszeben [Sabinov], Lőcse [Levoča]) szász polgárai a lutheránus irányzatot választották, az alföldi mezővárosok és falvak magyarsága Kálvint követte, sőt a vallási toleranciájáról nevezetes Erdélyben még az unitárius vallás is bevett felekezet lett. Itt egyedül a katolikus vallást tiltották. Ezzel párhuzamosan az ország katolikus templomainak többségét a protestánsok szerezték meg, s a kolostorok túlnyomó részének működése megszűnt.

A katolikus egyház egyetemes megújulása a tridenti zsinathoz (1545-1563) kötődik, amelynek eredményei Magyarországon csak lassan jelentek meg. Esztergom elfoglalása (1543) után az érsek a Pozsony közeli Nagyszombatba költözött át. Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568) indította meg hazánkban az ellenreformációt, s a jezsuiták segítségével Nagyszombatban kollégiumot alapított (működött: 1562-1567). Az evangélikusok egyik fő iskolája Eperjesen, a reformátusoké Debrecenben, a kollégiummal alakult meg. A protestáns Erdélyben Báthori István fejedelem engedélyezte újra a katolikus vallásgyakorlatot, s megkísérelte - sikertelenül - a jezsuiták letelepítését (1579-1588). Az ellenreformáció csak később, Pázmány Péter érseksége (1616-1637) idején tudott Magyarországon gyökeret verni.

Míg a XV. század végén, a XVI. század elején Magyarország Közép-Európa egyik legfontosabb hatalma volt, és meghatározó szerepet töltött be az itáliai kora reneszánsz régióbeli recepciójában, a török hódítás miatt szétesett, három részre szakadt ország művészeti fejlődését alapvetően új tényezők determinálták. Míg a Királyi Magyarország művészeti kapcsolatai Bécs és a Habsburg Birodalom további területei közvetítésével formálódtak, az Erdélyi Fejedelemség sok esetben közvetlenül Itáliából is hívott meg művészeket. Ugyanakkor a szomszédos német és lengyel területekkel is fontos kölcsönhatások figyelhetők meg, többek közt az északi manierizmus jegyében.



Királyi Magyarország



A Hofkriegsrat építészei

Az érett reneszánsz stílus, amely a XVI. század eleji római építészetet: Bramante, Raffaello, Peruzzi és mások művészetét jellemzi, szinte alig terjedt túl Itália határain, így Magyarországon is csak nyomokban jelent meg. 1541 után a magyarországi építészetet már a XVI. század közepén kibontakozott itáliai késő reneszánsz határozta meg, főként a Királyi Magyarország esetében Ausztria közvetítésével, illetve a német, lengyel területek késő reneszánsz és az ún. északi manierista stílusjelenségei befolyásolták.

Az Itáliából ekkoriban érkező építészek formakincsét, építészeti repertoárját az észak-itáliai manierizmus jellemezte, elméleti alapjukat főleg Sebastiano Serlio traktátusából merítették (abból is elsősorban az oszloprendeket tárgyaló IV. kötetből). Serlio szerint a dór és toszkán oszloprend férfias jellegű, s így a hadiépítészethez illik, míg a nőies ión, korinthoszi és kompozit oszloprend a reprezentatív palota- és templomépítészetben használandó. A gyakorló építészek közül leginkább a Velencei Köztársaság építészét, Michele Sanmichelit követték, akinek életművében a világi építészet mellett preferált helyet foglalt el a hadiépítészet (pl. Verona erődítésövezete, kapuival).

Ausztria már a XVI. század közepe óta a szintén 1556-tól spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Milánói Hercegség (Lombardia) területéről szerezte be az architettura militaréhez értő építészeit. (I. Ferdinánd bátyja, V. Károly 1556-os lemondásával jutott a császári címhez s nagyobb hatalomhoz, s ekkor alakította át az állami hivatalokat is). Északi területeiről, a Luganói- és Comói-tavak vidékéről jöttek ezek a mesterek, amely a középkortól kezdve a magistri comacinik, híres építőmesterek hazája. Ezeknek az építészeknek a vitruviusi szabály szerint kellett érteniük az építészet minden ágához, köztük a hadiépítészethez, amelyre a Habsburg Birodalomban leginkább szükség volt.

Az első itáliai építészek 1520 körül jelentek meg Ausztriában, és I. Ferdinánd uralkodása alatt, a XVI. század közepén döntő szerepet kaptak a rezidenciális városok (Bécs, Wiener Neustadt, Innsbruck, Prága) vagy például Graz megerősítésében. Bécs 1529-es török ostroma után a fővárost, de más városokat, például Wiener Neustadtot, Grazot, Innsbruckot és Prágát is észak-itáliai építészek erődítették. 1550 körül közülük a legfontosabbak: a luganói Domenico dell'Allio, Klagenfurt és Bécs erődítője, valamint a grazi Landhaus (1556-1563) tervezője; a milánói Francisco da Pozzo, aki Goriziától (Görztől) Triesztig (Trieste), Prágától a magyar végvárakig tevékenykedett, végül a Luganói-tó mellett, Lainóban született Pietro Ferrabosco, aki egész életében a Habsburg Birodalomban működött, s ebből igen sokat tevékenykedett Magyarországon.



Pietro Ferrabosco

II. Miksa 1572-ben felkérte Como kormányzóját, hogy építészének, Petrus Ferraboscónak, aki őt sok éve hűségesen szolgálja, és fiainak Como városa díszpolgári címet adományozzon. Talán nem véletlen, hogy mindez egy nappal azután történt, hogy a mester a császártól egy Kasztília kormányzójának szóló ajánlólevelet kért.

A Habsburg Birodalom várainak erődítési munkáiban részt vevő építészek tevékenységét igen nehéz körülhatárolni. Bár a bécsi központi hivatalok levéltáraiban sok adat maradt fenn, egy-egy vár sok évig épült, a mesterek cserélődtek, és sokszor az sem egyértelmű, hogy ki a tervező, ki a kivitelező, s ki az, aki csak a folyó kivitelezési munkák egyszeri felülvizsgálatára érkezett a helyszínre. Ferraboscóval - a Thieme-Becker-lexikon szócikkét követően - a XX. század első felében két olasz hadtörténész, Leone Andrea Maggiorotti és Florio Banfi foglalkozott, majd a század második felében egy - sajnos már elhunyt - kiváló cseh művészettörténész-nő, Jarmila Krčálová. Ő 1969-ben Ferrabosco csehországi tevékenységét foglalta össze, majd 1996-ban a Dizionario biografico degli italiani mesterünkről szóló szócikkében igyekezett összefoglalni a róla szóló ismereteket.

Egyéniségének megragadását segíti az a portré is, amelyet Antonio Abondio (Milánó, 1538 körül - Bécs, 1591), a neves milánói éremművész, szobrász és festő készített el 1575-ben: a 48 mm átmérőjű érem előlapján a kb. hatvanöt éves férfi profilportréját láthatjuk, a göndör hajú, szakállas büszt határozott jellemet érzékeltet, a spanyolos körgallér a Habsburg-udvar divatját jelzi. Felirata: PIETRO FERABOSCHO S(acrae) C(aesareae) M(aiestatis) ARCHIT(ectus) 1575, és alul: a művész névjelzése: AN. AB. Hátlapján az VSQVE QVO devizát ábrázolták: egy járomba fogott ökör látszik, amelyet pálma és lombos fa fog közre.

Pietro Ferrabosco (vagy a korabeli iratokon használt, saját kezű aláírása alapján Feraboscho) 1512-ben vagy 1513-ban született a Luganói- és Comói-tó közötti kis településen, Lainóban, a Val d'Intelviben, apja és testvére egyaránt Martino névre hallgatott. 1540 előtt, húszas életéveinek végén kerülhetett a Habsburg Birodalom területére. Nem tudjuk, ifjú éveiben Itália mely városában tanult, talán Milánó lehetett ez a hely. Egy 1559. október 15. előtt kelt kérvényében így ír pályafutása legkorábbi szakaszáról: „Io ho servito cinque anni con il signor conte di Salm la bona memoria nei confini di Ungaria alla guerra." A kb. 1540-1545 közé tehető időszakban pittore di campóként (feldmaler) szolgált a magyarországi hadszíntéren hadakozó Eck Graf zu Salm und Neuburgnál, a Bécset 1529-ben megvédő és hősi halált halt ifjabb Niklas Graf zu Salm und Neuburg fiánál. E tevékenység valószínűleg nem annyira a csaták megörökítését jelentette, sokkal inkább az erődítési munkákhoz szükséges, a várakhoz kapcsolódó környezet, domborzat és tájkép ábrázolása lehetett a feladata. Az ifjabb Salm 1545-től pozsonyi kapitány volt, majd a következő évtől királyi főhadparancsnok Magyarországon és Alsó-Ausztriában. Nem sokat tartózkodott győri székhelyén, hanem diplomáciai megbízatásokat is teljesített (erdélyi tárgyalások), és sokfelé hadakozott: 1549 nyarán például a Felvidéken foglalt el várakat. 1550 végén halt meg, Egerben. Ferrabosco festményeiből - eddigi ismereteink szerint - egy sem maradt az utókorra.

Jarmila Krčálová feltételezi, hogy Ferrabosco már 1545-ben letelepedett Bécsben, ahol nagyobb szabású feladatokat is vállalt, sőt 1549-1550-től uralkodói szolgálatba állt. 1549-ben a Hofburg délnyugati szárnyának egy új termét és egy helyiségét díszítette falképekkel, amiért 100 tallér fizetségben részesült, 1551-ben pedig a nagyterem mennyezetét festette ki. Mindezek sajnos mára elpusztultak. 1553-ban egy kaput dekorált ugyanitt, amelyet az osztrák szakirodalom a manierista Schweizertorral azonosít, amelyet építészetileg is neki tulajdonít. A Hofburg zárt udvarából a legrégebbi épületmagba, a Schweizerhofba vezető kapualj mindkét végén egy-egy reprezentatív, dór oszloprendes, félköríves záródású díszkapu épült, a zárt udvar felőlit rusztikázott oszlopok keretezik, s egy magas, az I. Ferdinánd címeit, az 1552-es évszámot és címerét tartalmazó attika koronázza. A belső oldalon a hasonló kialakítású, de keskenyebb, dórizáló kaput pilaszterek fogják közre, s egy egyszerűbb, csak a Ferdinánd-címert és az 1553-as évszámot feltüntető íves oromzat zárja le. A kapualj teknőboltozatát a párkány fölött hermapillérek közti címeres és groteszk ornamentikájú falfestés díszíti. Ferrabosco 1554-ben Ferdinánd gyermekeinek épületszárnyát dekorálta, 1555. április 8-án pedig maistern Petern, mallernek 80 guldent fizetnek ki egy, a Burgkapellébe újonnan készült nagypénteki szent sír elkészítéséért, kifestéséért és aranyozásáért.

A Királyi Magyarországon a Habsburgok a várak erődítésén kívül egyetlen reprezentatív építkezést támogatták: az országrész fővárosában, amely már 1536-tól Pozsony lett. Ferrabosco első nagyobb magyarországi munkája éppen a késő gótikus pozsonyi vár, azaz az ideiglenes magyar főváros királyi rezidenciájának 1550-ben elkezdődött késő reneszánsz átépítése volt, 1552-1562 között.


A festő-építész tevékenysége közötti lassú profilváltás jele, hogy egy 1553. évi áprilisi elszámolás Petrus mallerként említi, de már a pozsonyi vár építkezéseit ellenőrzi. Egy 1561. március 29-én kelt iratban a bécsi Udvari Kamara utasítja a magyar kamarát, hogy néhány épületet itt befejezzen: „vnserem Pawmaister Pettern Verabossco, etliche Gepev in vnseren khuniglichen schloss Pressburg fierderlich in Verfertigung zu bringen." Ez az irat igazolja, hogy ekkor már biztosan a pozsonyi vár átépítésének vezető mestere. Bár 1562-ben egy itteni felülvizsgálatkor Ferrabosco mellett két ízben Benedikt Kölbl nevét is említik, 1563. március 13-án - a pozsonyi várral kapcsolatban - újból csak egyedül, „per architectum nostrum Petrum Ferabosco" kifejezéssel említik. Áprilisban a vár egy lépcsőházának beboltozását és rézlemezzel fedését irányítja. Az átépítés során alakult ki a pozsonyi vár mai négy saroktornyos külső képe, bár a III. Ferdinánd idején lezajlott későbbi barokk átépítés (1632-1645) és a XIX. század elején pusztító tűzvész nem sok mindent hagyott meg késő reneszánsz formájában.

Ferrabosco udvari rangját és az uralkodó elégedettségét jelzi, hogy 1556. szeptember 25-én I. Ferdinánd Ferraboscót nemesi rangra emeli: „Kayser Ferdinand I. erhebt den Petrus Ferrabosco de Layno, seinen Architekten, der ihm 11 annos summa cura, industria et diligentia vielfach ac praesertim in architectura gedient habe, in den Reichsritterstand und bestätigt ihm das folgende bereits von seinem vorfahren geführte Wappen..." Ugyanakkor 24 forintos havi fizetése lényegesen kevesebb volt a többi császári építésznél, ezért 1559. október 15-e előtt kelt, közvetlenül a császárhoz intézett kérvényében fizetésemelést kér népes családja ellátására. Ebben öntudatosan felsorolja addigi munkáit: részvételét Győr, Ebersdorf és Bécs erődítési munkáiban, Győr, Komárom, Bécs és Prága modelljeinek elkészítését, sőt Dalmácia és Horvátország sok végvárának tervezését is. Arra is hivatkozik, hogy a sok lakó- és erődépítészeti megbízás miatt nem tud a festészettel törődni, amely régebben kenyérkeresetét biztosította. 1560-1561 fordulóján Ferrabosco hazatért Itáliába, ezt tanúsítja decemberben kiadott útlevele.

Efemer dekorációra kapott megbízást Ferrabosco a trónörökös Miksa 1563. szeptember 8-án lezajlott pozsonyi koronázása alkalmából. A Bécsből érkező Miksa és kísérete fogadására az útvonalukba eső, a Dunán átvezető hajóhíd két végén egy-egy ideiglenes, színes manierista (fa) diadalkapu készült, amelyet a bécsi Donat, illetve Martin Hübschmann testvérpár „Ware Contefactur der Stadt Presburg" feliratszalagos Pozsony-látképe örökített meg.


Az ábrázolás szerint a felfelé keskenyedő hídfőkön egy-egy félköríves záródású, rusztikás keretezésű kapu nyílt, egyenes párkányzatukon három-három címerrel. Natale Conti 1589-ben így írt a kapuról: „Havevano su l'Danubio fatto un gran ponte da piú di cento barche sostenato, e di cotanta larghezza, che su quello commodamente potevano andare dieci cavalli a paro a paro. Le porta dell'entrata e dell'uscita del ponte erano con somma magnificenza quasi di marmo fabbricate..." Tilesch Lénárt körmöcbányai küldött szerint a hídkorlátot kis nyírfákkal díszítették, a hidat zöld fűvel szórták be. A kapuk közepén I. Ferdinánd császár, jobbra Miksa, balra a királyné címerei ragyogtak. Ugyanebben az évben a pozsonyi ferencesek kolostorának lépcsőjét és tetőzetét is Ferrabosco újította fel.

Az 1563-ban magyar királlyá koronázott, majd apja, I. Ferdinánd következő évben bekövetkező halála után trónra lépő I. Miksa folytatta pozsonyi uralkodói rezidenciájának késő reneszánsz átalakítását. Ekkor a feladat már főleg a belső dekoráció kiképzése volt. 1563-ban még I. Ferdinánd bízta meg a kápolna kifestésével Giulio Liciniót, aki korábban - a velencei Doge-palota és a Libreria falképein - Tintoretto mellett dolgozott. A kápolna dekorációja sajnos elpusztult, de Liciniónak a készülő dekorációt (az Utolsó ítéletet és a többi festményt, a stukkó- és famunkát (legname), azaz valószínűleg a kazettás famennyezetet) részletesen ismertető beadványa szerencsére fennmaradt. A nyilván ugyanekkor készült, nemrég felfedezett groteszk falfestmények a vár déli szárnyának termeiben ma is érzékeltetik a dekoráció színvonalát. Sajnos a pozsonyi királyi vár késő reneszánsz átépítésének messze nem volt olyan hatása a hazai építészetre, mint egy évszázaddal korábban Mátyás budai építkezéseinek. Egy Licinio-szintű művészt a magyar főúri-főpapi megrendelők nem tudtak foglalkoztatni, s a Habsburgok részéről sem volt folytatás: anyagi erejüket a fontosabb rezidenciák, Bécs és Prága még pompásabbá tételére fordították.

1564-ben Pozsonyban a vár felső emeletének helyreállítása folyt, 1566-ban tetőzetének javítására utasítják Ferraboscót, majd 1566. június 26-a után a kút és a ciszterna helyreállítását végzi. 1567-ben a fogoly János Frigyes szász herceg lakosztályának kialakítása viszont Thomas Eiseler tervei szerint valósult meg. 1575-ben Matheus Hagerrel együtt említik Ferraboscót építészként, majd legutoljára 1581-ben jelenik meg a forrásokban a pozsonyi várnál, bizonyos romos részek felülvizsgálatával kapcsolatban.

Amint gróf Salm Ecket, Ferrabosco korábbi mecénásának fiát 1560-ban kinevezték győri főkapitánynak, Ferrabosco már a következő évben, 1561 áprilisában, Goerg von Thanhausen haditanácsos társaságában, megérkezett Győrbe, a vár felülvizsgálatára. Az 1554-1555-ben kiépíteni kezdett győri erődítésrendszert Francesco Benigno (1560-1562) és Bernardo Gaballio (1562-1564), kezdte el tervezni, de Ferrabosco 1564-től győri szuperintendensként átvette a modern erőd építésének irányítását, így az erődített város végső formája is neki tulajdonítható.


1564 tavaszán modellt készített a városról. A modern derékszögű utcarendszer kialakítását az 1566-os nagy tűzvész is elősegítette: ezekben az években épült sok katonai épület is: a fővárta, a hadszertár, az élelmezési ház sütödével, a katonai kórház, a fürdő és a várépítési hivatal, a Bauhof is.

A protocollumok szerint Ferrabosco 1567-ig tevékenykedett Győrben, akkor Thomas von Eiseler, a bécsi vár főépítésze vette át a munkák irányítását. A győri várfalakon három kapu nyílt, amelyek közül - a befejezést jelezve - a Vízi-kapu 1567-es, a monumentális Bécsi kapu és a déli Fehérvári kapu 1568-as évszámot visel. Csatlakozva a korábbi szakirodalomhoz, e három kapu kialakítását Ferraboscónak tulajdoníthatjuk, az 1561-es jelentésében szereplő, a Bécsi kapu újjáépítéséről szóló javaslata miatt és a biztosan hozzá köthető hasonló pozsonyi diadalkapuk miatt is.

A Bécsi kapu hármas, diadalívszerű külső homlokzattal rendelkezett: a középső nyílás széles, félkörívesen lezárt, a szélső gyalogkapuk egyenes záródásúak voltak.


A pillérek előtti rusztikázott toszkán pilaszterekre háromrészes főpárkány támaszkodott, majd az íves szakaszokkal lezárt oromzatot a Habsburg-, a magyar és a cseh címer díszítette. A déli kapu egyetlen nyílásból állt, két féloszlop keretezte, az északi szintén egynyílású lehetett, a megmaradt ábrázolások és Méry Etel 1874-es leírása szerint dórizáló kialakítással. A kapuknál Serlio traktátusának és Sanmicheli veronai kapuinak hatását figyelhetjük meg. A győri vár építését a Haditanács 1577-ben nyilvánította befejezettnek, s a birodalom egyik legkorszerűbb újolaszbástyás rendszerű erődje lett, bár Daniel Speckle német hadiépítész az egy évvel korábbi regensburgi gyűlésen kritizálta kialakítását.

A Duna és Vág folyó közti földnyelven fekvő, „teknősbéka" alaprajzú komáromi vár építéséhez 1544-ben kezdtek hozzá Filippo di Novara Tornielli és Giovanni Battista Sabelli itáliai építészek tervei szerint, majd Giovanni Maria de Speciecasa és Di Dalmatio Bartolagi folytatta kiépítését. 1550-ből való egyszerű kapuját a Ferdinánd mint építtető címeit megnevező felirat datálja. A várral kapcsolatban Speckle és Carlo Theti  - a nápolyi hadiépítész, aki Discorsi delle fortificationijában négy magyar várral is foglalkozik - is fenntartásait fogalmazta meg. Ferrabosco 1564-1566 között szerepel a jegyzőkönyvekben (protocollumokban) a komáromi várral kapcsolatban, tehát a rövid idő alatt nem lehetett különösebb szerepe az erődítés kialakításában. E két év alatt a palánkok építését irányította, viszont a naszádosok számára emelt egy fatemplomot a vár belsejében: „per bawung ainer Hülzenen Kirchen zu Comarn für die Nasadisten."

1568. január 31-én Ferrabosco királyi építészt küldik az egri vár építéséhez. Neki tulajdoníthatunk egy február 26-án keltezett, olasz feliratú felmérést, mely a várat az átépítés előtt ábrázolja. Tevékenysége e várnál valószínűleg csak a szakértésre és e rajz elkészítésére szorítkozott: július végén Ottavio Baldigara is feltűnik az írott forrásokban, s a következő év április 1-jén őt nevezik ki az egri vár építőmesterévé.

Ferrabosco 1568-ban került kapcsolatba a Dél-Dunántúlt s így Stájerországot is védő, fontos hadászati szerepű erődítmény, a kanizsai vár építésével. Június 21-én őt és Baldassarre Peruzzi fiát, Sallustio Peruzzi kapitányt (hadmérnököt, aki 1567-ben állt császári szolgálatba) küldik a kanizsai mocsár lecsapolására: „architectos nostros capitaneum Salustium et Petrum Ferabosco hinc Canisam ablegasse ea de causa, ut paludis aquam per certam fossam illinc derivare et expiscari debeant, an fundus paludis structuram firmiorem ferre possit." Valószínűleg Ferrabosco (esetleg Sallustio Peruzzival közös) elképzelésének tartható az az ötszögletű, az ideális reneszánsz várostervekre emlékeztető várterv, amely alkalmazkodott a terepadottságokhoz, s magában foglalta a téglalap alaprajzú korábbi gótikus várat is. A bécsi Kriegsarchivban őrzött rajz, valamint az ugyancsak a bécsi Nationalbibliothekben lévő, feltehetően Niccolò Angelinitől származó rajz e terv derivátumai lehetnek az 1560-as évek végéről.


1572-ig két bástya készült el az ötből, amint ezt a Méri István által Ferraboscónak tulajdonított rajz mutatja. 1577. április végén Ottavio Baldigarával szemlélik meg az építkezést, majd egy 1577. június 20-i jegyzőkönyv szerint Ferrabosco a vár famodelljét készíti. Ferrabosco 1580-ig szerepel a protocollumokban. Tevékenységének végeredménye lehetett a várnak az az állapota, amelyet egy Kriegsarchivban őrzött, a várost is feltüntető alaprajz őrzött meg. Eszerint a pentagonális vár kétbástyás, magasabban fekvő keleti része jobban kiépült, s vizesárok választotta el a nyugati alacsonyabb, de nagyobb, hárombástyás várrésztől. Ha összevetjük Ferraboscónak a győri várban végzett urbanisztikai munkájával, valószínűnek tarthatjuk, hogy itt Kanizsán is az ő műve az ideális reneszánsz városokra emlékeztető derékszögű utcarendszer a váron belül.

Nagyon vitatott Ferrabosco szerepe a bécsi Neugebäudéban, amely oda épült, ahol Bécs 1529. évi ostromakor Szulejmán sátra állt. Korábban e császári nyaralókastély építészének vélték (Sallustio Peruzzival közösen), ám az épület új monográfusa, Hilda Lietzmann szerint a Tiziano által is megfestett Jacopo Strada császári antikvárius, régész és építész lehetett a tervező, és Ferrabosco csak az épület modelljét készítette el. A falképeket a pozsonyi vár kifestésében is tevékenykedő Giulio Licinio alkotta, amelyek sajnos itt ugyancsak elpusztultak.

1564-től kezdve Ferrabosco kétévenként a három téli hónapra hazatért hazájába. A források szerint a Habsburg Birodalom más részein is tevékenykedett, 1565. április 23-án a görzi (goriziai) Provianthaus, egy kút, malom és a Zeughaus építéséről tett jelentést, 1570-1571-ben a grazi Burg építését irányította. Sőt külföldre is hívták: 1567-ben Szászországban a grimmensteini vár lebontásán és Gotha városának erődítésén dolgozott. 1572-ben Ferrabosco II. Rudolf magyar királlyá koronázásán új „várost", azaz valószínűleg ideiglenes sátorvárost (tendopoli) épített a résztvevők számára.

1581. október 4-én a Hofburg Amalienburg szárnya építésében való közreműködéséért fizetik ki. Ez az épület Rudolf fivére, Ernő főherceg számára készült, és ma is áll, ám Ferrabosco szerepe a tervezésben még nem tisztázott. 1582. március 6-án helyezték el a bécsi klarissza kolostor alapkövét, amelyet IX. Károly francia király özvegye, II. Rudolf húga, Erzsébet számára Ferrabosco tervezett meg. A Dorotheergassében álló kolostor egyhajós temploma gótizáló, ám nem lehet elhatárolni I. Vivian, a kivitelező mester részét az épületben, amelyet később a lutheránusok kaptak meg és alakítottak át. Rupert Feuchtmüller osztrák művészettörténész Ferraboscónak attribuálta a Hofburg egy másik részét, az 1559-től Miksa császár számára építeni kezdett Stallburgot, ám legújabban Hilda Lietzmann itt ugyancsak Jacopo Strada tervezői szerepét valószínűsíti. Stradát, Ferraboscót és egy harmadik, Natale Veneziano nevű mestert bíz meg a császár 1560-ban I. Miksa tumbája reliefjeinek elkészítésére az innsbrucki Hofkirchében.

Rendkívül nehéz egyértelműsíteni Ferrabosco csehországi működését, ahol sokszor említik prágai erődítési munkákkal, illetve a Belvederével kapcsolatban. A morvaországi Bučovice kastélyát is korábban neki tulajdonították egy múlt századi forrás alapján, ám Lietzmann ezt ugyancsak Jacopo Strada oeuvre-jébe sorolta át. Biztosan Ferrabosco tervezi azonban 1582-ben II. Rudolf számára a hlaveneci és sadskái vadászlakokat Csehországban. Ugyancsak ebben az évben a bécsi Új Arzenál építését irányítja, valamint befejezi a Hofburg nyári lakjának (Sommerhaus) építését egy bálteremmel. Ferrabosco tervezte 1590 után Wolf von Rumpf weitrai kastélyát (1590-1606) is, amely árkádos udvarával a bécsi Stallburg hatását mutatja.

1580 elején Ferrabosco II. Rudolfhoz fordult, hogy 38 év szolgálat után a megüresedett bécsi superintendens állásába kinevezzék, vagy nyugdíjat kapjon, ám Ernő főherceg hevesen ellenállt a német nyelven kevéssé beszélő, külföldi mester kinevezésének. Mivel 1582-ben Károly főherceg leállította nyugdíja folyósítását, az idősödő Ferrabosco 1583-ban újra Rudolfhoz fordult, kérvényét azonban válasz nélkül hagyták. Végül 1588-ban az uralkodó évi 100 forint nyugdíjat állapított meg számára. Nem tudjuk, hol halt meg az agg mester, talán hazatért szülőföldjére, s ott érte a halál egyik fia, a jegyző Giovanni családja körében, kb. 88 éves korában.

Pietro Ferrabosco kora tipikus lombard mestere volt, aki Közép-Európába, a Habsburg Birodalomba szegődött el szerencsét próbálni. Ám a hadszíntérré változott országban festőként nem tudta igazán kibontakoztatni tehetségét. Lehetőségei és képességei az architectura civilis és még inkább az architectura militaris felé irányították. Efemer dekorációtól uralkodói rezidenciákon át a várakig az építészet sok ágában tevékenykedett, sőt különös érzéke volt az urbanisztika iránt is. Első néhány évétől eltekintve az udvar szolgálatában állt, s nemcsak több művészeti ágban is járatos igazi reneszánsz mester, de jellegzetesen udvari művész is volt, ahogy ezt a fogalmat Martin Warnke meghatározta, s képviselőjeként Ferraboscót is számba vette. Ferrabosco a Habsburg Birodalom egyik legfontosabb építésze volt a XVI. században, békésebb viszonyok között talentumát nem kellett volna nagyrészt erődítések építésére fordítania.



A Haditanács többi építésze

A Habsburgokat Bécs 1529-es sikertelen török ostroma, a Királyi Magyarországot és főként az osztrák örökös tartományokat fenyegető veszély késztette arra, hogy erődítsék, modernizálják a magyar várakat. A magyarországi építtető tevékenységükben csaknem kizárólagos hadiépítészeti munkákat az 1556-ban létrehozott Udvari Haditanács irányította. 1541 után a Királyi Magyarországra a külföldi - elsősorban itáliai - építészek többnyire ennek a hivatalnak az alkalmazásában érkeztek.

Ausztriát és Magyarországot is területi egységekre osztották, amelyet egy-egy építési hivatal látott el a superintendens irányításával. Az itt dolgozó építészek munkáját a legnevesebb hadmérnök-teoretikusok is támogatták. Így maga az uralkodó, I. Miksa révén jutott el Bécsbe Francesco de Marchi és Carlo Theti, az utóbbi Discorsi delle fortificationi című traktátusában (megjelent: Velence, 1575, 1578, 1588, Vicenza, 1617) négy magyar várat is elemzett saját helyszíni tapasztalatai alapján: Egert, Komáromot, Érsekújvárt (Nové Zámky) és Kanizsát. De megfordult Magyarországon Vincenzo Scamozzi, Velence építésze és Daniel Speckle, a neves német hadmérnök is. A reneszánsz hadiépítészet új elméleti eredményeinek éppen Európa egyik legfőbb hadszíntere, a török ellen küzdő Magyarország nyújtott kísérleti terepet.

Alföldi, sík terepen viszont, ahol nem kellett alkalmazkodni a domborzathoz, a szabályos, geometrikus (sokszögű), a reneszánszban kedvelt elrendezés volt a legmegfelelőbb. A Ferrabosco kapcsán már említett Kanizsán és Győrön kívül a legnagyobb szabású erődépítési munka az esztergomi érsek által építtetett Érsekújvárott valósult meg, ahol a korábbi vár mellett egy szabályos hatszög alaprajzú, óolaszbástyás erődítés épült, a falak közt pedig egy szabályos utcahálózatú ideális városterv valósult meg.


1580-1588 közt épült, minden bizonnyal a trieszti születésű Ottavio Baldigara tervei szerint. Fennmaradt egy érdekes szöveges forrás is, amelyben Baldigara egy bizonyos Megliorini nevű itáliai hadmérnök írásbeli megjegyzéseire válaszol. Úgy tűnik, Megliorini kevéssé ismerte a végek viszonyait, a pénzügyi helyzetet, azt, hogy milyen anyagok állnak rendelkezésre, és hogy mennyi építési idő az elfogadható. A kőből való építkezésre a háborús viszonyok miatt sem idő, sem anyagi forrás nem állt rendelkezésre. Ugyanakkor Baldigara azt is követelte, hogy Megliorini elgondolásait makettben is mutassa be, ne csak szóban. A valószínűleg Baldigarától származó terveken láthatjuk a derékszögű utcahálózatú várost, centrumában a mind a négy oldalán három-három utca betorkollásával létre jött derékszögű főteret, valamint a bástyákat (beluardo) is. Ez utóbbiak neve: Császár-bástya, Ernő főherceg-bástya, Csehország-bástya, Forgách Simon-bástya, Győri-bástya, Frigyes-bástya. A városnak mindössze két kapuja van: a bécsi és az esztergomi. A kiemelt épületek közt a terv helyet biztosít a főtér melletti templomnak, a katonai parancsnok és az elöljáró házának, az élelmiszerraktárnak és az építési udvarnak. Baldigara terve az itáliai szabályos erődített városok legjelentősebb hazai megvalósulása, párhuzama. Baldigara adott szakvéleményt a hosszú ideig készülő váradi pentagonális (ötszögű) várról is.

Az érsekújvárihoz hasonló, hatszögletű szabályos várost épített Matija Gambon 1579-től a horvátországi Károlyvárosban (Karlovac). De ismerünk terveket más erődített városokhoz is, Szatmárra (Satu Mare) Ottavio Baldigara, Szendrőre Cristoforo della Stella készített tervet. Az ideális reneszánsz várostervek nyomán az 1560-as évek végétől az 1580-as évtizedig megvalósult korai magyar példák a cinquecento itáliai építészetelmélet eredményei, amelyek - paradox módon - saját hazájukban Torinón kívül (1564) Scamozzi 1593 körül kiépült Palmanovájában öltöttek testet, jóval a magyarországiakat követően.

A hegyvidéken fekvő várak esetében amúgy sem lehetett szabályos, geometrikus erődítést kialakítani, így ezeknél a meglévő falak, bástyák korszerűsítését kellett elérni. A Kelet-Felvidék védelmét az egri vár biztosította. A korábbi belső várat szabálytalan ötszögletű, újolaszbástyás erősséggé alakították át Ottavio Baldigara 1568-ban keletkezett terve alapján. A munkák még a nyolcvanas években is folytak. Az említett várakon kívül a Haditanács irányításával még számos magyarországi várban folytak javítási munkák, vagy épültek újonnan, s az építkezések a XVII. században sem maradtak abba. A modernizált erődítmények sokkal nagyobb akadályt jelentettek a törökök támadásaival szemben, de sok múlt a végvári haderőn és sokszor a felmentés elmaradásán is, így sajnos sokszor feladták a legmodernebb erősségeket is. (Lásd Győr [1594], Kanizsa [1600] eleste.)



Francisco da Pozzo

 

Francisco da Pozzo 1501/2-ben született Milánóban. Keresztnevének spanyolos formája jelzi, hogy a Milánói Hercegség ekkor spanyol fennhatóság alatt állt. Ifjúkora egyelőre homályban áll a kutatás előtt. 1546-ban tervet készített Borostyánkő (Bernstein, Burgenland, Ausztria) várának újjáalakításához, a birtokos Königsberg család számára. A mintegy tíz éven át tartó építkezéseket a helyszínen rokona, Gianmario da Pozzo művezette. 1548-ban (Moson)Magyaróvár várának folyó építkezését vizsgálta felül. Egy évvel később kollégájával, a pisai születésű Sigismondo da Predával a győri vár erődítési munkáit ellenőrizte. 1552-ben és 1554-ben Egerben szemrevételezte a vár építkezéseit, 1553 és 1557 közt pedig Zólyom (Zvolen) és Tokaj váránál, valamint a nagyszombati városfalak építésénél fordult meg felügyelő építészként. Az 1540-es évek végén és az 1550-es években dolgozott Bécs, Bécsújhely (Wiener Neustadt), Prága, Brünn (Brno), Görz (Gorizia) és Trieszt (Trieste) erődítési munkáiban. 1556-ban V. Károly császár birodalmi lovagi címmel tüntette ki, pályafutása végén Bécs várának és városának építési főfelügyelője volt, majd 1562-ben hunyt el ugyanott.



Főúri építkezések a Dunántúlon (1541–1630)

Míg a Hofkriegsrat által szerződtetett legjelentősebb mesterek túlnyomórészt az állami várépítkezéseken, illetve közvetlen uralkodói megrendelésre dolgoztak, a kevésbé jelentős építészek udvari megbízásaik mellett szívesen elvállaltak munkákat a kor magyar mecénásaitól is. Az udvarház- és kastélyépítésben a XVI. században tovább éltek a középkori hagyományok. A jelentős itáliai építőmestereket pénzügyi okokból csak a leggazdagabb arisztokraták, főpapok voltak képesek megbízni, így a késő reneszánsz újításai csak fokozatosan jutottak el a közép-, illetve kisnemesi építkezésekig és városi palotákig, lakóházakig.

Korszakunkban egy alapvetően új épülettípus formálódott és terjedt el Magyarországon. Várakat, városokat körülvevő olaszbástyás erődítésről már ejtettünk szót. Ezzel szemben Itáliában alig találkozunk olyan épületekkel, ahol a szabályos alaprajzú várkastélyoknak a sarkain az óolaszbástya alaprajzú tornyok és az épület magassága megegyezik. Itáliában Baldassarre Peruzzi és Lorenzo Donati terveiben, valamint a ma is álló norciai várat (Vignola, 1554) az itáliai eredetű magyarországi épülettípus közvetlen előzményeként. Az épülettípus hazai emlékei abban is eltérnek az itáliai előképektől, hogy nálunk az eltérő éghajlat miatt magas tetőzet zárja le az épület tömegét.

A típus legkorábbi hazai emléke az egervári vár a Dunántúlon, amely XIII. századi eredetű, a XV. század közepén átépült, majd 1539-től 1541-ig Nádasdy Tamás apja, Ferenc folytatta a munkákat főként a külső erődítésrendszer létrehozásával.


A négy sarokbástyás, belső udvart négy szárnnyal körülvevő várkastélyt Nádasdy Tamás öccse, Kristóf emelte az 1550-1560-as években.


Az egyik bástyát az építtető és felesége, Choron Margit címere díszíti, 1559-ből. Ma a negyedik, északi szárny már nincsen meg, mert a XVIII. század elején, 1713-ban lebontották, valószínűleg azért, hogy a Rákóczi-szabadságharc után erősségjellegét így megszüntetve elkerüljék a magyar váraknak az uralkodó által elrendelt lerombolását.

A Dunántúl legfontosabb mecénása a XVI. században Nádasdy Tamás (1498-1562) volt, aki Itáliában szerzett humanista műveltséget. Pályafutását II. Lajos udvarában kezdte, majd budai várnaggyá nevezték ki. Először Szapolyai I. János táborában találjuk, majd átállt Ferdinánd oldalára. Itt egészen a király utáni legfontosabb méltóságig, a nádorságig emelkedett. Felesége a nagy hatalmú Kanizsai család utolsó örököse, Kanizsai Orsolya volt. A kivételes műveltségű főúr kastélyai a reneszánsz kultúra helyi központjaivá váltak. Egy fennmaradt, címzett nélküli Palladio-levelet a szakirodalom az ő építkezéseivel hozott kapcsolatba. Nádasdy sokszor foglalkoztatta a már említett Francisco da Pozzo architectus regiust. Nádasdy Pozzóval terveztette meg bécsi palotáját, amelynek építése 1561-ben ért véget, az építész ezenkívül a pápai váron is dolgozott számára.

Feltehetően Pozzo tervei alapján valósult meg Nádasdy birtokközpontjának, a sárvári várnak reneszánsz átépítése is. A Kanizsai család korábbi középkori várát az 1550-es években szabálytalan alakú bástyákkal erősített védőövvel vették körül, illetve átalakították, kibővítették a gótikus épületrészeket is.

Ekkor készült a keleti szárny pilléres árkádsora. A kaputorony manierista, rusztikás pilaszterekkel tagolt kapuzata esetében a kutatás kétféle datálást is lehetségesnek tart: 1560-ban vagy 1589-ben készülhetett (az utóbbi esetben a győri, Ferrabosco-féle kapuk hathattak rá). 1588-1615 közt még Nádasdy Ferenc, majd Pál a fapalánkot kőanyagú, ötszögű óolaszbástyás erődítésrendszerrel helyettesítette, az építész valószínűleg Donato Grazioli lehetett.


 

A sopronkeresztúri (Deutschkreuz) várat 1550 körül ugyancsak a Nádasdy család építette át kastéllyá. 1621-ben az épületet felégették, majd Nádasdy Pál 1625-ig építtette újjá, Koppány Tibor szerint feltehetően Giovanni Battista Rava pozsonyi építőmester tervei alapján. Négyzet alaprajzú, négy sarokbástyás kastély, kapubejárata rusztikás keretezésű. A várszerűen komor külsővel éles ellentétben áll a derűs, kétszintes, a földszinten pilléres, az emeleten toszkán oszlopos, félköríves árkádsorral körülvett nagyméretű udvar.


Mint már a kora reneszánsz fejezetnél említettük, az árkádos reneszánsz belső udvar első példája Magyarországon a budai Mátyás-palota díszudvara volt. Az itáliai mesterek építette szabályos árkádos udvarokkal a kastélyépítészetben sokszor találkozunk Ausztria, Csehország területén (akár háromszintes változatban is) és Magyarországon is. A sopronkeresztúri az ilyen udvarok legnagyobb méretű hazai emléke, de az épület és a loggia csak kétszintes, egyemeletes. Az árkádos udvarokat ettől kezdve gyakran alkalmazták nemcsak kisebb kastélyokban, kúriákban, udvarházakban, de a városi építkezéseken is, így pl. Győr, Sopron, Lőcse lakóházain.

Különleges enteriőr jött létre a sopronkeresztúri kastély északkeleti bástyájában. Itt egy olyan kápolnát alakítottak ki, amelynek négyzetes terét 1631-ben készült, stukkókeretbe foglalt festményekkel díszített fiókos dongaboltozat fedi. Oldalfalait két-két gótizáló mérműves ablak világítja meg. A kápolna a gótizáló manierizmusnak már a kora barokkot megelőlegező kvalitásos alkotása.


Hasonló alkotás jött létre a felvidéki Árva vára (Oravský hrad) egyhajós várkápolnájában (1610-1611) is. Terét bordázatot utánzó stukkósávokkal díszített fiókos dongaboltozat fedi, s kétoldalt három-három csúcsíves, mérműves gótizáló (de nem gótikus) ablak világítja meg.


 

Ugyanez a stílusjelenség tűnik fel Németújvár (Güssing) várkápolnájában, ahol Batthyány Ferenc építtette át a középkori kápolnát 1609-1611 között, Thomas Weyss építőmester irányításával, az északi manierizmus már említett gótizáló formáival. Boltozata 1642-es évszámot visel. Ugyancsak Batthyány az 1621-ben elpusztult rohonci (Rechnitz) kastély helyén építtetett újat (a második világháborúban újból rommá lett), ennek kápolnája a középkori hagyomány szerint ugyancsak szentélyével lépett ki az épület kontúrjából. Kora barokk enteriőrjét Filiberto Lucchese  alakította ki 1640-1642-ben. A Vas megyei Vép Erdődy-kastélyának kápolnája Erdődy Tamás 1613-tól folyó átépítése során jött létre. Alaprajza a középkori tradíciókat őrzi: támpilléres szentélye a nyolcszög három oldalával záródik, csúcsíves ablakok világítják meg. Muraszombat (Murska Sobota) kastélyában ugyancsak gótizáló kápolna épült, boltozatán stukkóból készült bordaimitációkkal. Építtetője feltehetően rimaszécsi Széchy Tamás lehetett a XVII. század első negyedében. Kőszeg főterén az egykori evangélikus templom első látásra középkori építménynek tűnik, holott az adatok szerint 1616-1618 közt Valentin Marx kirschlagi kőművesmester emelte, tehát ez is a XVII. század elejének gótizáló alkotása.

A Dunántúl nyugati, dombos-hegyes vidékén a korábbi, szabálytalan várakat igyekeztek modernizálni. Így Nádasdy Tamás Lékán (Lockenhaus) a feltehetően Giovanni Spazióval azonos Johannes Italicussal bővíttette ki 1548-1562 között az alsó várat. Ez a Johannes Italicus dolgozott a pozsonyi, és a Fuggerek megbízásából a vöröskői (Červený Kameň) várban is. Elképzelhető, hogy vele azonosítható az a hasonló nevű mester is, aki az 1560-as években Batthyány Ferenc megbízásából a szalónaki (Stadt-Schlaining) és németújvári vár építésén működött. Az utóbbi belső várának dór frízű kapuja Batthyány III. Boldizsár (1538-1590) idején készülhetett, akinek németújvári udvara a kor egyik fontos szellemi központja volt. Mecénásságának európai színvonalát mutatja, hogy id. Pieter Bruegeltől is rendelt festményt (Keresztelő Szt. János prédikációja).

A Haditanács által finanszírozott végvári építkezések üteme a XVI-XVII. század fordulójára jelentősen lelassult, ezzel szemben viszont egyre fontosabbá váltak a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) után megerősödő arisztokrácia építkezései. Jóllehet a protestáns főurak műveltségüket Németország, Németalföld, a katolikus arisztokraták pedig Ausztria és Itália legfontosabb egyetemein szerezték meg, egyként fontosnak tartották, hogy pártolják az irodalmat és képzőművészetet, s hogy csinosítsák, korszerűsítsék és erődítsék otthonaikat. A Hasburgok központosító, elnyomó törekvéseivel szemben egyre fontosabbá vált a nemesi családok eredetének demonstrálása, ennek eszközéül az ősök és felmenők portréit felvonultató ún. ősgaléria szolgált.

Az 1600-as évek elején a késő reneszánszból már a kora barokkba átvezető periódus egyik legjelentősebb művészetpártoló főura Esterházy Miklós nádor (1583-1645). 1618 táján építtette át lakompaki (Lackenbach) kastélyát, udvarának földszintjén pilléres, az emeleten toszkán oszlopos árkádsorával. Fraknó (Forchtenstein) várát 1622-ben szerezte meg, majd 1635-1637 között gyökeresen átalakíttatta, egyik részén pártázat (olaszfok) is készült.


Mindez már inkább a kora barokk művészethez tartozik, éppúgy, mint az általa támogatott nagyszombati jezsuita templom (1629-1637) épülete. A szakirodalomban a legkorábbi hazai barokk templomként emlegetett épületet időben megelőzi az 1620-1632 közt elkészült zágrábi (Zagreb) jezsuita templom, amely torony nélküli főhomlokzatával a rendi templomok mintáját, a római Il Gesùt idézi.

A nyugat-dunántúli főurak köznemesi familiárisai igyekeztek felzárkózni az arisztokraták késő reneszánsz építkezéseihez. Így például Nádasdy Tamás sárvári főudvarmestere, Sárkány Antal Sopron Fő terén emelt 1562-től egy kétemeletes városi palotát, oszlopos-loggiás udvarral (ma Storno-ház).



Az arisztokrácia építkezései a Nyugat-Felvidéken (1541–1630)

A Királyi Magyarország másik tájegysége, a Felvidék a Nyugat-Dunántúltól eltérő adottságokkal rendelkezett. Itt jobban érvényesült a német területekkel kapcsolatban álló északi manierizmus, és nagy befolyása volt a területtel északon határos Lengyelországnak is.

Várday Pál esztergomi (de már Nagyszombatban rezideáló) érsek 1548-ban Martino Spazzo olasz építésszel alakíttatta át a pozsonyi középkori püspöki kúriát, amelynek gótikus kápolnáját még Szécsi Dénes esztergomi érsek alapította Szt. László tiszteletére. 1563-as koronázásakor Miksa e palotában lakott.

A négyszögletes sarokbástyás kastélytípus mellett találkozunk kerek bástyákkal megerősített épületekkel is, amely a német-osztrák területeken népszerűbb típust képviseli. A Felvidék északnyugati részén fekszik a Vág völgyében Nagybiccse. A XVI. században az Imreffy és Kosztka család birtokában lévő udvarház 1547-ben elpusztult. A zavaros tulajdonviszonyok akkor tisztázódtak, amikor a Felvidék akkori legfontosabb mecénás-familíájából való Thurzó Ferenc 1563-ban megvette az uradalmat. A közeli zsolnalitvai (Lietava) és távolabbi árvai vár megközelíthetetlen, jól védhető hegyi várként töltötte be funkcióját, így a síkvidéki, szép fekvésű Biccse a család békebeli reprezentációjának lehetett színtere. A korábbi vízi vár maradványait az új épület nyugati szárnya integrálta, s így jött létre a négyzetes alaprajzú, sarkain kerek bástyákkal erősített vár, háromszintes szárnyakkal.

 

A főtengelybe helyezett, a vizesárok felett két felvonóhíddal megközelíthető kapu felett emelkedett a legmagasabb torony, amely tovább gazdagítja a magastetős tetőidomok mozgalmasságát, s az egész épület monumentális összhatását eredményezi.

A kapu feletti felirat büszkén hirdeti, hogy a vár Thurzó Ferenc költségén épült alapjaitól 1571-ben. Az épület belsejében téglalap alaprajzú, alul pillérekre, az emeleten oszlopokra támaszkodó félköríves árkádokkal áttört udvar készült, melynek falait későbbi, magyar és külföldi hősöket ábrázoló falképek díszítik. Érdekes, hogy az árkádokat végigfutó, határozott függőleges lizénák választják el egymástól, s osztják így a homlokzatot szakaszokra. Az udvari tetőfelületből kiemelkedő kéményeknek mind a négy oldalát figurális domborművek és címerek díszítették. A külső erődszerű karakterével szemben az udvar derűs, áttört jellegű. A palotaszárny bejárata fölött az 1574-es évszám az építkezés befejezését jelezheti. Az Árva várában ugyanebben az évben elhunyt Thurzó Ferenc már nem, csak özvegye, Zrínyi Katalin és gyermekei költözhettek be a frissen elkészült, hatalmas épületbe, amely a kerekbástyás várkastélyok legelső hazai emléke. Építésze egy német területen dolgozó milánói mester, Kiliano Syröth de Mediolano volt. A kastélyépületet Thurzó György megbízásából 1603-1612 közt Andreas Pocabello építette át, kijavítva az 1605-ös török-hajdú támadás pusztításait is. A főépület mellett, a középkori castellum helyén 1601-ben Thurzó György emeltette lányai esküvőjére az ún. Nászpalotát, homlokzatát gazdag stukkó- és sgrafittódísz ékesíti. A földszinten négy boltozott helyiség, köztük a konyha kapott helyet, az emeleten egyetlen hatalmas (34,5 × 12,5 m) nagytermet alakítottak ki, amelyet kazettás famennyezet fed le, alatta körbefutó festett frízzel. Hasonló falfestés díszíti az ablakfülkéket is, a terem egyik oldalán pedig fakarzat szolgált a zenészek elhelyezésére.

A Thurzókkal rokonságba került augsburgi Fuggerek - akik a felvidéki rézbányászat bérlői voltak - kezdték el a vöröskői (Červený Kameň) vár kiépítését 1535-1541 között, majd az 1580-as években Pálffy Miklós és felesége, Fugger Mária fejezte be a munkákat. Így alakult ki a négy kerek saroktornyos, belső udvaros épület.

A kerekbástyás forma kisebb, udvar nélküli épületeken is feltűnik (Alsómicsinye/Dolná Mičiná, Beniczky-kastély - 1582 után, illetve keletebbre, a Szepességben, Márkusfalva/Markušovce, Máriássy-kastély - 1632-1643).

A Thurzók legjelentősebb hegyi vára Árva vára (Oravský hrad) volt.


A középkori, XIII. századi eredetű felső sziklavárat Mátyás király bővítette a középső vár palotájával. 1534-től Dubove János építette tovább az épületegyüttest, ugyancsak a középső várban emelt egy róla elnevezett palotát. Thurzó Ferenc (1556-1574), majd György idején (1590 körül - 1611) a felső vár faépítményeit kőfalúakkal váltották föl, a középső várban új kutat, az alsó várban pedig egy új palotaszárnyat építettek, a már említett gótizáló várkápolnával. A Thurzó-palota homlokzatán a Thurzó-címert pilaszterekkel összefogott, párkánnyal és háromszögű oromzattal lezárt aediculaszerű keretbe foglalták. A címer alatti építési felirat az épületrész 1611-es befejezését jelzi. A palotakápolna késő reneszánsz kapuja kettős keretezésű: a belső, még a kora reneszánsz reminiszcenciákat őrző, egyenes záródású, beforduló tagozatos egyszerű keretet kannelúrás pilaszterpár keretezi, s a növényi díszes fríz felett volutákra támaszkodó, egyenes, a konzolok felett előreugró szemöldökpárkány zárja le. A kápolnába temetkeztek a Thurzók, akiknek sírhelyei közül a legjelentősebb alkotás Thurzó György (†1616) díszes, architektonikus fali síremléke. Végeredményben a Thurzók az egész épületkomplexumot reneszánsz stílusban alakították át.


Thurzó György halála (1616) után örökségét fia, Imre vette át, aki azonban néhány évvel később, 1621-ben fiatalon, fiúörökös nélkül halt meg.



A Kelet-Felvidék építészete

A Felvidék keleti felét sokkal kevésbé hódította meg a barokk. A Bécstől, Pozsonytól való távolság jobban engedte érvényesülni a terület erős késő reneszánsz építészeti hagyományait. A Besztercebánya (Banská Bystrica) közelében fekvő alsómicsinyei (Dolná Mičiná) kastélyt Beniczky Tamás zólyomi főispán építtette 1667-ben. A téglalap alaprajzú kastély belső udvar nélküli, az alaprajzilag három egységre osztott épülettömb négy sarkán egy-egy, a középrész magasságával megegyező kerek bástyával.

A szepességi Márkusfalván (Markušovce) a Máriássy-kastély alaprajza nagyon hasonló, csak itt a hosszúkásabb téglalap alaprajzú tömeghez relatíve kisebb kerek tornyok csatlakoznak. 1643-ban építtette Máriássy Ferenc.


Homlokzatait eredetileg valószínűleg a Szepességben népszerű pártázat zárhatta le. 1770-1775 közt homlokzatát rokokó stílusban alakították át. A Szepesség északi részén épült Hanusfalva (Spišké Hanušovce) XVII. századi kastélya. A szabályos négyzet alaprajzú tömböt sátortető zárja le, a négy négyzet alaprajzú magasabb tornyot pedig festői harangformájú zsindelytető. Kissé nyugatabbra a Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) melletti okolicsnói (Okolicsány, Okoličné) kastélynál a saroktornyok nem jelennek meg: a téglalap alaprajzú épülettömbhöz a sarkokon már csak konzolokkal alátámasztott, kerek zárterkélyek csatlakoznak.

Mivel a királyi Magyarország jezsuita kora barokk templomépítészetével nem áll kapcsolatban, itt ismertetjük a Szepes vármegyei Podolin (Podolínec) piarista kolostorát és templomát. Podolin ahhoz a 13 szepességi városhoz tartozott, amelyet Luxemburgi Zsigmond 1412-ben a 24-ből elzálogosított a lengyel királynak, s ezek évszázadokig (Mária Terézia 1772-es galíciai hódításáig) lengyel fennhatóság alá kerültek. Így nem csoda, hogy a kolostor alapítója a szepesi városok sztarosztája, Stanislaus Lubomirski volt, s a kolostor a lengyel piarista rendtartományhoz tartozott. 1642-1648 közt a kolostor és gimnázium, majd 1651-ig a templom is elkészült, 1671-ben a krakkói püspök szentelte fel. Az irodalom egy bizonyos Pochsberger bécsi építőmestert tart építészének. Az épület a spanyol El Escorial sémáját egyszerűsíti le, szigorúan szimmetrikus elrendezésű, sarkain tornyos sarokrizalitokkal, a főhomlokzat tengelyében pedig a kéttornyos templommal.


A déli udvar a kolostor szerzeteseinek készült, az északi pedig gazdasági célokat szolgált. Petr Fidler a podolini rendházat - az építészeti kialakítás néhány részletmegoldása miatt - a Krakkó melletti Bielany kamalduli kolostorával hozza kapcsolatba. A Szent Szaniszló tiszteletére szentelt templom egyhajós, fiókos dongaboltozat fedi. Főoltára a névadó szent csodatételét ábrázoló oltárképével első formájában 1655-ben készült el. Az épületet a XVII. században kétszer is tűzvész pusztította, utánuk helyreállították, a templom főhomlokzata a tornyok kialakításával 1762-ben készült el. A finom kialakítású, középrizalitos templomhomlokzat övpárkánnyal lezárt alsó részét kváderezés borítja, a középsőt és a tornyokat a széleken armírozás díszíti. A középrészt szegélyező pilaszterek, valamint a főpárkány feletti, ugyancsak pilaszterpáros szegélyezésű, timpanonnal lezárt és volutákkal közrefogott felső homlokzatrész a rácsos erkéllyel már a XVIII. századi átépítéskor alakult ki mai képére. Ugyancsak ekkor nyerték el formájukat a magas, gazdag toronysisakokkal ellátott órapárkányos tornyok is.

A szepességi Késmárk (Kežmarok) várát 1583-ban szerezte meg a Thököly család, s gyökeresen átalakította.


Elsősorban az északkeleti szárnyat vették munkába, ahol lakó- és dísztermek kaptak helyet, valamint az egykori északi védőbástyából átalakított várkápolna. Barokk átalakítására 1657-1658-ban került sor, Thököly István idején, mint azt a kapu feletti felirat is megörökíti. Thököly fiatal, ám beteges feleségének, a katolikus Gyulaffy Máriának kedvéért alakíttatta át a kápolnát, akit 1660-ban a kriptában temettetett el. A kápolna hajóját sokszögű záródású szentély zárja le, a dongaboltozatot gazdag stukkódísz borítja. A teljes szentélyvégződést betöltő monumentális Kálvária-oltár 1658-ból való. A kápolna keskeny homlokzatán (amelyen nemrég középkori nyílások maradványait tárták fel) tört íves timpanonnal lezárt edikulás keretezésű kapu nyílik, majd a nagyméretű félköríves ablak fölött erőteljes főpárkány képez horizontális hangsúlyt. Felette szintén tört íves timpanon koronázza és voluták keretezik a pilaszterekkel keretezett oromzatot. A várudvar keleti oldalán új gazdasági épületeket emeltek, a lépcsőház külső oldalán új lépcső készült. A barokk átépítés tervező építészét a kutatás még nem azonosította, az enteriőr művészeit stíluskritikai alapon valószínűleg az Ausztriában és a Királyi Magyarország nyugati részén működő Lucchese-kör itáliai mesterei közt kereshetjük. 1706-ban a várat az udvar elkobozta a rebellis Thököly családtól, s a város használatába adta. A XVIII. században itt is tűzvészek pusztítottak.

Bethlen idején, 1621-1629 közt, valamint I. Rákóczi György alatt, 1645-től 1648-ig a Királyi Magyarországhoz ideiglenesen, hadisikereik révén hét vármegyét csatolhattak az erdélyi fejedelmek: Zemplén, Abaúj, Borsod, Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyéket (érdekes módon Ung megmaradt Habsburg kézen). Természetes, hogy ezen területek ebben az időszakban széles „átjárást" biztosítottak a két országrész között nemcsak politikailag, gazdaságilag, de a kulturálisan és művészetileg is. A fontosabb városok közül ide esett például Kassa, a felső-magyarországi főkapitányság székhelye és Sárospatak is.

Az erdélyi fejedelem így építkezhetett Kassán is: a Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton emelte a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-tornyot (1628-1629) a Főtéren. Mint már említettük, a jezsuiták évtizedekkel később, 1665-ben jelentek meg Kassán. Templomuk 1671-1684 között épült meg a protestáns II. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Báthori Zsófia támogatásával. A Wesselényi-összeesküvést követő növekvő Habsburg-elnyomás idején az 1670-es években Giovanni Sandro Canevale erődíti tovább az 1600 körül már korszerű fülesbástyás falakkal övezett várost, 1675-ben pedig a várostól délre Lucas Ssicha királyi hadmérnök tervei szerint ötszögű erőd, citadella épült a katonaság számára.

Mint már írtuk, a Felvidék és Erdély építészetét összekötő kapocs Sárospatak volt, amely 1616-tól Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi György (1630-1648 közt erdélyi fejedelem) 1616-os házasságával a Rákócziak birtokközpontja lett, akik 1630-1660 közt Erdély fejedelmi székét is birtokolták. 1640-től a déli szárnyra, az ún. Lorántffy-szárnyra és a nyugatira is új I. emeletet húztak. A munkákat Lőcsei Medvés Márton és Fundáló Mátyás mesterek vezették. A Lorántffy-szárny déli homlokzatán 1643-ban készült az évszámmal jelzett Lorántffy-erkély, az északkeleti sarokbástya emeletén pedig az ún. „Sub Rosa” erkély, amelyet valószínűleg Rákóczi Zsigmond és Pfalzi Henrietta lakodalma (1651) alkalmával festettek ki.


A lakótorony II. emeletét is akkor alakították lakályossá török eredetű falicsempékkel. 1645-ben a fejedelemasszony lebontatta a Vöröstorony külső lépcsőjét, majd 1646-1647-ben Sárdi Imre deák és egy német építőmester irányításával készült el a keleti palotaszárny és a Vöröstorony közötti manierista lépcsős feljáró és folyosó, amelyeket baluszteres mellvédű árkádok határolnak. Az oszlopok kiképzése hasonló az erdélyi bethlenszentmiklósi kastély (1668-1683) kerti loggiájának hasonló alkotóelemeihez.

Az ugyancsak a Lorántffy-vagyonnal Rákóczi-kézbe jutott, Sátoraljaújhely melletti Borsiban (Borša) a Zeleméri Kamarás István által emelt udvarházat 1620-tól Rákóczi György építtette ki két építési periódusban, bár a tervezett négy sarokbástyás koncepció nem valósult meg hiánytalanul.

A szepességi városok (Lőcse/Levoča), valamint Eperjes, Kassa XVI-XVII. században emelt lakóházainak egy része ma is áll a települések főterén.


A keskeny telkek miatt az épületek utcai főhomlokzata többnyire csak néhány tengelyű, s olyan esettel is találkozunk, amikor a helynyerés céljából árkádokra támasztva kiugratták a ház emeleti részeit. Az utcai homlokzatot sokszor sgraffitó díszítette, s vakárkádsor és pártázat zárta le. A telek kis szélessége miatt az udvari lakószárnyak csak egymenetesek, esetleg csak az egyik oldalhatár mentén futnak, a lépcsőház nemcsak az utcai szárny előkelőbb emeletére, hanem a konzolokra s íves áthidalókra támaszkodó korlátrácsos függőfolyosókra is vezet, ahonnan az udvari helyiségek nyílnak. Az udvarokat sok helyen a földszinti pilléres árkádokra támaszkodó, toszkán oszlopos, félköríves lezárású emeleti loggiákkal tették otthonosabbá. Valószínű, hogy a főhomlokzati attika mögé rejtett, befelé lejtő, lapos ároktetők a beázások miatt nem váltak be, s később - akárcsak a kastélyokon - magas tetőkre cserélték őket.



Erdélyi Fejedelemség



A korai korszak 1541–1571

Az Erdélyi Fejedelemség a Szapolyai I. János-féle, a mohácsi vész után megalakuló államalakulat, az ún. Keleti Királyság utódállama volt. Buda elfoglalásakor Szulejmán továbbra is a nyugat felé terjeszkedést tartotta fontos céljának, s a Habsburg Birodalmat fő ellenfelének. Egy nagyrészt irányítható, korlátozott függetlenségű, sőt évi adó megfizetésére kötelezett vazallus állam léte nem keresztezte szándékait. A Tiszántúl, valamint Erdély három nemzete, a magyar, a szász és a székely a politikai realitásokhoz alkalmazkodva kénytelen volt elismerni a Szapolyaiak uralmát. A tényleges hatalom azonban a horvát származású, pálos szerzetesből a bíborosságig emelkedő Martinuzzi (Fráter) György, nem pedig I. János király özvegye, Izabella (1541-1551) kezében volt. Martinuzzi először 1541-ben Gyalun, majd 1549-ben Nyírbátorban újólag megállapodott Erdély Habsburgoknak való átadásáról, Izabellát és fiát két sziléziai hercegséggel kárpótolták volna. A törökök megtorolták a Habsburgokkal kötött titkos megállapodást, a kis létszámú császári csapatok viszont csak arra voltak képesek, hogy 1551 végén Martinuzzit, akkor már esztergomi érseket orvul meggyilkolják. Bebizonyosodott, hogy a nagy távolság miatt, a Török Birodalom árnyékában a Habsburgok képtelenek tartósan uralmuk alatt tartani Erdélyt.

1556-ban az erdélyi rendek visszahívták János Zsigmondot Erdély trónjára (uralkodott: 1556-1571 között), amit a törökök is elfogadtak, s így továbbra is fenn maradhatott az erdélyi állam. A politikai determináltság mellett a művészet feltételrendszere is eltért a fejedelemségben és az ország nyugati és északi felében. Míg a Királyi Magyarország területén a politikai helyzet gyökeres megváltozása, a Habsburg Birodalomhoz való, 1541-et követő csatlakozás folytán a szakítás a kora reneszánsszal igen radikálisan történt, addig Erdélyben az átmenet a késő reneszánszba sokkal fokozatosabban ment végbe. Itt a kolozsvári kőfaragó céh működése révén tovább éltek a Mátyás-Jagelló-kor toszkán orientációjú kőfaragó hagyományai, s az Erdély és Itália közötti közvetlen művészeti kapcsolatok lehetősége is megmaradt.

A többnyire itáliai építész-architectus (Erdélyben fundálónak hívták) és az építészeti tagozatokat elkészítő kőfaragó céhek biztosították a magyarországi reneszánsz építészet továbbélését. A legkorábbi budai (1481, 1491) és a pesti (1482) kőfaragó céhek működése a hódoltság folytán a XVI. század közepén megszűnt. Az ezek után megalakuló kolozsvári céh 1525-ben kapta meg céhlevelét, amelyet 1589-ben alakítottak át. Ez rögzíti a kora reneszánsz alapvető structura-ornamentum kettősségén alapuló felosztást: a lapicidák a kőfaragást és a falrakást is végezhették, míg a kisebb tudású murariusok csak a falakat és boltozatokat készíthették. A kolozsvári céhben a szászokkal szemben a magyar kőfaragók voltak többségben, míg a nagyszebeni céhet (amely 1552-ben kapta céhlevelét) főként az előbbiek alkották. A kassai céh - amelyben először többnyire olasz mesterek dolgoztak - 1573-ban adta ki szabályzatát. A kassai vizsgaelőírás szerint a mesterjelöltnek keresztboltozatot és keresztosztós ablakot vagy egy fiálés támpillért kellett kifaragnia. A kolozsvári mestervizsga pilaszterekkel keretezett ajtókeretet (janua capitulata) vagy keresztboltozatot írt elő vizsgafeladatul. A keresztboltozat mindkét céhszabályzatban gótikus, bordás keresztboltozatot jelent, ami jól mutatja azt a helyzetet, hogy a reneszánsz ornamentumfaragás mellett tovább éltek a késő gótikus szerkezetépítő hagyományok.

Az erdélyi késő reneszánsz építészetet meghatározó tényezők lényegesen eltértek a Királyi Magyarországéitól: az erdélyi fejedelem székhelye, Gyulafehérvár (Alba Iulia) az országon belül feküdt, s így szerepe a művészetek, az építészet terén is irányadó volt. 1542-ben Statileo János püspök halálával betöltetlenné vált a gyulafehérvári püspöki szék. Az erdélyi országgyűlés a palotát a reformációval bekövetkező általános szekularizáció keretében Izabellának adta át, aki így nem a Szapolyai-birtokközpont Lippára (Lipova), hanem a sokkal védettebb, az erdélyi medencében fekvő Gyulafehérvárra tette át székhelyét.

Erdélyben döntő szerepet játszottak a kőfaragóműhelyek, amelyek közt a legjelentősebb a kolozsvári céh volt. A vezető építészeket a fejedelem hívta Erdélybe, s őket foglalkoztatta a többi építtető, sőt esetleg a Királyi Magyarország megrendelői is. S bár általában Erdély közvetlenül tartotta Itáliával a kapcsolatot, mégis voltak esetek, amikor a Habsburg-udvar szolgálatában álló építész dolgozott Erdélyben (pl. Ottavio Baldigara).

Erdély legfontosabb városa korszakunkban is Kolozsvár (Cluj-Napoca) volt. Belvárosát a XV. században kiépült városfal övezte, amely területet a XVI. század elejére be is építettek. Ehhez csatlakoztak a külvárosok a városból kifelé vezető utak mentén. A városfalat húsz torony erősítette meg, amelyeknek döntő része a XVI. század elején már állt. A XVI. század folyamán és a XVII. században a kapukat és tornyokat azután tovább erősítették. A Fő tér közepén álló Szent Mihály-plébániatemplom tornyát, miután leégett, 1586-1587-ben építették újjá. Mellette a középkori Szent Jakab-kápolnát a város unitáriusai háromhajós, négy pillérpár által tagolt csarnoktemplommá bővítették ki. A magyar és német unitárius gyülekezet évente váltogatva használta a két egymás mellett álló templomot. A templom körítőfalában a XVI. század közepétől boltokat alakítottak ki.

A város centruma a nagyjából téglalap alaprajzú Fő tér volt. A Rye-Hoefnagel-féle metszeten (1603, 1617) látszó háromszögű oromzatos lakóházak nyomait a ma álló épületeken még nem sikerült azonosítani. Viszont egy XIX. század közepén született festmény őrzi annak a jellegzetes tetőformának a képét, amelynél az utcavonalra merőleges gerincű nyeregtetőt a térre néző főhomlokzatnál kiugró, alsó részén megnyitott kontyolás egészíti ki, hogy így a kereskedők áruikat közvetlenül a térről emelhessék csigák segítségével a padlásra.


Mint már említettük, a kolozsvári polgárházak mintaadó emlékét a négyzet alaprajzú Fő tér keleti oldalán 1534-1541-ben emelte Wolphard Adorján (a reformáció előtti utolsó katolikus) kolozsvári plébános, erdélyi püspöki vikárius. Az épület 1894-ben sajnos lebontott utcai szárnyát Pákei Lajos rajzaiból ismerjük. Ismert részletei azt mutatják, hogy a kolozsvári műhely folytatta a kora reneszánsz hazai hagyományait.

Mint már említettük, a szamosújvári (Gherla) vár építését még az 1530-as évek végén (Szapolyai) I. János király kezdte el, az általa Budán is foglalkoztatott Domenico da Bologna tervei alapján. Az itáliai hadiépítészet legkorszerűbb elvei szerint kialakított vár trapéz alaprajzú, sarkain óolasz bástyákkal, az első ilyen erősség Magyarországon.


Építését I. János halála (1540) után Martinuzzi (Fráter) György vette át a ma is álló belső palotaépület emelésével, amelynek déli részéhez a földszinten boltozatos kapualj kapcsolódik. Ennek külső, pilaszterek által keretezett kapuját kolozsvári kőfaragó faraghatta (1542), a már említett kolozsvári Püspöky-ház kapuja (1571) korai elődjeként. A Martinuzzi-palota alaprajza érdekes kialakítású a két középső nagyteremmel, és az ezeket közrefogó négy-négy kisebb helyiséggel. A palota északi végében áll a kápolna, amely poligonális záródású ugyan, de kapuja és szentélyének magas, gótikus hagyományokat őrző ún. lombard jellegű ikerablakai reneszánsz stílusúak. Ez az ablaktípus a Bramante és más lombard építészek által használt hasonló formájú nyílásfajtára vezethető vissza, és Magyarország egész területén elterjedt.

Martinuzzi 1546-1551 között egy korábbi középkori domonkos kolostor helyén építtette meg az alvinci (Vinţu de Jos) egytraktusos erődített kastélyt.


Az alsó szintet ugyancsak lombard ikerablakok világították meg. A tervet valószínűleg itáliai építész készíthette, amelyet feltehetően nagyszebeni szász kőfaragók kiviteleztek. 1551 végén itt gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Fráter Györgyöt. A perben nyilatkozók emeletes épületről beszélnek, lakóhelyiségekkel. Ezt védőfal és felvonóhidas kapu vette körbe.

János Zsigmond kiskorúsága idején anyja, Izabella uralkodott, 1541-1551 között, majd 1556-tól haláláig (1559). Szülei Zsigmond lengyel király és a milánói Bona Sforza voltak, így a fejedelmi udvar mintaképét szemében Buda és a krakkói lengyel királyi rezidencia, a Wawel jelentette. Izabella kezdte meg a gyulafehérvári püspöki palota fejedelmi lakhellyé alakítását. Ennek jele, hogy 1545-ben Szeben városától rendelt téglát a munkákhoz. A palota mindig is szoros kapcsolatban állt a székesegyházzal. A források szerint a XVI. század elején már emeletes épület volt. Egy 1714-ben kelt levélben szó van egy díszlépcsőről, amelynek kapuját Bornemissza Pál püspök (1555 előtt) címere és a rá utaló felirat díszítette. A ma belső udvart négy szárnnyal körülvevő érseki palota északi, a román kori székesegyházhoz legközelebb eső szárnyának átalakítását Izabella végeztette el, akinek reprezentatív lakosztálya a mai főbejárattól keletre eső szárny emeletén alakult ki.


János Zsigmond (1556-1571) gyulafehérvári udvara az erdélyi reneszánsz kultúra központjává vált. A fejedelem öt nyelven beszélt, sőt lanton is játszott, ám katonai erényekkel nemigen büszkélkedhetett, ilyen irányú nevelést nem kapott. Fő tanácsadója Bekes Gáspár volt. Udvarában alakult ki az első erdélyi régiséggyűjtemény is, amely római feliratos kövekből, domborművekből és ókori aranykincsekből állt. Egy francia utazó fegyvergyűjteményről és egy pompás sátorról is beszámol. Az épületegyüttes déli szárnyában és a nyugati szárny egy részében János Zsigmond folytatta a palota reneszánsz átépítését. Az átalakítások emlékét az itt lévő - befalazott - lombard típusú félköríves ablakok (a bekarcolásokon 1563-as évszámot találtak) őrzik. Az épület északi szárnyának emeletén a fejedelmi lakosztályokat és a székesegyházat közvetlen összeköttetést biztosító (fedett?) átjáró kötötte össze. Az írott források megemlékeznek a termeket díszítő falképekről, kárpitokról és kazettás, faragott famennyezetekről. János Zsigmond építésze, Castillio Italus gyulafehérvári házát a fejedelem egy 1569-ben kelt adománylevelében említette meg.

Balogh Jolán még névtelen architectus italusként tartotta számon az erdélyi fejedelemség nyugati kapuja és végvára, a középkori püspöki székhely, Várad új, nagyszabású erődítésének tervezőjét is. A vár ekkor fejedelmi tulajdonban volt, ám 1559-től vagy 1562-től Báthori István lett a váradi főkapitány, aki korábban Itáliában, Padovában tanult. Tehát kérdéses, hogy az itáliai építészt János Zsigmond vagy Báthori hívta-e meg. Kovács András egy 1570-ben kelt levél alapján a tervezőt Giulio Cesare Baldigara személyében találta meg. Miután Domokos György hadtörténész a források alapján külön választotta Cesarót (aki valószínűleg 1564-ben Szatmár ostrománál vesztette életét) és Giuliót, nehéz a Giulio Cesare nevet értelmezni, és egyelőre csak feltételesen azonosítható Giulio Baldigarával. Viszont biztosan Giulio Baldigara tervezte az ötszögű szatmári várat is, amely 1569-1573 között épült ki. Az itáliai reneszánszban már sok szabályos várterv született ötszögletű alaprajzzal, tehát a váradi és szatmári várak formájának eredete Itáliában keresendő. A váradi szabályos ötszög alaprajzú, sarkain újolasz bástyákkal megerősített vár építését 1568-ban kezdték el a Királyfia-bástya építésével. 1570-től már a következő, a Csonka-bástya építésébe fogtak. Az építkezést 1571-től János Zsigmond utóda, a váradi főkapitányból fejedelemmé lett Báthori István idején folytatták tovább.

 


1562-ben János Zsigmond hadvezére, Báthori István vetett véres véget a közszékelyek felkelésének. E konfliktus következménye volt János Zsigmond két további építkezése. 1562 után korszerűsíttette Udvarhely (Odorheiu Secuiesc) várának erődítésövezetét, amelyet ekkortól Székelytámadtnak is neveztek. A vár belsejében álló egykori kolostort palotává építették át, homlokzatán reneszánsz ikerablakokkal. 1565-ben a háromszéki Cófalva (Ţufalău) mellett emelték fejedelmi parancsra Székelybánja szabályos négyzet alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal ellátott erősségét. 1599-ben a székelyek rombolták szét a megrendszabályozásukra épített várat. Orbán Balázs már csak a maradványok, a terepalakzatok alapján tudott eredeti kialakítására következtetni.

Besztercén (Bistriţa) egy Petrus Italus de Lugano nevű lombard mester működött, aki Lemberg (Ilyvó, Lvov, Lviv) közvetítésével jutott az északi szász erdélyi központba. Az ő nevéhez fűződik a gótikus, korábban katolikus, majd evangélikus templom reneszánsz stílusú modernizálása (1559-1563). A templom korábbi boltozatait lebontották, és csarnokszerkezetet hoztak létre, a pillérek reneszánsz kapiteleket kaptak, s az épületet új csillagboltozattal látták el. A gótizáló ablakoknál kímás osztósudarak jelennek meg. Ekkor készültek új, reneszánsz keretezésű kapui intarziás ajtószárnyaikkal, a templom karzatának két, diadalív mellett elhelyezett oldalsó lépcsőfeljárója és a karzat három oldalon körbefutó balusztrádos mellvédkorlátja. A nyugati homlokzatot ívelt reneszánsz attikával zárták le, az átalakított torony pedig konzolokra támaszkodó, báboskorlátos, körbefutó erkélyt kapott.

Ugyancsak a luganói mester műve egy besztercei lakóház, az ún. Ötvös-ház (Beutlergasse, Dornei u. 5.) belül félkörívesen, kívül kompozit pilaszterekre támaszkodó, hármas osztású egyenes párkánnyal lezárt kapujával és függőlegesen három részre osztott, volutapárral alátámasztott szemöldökpárkányú kőkeresztes ablakaival.


Belsejében a földszint egyik oldalát az utcai szárnyat átszelő dongaboltozatos kapualj foglalja el, melynek középtáján oldalt nyílik a kétkarú, az emeleti helyiségekbe vezető lépcsőház.

De tért hódított a reneszánsz - a helyi céhek tevékenysége révén - a szász (Nagy)Szebenben (Sibiu), Brassóban (Braşov) és Segesváron (Sighişoara) is. Szebenben az addigi virágzó gótikus várost is az új divat követelményei szerint alakították át. Az itt dolgozó itáliai kőfaragók olaszos stílusa mellett természetesen megfigyelhető a német igazodás is. Ebben nagy szerepe volt a nürnbergi eredetű, Buda közvetítésével a Szászföldre származó Haller kereskedőcsaládnak. A Nagy téren (Grosser Ring) áll az akkori többi polgári építtető számára is mintát adó Haller-ház. A gótikus épületet Haller Péter főbíró 1537-től alakította át reneszánsz stílusban.


Az utcai főhomlokzat középtengelyében kompozit féloszlopokkal keretezett, architrávval és timpanonnal lezárt kapu nyílik, az ívháromszögekben a Hallerek szász grófi jelvényeivel, a zárókőben az építtető címerével, a timpanon orommezőjében egy sisakos vitéz profilból készült, faragott portréjával. Az ablakokat beforduló tagozatos szalagkeret szegélyezi, és egyenes szemöldökpárkány zárja le. A földszint többi homlokzatrészét erőteljesen kivetkőztették eredeti formájából. Az utcai szárny, a kapualj beboltozásával, ekkor alakult kéttraktusossá. Az udvart egyik oldaláról szegélyező oldalszárny korábban épült gótikus lakótoronyban ér véget. Hasonló, közel egykorú kapuzat nyílik az egykori Reussner-házon is. A kaput itt is féloszlopok keretezik, de csupán egyenes, háromrészes zárópárkány támaszkodik rájuk.

Az 1550-1580 közti években az Erdélyben legnagyobb befolyással bíró kolozsvári kőfaragóműhely alkotásain kétfajta tendenciát figyelhetünk meg. Az emlékek egyik csoportján az építészeti tagozatok, díszítések gazdagabbá formálódnak, provinciális bájjal ruházódnak fel (ennek jellegzetes példája a kolozsvári Basta-ház 1553-as évszámot viselő ajtókerete). Emellett egy ettől karakteresen eltérő fejlődési irányt is érzékelhetünk. Itt a struktív elemek hangsúlyosabbá válnak, ami mintegy megelőlegezi a következő késő reneszánsz periódust, a Báthori-korszak szigorúbb, szikárabb formavilágát (pl. Kolozsvár, Püspöky-ház, 1571). Mindkét irányzat alkalmazta a baluszterorsó és kandeláber formákat, amelyeket ajtókeretek esetében a pilaszterek helyett is használtak.



A Báthori-korszak (1571–1602), a késő reneszánsz első virágkora

A Báthori-korszak nemcsak Erdély történelmében, de művészetében is új fejezetet nyitott. Az itáliai késő reneszánsz népszerű építészeti traktátusokban testet öltő elméleti és gyakorlati eredményei Báthori István fejedelemsége (1571-1586) idején nyertek teret Erdélyben. Báthori Padovában szerzett humanista műveltséget, majd váradi főkapitányból lett fejedelem, sőt ezután lengyel királynak is meghívták. Így az európai nagypolitika meghatározó alakjává lépett elő. Báthori nemcsak államférfiként, de mecénásként is a legjelentősebbek közé tartozott. Építő tevékenységéből kiemelkedett a hadi- és az egyházi építészet. Fejedelmi székhelyén, Gyulafehérvárott hidat építtetett a Maroson, továbbépítette fejedelmi palotáját, a várba facsöves vízvezetéket vezettetett, ezenkívül építkezett a szamosújvári és görgényi várban is.

A legjelentősebb hadiépítkezés azonban a váradi vár ötszögű erődítésrendszerének 1568-ban éppen csak elkezdődő, és 1598-ig tartó kivitelezésének folytatása volt. A tervező építész 1573-as távozását követően egy névtelen architectus italus irányította a munkákat. Építésére szerte Erdélyből, de még a Tiszántúlról is hoztak építőanyagot. A városi céheknek mesterekkel, a jobbágyoknak munkával kellett részt venniük a nagyszabású munkákban. Báthori még lengyel királyként is figyelemmel kísérte, támogatta a munkákat. A vezető építész nélkül maradt építkezésre 1581-1583 között Lengyelországból több ízben Domenico Ridolfini (†1585) camerinói építészt küldte ki, akinek az is feladata volt, hogy Báthori számára elkészítse a vár famodelljét. 1584-ben Rudolf hadiépítésze, Ottavio Baldigara vizsgálta felül az erődítési munkákat. Végül 1584-ben Simone Genga urbinói építész állt Báthori szolgálatába, aki korábban Cosimo, majd Francesco de'Medici toszkán nagyherceg alkalmazásában állt, ezután Stájerországban Károly főhercegnek dolgozott. Genga 1584-1596 közt működött Váradon és másutt Erdélyben, sőt Lengyelországban is. A XVI. század végére a szikár, szűkszavú manierista formaképzés, a dór pilaszter és fríz vált uralkodóvá az erdélyi építészetben. Ebben az itáliai manierista traktátusok, mintalapok mellett valószínűleg fontos szerepe volt Gengának is.

Báthori István egyházi építkezései szinte kizárólag az ellenreformáció élharcosainak, a jezsuita rendnek a letelepítését célozták. Ez a korabeli protestáns Erdélyben korántsem volt veszélytelen, ezért nem csoda, hogy Báthori halála után ezeket az épületeket módszeresen lerombolták. A kolozsvári jezsuita kollégiumot Báthori 1579-ben alapította meg. 1581-ben nekik adományozta a Farkas utcai egykori minorita kolostort. Terveit talán a váradival azonos architectus italus készítette 1580-ban, s 1584-re fejeződött be felépítése, amelyben egy Giovanni Pietro nevű itáliai építőmesternek kiemelt szerepe volt. Az építkezésre felügyelő jezsuita páter, Jacobus Wujek hozzá nem értéséből sok probléma származott. A források világosan külön választják a kolostort és az iskolát, az utóbbi lehetett az új épületrész. Az utóbbi négyszög alaprajzú volt, porticusos udvarral. Szemben, a Farkas utca másik oldalára a jezsuiták kolozsvári szemináriumának terveit a firenzei Massimo Milanesi jezsuita fráter készítette 1584-ben.

Az alaprajzok alapján U alaprajzú, egyemeletes épület volt, az udvart folyosók övezték, melyek a földszinten pillérek közti szabad árkádnyílásokkal, az emeleten ablakokkal nyíltak az udvarra. A jezsuita épületeket 1603-ban lerombolták.

A gyulafehérvári kollégium (és rezidencia) épületegyüttesét ugyancsak Milanesi tervezte 1586-ban. Az többárkádos udvart is magában foglaló épületegyüttes a gótikus domonkos templom mellé épült 1586-1589 között, és nyilván a kolostor középkori épületét is integrálta.


Az épületeket 1900 körül az új líceum építésekor lebontották. Báthori István emeltette 1584-1585-ben a fogarasi (Făgăraş) katolikus templomot is.

Itt, Fogarason épült ki az egyik legfontosabb, ma is jó állapotú erdélyi késő reneszánsz vár.


Még Békés Gáspár kezdett hozzá, 1575 előtt az építkezéshez. Ezután Báthori István és Boldizsár (†1594) birtoklása idején (1573-1586, illetve 1587-től 1594-ig) folytatódtak a munkálatok. Ennek során a középkori eredetű négytornyos várat trapéz alaprajzú, sokszögű sarokbástyákkal megerősített, belső udvaros épületté alakították, a külső szabálytalan négyszög formájú, bástyás erődítésrendszerrel párhuzamosan.


A belső palota északi szárnyának udvari homlokzatán a lombard jellegű ablakok egyikét Báthori-címer díszíti, a déli szárny kétemeletes árkádsorában az I. emeleti loggia fiókos dongaboltozatának zárókövén szintén a Báthoriak címerét faragták ki. A felső loggiát és a Báthori-palota termeit eredetileg viszont kazettás famennyezet fedte le. Az árkádos homlokzat tömör földszintjét összetett pilaszterek tagolják, az első emeleten a nagyobb, a másodikon a kisebb félköríves árkádnyílásokat jellegzetes manierista rusztikázás szegélyezi és alul középkorias pillérkötegek, felül féloszlopok választják el egymástól. Az árkádokat az erőteljes könyöklőpárkányok tagolják horizontálisan, amit a végigfutó finomabb kialakítású vállpárkányok egészítenek ki. Ez a jellegzetesen erdélyi árkádos architektúra hasonló formában már jelentkezett a vajdahunyadi (Hunedoara) vár Mátyás-loggiáján (XV. század utolsó harmada), és később visszatért a bethlenszentmiklósi (Sânmiclăuş) kastély kerti homlokzatánál is.

Az erdélyi szabálytalan, kötetlen elrendezésű kastélyok jeles emléke a keresdi (Criş) Bethlen-kastély. A szabálytalan négyszög alaprajzú külső falrendszert három sarkán óolaszbástyák, a negyediken nyolcszögű torony erősíti.


Építéstörténete máig nem tisztázott. A korábban itt álló épületet Bethlen György és felesége, Nagykárolyi Klára 1559-től alakíttatta át lakópalotává. Az egyemeletes, egytraktusos szárny homlokzati falait az alvinci kastélyéhoz hasonló lombard ikerablakok törik át. A század végén fiúk, Bethlen Mihály folytatta a munkálatokat. Ekkor készült az öregtorony alsó része: a faragott, intarziás ajtók (1598) s a torony ablakai (az egyiken szintén 1598-as dátummal). Későbbre, a XVII. század második felére datálható az öregtorony legfelső része, őrt álló vitézeket ábrázoló stukkódomborműveivel, valamint a sárospatakival rokon festői oszlopos tornác és lépcső.


A lakópalota stukkódíszes boltozatai, a védőövhöz simuló déli lakószárny a kápolnával és a külső falrendszer bástyái Bethlen Elek (†1690) idejében épültek.

A Báthori-korszak legkvalitásosabb polgárháza a kolozsvári Főtéren a Wolphard-Kakas-ház. Wolphard Adorján már említett, 1534-1544 között épült lakóházát rokona (unokaöccse?), Wolphard István főbíró építtette tovább 1576-1584 között. A kapualj meghosszabbításával kibővítette az utcai szárnyat mind a földszinten, mind az emeleten, és elkezdte az udvari szárny kiépítését.


Ekkor keletkezett részletei (kandallók, ajtókeretek) a manierista dórizáló stílustendencia jeles alkotásai. 1590-től az új tulajdonos Kakas István lett, aki Wolphard özvegyét, Barát Zsófiát vette el. A Bécsben, Padovában és Bolognában tanult katolikus fejedelmi titkár (protonótárius) fejezte be az építkezést a földszintes udvari szárnyon. Az udvar utcai szárnyhoz kapcsolódó földszinti első helyisége és udvari homlokzatának dórizáló, kis plaszticitású három ablaka Wolphard Istvánhoz kapcsolható, az udvar többi nyíláskerete pedig már Kakas István idejéhez. Ezek kanonikusabbak, Serliót és más itáliai építészek késő reneszánsz traktátusait, mintakönyveit követik plasztikusabb, gyámos képszékes ablakaikkal és tört timpanonos szemöldökpárkányú ajtóikkal. Az udvari második terem késő reneszánsz enteriőrje máig megmaradt. Kovács András szerint ennek zodiákus jegyekkel díszített gyámköveit (peduccióit) Wolphard István, az asztrológia iránt élénken érdeklődő egykori wittenbergi diák készíttette, valószínűleg Johannes Honterus 1532-ből származó csillagtérképei nyomán. Halála után Kakas a terem fiókos dongaboltozatát leegyszerűsítette (így a feleslegessé vált gyámkövek az emeletre kerültek), a boltozat középső zárókövén pedig saját címerét faragtatta ki.

A Báthoriak korszaka többféle hatással volt a fejedelemség életére. István nyugodtabb kormányzását unokaöccsének, Zsigmondnak a tizenöt éves háború idejére eső zűrzavaros fejedelemsége követte, aki többször lemondott, majd mégis visszatért Erdély élére (1571-1602). A művészetekben ezek az évtizedek a manierizmus dominanciáját, a késő reneszánsz első virágkorát hozták meg Erdélyben. Az itáliai építészek és építészetelmélet nagy befolyása mellett azonban észre kell vennünk a közeli Lengyelország hatását is, amely elsősorban Izabella és János Zsigmond, majd Báthori István családi kapcsolatai révén érvényesült, és leginkább a halotti reprezentációban, a lengyel területekről átvett síremléktípusokon figyelhető meg. Báthori Zsigmondot a Habsburgok ellen sikeresen fellépő, s a Királyi Magyarország egy részét is elfoglaló Bocskai István követte a fejedelmi székben (1604-1606), akit 1605-ben Szerencsen Magyarország fejedelmévé is megválasztottak. Katonai téren elért sikereit kamatoztatva Bocskai 1606-ban előnyös békét kötött I. Rudolffal (bécsi béke), majd Kassán rövidesen meghalt. Ezután először Rákóczi Zsigmondot (1607-1608), majd lemondása után a Habsburgok által támogatott Báthori Gábort (1608-1613) választották meg erdélyi fejedelemmé.



A késő reneszánsz második virágkora: a Bethlen-korszak (1613–1630)

A XVII. század elején Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629) kísérelte meg újra Magyarország és Erdély egyesítését és a nemzeti királyság megteremtését a harmincéves háború (1618-1648) Habsburg-ellenes erőiben szövetségest keresve. Hadi sikerei ellenére a cseh rendi felkelés leverése (1620) utáni megváltozott külpolitikai viszonyok közepette kénytelen volt II. Ferdinánddal (1619-1637) kiegyezni (nikolsburgi béke, 1621). Második felesége, a Bethlen halála után fejedelemmé is megválasztott Brandenburgi Katalin (1629-1630) azonban nem tudta hatalmát megtartani, s hamarosan I. Rákóczi György követte erdélyi fejedelemként (1630-1648). Az Oszmán és a Habsburg Birodalom meggyengült helyzetében Erdély kilátásai javultak, s ezt ő a gazdaság megerősítésére használta fel. Sokkal kevesebbet hadakozott, mint Bethlen, III. Ferdinánddal (1637-1657) a linzi békében egyezett meg (1645). Nagyobbik fiának, Györgynek Báthori Zsófiával, az ifjabbik Zsigmondnak Pfalzi Henriettával kötött házassága távlatos külpolitikai céljait, Lengyelországgal és az európai protestáns hatalmakkal való kapcsolatok szorosabbra fűzését szolgálta.

Az erdélyi késő reneszánsz művészet második virágkora már a XVII. század első felére, Bethlen és I. Rákóczi György fejedelemségének idejére esik. Ez az időszak a gazdasági fejlődés és jólét periódusát jelentette a fejedelemségben. Miközben a fejedelmi építészek egy része még mindig Itáliából érkezett, Rákóczi fejedelemsége idején Haller Gábor és Sárdi Imre deák a hazai mestereket reprezentálja, sőt német mesterekkel is találkozunk. Bethlen erdélyieket küldött külföldre építészetet tanulni (például Pálóczi Horváth Jánost Padovába).

Bethlen tudatos mecénás volt. Valószínű, hogy az 1596-os prágai útján látottak is hatottak rá. Székhelyét, Gyulafehérvárt pompás várossá kívánta fejleszteni, kötelezte Erdély főurait, városait, megyéit, hogy házakat emeljenek, az építtető polgárok ingyen jutottak telekhez. Az 1600 körüli zűrzavarok és 1603-as ostrom után a fejedelmi palota romokban állt, először helyre kellett állítani. Bethlen csak 1618-1619 táján gondolhatott a továbbépítésre, fejedelemségének végére az épület egy mintegy 42 × 200 méteres alapterületet foglalt már el. A téglalap befoglaló formájú épületegyüttes három belső udvar köré szerveződött, a nyugati konyhaudvar, a középső és a keleti, ún. istállóudvar körül. A reprezentatív helyiségek a székesegyház felőli északi szárnyban kaptak helyet: a fejedelmi hálóházak, a török csempékkel borított oldalfalú audienciás terem (trónterem vagy bokályos ház), a tanácsterem és a két ebédlőterem. A nyugatabbi keresztszárny földszintjén volt a konyha, az emeletén pedig az ebédlőpalota. Az északi szárny és e keresztszárny találkozási pontja fontos szerepet töltött be a palota közlekedési rendszerében, hiszen ide futott be a székesegyház felőli átjáró és a csuklópont belső udvari oldalához vezetett föl valószínűleg egy külső díszlépcső is. A keleti palotarész északi szárnyába Kovács András - Szalárdi János leírása alapján - a Diéta- és a Táblaházat helyezi, amelyekhez ugyancsak díszes külső és belső lépcsők vezettek. Bethlen a nyugati négyszög alaprajzú épület északi szárnyát és a nyugati traktus északi részét alakíttatta át, ekkor készült rusztikás kapuzata (1626) és szerte Erdélyben ható, típusalkotó timpanonos szemöldökkel lezárt ablakai.


A palotát lapos tető és itáliai jellegű pártázat díszítette, amelyet a sok csapadék és hó miatti beázások következtében utóda, I. Rákóczi György lebontatott. A pártázat alkalmazásának virágkora Erdélyben Bethlen idejére esett. A palota elpusztult belsejének emlékét az 1629-es leltár őrizte meg. A leírásból megtudjuk, hogy az ebédlőházat Caesar életét ábrázoló faliszőnyegek díszítették, Brandenburgi Katalin hálóházát pedig Trója történetét bemutató sorozat. Egy másik forrás szerint a fejedelmi hálóház falain a Genezist bemutató falképsorozat volt látható, amelyhez Opitz Márton írt epigrammákat.

Bethlen főépítésze a Como-vidéki, lombard (vernai) Giacomo Resti volt, aki 1615-től dolgozott Bethlen szolgálatában, s csak 1634 után, jóval a fejedelem halála után hagyta el Erdélyt. Resti stílusát Peruzzi, Serlio és Vignola épületei és elméleti traktátusai határozták meg. Ő lehetett a gyulafehérvári palota átépítésének architectusa is.

Bethlen építkezéseinek másik fő helyszíne Várad (Oradea) volt, ahol Bethlen idején, 1618-ra befejezték a hatalmas pentagonális erősség utolsó, őróla elnevezett bástyáját. Déli fülén 1627-ben helyezték el a Bethlent dicsőítő feliratos, veretdíszes keretezésű kőtáblát, csúcsán címerével. A bástyák belső földfeltöltése, vizesárkaik kiásása, valamint a contrascarpák, ellenlejtők kialakítása a Rákócziak alatt is folytatódott.

Bethlen legmonumentálisabb építménye az ugyancsak Resti által tervezett váradi, szabályos ötszög alaprajzú belső palota volt, amely koncentrikusan helyezkedett el a már nagyjából elkészült külső bástyás erődítéssel.

Helyének szabaddá tételére 1618-1619-ben le kellett bontani a középkori székesegyházat és a püspöki palotát. Resti Peruzzi és Serlio ötszögletű, szabályos erődterveit valósította meg, váradi alkotása hasonlóan jelentős, mint Itáliában a caprarolai Villa Farnese, amelyet Vignola épített 1559-1664 között. Az öt egytraktusos szárnyból Bethlen alatt csak három épült meg, ezeket pártázat koronázta. Sajnos a XVIII-XIX. században a palotát kaszárnyává alakították, ezért nagyon kevés eredeti részlete maradt fenn. A homlokzatok kialakítására csak a csekély nyomokból lehet - falkutatás hiányában - következtetni. Eszerint a szárnyak egyemeletesek lehettek, a két szintet övpárkány választotta el, az ablakokat valószínűleg háromszögű timpanon koronázta. Storno Ferenc rajza őrizte meg a gyulafehérvári nyugati kapuhoz hasonló, így szintén 1626 körülre datálható kapu emlékét. A palota nyugati szárnyának földszintjén fennmaradt egy ekkor készült, állatfigurás stukkókkal díszített terem, amely valószínűleg a földi paradicsomot kívánta szemlélői elé állítani. Készítői a felvidéki Conradus Funk és Halász Mátyás stukkátorok voltak. I. Rákóczi György itt is eltávolíttatta a pártázatot, és zsindellyel fedett magastetőt készíttetett. A kápolna esetében szóba jött a centrális kialakítás lehetősége (ami a központos reneszánsz eszme újabb diadala lett volna), ám végül az ötletet elvetették, s a kápolna a déli szárny emeletére került.

Kovács András feltételezése szerint az 1600-as évek elején Giacomo Restinek és észak-itáliai építésztársainak döntő szerepe lehetett a négy sarokbástyás, szabályos várkastélytípus elterjedésében a Királyi Magyarországon. (Tavarnok [Tovarníky], Gács [Halič], Homonna [Humenné], Garamszentkereszt [Žiar nad Hronom] és Sopronkeresztúr [Deutschkreuz] kastélyai.) Resti valószínűleg 1615-ben állhatott Bethlen szolgálatába. Első munkája a már ismertetett alvinci Martinuzzi-kastély bővítése volt, ahol a meglévő épületet is magában foglaló, ellipszisbe írható szabályos hatszögletű, sarkain óolaszbástyás kastélyt tervezett.


A hatból csak négy szárny épült meg, ma már csak legrégibb traktusa áll, a többi épületrész elpusztult. Kapuépületébe másodlagosan befalazva maradt fenn egy Bethlenre utaló, 1617-ből származó építési felirat. Ugyancsak Resti műve lehet a szabályos alaprajzú, sarokbástyás dévai Magna Curia, amelyen újra jelentkeznek a timpanonos szemöldökpárkányú ablakok.

Resti Bethlen fejedelmi udvari emberei számára is dolgozott, így valószínűleg ő alakította ki Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárja számára 1617-1621 között a radnóti (Iernut) kastélyt. Kérdés, hogy az épület mennyit használt fel a Bogáti család, majd Kendi Ferenc korábbi castellumából. Péchi bukása után Bethlen fejedelmi tulajdonba vette a kastélyt, és 1626-1629 között befejeztette az építkezést.


A négy sarokbástyás, szabályos kastély ezután Kornis Zsigmond, majd II. Rákóczi György birtokába került, aki feleségének, Báthori Zsófiának adta az uradalmat. Ez az épülettípus a kor más mecénásainál is követésre talált: 1613 után készült Mikó Ferenc csíkszeredai (Miercurea-Ciuc) kastélya, az ún. Mikó-vár, és Lázár Istvánnak, a fejedelem unokatestvérének gyergyószárhegyi (Lăzarea) udvarházát körülvevő erődítésövezete (1631) is hasonló elvek szerint épült, bár nem volt teljesen szabályos.


Mint B. Nagy Margit bebizonyította, Bethlen és környezete építkezéseire általánosan jellemző volt a pártázatos lezárás, annak is lengyeles, vakárkádsoros, felette lyukas-csipkés merlaturával díszített változata. A Bethlen-kori pártázatokat a már említett vízelvezetési problémák miatt I. Rákóczi György idején mind eltávolították, csak a gyergyószárhegyi kastély pártázata maradt fenn, valamint több helyen az eredeti dekoratív festés (a kapualjban ez 1532-es évszámot tüntet fel).

Ugyancsak szabályos négy sarokbástyás elrendezésű, a Bethlen-korszak eredeti formájában ránk maradt legmonumentálisabb emléke, az aranyosmeggyesi (Medieşu Aurit) Lónyay-kastély, amely - miután a II. bécsi döntést követően a Műemlékek Országos Bizottsága helyreállíttatta - a második világháborúban a harcok során súlyosan megsérült.


Lónyay Zsigmond építtette 1615-1630 között. A négy saroktorony mellett a kapu felett magasabb tornyot emeltek (akárcsak Nagybiccsén), ez utóbbi vakárkádsora egykori pártázatára utal. A kastély részletképzésére és homlokzataira a tektonikus szikárság jellemző, itt is jelentkezik a timpanonos ablakforma, sőt timpanonos, címeres oromzat zárja le a féloszlopokkal keretezett kapuzatot is. Az udvart az első emeleten részben a földszinti homlokzati falakra, részben pillérekre támaszkodó, festői faoszlopos tornác vette körül, amelyre falépcső vezetett fel a kaputól. Az első emelet egykori kapukereteit is a kolozsvári kőfaragóműhely készítette. A kastélyt négy sarokbástyás külső falrendszer (erődöv) vette körül.

Erdély és a Királyi Magyarország keleti része közt a XVII. században még szorosabb művészeti kölcsönhatások alakultak ki. Ennek oka az, hogy Bethlen Gábor a nikolsburgi békében (1621) hét kelet-felvidéki megyét is megszerzett, és ez Rákóczi György fejedelemsége jó részében is megőrződött. A Bethlen szolgálatában álló eperjesi kőművesmester, Lindner Márton nevéhez fűződik a gyulafehérvári és eperjesi párjaihoz hasonló kassai Orbán-torony (1628-1629), a Szent Erzsébet-templom északi oldalánál.

Egy évvel halála előtt, 1628-ban fogadta szolgálatába Bethlen a sienai Giovanni Landit, aki a szamosújvári vár építésén dolgozott, majd a fejedelem özvegye, Brandenburgi Katalin megbízásából a fogarasi templomon, Gyulafehérvárott és Munkácson építkezett. I. Rákóczi György megválasztásakor (1630) Landinak úrnőjével együtt távoznia kellett Erdélyből, s 1632-től a Habsburgok alkalmazták: ő lett a felső-magyarországi kamarai építész.



Ajánlott irodalom A késő reneszánsz, 1541–1630 című fejezethez

 Kutatástörténet

 

Klaniczay Tibor: A magyar reneszánszkutatás. In: uő: Pallas magyar ivadékai. Bp., 1985. 246-264.

Mitchell, Shayne: 'Altera Italia': Recent Research on Humanism in Renaissance Hungary. Bulletin of the Society for Renaissance Studies XIV, N. 2, 1-6.

Farbaky, Péter: Renaissance Art and Architecture in Hungary. Bulletin of the Society for Renaissance Studies XIV, N. 2, 7-14.

Végh János: A magyar reneszánsz építészet kutatásának jelenlegi helyzete. AH XXII. (1994). 35-44.

 

Történelmi, művelődéstörténeti összefoglalások

 

Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Bp., 1986.

Idővel paloták. Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk.: G. Etényi Nóra és Horn Ildikó. Bp., 2005.

Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A győri kapitányság története 1526-1598. Győr 1999.

R. Várkonyi Ágnes: A Királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1999.

Szabó Péter: Az erdélyi fejedelemség. (Tudomány-Egyetem könyvsorozat) Bp., 1997.

 

Általános művészettörténeti publikációk

 

Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. IX. Késő reneszánsz. In: A magyarországi művészet története. Főszerk.: Fülep Lajos. 5. kiadás. Bp., 1970. 216-251.

Białostocki, Jan: The Art of the Renaissance in Eastern Europe. Hungary, Bohemia, Poland. Oxford, 1976.

DaCosta Kaufmann, Thomas: Court, Cloister & City. The Art and Culture of Central Europe 1450-1800. London, 1995. [német kiadás: Höfe, Klöster und Städte. Kunst und Kultur in Mitteleuropa. Köln, 1998.]

Feuerné Tóth Rózsa: Későreneszánsz. In: A művészet története Magyarországon. Szerk.: Aradi Nóra. Bp., 1983. 182-207, 215-240.

Galavics Géza: A magyar királyi udvar és a késő reneszánsz képzőművészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 228-248.

Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török háborúk és képzőművészet. Bp., 1986.

Galavics Géza: Későreneszánsz és korabarokk. In: Művészettörténet - tudománytörténet. Főszerk.: Tímár Árpád. Bp., 1973. 41-90.

Mikó Árpád: Reneszánsz művészet a széthullott országban. In: Galavics Géza - Marosi Ernő - Mikó Árpád - Wehli Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Bp., 2001. 284-316.

Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Bp., 1973.

Történelem - kép. Kiállítási katalógus. Szerk.: Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Bp., 2000. vonatkozó részei.

Wagner-Rieger, Renate: Die Renaissancearchitektur in Oesterreich, Boehmen und Ungarn in ihrem Verhaeltnis zu Italien bis zur mitte des 16. Jahrhunderts. In: Arslan, Edoardo (ed.): Arte e artisti dei Laghi Lombardi. Como, 1961. I. köt. 457-481.

 

Építészet

 

Balogh Jolán: A magyarországi négysarokbástyás várkastélyok. III. (1954). 247-252.

Balogh Jolán: Olasz tervrajzok és hazai későrenaissance épületeink. In: Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerk.: Galavics Géza. Bp., 1975. 55-135.

Détshy Mihály: Joannes Landi fundator. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára - Tanulmányok. Szerk.: Bardoly István és László Csaba. Bp., 1998. 227-234.

Farbaky, Péter: Architecture during the Tripartition of Hungary I: 1540-1630. In: The architecture of Architecture of Historic Hungary. Ed. by D. Wiebenson and J. Sisa, Cambridge, Massachusetts - London 1998, 67-87.

Farbaky Péter: Késő reneszánsz. In: Magyarország építészetének története. Szerk.: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp, 1998. 88-107, 109-121.

Feld István: 16. századi kastélyok Északkelet-Magyarországon. Sárospatak, 2000.

Feld István: Magyar építészet. Késő reneszánsz és kora barokk. Bp., 2002.

Feuerné Tóth Rózsa: Reneszánsz építészet Magyarországon. Bp., 1977.

Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. AH XII. (1984). 183-232.

Koppány Tibor: Gótizáló tendenciák a magyarországi későreneszánsz építészetben. In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szeged, 1990. 451-461.

Koppány Tibor: Építési gyakorlat a 17. századi Magyarországon a tervezéstől a megvalósulásig. ÉÉT XIX. (1987-88). 449-488.

Kresák, Fedor: Úvahy o renesancii na Slovensku, najmä o architektúre. Ars 1988. 1. 21-50.

Kuhn, Ivan: Renesanèná architektúra na Slovensku. Ars 1982. 2. 16-72.

Šimoniová, Laura: Meštiansky renesančný dom na Slovensku. Vlastivedný časopis XXIX. (1980). 63-69.

H. Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok. Bp., 1970.

Zádor Anna: Palladio és a magyarországi renaissance néhány kérdése. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények XI. (1967). 213-241.

 

Várépítészet

 

Pataki Vidor: A XVI. századi várépítés Magyarországon. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve I., Bp., 1931. 98-132.

Gerő László: Magyarországi várépítészet. Bp., 1955.

Gerő László (főszerk.): Várépítészetünk. Bp., 1975.

Koppány Tibor: A castellumtól a kastélyig. Mv XXIII. (1974). 285-299.

Koppány Tibor: Castellumok a késő-középkori Magyarországon. In: Juan Cabello (szerk.): Várak a későközépkorban. Castrum Bene 2. 1990. 77-93.

 

Régiók, egyes emlékek

 

Balogh Jolán: Varadinum. Várad vára. I-II. köt. Bp., 1982.

Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragóműhelyek. XVI. század. Bp., 1985.

Balogh Jolán: Velencei hatások Erdély művészetében. AH XIV. (1986). 81-96.

Baranyai Béláné: Bethlen Gábor gyulafehérvári palotájának összeírása 1629. augusztus 16-án. In: Dávid Katalin - Németh Lajos (szerk.): Művészettörténeti tanulmányok. Bp., 1961. 229-258.

B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest, 1970.

B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. Bukarest, 1973.

Détshy Mihály: Munkások és mesterek az egri vár építkezésein 1493-1596 között. I-II. közl. Egri Múzeum Évkönyve I. (1963). 173-203; II. (1964). 151-180.

Détshy Mihály: „Perényi-loggia" avagy „Lórántffy-loggia"? ÉÉT IV. (1972). 51-93.

Détshy Mihály: Sárospatak vára és urai 1526-1616. Sárospatak, 1989;

Détshy Mihály: Sárospatak vára a Rákócziak alatt 1616-1710. Sárospatak, 1996.

Domokos György: Adatok a komáromi vár 16. századi építéstörténetéhez. Limes 10. (1997/4). 67-92.

Huba, Peter: Oravský hrad. Martin, 1986.

Izsépy Edit: Székelyhíd építéstörténete a XVII. században. XXX.(1981). 266-270.

Kecskés László: Komárom, az erődök városa. Bp., 1984.

Kemény Lajos: Az érsekprímások alkotásai Pozsonyban. Pozsony, 1941.

Kovács András - Ţoca, Mircea: Adalékok a váradi fejedelmi palota építéstörténetéhez. In: Csetri Elek - Jakó Zsigmond - Tonk Sándor (szerk.): Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 107-115.

Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 77-98, 277-280.

Kovács András: Csillagképek és épületplasztika. Adalékok a kolozsvári reneszánsz épületplasztika történetéhez. AH XIX. (1991). 157-164.

Kovács András: Az alvinci kastély. Korunk XXX. (1971). 1169-1173

Kovács András: Beszterce. Evangélikus templom. Sepsiszentgyörgy, 1993.

Kovács András: A radnóti kastély. Kolozsvár, 1994.

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. Bp.-Kolozsvár, 2003. (Recenziója Farbaky Péter: A Tündérkert cserepei. BUKSZ 2005. nyár, 141-145.)

Maggiorotti, Leone Andrea - Banfi, Florio: Győr vára. Hadtörténelmi Közlemények XXIV. (1933). 1-45.

Méri István: A kanizsai várásatás. Budapest, 1988.

Székely Zoltán: A győri vár XVI. századi reneszánsz kapui. Arrabona XLI. (2003) 83-118.

Tóth Ferenc: A gyulafehérvári fejedelmi-püspöki palota és előkerült reneszánsz részletei. Mv XXXIII. (1989). 85-92.

Tóth Melinda: A sárvári vár építéstörténete. Savaria IV. (1966-70). 193-280.

Tóth Miklós: Szilágysomlyó. Kolozsvár, 1994.

Veress D. Csaba: A győri vár. Bp., 1993.

 

Mecénások

 

Lengyel Tünde: Thurzó György nádor biccsei udvara. In: Idővel paloták. Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk.: G. Etényi Nóra és Horn Ildikó. Bp., 2005. 127-143.

Rózsa György: Gabriel Bethlen und die Kunst. AHA XXXV. (1990-92). 53-62.

Koppány Tibor: Nádasdy Tamás udvara és az építészet. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 217-227.

Kovács József László: Esterházy Miklós udvara és a nyugat-magyarországi reneszánsz. In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Bp., 1987. 176-189.

Mikó Árpád: Báthory István király és a reneszánsz művészet Erdélyben. XXXVII. (1988). 109-135.

Építészek

 

Détshy Mihály: I. Rákóczi György fundálói. ÉÉT III. (1972). 348-378.

Détshy Mihály: Adalékok Filiberto Lucchese építész munkásságához. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára. A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 1991. Szerk.: Takács Imre, Buzási Enikő, Jávor Anna és Mikó Árpád. Bp., 1991. 167-170.

Domokos György: Ottavio Baldigara. Bp., 2000.

Farbaky, Péter: Pietro Ferrabosco in Ungheria e nell'impero absburgico. Arte Lombarda 2003. 3. 127-134.

Koppány Tibor: Francisco da Pozzo „Architectus regius" és köre. Mv XXVIII. (1984). 1-6.

Maggiorotti, L. A. - Banfi, F.: Pietro Ferabosco. Hadtörténelmi Közlemények XXXIV. (1933). 156-173.

 

Rövidítések

 

AHArs Hungarica AHA Acta Historiae Artium

MÉMűvészettörténeti Értesítő

ÉÉTÉpítés-ÉpítészettudományMv Műemlékvédelem

<< Késő reneszánsz, 1470–1630    Kora barokk (1630–1680/90) >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés