2. előadás: a társadalom mint szöveg

2. A. A diskurzuselemzés a társadalomtudományokban (Glózer Rita)

Glózer Rita

A nyilvánosság, a közélet és a politika jelenségeinek kutatása során manapság egyre fontosabbnak és ígéretesebbnek tűnik a diskurzusoknak, a nyilvános beszéd sajátos és autonóm halmazainak a vizsgálata. A diskurzuselemző módszer a korábbi trendektől némileg eltérően most nem a társadalomkritika szolgálatába szegődik, nem az egyenlőtlenségek, az elnyomás vagy a diszkrimináció eseteit mutatja meg, hanem egyre inkább a társadalmi valóság megkonstruálásának kérdései felé fordul. Az alábbiakban azt a társadalomtudományos összefüggésrendszert igyekszem vázolni, amelyből ez a közelítésmód inspirációit meríti.

A diskurzuselemzés elméleti kontextusát a társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata jelöli ki. Az alábbi elméletek és modellek számos közös vonása annak a paradigmatikus változásnak a következménye, mely a 20. század második felében a filozófiában, a nyelvtudományban és a szociológiában párhuzamosan zajlott. A megismerésről és a tudás természetéről alkotott heideggeri fogalom, a nyelv valóságalakító szerepét megvilágító nyelvészeti koncepciók, a kultúra szemiotikai értelmezésének új útjai, a hermeneutikai hagyomány feléledésének (elsősorban módszertani) következményei átformálták a társadalomtudományokban a tudományos kutatás kiindulópontjául szolgáló tény fogalmát: „a nyelvi-konstrukciós paradigmán belül a tényt nem a - tudattól független - objektív állapotok, intézmények, struktúrák, cselekvések jelentik, hanem a tudatban, a nyelvben, a beszédben, a szövegben interpretált objektív valóság, azaz az empíria mint konstrukció" (Szabó, 1998a, 282.). A társadalomtudományi vizsgálódás középpontjába a „szövegvalóság",[1] a sokféle nyilvános beszéd szövegeinek keletkezése és létmódja került, azok a stratégiák és technikák, melyek segítségével e szövegek útján megszervezzük, berendezzük és értelmezzük társadalmi környezetünket.

A szöveg felszabadítása

A társadalomtudományi kutatás szövegparadigmájának filozófiai megalapozását Paul Ricoeur végezte el a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Írásaiban[2] a szöveg problémája annak az alapvető kérdésnek az összefüggésében merül fel, hogy van-e lehetőség hermeneutikus megértésre a társadalomtudományok (módszertani) keretei között. A szubjektum pszichologizáló megértésének érvényességét és az értelmezés kizárólag írott szövegekre korlátozását egyaránt megkérdőjelezve Ricouer két lényegi kérdést vizsgál meg. Egyfelől azt, hogy mit kínál a szöveg paradigmája a társadalomtudományok számára (szövegszerűnek mutatja-e e tudományok tárgyát), másfelől pedig azt, hogy „mennyiben van szükségünk a humán tudományok területén általánosított értelemben a szövegértelmezés módszerére mint az értelmezés paradigmájára" (Ricoeur, 2002, 60.), azazhogy a kínálkozó kutatási módszer felől igazolható-e a társadalomtudományok hermeneutikai jellege.

A szöveg mibenlétének, sajátos létmódjának meghatározását Ricoeur a rögzítés, rögzítettség momentuma köré rendezi. „Nevezzünk szövegnek minden írásban rögzített megnyilatkozást (discours). E meghatározás értelmében az írásban való rögzítés alkotja magát a szöveget." (Ricoeur, 1999a, 10.) Ez azonban semmiképp nem jelenti azt, hogy a szöveget pusztán rögzített beszédnek tekintené. Nem elégszik meg azzal a szokványos vélekedéssel, mely szerint „az írás semmit nem ad hozzá a beszéd (parole) jelenségéhez, hacsak nem a rögzítést, amely a beszéd (parole) megőrzését lehetővé teszi." (Ricoeur, 1999a, 10.). Az írás tehát szerinte nem a beszéd tartalmát rögzíti, hanem egy szándékosan éppen írás által (és nem másként) rögzített megnyilatkozást, ezáltal „az írásban való rögzítés magának a beszédnek (parole) a helyére kerül, azaz arra a helyre, ahol a beszéd (parole) megszülethetett volna" (Ricoeur, 1999a, 10.). Az írásnak „ez a felszabadítása, mely az írással helyettesíti a beszédet (parole): a szöveg születésének aktusa" (Ricoeur, 1999a, 12.). A szövegnek a beszédtől való emancipációja és saját alanyi jogon történő megközelítése Ricoeur teóriájának messzire mutató újítása, mert ez az első lépés azon az úton, mely egy társadalomtudományi hermeneutika koncepciójának és módszertani kereteinek kialakításához vezet. Csak egy önállónak tekintett, nem származtatott, és ugyanakkor a rögzítés következtében objektívan megragadható szöveg szolgáltathat analógiát, mintát a társadalom, az emberi viselkedés vagy a kultúra jelenségeinek vizsgálatához - amennyiben ezeket a társadalomtudomány nem pusztán díszítőelemeknek vagy szimptómáknak tekinti, melyek alatt vagy mögött mélyebb igazságok rejlenek. Ricoeur gondolatmenete éppen azokat a tudományos irányzatokat (elsősorban az interpretatív antropológiát) termékenyítette meg, melyek a kultúrát maguk is autonóm praxisnak tekintik, melyen belül a leghétköznapibb társas cselekvések is a társadalmi valóság szervezésére és megértésére irányulnak.

Az általa kidolgozott szövegparadigma a diskurzust nyelvi eseménynek tekinti, megvalósulásnak, amelynek elmélete az eseményszerűség hermeneutikáján alapul. Eszerint a diskurzus eseményjellegű, performatív természetű, szemben a nyelv rendszerszerűségével, illetve a nyelvi kompetenciával. Aktuális megvalósulásában mindig vonatkozik saját beszélőjére (ennyiben reflexív természetű), és egyúttal egy világra is, melyet leírva, kifejezve, reprezentálva megvalósítja a nyelv szimbolikus funkcióját. A diskurzusban ugyanakkor tényleges közlemények cseréje zajlik, tehát a diskurzus egy beszélgetőtárs is egyúttal, valaki, akihez beszélnek - mondja Ricoeur. A szövegnek, a szövegolvasásnak ezt a paradigmáját átviszi a társadalomtudományok tárgyára, az emberi viselkedés világára, megalapozva ezzel a „cselekedetek hermeneutikáját" (Szabó, 2003a, 34.). Meggyőzően igazolja, hogy az értelmes emberi cselekvésre is érvényesíthető a szövegparadigma, mert megfelel az objektiváció kritériumának: a cselekvés a beszédaktushoz hasonló noematikus struktúrával rendelkezik, melyet a társadalmi időben, az emberi történelem során keletkező társadalmi intézményekben jegyeznek fel, vésnek be - elszakadva az eredeti cselekvőtől, az aktuális relevancia világától és az olvasóktól egyaránt. A szövegértelmezés lehetséges módszere, mely mindezek nyomán immár a társadalomtudományok vizsgálati tárgyára (az emberi cselekvés, viselkedés különféle formáira) is alkalmazható, Ricouer szerint a megértés és magyarázat tradíciójának egyesítésével alakítható ki. A természettudományok matematikai logikára épülő magyarázó modellje és a szubjektív megértésre irányuló igyekezet hagyományosan szemben álló, egymást kizáró megismerési stratégiák, ám szerinte a társadalomtudományoknak egyikről sem szabad lemondaniuk, hiszen „az úgynevezett szellemtudományok önállósága csak akkor lehetséges, ha nem mondunk le a megértésről, azaz egy idegen lélek megértéséről, méghozzá azon jelek alapján, amelyekben ez közvetlenül megnyilatkozik" (Ricoeur, 2002, 68.). Eszerint a humán tudományok (társadalomtudományok) akkor válhatnak módszereikben valóban tudományossá, ha tárgyukat objektivációkban képesek megragadni, hiszen ez esetben a pszichikai karakterű társadalmi jelentésekhez kellően érzékeny jeleken keresztül mégiscsak sikerül objektíven hozzáférni. A két eljárás tehát egyesíthető egyetlen dialektikus folyamatban, melynek során a társadalmi cselekvés objektivált, rögzített megnyilvánulásait szövegként olvashatjuk.

Az értelmezés folyamatát Ricoeur egy hipotézis felállításából és bizonyításából álló dialektikus folyamatként gondolja el. A szövegértelmezés dialektikusságát a szövegnek mint részekből felépülő autonóm egésznek a kettőssége idézi elő, mely „a »megítélés« különleges módját igényli" (Ricoeur, 2002, 69.): a szövegnek mint egésznek a rekonstruálása a részek felől indul, ám ezek azonosítását csak az egészről való leválasztás teszi lehetővé. „Ezért aztán egy szövegnek mint egésznek a rekonstruálása szükségképpen körben forgó jelleget ölt..." (Ricoeur, 2002, 69.). Az így (a részekből) konstruált és (az egészből) rekonstruált szöveg mint totalitás maga is individuum, mely sokféle oldalról közelíthető meg. A hipotetikus értelemkonstrukciók bizonyításának folyamata valójában nem is empirikus igazolás, inkább értékelés, mely a valószínűség logikáját követi. A hipotézisek felállítása és érvényességük mérlegelése körkörösen vonatkozik egymásra. Ha pedig „egy szöveg kvázi-individuum, s a szöveg-interpretálás értékeléssel jár, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy itt a szövegről szóló tudományosan használható tudás jött létre" (Ricoeur, 2002, 70.). Az érvényesítés logikáját az értelmezés (mint mérlegelés) egyik vezérfonalává téve Ricoeur a társadalomtudományi értelmezés újfajta nyitottságát, vitathatóságát alapozza meg, Geertz például ebben az értelemben nevezi a kultúra kutatását „jelentések találgatásának" (Geertz, 1994c, 188.). Az értelmezésnek ez a paradigmája azért vihető át a szövegről a társadalomtudományok egészére, állítja, mert a szöveghez hasonlóan az emberi cselekvés is rendelkezik az ezt lehetővé tevő „specifikus többszólamúsággal" (Ricoeur, 2002, 71.). A cselekvéselmélet egyes fejleményeire hivatkozva Ricoeur leszögezi, hogy a cselekvések megértését motivációs bázisuk megkonstruálása teszi lehetővé. Akkor vagyunk képesek megérteni a cselekedeteket, ha megértjük, hogy a cselekvő miért épp az adott cselekvési módot választotta - azaz ha tettéhez egy általunk ismert értelmet rendelünk. Ez a szemlélet a modern cselekvéselméletnek egy olyan felfogása, mely - a jogi gondolkodásmód közvetítésével - „összekapcsolja az irodalomkritikai eljárást ennek társadalomtudományi megfelelőjével" (Ricoeur, 2002, 71.).

A magyarázat perspektívájából Ricoeur úgy látja, hogy a konkrét szituáció vonatkozásaitól elszabaduló szöveghez kétféle módon viszonyulhatunk: vagy teljességgel eltekintünk a szövegen kívüli valóságra történő referálás minden megnyilvánulásától, és a szöveget mint valami „világtalan" jelenséget tekintjük, vagy épp belső világának, a szöveg belső viszonyainak kibontásával „életre is kelthetjük". E két - teljesen ellentétes stratégiára épülő - magatartásforma szerinte egyformán jelen van az olvasás aktusában, mégpedig dialektikusan egymáshoz kapcsolódva (Ricoeur, 2002, 72.; Ricoeur, 1999a, 18.). Az elsőnek említett álláspont rajzolódik ki például az irodalomkritika strukturalista iskoláinak elemzéseiben. Amit ennek az irányzatnak a képviselői „olvasásnak hívnak, az a valósághoz fűződő jól látható viszonyok felfüggesztésének kiterjesztése, és a szöveg »pártjára állás« abból a célból, hogy meg lehessen maradni ennek a világát vesztett helynek a keretei között" (Ricoeur, 2002, 72.). A szövegek ilyen típusú megközelítésére a nyelvtudomány fonológiai iskolája sajátos módszert dolgozott ki: a nyelvészek elemzéseikben megmutatták, hogyan lehet elválasztani a rendszert a folyamattól, és a rendszert oly módon egységesíteni (formalizálni), hogy minden lényeges mozzanata leírható legyen az adott rendszeren belüli egymásnak megfelelő egységek szembeállításával. E nyelvi modell magyarázóképességét Ricoeur Lévi-Strauss mítoszelemzéseinek közvetítésével vonatkoztatja általában a szövegekre. A Lévi-Strauss által vizsgált „vad gondolkodás", illetve a törzsi társadalmak mítoszainak szélsőséges szinkronitása, statikus rendszerszerűsége - szembesítve a zsidó-keresztény kultúrkör inkább történeti, a hagyomány és a megújítás dinamikája által fenntartott mitológiájával - ismerteti fel Ricoeurrel a strukturális módszer hermeneutikai elmélyítésének szükségességét, és jelzi a lehetőséget a hermeneutikának az „érett megértéshez" való elvezetésére, a strukturalista elemzés révén. Az ilyen, nagyfokú absztrakció eredményeként létrejövő formális leírás (mint a mítoszok Lévi-Strauss által feltételezett struktúrája) ugyanis - szögezi le Ricoeur - legfeljebb megmagyarázza, de nem értelmezi tárgyát: „A strukturális elemzés révén kipreparáltuk a mítosz logikáját, a műveleteket, melyek révén a különböző viszonylatnyalábok egymással összekapcsolódnak." (Ricoeur, 2002, 73.) Mindez azonban semmiféle jelentőséggel nem bírna, „ha maguknak az ellentéteknek nem lennének olyan értelemmel teli tartalmai, mint amelyek a születés és a halál, a világos és a sötét, az érosz és a logosz között feszülnek" (Ricoeur, 2002, 73.). Ennyiben tehát a strukturális elemzés nem zárja ki az értelmezés lehetőségét, logikailag éppen hogy feltételezi, előkészíti, hiszen „egy puszta felszíni szemantikától, vagyis az elmesélt mítosz szemantikájától elvezet bennünket egy mélyebb szemantikához, vagyis a határhelyzetekhez, amelyek a mítosz végső vonatkozásai" (Ricoeur, 2002, 73.). A strukturális elemzés tehát maga hívja fel a figyelmet a kritikus indíttatású mélyinterpretáció lehetőségére és szükségességére, a megértés elmélyítésének útjára. Mindebből Ricoeur számára nyilvánvalóan következik annak bizonyossága, hogy a magyarázat paradigmájaként meghatározott strukturális modell a szövegegység elemzéséről problémamentesen átvihető a társadalmi jelenségek elemzésére, mégpedig e jelenségek jelszerű, szemiotikai minőségének köszönhetően (a nyelvi és viselkedésbeli jelek egyaránt egy általános szemiotikai minőség alesetei). Ha pedig ez így van, akkor „nem egyszerűen csak a szimbolikus funkció társadalmi, hanem a társadalmi valóság maga is szimbolikus alapzatú" (Ricoeur, 2002, 75.). Ricoeur gondolatmenetének egy újabb messzire vezető fejleményét rejti ez a megállapítás. A kultúra jelszerűsége, szemiotikai megközelíthetősége a vallási, gazdasági, művészeti, politikai szféra vagy a mindennapi élet, gondolkodás jelenségeinek és formáinak gyökeresen új értelmezését teszi lehetővé. Ez a megközelítés maga mögött hagyja mind a pszichologizáló, mind az intézmény- és struktúracentrikus magyarázat tradícióit, és e szférákat a kultúra megértésére, drámai megélésére és reprezentációjára irányuló gyakorlatok kontextusának, rendszerének tekinti. Egy másik, szintén a fentiekből következő észrevétele radikális fordulatot jelent a tudományosság módszertani követelményeire vonatkozóan. Mivel „az értelemmel telített struktúrák, amelyeket éppen a mélyinterpretációknak kell feltárniuk, nem érthetők meg a személyes kötődések nélkül" (Ricoeur, 2002, 75.), többé nem szükséges tagadni a személyes érintettség és involváltság fennállását a tudományos megismerés és értelmezés során, hanem éppenséggel tisztázni és vállalni kell őket. „A megértés közvetített tény, amit átsző a magyarázó eljárások teljes komplexuma; ezek az eljárások megelőzik és egyben elkísérik a megértést." (Ricoeur, 2002, 75.)

Az így felfogott magyarázat (mely az interpretáció „technikai" vetülete) és megértés (a szubjektív, értékelő mozzanat) az értelmezés során dialektikusan és körkörösen egymásba kapcsolódik, feltételezi egymást, és legitimitását is egymástól nyeri, mondja Ricoeur. „Ha [...] a strukturális elemzést valamely szakasznak - szükséges szakasznak - tartjuk naiv és kritikai, felszíni és mélységbeni értelmezés között, akkor lehetségessé válik a magyarázatnak és értelmezésnek egyetlen hermeneutikai ív alá való visszahelyezése, valamint az, hogy a magyarázat és megértés ellentétes magatartását az olvasásnak mint az értelem visszahódításának átfogó fogalmába integráljuk." (Ricoeur, 1999a, 29.) Azzal, hogy leírja a kétféle stratégia és eljárás egymásba kapcsolódását, és összefüggésüket a szövegértelmezés (olvasás) paradigmáján belül mutatja ki, egyúttal új megvilágításba helyezi az értelmezés hermeneutikai tradícióját is: „A »hermeneutikai kör« tulajdonképpen nem más, mint a magyarázatnak és a megértésnek, valamint a megértésnek és a magyarázatnak itt kifejtett viszonya." (Ricoeur, 2002, 76.)

Az értelmező társadalomtudomány tehát Ricoeur szerint joggal tekint a beszédre és az értelmes viselkedésre, mint szövegre, hiszen a tudomány tárgyaként megjelenő társadalmi valóság szövegszerű, eredendően szimbolikus. A társas viselkedésre irányuló tudományos érdeklődés számára a hermeneutika módszere jogosan kínálkozik, a társadalmi jelenségek értelmezésének a magyarázat és a megértés (jelek világán belül) körkörösen egymásba kapcsolódó műveleteire kell épülnie.

Kultúra és jelentés

Bár munkássága nem terjed ki a diskurzusok vizsgálatára, és nem érinti közvetlenül a diskurzuselmélet teoretikus kereteit sem, a ricoeuri szövegparadigma továbbgondolása és általában a társadalomtudományok felé történő közvetítése okán szót kell ejtenünk Clifford Geertz és az általa kidolgozott interpretatív antropológia diskurzuselméleti vonatkozásairól. Geertz a Ricoeurtől átvett szöveganalógiára építi az interpretatív antropológia programját, szerinte a kultúrát jelentések szervezik, amelyek rendszerszerűen egymáshoz kapcsolódó szimbólumokban artikulálódnak. A jelentések a kultúra gyakorlatában termelődnek, mindenekelőtt a nyelv és a társas viselkedés hozza létre és hordozza őket. A társadalmi világ tehát jelszerű, jelentésteli és értelmezett, és a kutató számára úgy olvasható, akár egy szöveg. A kultúra etnográfiai vizsgálatát ezért olvasáshoz, különféle olvasatok létrehozásához hasonlítja: „egy idegen, elhomályosuló, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kézirat" tanulmányozásához, „ami azonban nem a hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott" (Geertz, 1994c, 177.). A szöveg fogalmát Geertz a bemutatott ricoeuri érvelés alapján terjeszti ki az íráson és a verbalitáson túlra, az ember társadalmi viselkedésének mintázataira. A szöveg e kiterjesztett értelmezésének jelentőségét Geertz maga abban látja, hogy figyelmünket a cselekvés rögzülésére, „feljegyződésére" irányítja, arra a folyamatra, melynek során „az események jelentése rögzül, vagyis amikor a történésből történelem, a gondolkodásból gondolat, és a viselkedésből kultúra lesz" (Geertz, 1994b, 280).[3] Az egyes jelenségeket szerinte csak a kultúra kontextusán belül maradva lehet érthetően leírni, hozzáférhetővé tenni, a hozzáférést az egymásra rakódott, összekuszálódott fogalmi rendszerek szétbontása, felfejtése teszi lehetővé. „Az etnográfus [...] valójában összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe, számos struktúra egymásra rétegződik vagy összegabalyodik. Ezek a struktúrák egyszerre idegenek, szabálytalanok és rejtettek, s neki kell kitalálnia, hogy először miként ragadja meg, majd hogyan mutassa be őket." (Geertz, 1994c, 177.). Ezeknek az értelemteli struktúráknak a kibontása „azt jelenti, hogy feltárjuk a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és értelmező tevékenységük horderejét; másképpen kifejezve: a beszéd jelentésbeli és társadalmi kontextusát, mégpedig a kettőt együtt" (Szabó, 2003b, 59.). Ennek a cseppet sem egyszerű feladatnak a végrehajtását szolgálja a Geertz által kialakított módszertani stratégia, a „sűrű leírás" gyakorlata. Ennek legfontosabb jellemzője az értelmező szándék, mely a társadalmi beszédfolyamot oly módon igyekszik interpretálni, hogy kiszabadítja esetleges körülményeiből, és tanulmányozható formában rögzíti. A jelentések kibontása nem a makrostruktúrák szintjén zajlik: az antropológus a „tágabb értelmezéseket és elvontabb elemzéseket rendszerint úgy közelíti meg, hogy csip-csup ügyekkel köt egyre behatóbb ismeretséget", „eléggé isten háta mögötti kontextusban" (Geertz, 1994c, 188-189.).

A folyamatos jelentésadásokban és értelmezésekben létező társadalmi valóság elrendezésében Geertz szerint olyan kulturális rendszerek vesznek részt, mint a tudomány, a művészet, a vallás vagy az ideológia. A nyilvános diskurzusok gyakran a közélet, a politika terében, ideológiai tartalmak, implikációk befolyása alatt zajlanak. Ennek a közegnek a mélyebb megértéshez nyújthat támpontokat Geertznek az ideológiáról mint kulturális rendszerről adott értelmezése. Szerinte az ideológiák nem eleve rossz, elítélendő szereplői a társadalmi nyilvánosságnak, és nem is csak a hatalmi vetélkedésnek vagy a társadalmi feszültségek levezetésének szociálpszichológiai aspektusából tarthatnak számot a figyelemre. Sokkal érdekesebb szimbolikus megformáltságuk. Az emberi gondolkodás ugyanis folyamatosan modelleket alkot, ezek egyfelől a valóságról alkotott modellek (of sense), melyek leképezik a valóságról nyert tapasztalatokat, másfelől a valóság számára alkotott (for sense) modellek, melyek a valóság alakítását szolgálják. „Az ember önmaga megvalósítója, szimbolikus modelleket konstruáló általános képességével létrehozza azokat a sajátos képességeket, amelyek meghatározzák. Vagyis [...] az ember ideológiák, a társadalmi rend sematikus képeinek konstruálásával válik jobb vagy rosszabb politikai állattá." (Geertz, 1994a, 48.) Geertz szerint azokban a bizonytalanná váló társadalmi állapotokban, melyekben az egyén már nem képes megnyugtatóan tájékozódni,[4] amikor a tapasztalatok kaotikusak lesznek, szükségessé válik a valóságról alkotott, szimbólumokból építkező modellek „visszafordítása" a társadalmi valóságra. Az ideológia szerepe ezért rendkívüli módon megnő az átalakuló politikai rendszerekben, melyekben az érvénytelenné vált hagyományos formák helyébe új szimbolikus kereteket kell állítani, „melyek segítségével meg lehet fogalmazni, el lehet gondolni, meg lehet válaszolni politikai kérdéseket" (Geertz, 1994a, 50.). Azokban a helyzetekben, melyekben a társadalom korábbi orientációi már nem képesek a politikai folyamatok megfelelő képét nyújtani, „az ideológiák a társadalompolitikai jelentések és attitűdök forrásaiként létfontosságúvá válnak" (Geertz, 1994a, 49.), „megfellebbezhetetlen fogalmak" révén értelmessé és „meggyőző képek" segítségével kézzelfoghatóvá teszik a politikát. Az ideológiák képszerűen elrendezett, integrált tudása alapvetően politikai természetű tudás, mely ellenáll az igazságdiskurzusnak, nem igaz és nem hamis, hanem érvényes vagy érvénytelen, mert a politizáló ember valóságosan használja (Szabó, 1998b, 109.), és érvényessége e használatban méretik meg. Az ideológiák ezáltal nemcsak, amint láthattuk, „a problematikus társadalmi valóság térképei", hanem egyúttal „a kollektív lelkiismeret mátrixai" is (Geertz, 1994a, 50.). A nyilvános, politikai diskurzusok tehát szimbolikus természetűek, és (az időnként struktúráját vesztő) társadalmi valóság elrendezését szolgálják.

Diskurzus és hatalom

A diskurzusoknak a társadalmi viszonyok, mindenekelőtt a hatalmi viszonyok elrendezésében játszott szerepe Michel Foucault életművében válik központi fontosságúvá. A Foucault teoretikus jellegű írásaiban[5] értelmezett hatalom sajátosan decentrált társadalmi jelenség, helye a társadalomban sem nem centrális, sem nem hierarchikusan fölérendelt: létmódja a diszperzió, a társadalom különféle intézményeiben való szétterjedés. Megoszlása hálózatszerű, egy társadalmi háló csomópontjain keresztül áramlik, cirkulál folytonosan. A szubjektum és a hatalom viszonyát a szubjektumnak ebben a hálózatban aktuálisan elfoglalt helye határozza meg: ettől függően gyakorolja vagy szenvedi el a hatalom valamely formáját. Az egyének azonban sosem végpontjai vagy nyugvópontjai a hatalomnak - szögezi le Foucault -, hanem továbbítói, „reléi". A hatalom létezése tehát nem elsődleges vagy alapvető a társadalmi viszonyrendszerekhez képest, nem is azok felett kiépült járulékos struktúráról van szó, hanem mélyen és szervesen bennük gyökerező és jelen levő, ugyancsak viszony természetű jelenségről. E viszonyok a társadalmi cselekvések mezejében, egymásra irányuló tettek rendszerében formálódnak. A hatalom olyan „cselekvések totális szerkezete, amelyekkel lehetséges cselekvésekre gyakorolnak hatást; ingerel, ösztökél, elcsábít, könnyebbé vagy nehezebbé teszi a dolgokat; végletes esetben kényszert vagy teljes tilalmat szül, mindezekkel együtt azonban mindig olyan cselekvési mód, amellyel cselekvő szubjektumra vagy szubjektumokra cselekszenek, illetve képesek a cselekvésre. Cselekvések együttese, mely más cselekvésekre hat." (Foucault, 2002, 405.) A hatalom természetét ebből adódóan a folyamatos mozgás, áramlás, a nehezen lokalizálhatóság jellemzi; nem valami birtokolható dolog, cseppet sem állandó, és nem is anyagi természetű jelenség - ezért aztán tetten érése sem könnyű. Ezeket az akadályokat legyőzni akkor van esélyünk, ha a hatalom vizsgálatakor a figyelmet nem az önmagában vett hatalom absztrakciójára irányítjuk, mondja Foucault, hanem valamilyen társadalmi intézmény konkrét elemzése révén igyekszünk feltárni a hatalom természetét és megvalósulását. Az ilyen vizsgálatnak alulról, a legapróbb mechanizmusok megismerésével kell indulnia, egyfajta mikrofókusz segítségével, hisz ez a megközelítés felel meg legjobban a hatalmi megnyilvánulások léptékének és mikrostrukturális „elhelyezkedésének".

A szerző empirikus jellegű elemzéseiben, esettanulmányaiban megjelenő hatalomértelmezések között időrendben és az életmű belső logikája szerint is első a diskurzus hatalma. Foucault ebben az összefüggésben úgy tekint a dolgokra, társadalmi jelenségekre, fogalmakra, jelentésekre, mint amelyek a róluk szóló diskurzusokban, azok által léteznek. Ezért a diskurzus nemcsak közvetít hatalmi jellegű tartalmakat, akciókat, hanem ő maga a hatalom (médiuma, helyszíne, célja). Egy másik közelítésben a hatalomnak az a vetülete hangsúlyos, mely a tudással párban, szoros egységben mint a társadalmat szervező tényező jelenik meg. A hatalmi viszonyok vonatkozásában eszerint a tudásnak nincs elsőbbsége, hatalom és tudás egyenrangú, mégpedig oly módon, hogy „az egyes tudásfajták létrejöttében alapvető szerepet játszik a hatalom. Bizonyos hatalmi technikák mintegy tudásfajtákká változnak át, pontosabban hatalmi technikák és tudástechnikák közös mintát foglalnak magukba" (Kiss, 1994, 53.). Ez tükröződik például a filozófiai diskurzusokban, melyek meghatározó szerepet játszanak „mind a hatalom, mind pedig az alávetettek számára a tér és az idő új tapasztalatának létrehozásában" (Kiss, 1994, 53.). A tudás és a hatalom egymásba épülésének mintája a kommunikáción alapul, ami a kommunikációs folyamatok tartalmává válik, az egyben egy komplex regisztrációs rendszerbe is belekerül: a számbavétel, besorolás, körüljárás, termelés, elsajátítás, elosztás és visszatartás rendszerébe, mely kijelöli az így keletkező tudás társadalmi pályáját, karrierjét. „Ezek a formák azonban egyben hatalmi technikák is, a megismerési módok tehát egyben hatalomgyakorlási eljárások is" (Szabó, 1998b, 223.) - megismerés (tudás) és hatalom így valósul meg egyazon mintázat révén. Ami tehát a kommunikációs folyamatba bekerül, ami diskurzusok tárgya lesz, az szükségképpen részévé válik ennek a rendszernek. A modern korban Foucault szerint a vizsga a hatalom és tudás közös mintázata: „a norma, a szabály, a felosztás, a minősítés, a kizárás megállapításának, illetve visszaállításának eszköze." (Kiss, 1994, 48.) Az így felfogott hatalom teremtő hatalom (Kiss, 1994, 48.): legfőbb teremtménye maga a modern ember, mely a diskurzus(ok) által elrendezett szociokulturális térben tapasztalja meg magát, másokat és egyúttal egy szimbolikus rendet. E hatalom eszközei többek között a tér felosztása és az ember társadalmi térhasználatának szabályozása; az idő strukturálása, egy új időtapasztalat megszervezése; illetve a társadalmi normák megteremtése, működtetése. A normák révén mindenki külsőleg megmérhető, és ugyanakkor magát is folyamatosan viszonyítani képes és kénytelen. „A hatalom eszerint az a mód, ahogyan az emberek, a hatalom tárgyai rávezetődnek bizonyos célok végrehajtására vagy arra, hogy bizonyos szabályokat, előírásokat kövessenek." (Kiss, 1994, 51.) A tudásstruktúrákkal összefonódó hatalom tehát a modern embert engedelmességre igyekszik kényszeríteni. A kényszerítés iránya, közege közvetlen vagy közvetett módon a test - ez a momentum alapoz meg egy harmadik foucault-i hatalomképet. A hatalom a modern korban (a megelőző idők halálra irányultsága helyett) alapvetően az életre épít, azt célozza meg. A népesség biológiai létezésének szintjéig eljutva a biohatalom a munkaszervezés, az egészségügy, a szociálpolitika egész rendszere révén az életet nyílt kalkulációk tárgyává teszi. A mérés, az értékelés, hierarchizálás e téren egyszerre teszi lehetővé a test fegyelmezését és a népesség szabályozását. A hatalom foucault-i felfogása(i) egyúttal a politikáról való gondolkodásnak egy olyan példája is, mely kommunikáció- és tudáscentrikus, a valóságteremtő társadalmi beszédre irányul, konkrét elemzések során pedig a cselekvési mikrostruktúrákban és -viszonyokban vizsgálódik.

A hatalom egyik legfontosabb megtestesítője, az érte folyó harc színtere és (a vágy) tárgya a diskurzus,[6] a különféle szövegek társadalmi méretű előállítása, kiválogatása, ellenőrzése, elosztása. A szövegek és általuk a tudás kontrollált előállításának és elosztásának eme rendszerét tilalmak, a ritkítás és ellenőrzés különféle eljárásai szabályozzák befelé, a beszéd termelése, és kifelé, társadalmi használata, cirkulációja irányában egyaránt. Ilyen eljárásnak tekinti Foucault például a kizárás gyakorlatát, mely különféle tilalmakban, a megosztás és elutasítás formáiban, igaz és hamis szembeállításában valósul meg. Ezek kizáró rendszerekként kívülről hatnak a diskurzusra. Maguk a diskurzusok is ellenőrzik önmagukat, ebben a tekintetben a diskurzus szintkülönbségeit jelző kommentár, azután a szerző (mint „a diskurzus csoportosításának elve") és a diszciplína („a diskurzus termelését ellenőrző elv") játszik fontos szerepet. A diskurzusok alkalmazását, társadalmi működését különféle szabályok, szertartások, a diskurzusokhoz rendelt kizárólagos diskurzustársaságok által ellenőrzik. A foucault-i koncepció a társadalmi beszédnek olyan autonóm halmazait körvonalazza, melyek sajátos belső szabályok szerint jönnek létre és működnek, időnként keresztbemetszve más - diszciplináris, intézményes, nyelvi, tudásbeli - struktúrákat. Olyan realitásról van szó, melyben szétválaszthatatlanul egybeolvad a beszélő alanya; a diskurzus tárgya, amelyről a beszéd folyik; és a tudás, mely a diskurzusban megfogalmazódik (Szabó, 1998b, 212.). A tudás nem előzetesen adottként kerül a diskurzusba, hanem működése során aktuálisan keletkezik, ezért nem egyéni teljesítmény, nem kötődik a szubjektumhoz. „A diskurzust nem kell feloldani előzetes jelentések terében; ne gondoljuk, hogy a világ olvasható arccal fordul felénk, amelyet csupán meg kell fejtenünk; a világ nem tudatunk cinkosa; a diskurzus előtt nincs prediszkurzív gondviselés, amely a világot kedvünk szerint valóvá alakítaná." (Foucault, 1998, 65.) A tudás forrása a társadalom jelentésekből és értelmezésekből szerveződő valósága, melyben a tudás keletkezését nem intézmények vagy külső kritériumok szabályozzák, hanem maga a diskurzus.

Foucault korai esettanulmányaiban (a téboly, az orvoslás vagy a szexualitás kérdései kapcsán) a diskurzus úgy jelenik meg, mint amely maga hozza létre bizonyos jelenségek tapasztalatát, ebben az értelemben maga konstruálja meg tárgyát, melyről a beszéd folyik. Olyan konstrukciókat hoz létre, mint a téboly, a bűn vagy a szexualitás, melyek szimbolikus funkcióval rendelkeznek: kulturálisan létező „helyeket" töltenek be, és ezáltal az adott korra jellemző módon teszik lehetővé az egyénnek önmaga megtapasztalását. Mindeközben a nyugati embernek a (tőle különböző, ellentétes) Másik megtapasztalására vonatkozó szükségletét sajátos, a kornak megfelelő formába öntik: ahogy a középkorban a lepráshoz, aztán a vérbajoshoz képest egészségesként, a modern korban az őrülthöz képest normálisként tapasztalhatja meg magát az egyén (Kiss, 1994, 45.; Kiss, 1995, 292.). „Maga a téboly tehát szimbolikus helyet tölt be, mely hely előre adott, ugyanakkor folyamatosan át is értelmeződik, és segít értelmezni más dolgokat, módosul a téboly tapasztalata, és ezáltal is az egyéb dolgoknak az őáltala is megtámogatott tapasztalata." (Kiss, 1995, 292.) Foucault szerint a dolgok (a társadalmat szervező kulturális tartalmak) a róluk való beszédben jönnek létre. „Nincsen tehát például önmagában vett téboly, melyet jobban vagy rosszabbul írnak le a különböző orvosok, vagy amelyet, mondjuk, az idő előrehaladtával az újabb korok orvostudománya jobban közelít meg, mint a kétszáz év előtti. Inkább arról van szó, hogy maguk ezek az orvostudományi (és egyéb, pl. művészeti, vallási stb.) ismeretek, diskurzusok azok, melyek magának az őrültségnek a tapasztalatát és ezáltal bizonyos értelemben magát az őrültséget is létrehozzák." (Kiss 1995: 292.)

E tapasztalati konstrukciók szabják meg a társadalmi valóság szerkezetét, jelölik ki az egyén lehetőségeit. A diskurzusok szabályozó, normaképző funkciója, a „normalizáció" jelensége a börtön és büntetés foucault-i témái kapcsán körvonalazódik (Kiss, 1994, 50.; Kiss, 1995, 296-297.). A modern társadalomban a hatalom és a tudás egymással összekapcsolódva meghatározó szerepet játszik; a társadalom mikrostruktúráiban, mikrotechnikákat alkalmazva, alig tetten érhetően működik. Igen kifejező az a változás, melynek során a test látványos sanyargatásának helyét a modernitásban átveszi a lélek kifinomult sanyargatása, és a test ennek révén történő uralása. „A hatalom-tudás [...] bekeríti, uralmába veszi a dolgokat, jelentésekkel ruházza fel, diskurzusokat, normákat, szimbólumokat telepít köré, ennek révén tartja szemmel, szabályozza és dokumentálja a dolog működését" (Kiss, 1995, 296-297.). Mivel a cél a lélek befolyásolása, a szabályozás és kontroll technikái szükségszerűen szimbolikusak lesznek. A diskurzusok tehát - e szimbolikus technikák révén - a társadalom minden szférájában normákat állítanak elő, melyeket a társadalom legkülönfélébb működései, intézményei hoznak létre és közvetítenek, és amelyekhez a társadalom minden tagjának szükségképpen viszonyulnia kell valamilyen módon (Kiss, 1995, 297.). A normát megtestesítő intézmények és gyakorlatok határokat jelölnek ki: mit lehet és mit nem lehet, és egyúttal szimbolikusan be is sorolják, értékelik a normasértést. „A modern társadalomban [...] elsősorban a beszéden keresztül szimbolizálódik a hatalom. Akár azt is mondhatnánk, hogy amiképpen a régi korokban egy diskurzusnak az adott jelentést, hogy ki, milyen cselekedet kontextusában szólalt meg, most a cselekedetnek is a diskurzusok (és az egyéb hatalmi technikák) által invesztált térben kell végbemennie, ahhoz kell alkalmazkodnia, tehát immár a diskurzusok szabják meg a cselekedetek jelentését, minden diskurzussá (is) válik tehát." (Kiss, 1995, 298.)

            Foucault a diskurzus rendjét felvázoló egyik legismertebb előadásában a diskurzusok elemzésére alkalmas eljárásokat két csoportba osztja: „egy »kritikai« csoportba, amely a megfordítás elvét hozza működésbe: igyekszik körülhatárolni a kizárás és kisajátítás imént említett formáit; megpróbálja kimutatni, hogyan alakultak ki, miféle szükségletek kielégítése céljából, miképp módosultak, tolódtak el, milyen kényszert alkalmaztak, milyen mértékben tévesztettek célt. És egy »genealógiai« csoportba, amely a három másik elvet működteti: hogyan alakultak ki a diskurzussorozatok e kényszerítő rendszereken keresztül, ellenükre vagy rájuk támaszkodva; milyen specifikus normáik voltak, melyek a megjelenési, fejlődési, variációs feltételeik." (Foucault, 1998, 68.) A szerző követői körében elsősorban a kritikai módszer vált népszerűvé: ennek megfontolásain alapul a Teun van Dijk által alapított kritikai diskurzuselemző irányzat (Critical Discourse Analysis), mely a diskurzusok működését a társadalmi egyenlőtlenségek kialakításában és reprodukálásában játszott szerepükkel összefüggésében, erőteljes társadalomkritikai elkötelezettséggel végzi. A Foucault által vázolt másik eljárás, a genealógiai módszer megértése, rekonstrukciója a szerző konzekvensnek nem nevezhető fogalomhasználata és a módszer változó mélységű kidolgozottsága miatt nem egyszerű feladat, az alábbi értelmezés a foucault-i genealógiai diskurzuselemző eljárás egy lehetséges olvasata.

A szerző szerint a diskurzusok azonosítása, tettenérése és leírása az eszmetörténet, a hagyományos történetírás kapcsán a megszokottól teljesen eltérő gondolkodásmódot igényel, a hagyományos egységek (mű, könyv) és antropológiai kategóriák (beszélő alany, szerző) felfüggesztését. A több nagy diskurzuselemző tanulmány megírása után rekonstruált archeológiai[7] módszer nyújthat támpontokat - ténylegesen inkább koncepcionális iránymutatást, mint konkrét elemzési forgatókönyvet - ennek megvalósításához. A koncepció kiinduló állítása szerint a diskurzusok vizsgálatában nincs helye diskurzuson kívüli tényezőknek (a nyelvnek, logikának, szubjektumnak): megismerésében annak belső magjától kell a külső lehetőségfeltételek (a megvalósulás feltételei) felé haladni. A diskurzusok azonosításának első lépése olyan - feltételes, átmeneti érvényű - beszédhalmazok kijelölése, melyek mélyreható elemzésével feltárható a diskurzusnak nevezett gyakorlat, az azt létrehozó szabályegyüttes működése. Az alapvető gyakorlati kérdés persze az, milyen módon lehetséges a diskurzusok egyedi azonosítása; másképpen fogalmazva, mi biztosítja a diszkurzív egységek összetartozását. Foucault itt négy tényezőt emel ki (szemben a tárgy, a stílus, a fogalmak és a vélekedés hagyományosan feltételezett egységével): a diskurzus tárgyait összefogó és megoszlásukat lehetővé tevő közös teret; a heterogén megállapítások (enunciátumok) formációs szabályát (ez teszi lehetővé a különféle tárgyak felbukkanását), melyet megállapítási szórásnak nevez; azt az elmélethálót, mely nem más, mint a fogalmak diszperziójának, heterogenitásának, összeegyeztethetetlenségének általános törvénye; és a stratégiai lehetőségmezőt, mely az adott tárgymező, megállapítási skála és fogalmi készlet viszonylatában választási pontokat kínál fel a diskurzuson belül. A diskurzus tárgyainak, szintaktikai típusának, szemantikai elemeinek és operatív lehetőségeinek formációs szabályait leírni eszerint elegendő a diskurzus egyedi azonosságának megállapításához. Egy olyan - négy szinten megnyilvánuló - szabály leírása szükséges tehát, amely megállapít a diskurzuson belül egy referenciált, egy bizonyos típusú megállapítási szórást, egy elmélethálót és egy stratégiai lehetőségmezőt, azaz az ezek által alkotott diszkurzív formációt (vagy beszédképződményt). A vázolt szabályrendszer a sajátos foucault-i fogalmi építményben a pozitivitás elnevezést kapja. Egy adott pozitivitásrendszer által képzett diszkurzív formáció olyan halmazt jelenít meg, melyet a szerző tudásként jellemez, és amely ez esetben nem ismeretek összességét jelenti (nem igaz vagy hamis, pontos vagy pontatlan, koherens vagy ellentmondásos).

Az elemzés lépéseinek a vázolt konstrukció szintjeit kell követnie. A tárgyképzés vizsgálatakor fel kell tárni az egyes tárgyak felbukkanásának alapvető felületeit, le kell írni az elhatárolás fórumait, és elemezni kell a megkülönböztetési rácsokat (melyek alapján elkülönítik, megkülönböztetik, osztályozzák a különféle tárgyakat), melyek a tárgy mezőjén belüli jellemző megoszlást, diszperziót konstituálják. A kijelentésváltozatok képzésének elemzésekor (ahelyett, hogy egy alany egységére próbálnánk visszavezetni azokat) le kell írnunk, kik beszélnek, milyen intézményes helyeken, és mi a pozíciójuk, azaz a kijelentésváltozatok jellegzetes megoszlásának mintázatát kell feltárni. A kijelentésmező esetében szerveződési elvének vizsgálatát kell elvégeznünk: a kijelentések egymásra következésének, együttélési viszonyainak és a különféle beavatkozási eljárásoknak (újraírási és átírási technikáknak, fordításoknak) a bemutatása révén. A stratégiai mező vizsgálatakor elméleti választásokat kell bemutatnunk, a beszéd töréspontjait, körülményeinek ökonómiáját - a lehetséges diszkurzív stratégiák adott, jellemző megoszlását. Az archeológiai módszer - mint látható - a társadalmi tudás szerkezetének feltérképezése során vállalja a törésekből, a folytonossághiányból adódó következményeket, sőt egyenesen tárgyává és módszertani követelménnyé emeli a diszkontinuitást. Egy ilyen négyszintű, szintenként azonos módon a diszperzió törvényének leírására törekvő módszerrel Foucault szerint azonosíthatók a diskurzusok, megragadható individualitásuk, kirajzolódnak határaik és társadalmi működésmódjuk.

Magukat a diskurzus keretei között létrejövő kijelentéseket Foucault sajátos anyagisággal rendelkező, egyszerre esemény- és dologszerű képződményeknek látja. Olyan tárgyakhoz hasonlítja őket, mint „amelyeket az emberek létrehoznak, kezelnek, használnak, átalakítanak, kicserélnek egymás közt, másokkal ötvöznek, szétszednek és összeraknak, alkalmasint tönkretesznek" (Foucault, 2001, 136.). A kijelentések ezáltal a diskurzusokban státusszal felruházva jelennek meg - mondja -, kapcsolatok hálózatába lépnek be, felhasználási mezőkben különféle átadás-átvételek és módosulások alanyaivá válnak, ezáltal közlekednek, felbukkannak és eltűnnek, érdekeket szolgálnak vagy épp lázadnak ellenük, a tiltakozások és harcok világának részeivé válnak, az elsajátítás vagy a versengés témái lehetnek. A beszéd természetéből adódik, hogy felveti a hatalom kérdését, „olyan jószág - mondja Foucault -, amely természete szerint harc, mégpedig politikai harc tárgya" (Foucault, 2001, 156.).

A diskurzus foucault-i fogalma igyekszik átfogni mindazokat a társadalmi gyakorlatokat, amelyek a szövegek előállítására és társadalmi kezelésére (ellenőrzésére, ritkítására), illetve a hozzáférés szabályozására irányulnak. Azzal, hogy ezeket a mechanizmusokat a társadalom mikrostruktúráiban mutatja ki, lehetővé teszi a hatalmi működés, a hatalom fogalmának viszonyalapú, decentrált értelmezését. A hatalom normákat hoz létre, azaz jelenít meg szimbolikusan, tehát a jelentéstulajdonítással és értelmezéssel is összefügg. A diskurzusok azonosítására és empirikus vizsgálatára felkínált protokoll a diskurzus tárgyainak, megállapításainak és fogalmainak, és az ezek kombinációjával jellemezhető stratégiai választások megoszlásának, halmazának leírása révén jelöli ki a diskurzus határait. A diskurzust felépítő jelentéseket tehát elsődlegesen építőköveknek tekinti, az építkezés módja és következményei érdeklik, de nem merülnek fel nála olyan kérdések, mint hogy vajon mi az értelmük az építőköveknek, miről mesélnek, s hogyan lehetne vallatóra fogni őket. A diskurzusok ugyanakkor gyakran egy-egy fontosnak tetsző, aktuális koncepció, fogalom köré szerveződnek.[8] E központi fogalom - mint a diskurzus szervezőelve - szinte felkínálkozik egy olyan szemantikus vizsgálatra, mely az általa hordozott jelentéseket a diskurzussal mint nyelvi kontextussal, illetve az adott társadalomtörténeti szituációval mint nyelvhasználati kontextussal összefüggésben tekinti át. A Geertz-féle kulturálisan és funkcionálisan értett jelentés ezáltal társadalomtörténeti összefüggésekben pozícionálható, és történetileg értelmezhetővé válik.

Fogalomtörténet és társadalomtörténet

Reinhart Koselleck történészként éppen az ilyen - a társadalmi beszédet és a kollektív jelentéstulajdonítást illetően - kitüntetett szerepű fogalmak jelentését, jelentésváltozásait vizsgálja. A korszellem, a koronként uralkodó gondolatok forrását (történettudományi értelemben is) kutatva felismerte, hogy „egy kor eszméje nem egyenlő a szellem embereinek be- és meglátásaival, sokkal inkább közösségi produkció, amelyben mindenki részt vesz, aki szavakat és gondolatokat »termel«" (Szabó, 1997, 85.). A forrásanyag tehát különféle köznapi gyakorlatokban termelődik, és ezek dokumentumaiban érhető tetten: klasszikus jogi, filozófiai, közgazdasági, teológiai, irodalmi szerzők írásaiban, alkotmányok, törvények, szótárak, enciklopédiák, parlamenti viták szövegében, pártok és szervezetek programjaiban, illetve a tömegirodalom termékeiben: tankönyvekben, folyóiratokban, újságokban, továbbá személyes dokumentumokban, naplókban, levelekben, egy-egy kor tudását összegző szótárak szócikkeiben (Koselleck, 1972, XXIV.). Az ezekben a szövegekben felbukkanó fogalmak nem egyformán jelentősek, fontosak a társadalomkutató számára. Hogy mely fogalmak hordozzák a korszellemet, azt maga a használat, a közbeszéd gyakorlata mutatja meg. A korszellemet hordozó kulcsfogalmak szemantikailag igen telítettek, jelentésük összetett, különböző minőségű mozzanatokat tartalmaznak: „érzelmek, értékek, akaratok csomópontjai, értelmezések és viták tárgyai" (Szabó, 1997, 85.). A fogalmak tulajdonképpen tehát jelentéstartalmak koncentrátumai,[9] míg a szavak jelentéslehetőségeket tartalmaznak, egy-egy fogalom jelentések sokaságát egyesíti magában. Ha tehát a kor szellemiségét ezek a dús jelentésű fogalmak hordozzák, a kutatásoknak is ezekre kell irányulniuk (jelentésükre, jelentésváltozásaikra, társadalmi kötöttségükre és politikai funkciójukra), arra, hogy „bizonyos fontos szavak hogyan fejeznek ki történeti-politikai helyzeteket, és milyen általános szemantikai és szociológiai keret tárul fel használatuk során" (Szabó, 1998b, 55.). A kiemelkedő fogalmakra irányuló (társadalomtudományi indíttatású) kutatás alapjaiban szemantikai jellegű, hiszen a fogalmak jelentését és e jelentések társadalmi és politikai meghatározottságát vizsgálja. Ez a szemantikai jellegű problémafelvetés Koselleck munkáiban egybeesik a történettudomány alapvető kérdéseinek megfogalmazásával, a nagy történelmi változásokat, átalakulásokat elsősorban nyelvileg kifejeződő szemantikai változásokként ragadja meg, illetve mutatja ki konkrét fogalomelemzésekben. Ezekben a fogalmi elemzésekben a jelentés alakulása nem nyelvészeti problémaként merül fel, hanem a történeti léptékű társadalmi átalakulások strukturális vonásaival összefüggésben: a gondolkodás, a megismerés, a valóságra vonatkozó tapasztalás mintáival összevetve. A társadalomtörténeti fogalomértelmezés alapvető jellemzője, hogy bár empirikus anyaga és kiindulópontja nyelvi természetű, de értelmező módszere számot vet a nyelven kívüli valósággal is. Tudásszociológiai megközelítésként a kulcsfontosságú fogalmakat az adott kor társadalmi-politikai valóságába beágyazott, annak küzdelmeiben mintegy médiumként közreműködő és ezáltal alakuló, időbeli létezőknek tekinti.

Ez a kétféle érdekeltség és elköteleződés, mely a nyelvhasználatot a történelmi perspektívából megragadott társadalmi valósághoz kapcsolja, feleveti a „szavak" és (társadalmi) „dolgok", illetve az őket vizsgáló fogalomtörténet és társadalomtörténet viszonyának kérdését. Ezt a viszonyt Koselleck nem egyértelmű lefedésnek, tükrözésnek vagy meghatározottságnak tekinti, hanem egy ennél összetettebb viszonyt feltételez a két szféra között. A fogalomtörténet a történeti forrásanyag rendszerezéséből vagy összesítéséből indul ki. Interpretálni igyekszik a fogalmakban lecsapódó tapasztalatokat, a történeti folyamatok áttekintése során pedig kifejezetten az evidenciák változására kérdez rá, ahogyan az a fogalmakban nyelvileg artikulálódik (Koselleck, 1972, XIX). Feladata tehát a fogalmak múltbeli jelentésének feltárása, illetve ennek alapján a változások nyomon követése „egészen a múltra vonatkoztatott jelenig vezetve. A fogalmak jelentésváltozását követve a múltbeli állapotok szinkronikus tematizálását átfordítja diakronikus elemzéssé." (Karácsony, 1995, 106.) A szavaknak ugyanis egyszerre van szinkrón és diakrón vonatkozásuk, jelentéseik egyes momentumai csak utólag, visszatekintve válnak nyilvánvalóvá. Egy fogalom adott korban elfogadott (szinkrón) használatának vizsgálata ezáltal továbbvihető a diakrónia dimenziójába. A fogalomtörténeti elemzés először az egykori jelentéseket állapítja meg, majd kideríti, mit jelentenek ma a mi számunkra, azaz a múlt szinkronikus elemzését diakronikusan egészíti ki. A szótörténeti vizsgálat a „beugró", amennyiben minden kutatás azokból a szavakból indul ki, amelyek politikai-társadalmi vonatkozásban jelentős tartalmakat jelölnek, vagy ezeknek megfelelő tapasztalatokat, gondolatokat, teorémákat hordoznak. Az elemzés második közelítésben „kioldja a fogalmakat az eredeti szituáció kontextusából, végigköveti az idők során felvett jelentéseiket, majd egymáshoz viszonyítja őket. Ily módon a történeti fogalomelemzés egyes lépései az adott fogalom történetévé adódnak össze. A történeti-filológiai módszer ezen a ponton emelkedik fogalomtörténeti szintre, a fogalomtörténet pedig most már nem valami kiegészítés a társadalomtörténethez." (Koselleck, 2003, 131.) A kitüntetett fogalmakat különösen gazdag szemantikai tartalom jellemzi. E dús jelentés többnyire időben egymásra rakódott rétegekből áll,[10] a fogalomtörténet a jelentésnek ezt az időben egymásra rétegződött szerkezetét igyekszik magyarázni.[11] Koselleck kutatásai tehát „olyan központi fogalmak szemantikájára összepontosítanak, amelyek történeti időtapasztalatokat sűrítenek magukba" (Koselleck, 2003, 13.). Koselleck teóriája eszerint alkalmas arra, hogy a szemantikailag orientált diskurzuselemzés eredményeit egy általános társadalomtörténeti kontextusba ágyazza.

Kapcsolódások

Ricoeur azáltal, hogy az írott szöveget mint az adott megnyilatkozás szándékának közvetlen rögzítését értelmezi, igazolja, hogy valóban jogos a kultúra írásos dokumentumainak alanyi jogú vizsgálata. Ha az írott szöveg nem közvetítettebb, áttételesebb, mint a beszéd, akkor meghatározó empirikus közege lehet a hermeneutikusan orientált társadalomtudománynak. Ez az elgondolás az emberi viselkedés világára kiterjesztve egy olyan átfogó paradigma kiindulópontjává válik, mely a társadalom különféle nyelvi és viselkedésbeli megnyilvánulásait egységes keretben képes értelmezni. Az interpretáció ideális módjaként pedig a megértés és értelmezés lehetőségeit dialektikusan egyesítő eljárást dolgoz ki, mely a jelenségek rész-egész viszonyai mentén oszcillálva hipotetikus értelemkonstrukciók értékelése révén fér hozzá a jelentéshez, illetve a strukturális elemzést kritikus indíttatású mélyinterpretációval ötvözi és mélyíti el. Ezzel egyúttal a társadalomtudományi hermeneutika modelljét is vázolja. Ricoeur a kultúra vizsgálatának szemiotikai lehetőségeit hangsúlyozza, amikor jelentés és értelmezés összefüggésében gondolkodik a kultúráról. Elmélete a diskurzuselemzés szempontjából részben koncepcionális, részben módszertani alapvetéssel szolgál: a diskurzuselemző a kutatás során szövegekből indul ki, nem keres mögöttes valóságot. Amikor szakmai, tudományos, intézményi összefüggésekre tekint ki a diskurzusból, akkor ezeket a megnyilatkozásokat a keletkezés körülményeiként kezeli, olyan jelentésteremtő társadalmi gyakorlatok részeként, melyek maguk is kitehetők ilyen felfejtésnek, értelmezésnek. A szövegekre irányuló hermeneutikus értelmezési stratégiát a diskurzus szerkezetének strukturális leírására, illetve a nyelvileg közvetített jelentések értelmezésére építi. A társadalomtudományi szöveganalógia, illetve különösen az (ezt átfogó értelmezési paradigmaként kidolgozó) interpretatív antropológia vázolt teoretikus és módszertani keretein belül a nyilvános közéleti diskurzusokat mint bizonyos releváns jelentéseket a társadalom modelljein belül elrendező, vagyis a kollektív társadalmi valóságot létrehozó gyakorlatokként elemezhetjük. E jelentések elrendezése pozicionálja az adott nyelvi praxisban részt vevő alanyokat, akik identitásukat, intézményi kötődéseiket e jelentések által élik és jelenítik meg. Az elemzés során a diskurzust (Geertz nyomán) mint kulturális produktumot, jelentésteli struktúrát közelítjük meg, melynek értelmezése a jelentések hálójának felfejtését jelenti. A jelentések összefüggésrendszerén belül az egyes fogalmak egymásra referálnak, intertextuális viszonyok közepette nyernek értelmet és értelmezést. Ezeket az összefüggéseket kell feltárni: az egyes fogalmak milyen más fogalmakkal, az egyes jelentések milyen más jelentésekkel kapcsolódnak össze, a diskurzuson belüli egyes beszédmódok milyen más beszédmódokkal, stratégiákkal interferálnak? Mivel a diskurzus aktorainak perspektívájából törekszünk a megértésre, az elemzés a szöveguniverzumon belül mozog. A kutatási módszert illetően az értelmezésnek ez a geertzi fogalma, a diskurzuson belüli megértés elve jelöli ki az alapvető stratégiákat.

Foucault a diskurzust a tudás termelését és az ahhoz való hozzáférést kontrolláló, szabályozó, egyúttal normaképző társadalmi gyakorlatnak tartja. Az ő tudás-fogalma (mely nem igaz-hamis típusú tudásként, hanem inkább kognitív tartalomként, vélekedésként jellemezhető) közel áll ahhoz, ahogy Geertz a jelentés fogalmát érti. A társadalmi világ képe, ahogy az egyén számára hozzáférhető, ilyen értelmű tudásokból, jelentésekből áll össze. A kultúra, melynek része e társadalmi világ, jelentésrendszer - mondja Geertz. A diskurzus, a társadalmi tapasztalatok (magunk és mások tapasztalásának) szociokulturális tere, tudásrendszer - mondja Foucault. A tudás és a hatalom mintázatai azonosak, a diskurzusok gyakorlatában hatalmi relációk hatnak, a diskurzus hatalmi küzdelmek színtere. Hatalom és tudás a diskurzusokon keresztül determinálja a társadalmi világról alkotott képünket: azt, amilyennek magunkat és másokat látunk - a beszéd tehát társadalmi valóságot teremt..

Foucault gondolatmenete a diskurzusok társadalomtudományi elemzése során alkalmas a szövegkorpusz leírására, diskurzusként való azonosítására. Eszerint a diskurzus tárgyainak terét, vagyis a felmerülő témák szórását kell tehát megvizsgálni (miről szól a diskurzus); a megállapítások spektrumát (az állítások milyen rendszere révén szól valamiről); a fogalmak szórásából kirajzolódó elmélethálót (az állítások milyen jelentésrendszereket alkotnak), és a nyelvi-megnyilatkozási stratégiák változatosságát (az operatív lehetőségeket). A nyelvileg megformált jelentések feltárása során a diskurzuselemzés keretei között vizsgálhatjuk bizonyos kitüntetett fogalmak értelmezését, jelentéseit. Koselleck útmutatása alapján figyelembe kell vennünk, hogy a szavak használatában szerepet játszik létezésük társadalmi/történeti kontextusa, melyet magukkal hoznak a diskurzus praxisába. A kiemelt fogalmak elemzésekor az időben egymásra rétegződött jelentésmozzanatok szétbontása vezethet el a diskurzus társadalomtörténeti jelentőségének megértéshez

A fenti elméleti alapokra épülő diskurzuselmélet és -elemző módszer a társas valóságot értelmileg konstruáltnak, jelentésesnek és értelmezettnek, szövegekben létezőnek, kommunikatív folyamatok által szervezettnek tekinti. A jelentés e konstrukciói meghatározónak tűnnek az egyéni önmegtapasztalást illetően az adott szociokulturális szituáción belül, úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyént mint szociális lényt ezek a konstrukciók hozzák létre. A társadalom, a kultúra jelentésessége a fentiek szerint egyebek mellett a nyilvános beszéd szövegein keresztül közelíthető meg. A norma, a rend, az elrendezés is e nyelvileg megformált jelentések révén valósul meg. A fogalmak jelentése diszkurzív küzdelmek során alakul ki, társadalomtörténetileg és szociokulturálisan beágyazódva. Az ilyen jellegű diszkurzív küzdelmek a társadalom hatalmi viszonyait alakítják, kognitív és mentális képét, illetve az ideális társadalom preskriptív modelljét alakítják. „Végül mindezeknek a kutatásoknak a szemhatárán egy általánosabb téma is felvázolódik: egy kultúra diszkurzív eseményének létmódjáé. Ez alatt azoknak a feltétel-együtteseknek a felmutatása értendő, amelyek egy adott pillanatban és egy meghatározott társadalomban megszabják a megállapítások megjelenését, maradandóságukat, a közöttük képződő kapcsolatokat, szabályozott halmazokba rendezésük módját, helyzetüket, az általuk kiváltott értékhatásokat és szakralizációs effektusokat, gyakorlati és viselkedésbeli kiaknázásuk mikéntjét, a körforgásukat, elfojtásukat, elfeledésüket, kiirtásukat vagy feltámasztásukat irányító elveket." (Foucault, 2000a, 179.)

Irodalom

Foucault, Michel (1998 [1971]): A diskurzus rendje. In: Foucault, Michel: A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió - Attraktor Kft., 50-74.

Foucault, Michel (2000a): A tudományok archeológiájáról (ford. Sutyák Tibor). In.: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 169-199.

Foucault, Michel (2000b [1976]): A hatalom mikrofizikája - Az 1976. január 14-i előadás (ford. Kicsák Lóránt). In: Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Szerk. Sutyák Tibor, Debrecen, Latin Betűk Alapítvány, 318-330.

Foucault, Michel (2001 [1969]): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István, Budapest, Atlantisz, 311.

Foucault, Michel (2002 [1983]): A szubjektum és a hatalom (ford. Kiss Attila Atilla). In: Bókay Antal - Vilcsek Béla - Szamosi Gertrúd - Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Budapest, Osiris Kiadó, 396-409.

Geertz, Clifford (1994a): Az ideológia mint kulturális rendszer (ford. Fejér Balázs). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 22-62.

Geertz, Clifford (1994b): Elmosódott műfajok: A társadalmi gondolkodás átalakulása (ford. Kovács Éva) In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 268-285.

Geertz, Clifford (1994c): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez (ford. Berényi Gábor). In: uő: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 170-199.

Gottowik, Volker (1997): Konstruktionen des Anderen: Clifford Geertz und die Krise der ethnographischen Repräsentation. Berlin, Reimer, 373.

Karácsony András (1995): Bevezetés a tudásszociológiába. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 231.

Kiss Balázs (1994): Michel Foucault hatalomfelfogásáról. Politikatudományi Szemle, 1., 43-71.

Kiss Balázs (1995): Michel Foucault és a szimbolizáció. In: Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 289-300.

Kiss Balázs (2000): Michel Foucault diskurzuselmélete és a politikai nyelv vizsgálata. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 51-85.

Koselleck, Reinhart (1972): Einleitung. In: Koselleck, Reinhart - Brunner, Otto - Conze, Werner: Geschichtliche Grundbegriffe: Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Stuttgart, Klett-Cotta Verlag, Band 1. XIII-XXVII.

Koselleck, Reinhart (2003): Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Ford. Hidas Zoltán és Szabó Márton, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 430.

Ricoeur, Paul (1999a): Mi a szöveg? (ford. Jeney Éva). In: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Osiris Kiadó, 9-33.

Ricoeur, Paul (1999b): Struktúra és hermeneutika (ford. Vajda András) In: uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Osiris Kiadó, Budapest, 34-70.

Ricoeur, Paul (2002): A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés (ford. Szabó Márton). Szociológiai Figyelő, 1-2., 60-76.

Szabó, Márton (1997): Politikai fogalmak történeti metszetben (zárótanulmány). In: Koselleck, Reinhart: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Ford. Szabó Márton, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 83-104.

Szabó, Márton (1998a): A politikai szemantika lehetőségei. A társadalomtudományok nyelvi-konstrukciós fordulata és a politológia. In: uő. Diszkurzív térben. Tanulmányok a politika nyelvéről és a politikai tudásról. Budapest, Scientia Humana, 280-309.

Szabó Márton (1998b): Politikai tudáselméletek. Szemantikai, szimbolikus, retorikai és kommunikatív-diszkurzív értelmezések a politikáról. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas, 241.

Szabó Márton (2003a): A szövegvalóság elve, Paul Ricoeur a hermeneutikai társadalomtudományról, In: uő: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések. (Posztmodern politológiák). Budapest, L' Harmattan, 30-43.

Szabó, Márton (2003b): Az interpretatív társadalomtudomány, Clifford Geertz elemzései, In: uő: A diszkurzív politikatudomány alapjai. Elméletek és elemzések. (Posztmodern politológiák). Budapest, L' Harmattan, 56-65.

[1] A kifejezést Szabó Mártontól veszem át, aki Ricoeur és Geertz nyomán jelentésteli, interpretált, nyilvános viselkedésekben megformált, és interszubjektíven létező szimbólumrendszernek tekinti a társadalmi valóságot. (Szabó, 2003a; Szabó, 2003b, 56.)

[2] Ezen áttekintés alapjául három írása szolgál: Ricoeur, 1999a [1970], Ricoeur, 1999b [1969] és Ricoeur, 2002 [1978]; az értelmezésben segítségemre volt Szabó Márton elemző tanulmánya (Szabó, 2003b).

[3] Ezzel némileg át is értelmezi a ricoeuri bevésés fogalmát, hiszen nem a kultúra vagy a történelem döntő eseményeinek hátrahagyott jeleit és nyomait interpretálja, hanem ténylegesen feljegyzésről beszél a társas cselekvések kapcsán (Gottowik, 1997, 241.; Geertz, 1994c, 177.)

[4] „Továbbá, mivel a különféle szimbólumrendszerek külsődleges információforrások, a társadalmi és pszichológiai folyamatok szervezési mintái, különösen olyan szituációkban lépnek be a játékba, amikor az adott információ hiányzik, illetőleg amikor gyengék vagy hiányoznak a viselkedés intézményesült irányítói (gondolat vagy érzés). Az embernek olyan országban van szüksége versekre és úti térképekre, amely számára érzelmileg és topográfiailag ismeretlen." (Geertz, 1994a, 48.)

[5] Az áttekintés az alábbi források feldolgozásával készült: Foucault, 1998 [1971]; Foucault, 2000b [1976]; Foucault, 2002 [1983]; Kiss, 1994; Kiss, 1995; Szabó, 1998c.

[6] „A diskurzus látszólag talán jelentéktelen dolog, de jellemző tilalmai hamar felfedik kapcsolatát a vággyal és a hatalommal. [...] A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani." (Foucault, 1998, 51.)

[7] Az áttekintett források: Foucault, 2001; Foucault, 2000d; Kiss, 2000.

[8] A magyar társadalom legutóbbi történetének meghatározó diskurzusai egyebek mellett a nyilvánosság, a civil társadalom, az európai uniós csatlakozás vagy a globalizáció fogalmai kapcsán bontakoztak ki.

[9] „Egy fogalom tehát nem más, mint temérdek jelentéstartalom sűrítménye." (Koselleck, 2003, 135.)

[10] „A fogalomtörténet az állandóságot, a változást és az újszerűséget egy adott szó jelentései és nyelvhasználata mentén, diakronikusan igyekszik megragadni. Állandóságot, változást és újdonságot firtató temporális keresztkérdése a szavak megőrződött, egymást átfedő, elsorvadt és új jelentéseinek mélységi tagolását eredményezi." (Koselleck, 2003, 133.)

[11] „A fogalomtörténet a nem egyidejűségek egyidejűségét világítja meg, mely a fogalmakban van jelen. A történelmi mélység, mely nem azonos a kronológiával, szisztematikus vagy strukturális karaktert kap. Diakrónia és szinkrónia tehát fogalomtörténetileg összefonódik." (Koselleck, 1972, XXI.)