Fogalomtár etika szakosoknak

Ugyanannak örök visszatérése

Ugyanannak örök visszatérése: Az értelmezőnek az a jelenti a legnagyobb kihívást, hogy magyarázatot leljen arra, miért nevezi Nietzsche a világ örök ismétlődéséről szóló tanát a „gondolatok gondolatá”-nak. Aligha van ősibb, ránk hagyományozódott kozmosz-magyarázat, mint az, amelyik szerint a világ örökkévalóan ismétli önmagát, az események a végtelen időben ciklikusan visszatérnek. Ráadásul az ősi vallások, mítoszok, filozófiák középponti tana magánál Nietzschénél is felbukkan, már azt megelőzően is, hogy a szigorú értelemben vett örök visszatérés tanát megalkotta. Ezért azt hangsúlyozzák, hogy nem a gondolat megfogalmazása, hanem a gondolat „tartalmának” élményszerű megélése, ahogy Nietzsche mondaná: bekebelezése miatt jegyzi le Főgondolatként 1881-ben. Előzményként egyik olvasmányélményére utal Nietzsche (J. R. Mayer: Adalékok az égbolt dinamikájához), melyben a szerző az anyagi szubsztancia megmaradásának elvét az energia megmaradásáról szóló feltételezéssel kombinálva, arra a következtetésre jut, hogy a kozmoszban nem mennyiségi, csakis minőségi változások zajlanak, ám végösszegükre nézve ezek a változások állandó nagyságviszonyban maradnak. Nietzsche a maga számára úgy fogalmazza át ezt a hipotézisét, hogy a „ha a világot szabad elgondolni meghatározott erőmennyiségként és meghatározott számú erőközpontként (…), akkor ebből az következik, hogy a világnak véges (számolható) számú kombinációt, léte nagy kockajátékát kell beteljesíteni, végigjátszania. Végtelen idő alatt valamikor minden lehetséges kombinációt beteljesítene; sőt: végtelen sokszor teljesítené be. És akkor minden kombináció és a következő „visszatérése” között minden egyéb lehetséges kombinációnak be kellene következnie, és minden kombinációnak meghatározott helye volna ugyanazon sorozat kombinációinak sorában, ekképp nyerne bizonyítást az abszolút azonos sorozatok körforgása: a világ mint körforgás, amely önmagát végtelenül sokszor megismételte, és játszmáját in infinitum játssza.” Ebből a koncepcióból azonban nem következik sem a determinizmus, sem pedig a mechanisztikus világkép, mivel az ismétlődés anélkül történik, hogy lenne valamilyen beteljesítendő végállapota, elérendő célja a kozmosznak. A gondolat szorosan összekapcsolódik az Isten halálról szóló elgondolással, hiszen Isten annak a neve, aki a világnak kezdetet és véget jelöl ki. Halálával csak az erőviszonyok hullámzó áradata jellemzi világot: „ez a világ hatalmas erő, kezdet és vég nélkül, rendíthetetlen erőmennyiség, mely soha nem lesz kisebb, se nagyobb, nem fogy el, csupán csak változik…” A gondolat tehát mint egzisztenciális élmény válik tehát kitüntetetté, melynek bekebelezése Nietzsche szerint – aki pontosan az elborzasztás szándékával, többször is teátrálisan súgta barátai fülébe az örök visszatérés tanát – egyszerre jelenti egy világkorszak végének, a semmiben magára maradt ember új, magasabb rendű történelmi korszakának és az ezt elviselni, az ezzel járó felelősséget felvállalni képes embert felül múló emberi létnek a megtapasztalását (Übermensch). Nietzsche hangsúlyozza, hogy ha ez a gondolat átjárja az embert, teljes valójában változtatja meg. Miért? Mert az örökké ismétlődő világban az egyéni élet eseményei nem eljelentéktelenednek – szemben azzal, amit hasonló kiindulópontból a keleti vallások tanítanak -, hanem épp ellenkezőleg, minden egyes cselekedetre a végtelen ismétlődés formájában jelentkező örökkévalóság terhe nehezül. Aki bekebelezi ezt a gondolatot, annak minden egyes tettével kapcsolatban azt a kérdést kell feltennie, hogy akarja-e, hogy még egyszer és végtelenszer minden úgy legyen, ahogy van, hogy minden úgy történjen, ahogy történt és történik, hogy képes-e úgy cselekedni, hogy cselekedetét végtelenszer azonos módon ismétlődőként igenelje.  

„A leghatalmasabb teher” - Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb magányba és így szólna hozzád: „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban - pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják, és téged vele együtt, te porszemek porszeme!” - Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad volna neki: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!” Ha e gondolat úrrá lenne rajtad, megváltoztatna teljes valódban, sőt talán föl is őrölne; a mindenre és minden dolgokra vonatkozó kérdés: „akarod-e mindezt még egyszer és számtalanszor újra?” nehezedne a legsúlyosabb teherként cselekvésedre? Vagy mennyi jóindulatról kellene tanúbizonyságot tenned önmagad és az élet iránt, hogy soha többé ne kívánj egyebet, csak e végső és örök megerősítést és szentesítést? (Nietzsche: A vidám tudomány, 34l.)

K. L.