Vallásfilozófia

Szöveg és vallás

Fogalmak: írásbeliség, szent könyv, kánon, ökumenikus zsinat, kánonjog, bibliai kánon, szent szöveg, deuterokanonikus, apokrif, pszeudepigrafa, egzegézis, ad fontes, könyves vallás.

1. Zsidó egzegézis: TaNaKh, pesher, peshat, derash, halakha, midrás, Tóra, Talmud,

2. Keresztény egzegézis: LXX, ÚSZ, ÓSZ, négy szintű írásmagyarázat (betű szerinti, allegórikus, szimbólikus, anagógikus), típus-antitípus, glossza, kommentár, betű és lélek, tévedhetetlenség, sola scriptura, hermeneutika.  

3. Iszlám egzegézis: Korán, hadísz, tafszír, ta'víl, sarh, szunna, fiqh.

Összefüggések: kinyilatkoztatás és írás kapcsolata, az értelmezők és a jelentések összefüggése, a szent iratok mint értelmezés tárgyai, kánon és a kánonon kívüli szövegek viszonya.

Bevezetés

A mediterrán vallások (zsidóság, kereszténység, iszlám), valamint az indiai eredetű vallások közös jellemzője, hogy vallásuk hivatkozási alapja, a vallási tartalom vonatkoztatási pontja az adott vallás szent szövege. Ezek a szövegek (a TaNaKh, a Biblia, a Korán, a Védák) nem emberi eredetűek, hanem isten(ek)től származtatottak. A szövegek kanonizációja a vallási identitás egyik legfontosabb alkotóeleme. A kanonizációs folyamatok (kánonképzés) lényeges pontjai a válogatók (intézmények vagy egyes személyek) és felhatalmazásuk valamint szempontjaik.

A szövegek értelmezése olyan olvasási technikákat vezetett be, melyeket a német protestáns filozófia (Schleiermacher) és a későbbi fenomenológiai hermeneutika (Gadamer) hasznosított, a XX. század végére pedig a „nyelvi fordulat" révén a filozófia egyik leglényegesebb elemei lettek. Nyelv, írás és vallás hármassága életrendeket, rituálékat és törvényeket vezetett be. A szövegek és interpretációik a vallásfilozófiai diskurzus lényeges elemét alkotják. Mind a keresztény, mind a muszlim reformáció hirdette illetve hirdeti az eredeti szövegekhez való visszatérést (ad fontes = a forrásokhoz). Az eredetire való rákérdezésből nő ki az autentikus fogalma és annak filozófiai tisztázása.

Ebben a szekcióban két nagy témával foglalkozunk: először a kánon fogalmával és kialakulásával, majd a szövegmagyarázatok alapelveivel. Utána egyéb fontos fogalmak definícióját adjuk.

Kánon

1. Alapjelentés

Sémi eredetű, de a görög révén elterjedt szó, jelentése: „mérővessző, mérték". A Bibliában használják így is (hosszúság, pl. Ezékiel 40:3). A görögben használták először listák, katalógusok megjelölésére, és innét alakult ki a „norma" jelentés is. A kora kereszténység a helyes norma, szabály értelemben használja (lat. regula). A középkorban az egyház által hozott döntések és szabályok gyűjteményét már ius canonicumnak (kánonjognak) nevezik. Az iszlámban ezzel ellentétben az Ottomán Birodalomban kialakult szokás szerint máig a szekuláris jogra használják a qanun szót.

2. A kánon szövegekre vonatkozó jelentése

A kánon ebben az esetben olyan szövegek gyűjteményét jelenti, melyet egy vallás identitásának szükséges elemeként kezel. A kánon szóból az újkorban irodalomelméleti terminus alakul ki. Ekkor kanonikusnak nevezzük az olyan szövegeket is, melyek a kulturális emlékezet építőelemei - így beszélünk nemzeti kánonokról vagy a világirodalmi kánonról.

A kánonnak itt két jelentése van:

a. a kánon, mint könyvek definitív gyűjteménye

b. ezen könyvek szövegének kialakulása

3. Kánon és szöveg viszonya

Kánon és szöveg viszonya igen bonyolult. Vallásfilozófiai szempontból minden olyan vallás, mely szent szövegekkel bír, kánonnal is rendelkezik. A kánon válogatás és döntés eredménye. A szakrális szöveg önmagában kánon, amennyiben minden egyéb szöveg számára mértékül szolgál. A kánon mindig összefügg az autoritás és a hagyomány fogalmaival. A kánon mint lista és a kánon mint norma a vallásfilozófiai vizsgálódásokban gyakran keveredik. Ugyanakkor az összehasonlító vallástörténet egyik legfontosabb területe a kánonképzés(ek) kutatása.

4. A vallási kánonok szövegeinek keletkezése:

A. Héber kánon.

Azon szövegek csoportja, melyeket a héber Biblia tartalmaz. A végleges kanoninizáció több szakaszban történt. A mai héber kánon 24 könyvből áll, melyet körülbelül a maszóra (massorah, jelentése 1. hagyomány, 2. a héber szöveg magánhangzókkal ellátott változata) vagyis a héber bibliai szöveg kiejtésének véglegesítése idejének elején történt. Ez a folyamat vagyis az eredetileg csak mássalhangzókkal (és bizonyos magánhangzó-értékű mássalhangzókkal) leírt szöveg kiejtési alakjának véglegesítése kb. i. u. 7. századtól a 15. századig zajlott le.

A héber kánon azonos a protestáns kánonnal, a szövegek sorrendje azonban különböző, így például a Krónikák könyve a protestáns kánonban a Királyok könyvét követi, a héber kánonban azonban az utolsó helyen van, és számos egyéb különbség is akad.

B. Keresztény kánon.

A különböző keresztény egyházak különböző mennyiségű könyvet sorolnak a Bibliába. Az alapszövegek az i. u. 4. században már kanonikusak voltak. A mindenki által elfogadott szövegeket homologoumena csoportnak nevezik.

C. Muszlim kánon.

A Korán lejegyzésének és kanonizációjának folyamata Mohamed halála után (egyesek szerint már előtte) rögtön elindult (641). Az arab írás sajátosságai miatt nem csak a szövegekben, hanem a helyes kiejtésben és olvasatokban is meg kellett egyezni. A szöveget Oszmán kalifa alatt (644-656), az olvasatokat jóval később véglegesítették (10. sz.). Gazdag orális tradíció maradt fent az írott szöveggel párhuzamosan.

Mindenképpen meg kell említeni a hadísz-irodalmat, melynek kanonikus érvényű gyűjteményei szintén válogatás eredményei.

Szövegmagyarázat

Egzegézis: (gör. exegeisthai, lat. exegesis) A. Szövegmagyarázat. Szűkebb értelemben a Biblia szövegmagyarázatának tudománya. Muszlim megfelelője a tafszír. B. Az a technika, mellyel a szöveget valaki a maga vagy egy közösség számára értelmessé és jelentésadóvá teszi.

1. Szövegmagyarázat a zsidóságon belül

a. halachikus magyarázat: a törvényeket, vagy a törvényre utaló részeket tartalmazó szövegek magyarázata, a törvények gyakorlati alkalmazásának módját akarja levezetni a szövegből. A hagyományban a halachának van jelentősebb szerepe.

b. Aggadikus magyarázat: egy-egy történet, amellyel egy nézetre, véleményre akar példát mondani a szöveg, egy-egy mondatot, cselekedetet megmagyarázni

„Pardesz": mozaikszó, a héber bibliamagyarázat négy szintjére utal. Ezek: pesat: szó szerinti jelentés, remez: utalás, az, amire burkoltan utal a szöveg, deras: homiletikus magyarázat (vagyis olyan magyarázat, mely közvetlen morális cselekedetre szólít fel), szod: misztikus, ezoterikus magyarázat (a négy szint közül a pesat és a deras az, amit leggyakrabban szoktak használni).

Pesher (arámi. interpretáció, illetve „megoldás"). A Holt Tengeri Tekercsek óta ismert technika, amelynek során egy próféciát a végidőkre - feltételezett saját jelenükre - vonatkozóan értelmeznek. Ez a tudás kiválasztott személyek sajátja, nem részesülhet benne bárki. A szó Dániel könyvében jelenik meg sokszor, aki - akár a többi késői próféta - exkluzív, mások számára érthetetlen tudás birtokába kerül. (Nebukadnecár álmainak megfejtése, Dániel éjszakai látomása stb.) Többen ilyen technikát vélnek felfedezni az Újszövetség példabeszédeiben, amikor Jézus elmagyarázza a tanítványainak, hogy egy korábban elmondott példabeszédnek mi a jelentése.

2. Az ÚSZ szövegmagyarázati elvei

Az ÚSZ szövegmagyarázat alapvető elve a „betű" és a „lélek" megkülönböztetése, ami az ÓSZ és az ÚSZ teológiai kapcsolatát fejezi ki. Az ÓSZ a „betű", míg az ÚSZ a „lélek."  Pál apostol ezt a következő módon fogalmazza meg: „Aki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít." (2 Kor 3:6). A „betű" e közegben az Ószövetségi Törvényt (a Tórát) jelenti, éspedig abban az értelemben, hogy a zsidó rituális törvény az „első" törvény pótlékaként adatott a Sínai hegyen. (Ex 31, 18 : ezt Isten ujja írta, de ezt Mózes széttörte az aranyborjún. A második Törvényt Mózes írta le, Ex 34, 1 sköv., és erre a kettősségre a korban számos teológia támaszkodott, v.ö. Barnabás-levél). A „betű" tehát a bűn (az Aranyborjú bálványimádásának) következménye. Ebből a bűnből (és átalában az emberek számtalan bűnétől, a Paradicsomban elkövetett bűntől, a Bábelnél elkövetett bűntől, a Noé előtti emberek bűnétől) vált meg Jézus, a Krisztus (gör. Khrisztosz, a. m. a felkent, a héber masiah fordítása az LXX szerint).

A korai kereszténység úgy értelmezte tehát a mózesi törvényt (a rituális törvényt), mint ami a Krisztus megtestesülésében megmutatkozó isteni emberszeretet előképe. Ez az előkép teljesedik be az „új szövetségben", ami nem a rituális előírásokon, illetve azok megtartásán múlik, hanem (a Törvényben is megnyilvánuló, de) a Törvényen túllépő Egyházban kiteljesedő lélek (mindenekelőtt: a Szent Lélek) műve. Az ÓSZ ebből a keresztény szemszögből az ÚSZ előkészítése. Ekként az ÓSZ egyes mozzanatai előrevetítik természetesen majd csak utólag érthető módon azt, ami később történni fog. Ezen előképek közül némelyek egyértelmű próféciák az ígért Messiásról (pl. Izajás 7, 14 „ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi az Immánuelnek", v.ö. Mt 1, 23), mások azonban csak rejtett módon, az értők számára jelenít meg valamit a jövőből. Ez utóbbira példa Ábrahám áldozata (aki egyszülött fiát, Izsákot is feláldozta volna Istenéért), ami előképe annak, hogy az Isten „úgy szerette e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte" (Jn 3, 16), vagy az egyiptomi kivonulás (az Exodus) a Húsvét előképe, ahol az egykori húsvéti bárány-áldozat Krisztus „az Isten báránya" (Jn 1, 29) áldozatát vetíti előre, akinek „csontja nem töretik meg" (Ex 12, 46 és 12, 5 valamint „Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék" Jn 19, 36).

Ez az az írás-olvasat, amelyet később (nem igazán helyesen) allegórikus értelmezésnek neveznek. Valójában azonban a korai kereszténység nem a hellénisztikus korban szokásos allegórikus értelmezést folytatta. A hellénisztikus iskolákban az allegória azt jelentette, hogy egy költő (mindenekelőtt Homérosz) A dolgot mond, de B-t ért rajta (mondjuk Ókeánoszról mond valamit, de valójában a víz természetfilozófiai jelentőségéről beszél). Ezzel a technikával meg lehetett védeni a görög kultúra alapjául szolgáló költőt a nyilvánvalóan mesés téma vádjától.

Más motívum vezette a keresztény teológusokat. A keresztény írásértelmezés üdvtörténeti támpontokat keres, és ebből szempontból látja egy ÓSZ vers vagy esemény két jelentéseit: azt, amellyel önmagában véve rendelkezik, és azt, ami később, az isteni terv beteljesedésével válik majd érhetővé (immár a keresztény értelmező pozíciójából). Ekként a Bibliában (ami Isten szava) minden esemény, minden vers, minden részlet az egész üdvtörténet, azaz a későbbi döntő esemény fényében nyer értelmet, ami a kereszténység felől nézve Jézus, a Krisztus eljövetele.

A keresztény látásmód minden egyes kinyilatkoztatott eseményben (az Írásokban, hiszen a Biblia tartalmazza ezeket az eseményeket) Isten üdvözítő tervének egy-egy lépését látta. Ekként a kereszténység számára a zsidóság egész története a teljes üdvtörténet csúcsát és központi eseményét, az Ige megtestesülését vetíti előre, és ekként olvasva az ÓSZ-nek kettős jelentése lesz.

Ezt az írásolvasati módot tipológikusnak nevezzük. A típus (gör. „típus, példa, modell", azaz előkép) megfelelője az antitípus (gör. „ellen-típus", „ellen-kép", a típusnak megfelelő kép, az előkép által prófétikusan megjelenített, ténylegesen bekövetkezett esemény) szemléletnek nevezhetjük. (V.ö. Róm 5, 14: „[Ádám] aki ama következendőnek [Krisztusnak] kiábrázolása [típusa] vala".) 

A teológiailag legjelentősebb tipológikus értelmezések mellett természetesen megjelent a kereszténységben (amint korábban már a zsidóságban is) a Biblia allegórikus értelmezésének igénye is, azonban mint görög (hellén) eredetű (és nem biblikus). Például, ha az egyiptomi Ízisz-mítosz, mondja Plutarkhosz (2. szd. i. sz.) Typhónról, a tűzokádó sárkányról beszél, akkor valójában a tűz természetéről mond valamit (hiszen ilyen sárkányok betű szerinti létezésében csak a tanulatlanok hisznek).

A keresztény (és a zsidó) allegórikus értelmezés példája Alexandriai Philón (i.e. 1 - i.u. 1.szd), aki a Szentély (a Szentek Szentje, a Frigyláda) függönyének leírásában, illetve a főpap ruhájában szereplő négy színben (Ex 26, 31 sköv., 28, 5) a négy eleme szimbólumát (tehát az egész, részekből összetett világmindenséget) látta. Ezeket a allegórikus magyarázatokat a későbbi keresztény értelmezők szívesen és gyakran átvették.

Az allegórikus értelmezés mellett a középkorban kialakult a morális, az anagógikus és e három kontrasztjaként a litterális (littera, lat. betű, a.m. „betű szerinti") értelmezés is.

A morális értelmezés az erények és bűnök, a hit és a hitetlenség, a vallási viselkedés szempontjából olvassa a szövegeket. Tiszteletreméltó Beda (8. szd. i.sz.) például a főpap ruhájának leírásában a színeket erényekkel azonosítja (pl. a kék az égi javak reménye, a bíbor a világi szenvedések türelmes elviselése).

Az anagógikus értelmezés a misztikus teológia szempontjából olvassa ugyanazt a szöveget. Ez utóbbira példa Szentviktori Richárdnak (12.szd. i.sz.) A frigyládáról szóló írása, ami a misztikus elmélkedés, illetve a lelki felemelkedés fokozatait fedezi fel az Exodusnak a Szövetség ládájáról szóló leírásában (amit egyébként zsidó, főleg kabbalisztikus közegben is volt szokás így értelmezni). 

A litterális vagyis betű szerinti jelentés a szöveg közvetlen - de vallási! - tartalmát jelenti: tehát magát a Frigyládát, annak elsődleges, az Ószövetség, illetve az Újszövetség szempontjából vett jelentését.

A keresztény írásmagyarázat elvei közül a tipológikus természetesen nem alkalmazható az ÚSZ esetében, hiszen ott a hívők szerint már nincs minek az előképét felfedezni, mert a kereszténység az üdvtörténet utolsó szakaszában tudja magát. Az Utolsó Ítélet viszont Isten ítélete, és azt a teológia szerint nem lehet kiolvasni az Írásokból.

Lehet viszont a további négy értelmezés szemével olvasni a ÚSZ szövegét. Mondjuk Márta és Mária történetében (Lk 10, 38 sköv.) az aktív és a kontemplatív élet különbségét látni, vagy a János Apokalipszis bestiájában (Rev 11, 7) valamely, a kereszténységre támadó hatalmat, legyen az külső, vagy belső (pl. egy eretnekség). Ezek a rendkívül szerteágazó, hihetetlenül gazdag és termékeny olvasatok ezerféle formában alkották a középkori és a kora újkori történeti és teológiai gondolkodás fogalmi és képi nyelvét.

3. A Korán kommentárjai és szövegmagyarázati elvei

Arabul kommentárra alapvetően három szót használnak, melyek egymáshoz való viszonya vitatott: tafszír (tbsz. tafászír), ta'víl és sarh. Eredetileg mindhárom szó magyarázatot jelentett, ma a tafszír jelenti a Korán teológiai magyarázatát, a szűk értelemben vett egzegézist. A sarh talán jobban kötött a hadísz-magyarázat illetve a vallásjogi interpretációk jelölésére. A különböző muszlim felekezetek és (vallás)filozófiai iskolák a Korán-egzegézis során számba veendő és vehető források tekintetében nemcsak egymástól térnek el, hanem sokszor különböző korokban és területeken is mást és mást tartanak hitelesnek.

Történetileg a legvalószínűbb, hogy a Korán kommentárjai először nem teológiai, hanem nyelvészeti magyarázatok voltak, melyek a ritka szavakat (garíb) illetve furcsa hagyományokat magyarázták. A tafszír egyben műfaj is és teológiai terminus. Mint műfaj általában a Korán teljes arab szövegét tartalmazzák és kommentálják szóról szóra vagy versről versre. Mint teológiai fogalom, a tafszír nem egyetlen módszert jelent, hanem inkább a szövegre irányuló figyelmet, mely a szöveget külsődleges (jog, nyelvtan, történelem stb.) struktúrákkal összevetve magyarázza. Ezt egyes kutatók a Korán „historizációjának" nevezik, és azt értik alatta, hogy a tafszír teszi lehetővé, hogy a szöveg a közösség életének alapjául szolgáljon.

Módszerében a Korán-egzegézis rendkívül változatos, minden olyan fajtát megtalálhatunk, melyek a keresztény egzegézist jellemzik, még a tipológikus értelmezésre is találhatunk példákat. A szöveg allegórikus olvasata elsősorban a szúfizmus számára fontos, de a shíita egzegézis is gyakran él vele. A shíita egzegézisre különösen jellemző az interpretáció felosztása egy úgynevezett „külső" és egy, csak a beavatottak számára ismert „belső" (bátin) értelemre.

Egyedülálló módon a tafászírok írása máig a klasszikus formában folytatódik. Ugyanakkor a szerzők nagyon is tudatában vannak a modern kor követelményeinek és ennek nyilvánvaló jele, hogy a nyelvtani magyarázatok hátrébb szorultak, míg a morális és teológiai interpretációk nagyobb teret kapnak.

A szunniták számára az írott források közül négy alapvető, melyek tekintély-sorrendet is alkotnak:

1. A Korán szövege, mely már önmagában is egyfajta magyarázat. (Többek között azért, mert az arab olvasás a defektív írás miatt interpretáció, de ennél fontosabb ok, hogy a Korán szövege szó szerint Isten (Allah) szava, valamint valóban sokszor magyarázza önmagát.)

2. A hadísz-irodalom - azon közlések, melyekben maga a Próféta magyaráz egy versszakot.

3. Minden egyéb közlés, mely a Próféta társaitól vagy a második generációtól származik.

4. Kanonikus, nagy tekintélyű magyarázatok, a szűk értelemben vett tafszírok: pl. Al-Szujútí stb.

Ezeken kívül még három módszer, illetve forrás áll szövegmagyarázó rendelkezésre:

1. Qiyász vagyis az analógián nyugvó döntéshozatal

2. Az idzsmá'  vagyis a vezető vallásjogi iskolák konszenzusa

3. Ra'y vagyis a személyes vélemény

Az iszlámban szövegmagyarázat és vallásjog átszövi egymást - a legnagyobb vallásjogtudósok (ar. faqíh) egyben exegéták voltak, nemcsak jogi, hanem teológiai értelemben is. A vallásjog például négy alapvető forrást, „gyökeret" (uszúl al-fiqh) ismer a jogi döntvények meghozatalában: 1. Korán 2. hadísz 3. Qiyász 4. idzsmá'.

Egyéb fontos fogalmak:


Kánonjog: A keresztény egyház belső szabályozása. A terminust a római katolikus, az anglikán és az ortodox (bizánci) egyházak használják. A kánon (lat. canon) szóval a korai egyházatyák a római birodalmi jogtól (lat. lex, gör. nomos) különböztették meg a belső, egyházi szabályokat.  A vallásjog forrásai a szent szövegek, a szokások és az egyházi döntvények. Különböző szabálygyűjtemények keletkeztek, melyekben a különböző zsinatok, valamint a pápa határozatai foglaltattak benne. Az első kodifikált kánonjogi kódex 500 körül keletkezett, majd 550-ben Johannes Scholasticus Nomokanon -ja. A nyugati egyház számtalan különféle helyi gyűjteményét Gratianus foglalta egybe Bolognában (Concordantia discordantium canonum, 1148), melyet igen sok párhuzamos gyűjtemény foglalt még össze. A modern értelemben rendszerezett kánonjogot (Corpus Iuris Canonici) 1580-ban bocsátotta ki XIII. Gergely pápa. 1983-ban a katolikus egyház új kánonjogi rendszert fogadott el, melyben a pápa a törvénykezés forrása. Vallásfilozófiai szempontból a világi és vallási törvény feszültségét gyakran elemzik. A keleti egyházak gyűjteményei, illetve a kánonok tartalma jelentősen eltér a nyugatitól, és hasonlóan egységes formában sohasem létezett. A nomokánonok pedig ugyanazon kérdés civil és egyházi szabályozását is tartalmazták. A politikai teológia fontos területe.

Írásosság: Azok a vallások, melyek írásbeli kultúrában keletkeztek, az írást magát is gyakran szakrális eredetűnek tekintik. Elég ha a Bibliát említjük, melynek szinonimája az Írás. Az írás mint rögzítés nemcsak szabályokat, hanem magát a nyelvet is jelenti. Így alakulnak ki az ún. szent nyelvek, a héber, a latin és az arab. Az írás számtalan fogalmi permutációja alkotja a Mediterránium vallásainak közös kincsét. Az írás egyben kanonizációt jelent, mely az orális hagyományt figyelmen kívül hagyja.

Ad fontes: „A forrásokhoz". Reformációs technika, mely az eredeti szent szöveget tartja a legfontosabbnak, olykor az egyedüli autoritásnak (lat. sola scriptura - kizárólag az írás). Elsősorban a protestáns szöveghermeneutika és az iszlám vahabbita (szalafí) irányzata alkalmazza.

Szent szöveg: Valamely vallás által szakrális eredetűként vagy Isten által ihletettként kezelt írásos megnyilatkozás - ilyen a Biblia és a Korán.

Zsinat: A (katolikus) egyház egészét átfogó konferencia. Témái: az egész egyház által képviselt irányelvek meghatározása, kánonok kialakítása, a hívők helyzete. Érvénye minden hívőre kiterjed. Az első zsinat: 325. I. Niceai zsinat.

Deutero-kanonikus könyvek: (gör. mintára, de késői terminus), a görög orthodox - római katolikus kánonban szereplő, de a héber-protetáns kánonból kihagyott könyvek:

- Báruk

- Jeremiás levele

- Tóbiás könyve

- Judit

- Makkabeusok 1-2. könyve

- Bölcsesség könyve

- Jézus Sírák (Ben Szíra, Siracides)

- Eszter és Dániel görög kiegészítései

Apokrif (gör. elrejtett): a keresztény bibliai kánon kialakítása során azon szövegek csoportja, melyek minden kánonon kívül maradtak. (Pl. Makkabeusok III-IV. könyve, Báruch apokalipszis, Tamás evangéliuma)

Hadísz: Muszlim közlések gyűjteménye, mely gyűjtés és válogatás eredménye. A szövegek a Próféta tetteit, mondásait, viselkedését rögzítik.

Szunna: a Próféta életének mintája vagyis követendő szokás.

 

Kérdések:

1. Milyen nyelven íródtak a Biblia deutero-kanonikus könyvei?

2. Mi a különbség a deutero-kanonikus és az apokrif könyvek között?

3. Elemezzen egy részletet az ÓSZből tipológikusan!

4. Elemezzen egy részletet az ÚSZből morálisan!

5. Elemezzen egy Korán-részletet allegórikusan!

6. Mikor keletkezett a protestáns kánon és min alapul?

7. Milyen különbségek és hasonlóságok vannak a „hagyomány" fogalma tekintetében a Talmud, az egyházatyák, és a hadísz között?

8. Mi a különbség a kereszténységnek az Ótestamentumhoz, illetve a Koránnak a „tökéletlen próféciákhoz" való viszonya között?

9. Mi a következő mondat értelme: „A közösségem egyet-nem-értése áldás." (hadísz)

Gyakorlat:

1. Írjon magyar mondatokat csak mássalhangzókkal! Cserélje ki a társával! Állapítsa meg a szöveg jelentését és végezze el mazoretikus kiejtési normalizálását! 

2. Írjon midrást egy ÓSz vagy ÚSz helyhez!

3. Keressen pesher típusú értelmezéseket az ÚSz-ben!

4. Keressen a Koránban egymást magyarázó helyeket!

<< Törvény    Vallás és politika >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés