A filozófia témakörei

II. Ismeretelmélet (episztemológia)

Mit tudhatunk? Megismerés lehetőségei és határai, mibenléte. Gondolkodás történetében középpontba kerül: elfordulás az áthagyományozottól, tekintélytől, új alapok keresése. Megismerő szubjektum és megismerendő objektum viszonya, szétválasztás - ismeretben összekapcsolódás problémája. Alapálláspontok jellemzői: idealizmus, realizmus, szkepticizmus. A megismerés kérdéséből ágazik el az igazság, a tudomány és nyelv kérdésköre is.

Görög filozófiában: ión természetfilozófia és perzsa háborúk után - műveltség, beszédkészség oktatói, hagyományos értékekre reflektáló  szofisták („görög felvilágodás"). Már létező tanítások pluralizmusa, retorika (bármely tényállás igazolása). Relativitás hangsúlyozása. Szellemi vezérük Prótagorász (480-410): minden dologról két ellentmondó kijelentés állítható, nincs objektív tény. Lelki élet észleletekre épül, szenzualizmus. Homo mensura-tétel; az igaz az egyes ember számára igaz, minden létezés szubjektív és változó. Kétely csúcsa: Gorgiasz (483-375) három állítása. Elveszett írása: „a nemlétezőről avagy a természetről". Az ember vélemények hálójában vergődik. De: a szofisták témává teszik az embert, a gondolkodást, a nyelvet, az erkölcsöt, jogot, ismertetik az addigi filozófusok tanait, terjesztik a filozofikus gondolkodásmódot, ösztönzik az önálló gondolkodást. Előkészítik a klasszikus korszakot.

Szókratész (470-399) konstatálja Athén erkölcsi krízisét, vissza szeretné állítani a demokrácia fénykorának helyzetét. Ideákat kutatja: elvont, általános lényegek, formák, az érzéki világ sokféleségében az egy, a mérce a mindig vitatható vélemények számára. Konfliktusok ésszerü elveken alapuló megvitatása, eldöntése. Meghatározás, módszer, indukció kérdései. Ideaelméletét  Platón (427-347) veszi át és dolgozza ki. Hogy alapozza meg, hogy vannak ideák, melyek nem érzékelhetők, nem felmutathatók, mégis értelmes dolog feltételezni őket? Támadások (Diogenész: asztal igen, asztalság nem. Platón: Diogenésznek csak szeme van a látásra). De törekedett az ideaelmélet alaposabb kidolgozására, bár külön az ideákról nem írt, beleszőtte dialógusaiba, nem is elmélet, inkább tanítás, nem szisztematikusan rendezett (leginkább a „Parmenidész"-ben). Ideák jellemzői: nem sorolhatók be tér-időben a dolgok közé, minták, örök lényegek, vannak, nem keletkeznek vagy mozognak, önmagukkal változatlanul azonosak, nem hozhatók létre (a demiurgosz is készen találja őket). Alokális, atemporális, nem összetett, nem osztható - eszközök az ideákhoz eljutásra? Nevek, beszéd, meghatározás (logosz) - kép (dolog modellje) - tudás (episztémé). Tiszta gondolkodással elkülönülten vizsgálhatjuk. Nem a gondolkodásból vezeti le az ideák létét, hanem a gondolkodás feltételezi, hogy az idea-fogalom értelmes és megragadható. Az idea nem = gondolat, hanem ennek tárgya, a gondolatot alkotja az ember az ideáról, melyet nem a gondolkodása határoz meg (nem konstitutív az idea tekintetében). Az ideák önpredikatívak. Kritikusok: értelmetlen pl. a nagyság ideájának nagyságot tulajdonítani. De: méhecske mintájaként abszurd lenne, ha a méh ideája maga nem méh. Apóriák: meghatározásai ellentmondás nélkül nem kapcsolhatók össze hogyan részesednek az egyes dolgok, ha oszthatatlanul egy? Ideák és dolgok, egy és sok viszonya? hogy részesedik egy dolog több ideában? Ha az idea egészen feloldódik egy tárgyban, akkor hogy lehet benne több tárgyban, ha részben, akkor hogy maradhat oszthatatlan? Parmenidész, Arisztotelész: ún. harmadik ember problémája - végtelen ismétlődés, és  a hasonlóság is megalapozást igényel. Bírálók: 1/ az ideák végtelen ismétlődése ellentmond annak, hogy az idea egyetlen, 2/ az ideákra való hivatkozás nem képes lezárni a megalapozási folyamatot.

Megismerés-felfogása? Barlanghasonlat: a filozófus látja az érzéki világ sok jelenségében az egy ideát. Az ismeret tárgyai vagy az érzéki világba, vagyis a szemlélet körébe taroznak, vagy a gondolkodás körébe, az igazi létezésébe. Doxa-episztémé. Matematikai tárgyak: átmenet az érzéki és az ideális világ között, értelemmel (dianoia) fogjuk fel, de rászorulunk az érzékire is, míg az ideákat ésszel (nousz), a róluk szóló tudás az episztémé. Ebben az igazság (aletheia) nem szorul rá az érzékire. Az érzéki ismeret csak árnyismeret, utánzatismeret, de vágyunk az eredeti minták megismerésére, ez a filozófiai érosz az eszmék szeretete. A szeretetben valami isteni rejlik, meglátjuk a sokban az örök és változatlan lényeget. A lélek halhatatlan, a halál feltámadás, s az élet halál. Az ideák közt a legmagasabb a jó, a valóság ősforrása, ennek ismerete a legnagyobb tudás, az erény előfeltétele. A tudás anamnézis. A jó az ideák napja, élteti a többit. A lélekben él az ideák, minták szemlélete, az ideák intuitív ismerete szinopszis, együttlátás. A dolgok utánzatok, mimemáták, hasonlóság-viszonyban állnak, részesednek.

Arisztotelész (384-322): a konrét dolgok mellett vannak speciális, téridőben nem lokalizálható, nem „normális" dolgok, de az ideatant több ponton elveti. Ideák helyére a lényegiségek (oúsziai) tanát állítja. Tanítás helyett elmélet - háttérbe szorul, ha nem is felejti el, hogy a konfliktusok erőszakmentes feloldási kísérletére irányul az ideafogalom bevezetése. Eidosz: oka, alapja annak, hogy valami meghatározott fajtájú; eidosz és oúszia azonossága (Platónnál evidensen szinonim), hülé és eidosz megkülönböztetésével (ami Platónnál nincs) átértelmezi. Arisztotelész: abszurd az ideák elkülönült létének feltételezése, amit a dolgoktól függetlenül vizsgálhatnánk. Az ismeret legalább közvetve érzékelhető tárgyakra vonatkozik. A definícióban a szükségszerű jegyeket kell megadni (ideaelmélet nem képes magyarázni a szükségszerű és véletlen jegyek közti különbséget), nem elég a platóni emberdefiníciót további jegyekkel kiegészíteni (széles lábkörmű), és a természettől fogva hozzájáruló jegyen kell alapulnia (Diogenész-kritika nem jogos). Mitől alkotnak a meghatározások egységet, nemcsak halmazt, agglomerátumot (egy szó pl. betűkre bontva nem része (mérosz) egy nyelvi egységnek, hanem csak eleme (sztoikeion) - mitől egység? Nem demiurgosz hozza létre az ideák mintájára a dolgokat, hanem a lényegek maguk gondoskodnak a konkrét tárgyak létrejöttéről. („erőcentrumok"). Újítása: biológiai egyedek sajátosságának felfedezése: (önmagukhoz hasonlót nemzenek; minden élőben törekvés arra, hogy részesüljön az isteniből)  ahogyan egyediként van, az lényege szerint egy. A fa lényege mint mag benne a fában, az oúszia a bennerejlő eidosz. Mi van a nem ilyen jellegű ideákkal (melyek nem tudják hasonmásukat előállítani)? Ezek a dolgok létrehozásához anyagot, hülét igényelnek (kő, fa mint a ház részei hülék, de az anyag nem szervetlen, mint az újkori anyagfogalomban). Ezek feltételek (kellenek ahhoz, hogy az eidosz konkrét tárggyá határozódjon meg). Definíció: hülé megadása, melyből a dolog létrejöhet, és diafora (specifikus különbség). A hülé a nem, genosz, melyhez az adott eidosz tartozik. 4 ok elmélete: 1/ causa materialis (fém - szobor), 2/ causa efficiens: változáshoz a lökést adja  (házasságközvetítő - gyerek születése), 3/ causa formalis (elvont forma, paradeigma), 4/ causa finalis - télosz, amiért történik (szükséglet - hajlék). A célok a dolog vagy lény lényegében keresendő, annak programja, milyennek kell lennie lényegében (embernél a pszüchében van). Az eidosz létrehozó is, program is. Az elvont forma központi fogalma biológiai modell alapján. Az amorf anyagnak természeténél fogva megformálttá kell válnia, a két elem egységet képez. Definíció: eidoszt mint nemként funkcionáló hülét adjuk meg, mellyel és melyben konkrét dologgá válik. Alapgondolat: az általános immanens az egyesben, az egyes célszerüen fejlődik egyre magasabb formájúvá. A dolog valóságához anyag is kell, de ez önmagában dünamisz, míg a forma energeia, aktus, tevékenység. A világ egyre magasabb fokra jut (kő-ház-utca-város), hierarchia.  Legfenső cél mozgatóelv is, a kezdet alakít is (művész). Első, mozdulatlan mozgató: isten, anyagtalan, tiszta aktualitás. Cél is, eredendő elv mint legfelső forma. A megism-ben az út fordított. A szerves lényekben a lélek az öntevékeny elv. Növényi, állati, emberi (gondolkodó) lélek. Az ész a forma formája, uralja a tápláló és érzőképességet, halhatatlan, nincs anyaghoz kötve (ideatan, dualizmus-rokonság). Az ész tevékenysége összekötő az isteni természettel. Törekvés ideavilág és érzéki világ kettősségének áthidalására (mozgatóerő az egyediben, benső erő hajt a kiteljesedés felé, a fogalom magukban a dolgokban valósul meg, filozófia a tapasztalat talaján, realizmus, de a szellemi elv a mozgató.

Arisztotelész után: sztoa (Kitiai Zénon, Kleanthész, Krüszipposz, i.e. 4.-3. sz, kései nemzedék, Róma: Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius, i. sz. 1.-2. sz.). Lélek viasztábla, érzéklet belevésődik, lenyomatok, emlékezetben felidézzük, tapasztalat elrendezi. Az ész formálja fogalommá a képzeteket, a fogalmaknak a logosz helyeslésére van szüksége. A rendíthetetlen megértés a katalepszisz, ésszel már nem érvényteleníthető. Ez előfeltételezi, hogy a lélekben természethű másolat van a dologról, a helyes képzet megragadása, evidenciaélménnyel jár.

Szkepticizmus: Pürrhón (i.e. 4. -3. sz.), Arkeszilaosz, Karneádész (i. e. 3. - 2. sz.), Rómában: Cicero (i. e. 1. sz.), Sextus Empiricus (i. u. 200-250). Izoszthenia, epoché, troposzok, erkölcsi cél: ataraxia. Relativitás, relacionalitás, körbenforgó érvelés, megalapozáskritika.

Középkori filozófia korszakai: patrisztika (2.- 8. sz.), skolasztika (9. -14. sz.).

Augustinus Aurelius (354-430): van objektív igazság., mindenki ugyanazt  a változatlan igazságot ismerheti meg, de megismerő nélkül ez nincs, valaki elgondolja. Mivel az emberektől független, de létezőre szorul az igazság, kell lennie olyan lénynek, aki örök időktől elgondolja - deus pater veritatis. Az ember a megismerés lehetőségeit a hitben fejtheti ki (hiszek, hogy megismerjek és forditva), a tudás belső alapja a tudat benső bizonyossága, önismeret útja vezet el Istenhez is. Létezésem előfeltételezett még a tévedésben is, ha tévedek, létezem. In interiore homine habitat veritas. Ott talál rá  a szükségszerű és biztos igazságokra, melyek ideákat feltételeznek (egység, azonosság). A birtokukba az illuminatio segítségével juthatunk, nem érzéki tapasztalással. Illumináció funkciója: mint a fényé a tárgyaknál. Isten tevékenysége folytán láthatóvá válnak az örök igazságok. Azért kell illumináció, mert az ember időbeli, az igazság meghaladja elménket. Augustinus nem az ismeretek tartalmával foglalkozik, inkább a bizonyosság érdekli. Bár becsaphat az érzékelés, mégis függünk tőle. Bizalom-kérdés (aki sose hisz másoknak, vagy az érzékeinek, jobban téved, mint akit néha becsapnak). Érzékszervek a lélek eszközei, eszes lélek igaz ismeretet szerez, ész-ismeret tárgyai örökök. Állatok nem tudnak szándékosan emlékezni, észt használni, ítélni. Legfelső tudás: örök dolgok szemlélete ésszel. Ember célja Isten látása és birtoklása.

Skolasztika. Realizmus (Anselmus, 11. sz., általános ante rem) és nominalizmus (Roscellinus, 11.sz.: csak név, absztrakció, universale est vox) harca, konceptualizmus közvetít (valóságos, de egyes dolgokban, in re, Abélard (12. sz), Aquinói Szent Tamás 13. sz.)

Aquinói Szent Tamás (1227-74): Istenben lét és lényeg egybeesik, teremtményekben nem. Tudást a tapasztalatból kell kihámozni. A természet a kegyelem lépcsője, ész a hitet szolgálja, filozófia harmóniában a vallással, de önálló tudomány (veritas duplex, Averroes). Arisztotelianizmust összekapcsolja az ágostoni kereszténységgel. Megismerőképességet megkülönbözteti a tényleges megismeréstől. Megismerés: egyedi érzékszervben kép a testről, onnan az általános érzékelésbe kerül, majd mint egyedi képzet a képzelőerőben rögzül. Az intellektus nem marad meg az érzékeknél, species intelligibilis-re irányul a tevékenysége, elvonatkoztatja az általános formát (intellektus agens). Így megvalósul az emberi lélek specifikuma, a legfelső lélekképesség (vegetatív, szenzitív, appetitív, mobilitás, racionalitás). Az igazság két létező megfelelésére vonatkozik (dolog és ész megfelelése).

Újkor: Descartes (1569-1650) radikálisan veti fel a megismerés-problémát. Dualizmus, szubjektum-objektum, külvilág és ideák szétválasztása. Újraalapozás, módszeres kétely, határa: cogito. Megismerés feltételei? Természettudományhoz hasonló biztos ismeret? Filozófia lemond az anyagi világ közvetlen megismeréséről, a lehetőségfeltételekre kérdez. Fogalmak és valóság viszonya? Megfelelés, de nem közvetlenül, végső soron Istenben gyökerezik, hogy fogalmaink megfelelnek a valóság struktúrájának. Modern természettudomány: nem teleologikus, általános törvények, hatóokok keresése, egységes kozmosz. Nincs horror vacui, történések fizikai természetűek, anyag=kiterjedés. Platonikus-pütagoreus vonás: általános struktúrák az elsődlegesek (szám, idea), arisztoteliánusok: indukció, elvonatkoztatás. Természetet redukálják a mennyiségre, reális, ami matematikailag kifejezhető (redukcionizmus). Racionalista tudományideál: axiomatikus felépítés, geometria. Megismerésideál: bizonyosan igaz kijelentések, de ehhez metafizika kell. Előítéletektől megszabadulni, kételyt úgy meghaladni, hogy túlzásba visszük, mindent megkérdőjelezni. Én közvetlenül csak képzettartalmainak van tudatában (ideák), a dolgokhoz való viszonyukat csak feltételezzük. Megalapozás én-re való reflexióval, tárgyaktól önmagunk felé fordulás. Egy tudomány, egy módszer lehet (demokrácia). Én: véges, gondolkodó szubsztancia, lényege a gondolkodásban. Cogitationes=tudattartalmak, köztük kitüntetettek az ideák. Felosztásuk: külső tapasztalatból szerzett vagy képzeletből merített, de közvetve kívülről (kentaur), és velünkszületett (istenképzet, igazságképzet). A létet tekintve a végtelen elsődleges, a gondolkodásban benne az abszolútum fogalma. Az idea lehet homályos vagy tiszta; nem minden tiszta egyben disztinkt, megkülönböztetett (99szög). Evidens ítélet: clare et distincte belátás, evidencia: belátás az ideális tényállásba, ezt Istennek kell szavatolnia (a külvilág létét is). Igazságok alapja az isteni akarat, a valóság leírható distinct fogalmakkal. Pszichofizikai probléma megoldatlan (tobozmirigy?), nincs közös meghatározottság (res cogitans - res extensa), mechanizmus és halhatatlan lélek. Racionalizmus: bizonyosság az észből, deduktív eljárás. Velünkszületett eszmék: természettől a lélekben, módszer: egyszerű elemekhez hogy lehet hozzáfűzni a komplex feladatokat? Dedukcióval tudás láncolatába ilesztés. Szabály: csak azt elfogadni, amit tisztán és világosan belát. Zavaros fogalmaktól a tiszták felé vezet az út. Filozófia végső igazsága az öntudat valósága (szubjektumfilozófia)

Empirizmus: érzékelés a közvetlen, bizonyos, indukció. Előzmény: Bacon: hadüzenet a természetnek, siker, hatalom. J. Locke (1632-1704): alapelv a tapasztalat („Értekezés az emberi értelemről") az ember ideákat talál a tudatában - honnan származnak? Elveti az innatizmust, két forrás csak: külső és belső érzékelés (sensation - reflexion). A képzetek egyszerűek vagy összetettek. Az egyszerűeket az elme passzíve fogja fel, tárgyi ingerek okozzák. Elsődleges minőségek (alak, kiterjedés), a másodlagos (szín, íz, szag) csak szubjektív. Aktív elme összekapcsol, szétválaszt, elvonatkoztat, összetett eszméket alkot. Tudás: ideáink egyezésének vagy nem-egyezésének észrevevése, nem terjedhet tovább az ideáknál. A dolgok valóságát csak korlátozottan tudjuk felfogni. Az igazság csak mondatokra vonatkozik. A valószínűség pótolja a hiányzó tudást. A lélek tabula rasa, csak a tapasztalat nyújt ismeretet.

D. Hume (1711-1776) is: tudattartalmaink két osztálya: impressions és ideas. Benyomás: érzéki észlelések és belő érzékelések. Az ideák a benyomások leképezései, ha gondolkodás, emlékezés, képzelet formájában foglalkozunk velük. Csak a közvetlenül adottból vonhatók le következtetések, az okság túlvisz a tapasztalaton, csak szokás. Szkepszis, a viselkedésnek sincs végső megalapozhatósága. A kijelentések a képzetek asszociációs törvényének vannak alávetve. Az okokba való bepillantás rejtve marad.

I. Kant (1724-1804): ész határait megkeresni, kritikai gondolkodás, megismerés előzetes kritikájával a metafizika tudományossá tétele. Megismerés a tapasztalattal indul, de kettős forrás: a posteriori és a priori elemek. Ami független a tapasztalattól, az gondolat, de nem ismeret. Analitikus és szintetikus ítéletek. Kopernikuszi fordulat. Transzcendentális: tárgy megismerésmódjával, a megismerés feltételeivel foglalkozik. Szemlélet és érzékiség, a tér-idő aprori formák. Értelem: magunk alkotunk képzeteket, kategóriák az egys&eacut

<< Az európai filozófia kezdete. Antik filozófia I. Preszokratikusok.    III. Tudomány- és nyelvfilozófia >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés