Fogalomtár etika szakosoknak

Dekonstrukció

Dekonstrukció: Kortárs filozófiai irányzat, elindítója J. Derrida. A szó jelentése visszabontás, alkotóelemekre való lebontás. A kifejezés megválasztása szándékoltan utal Heidegger destrukciójára. Bizonyos pontig az általa megjelölt feladat is azonos: fogalmi, nyelvi, textuális elemzéseken keresztül megmutatni, hogy filozófiai kérdések megfogalmazásában és tárgyalásában a hagyomány milyen kényszerítőerővel rendelkezik. Derrida ott lép el a Heidegger által meghirdetett destrukciótól, amikor azt magára Heideggerre is kiterjeszti. Ez pedig abból a belátásból fakad, hogy 1. az emberi tapasztalat már mindig is fogalmilag, nyelvileg megragadott, ezért nincsenek olyan eredendő, tiszta (lét)tapasztalatok, amelyek elől a nyelv elzárná az utat: épp ellenkezőleg a nyelvben lesz a tapasztalat azzá, ami, nyelven kívül, nyelv előtt nincs (semmi), ezért ha valami eredendőt keresünk, mindig csak újabb és újabb nyelvi jelekhez fogunk visszatalálni, egyik szöveg egy másikra, egyik szó egy másikra, egyik nyom egy másikra utal. 2. ahogyan nincs szűz tapasztalat, úgy semmi, amit mondunk vagy írunk nem lehet szűz: a hagyomány – ami a legáltalánosabban nyelvként adott – minden mondatunkra, gondolatunkra kiterjeszti hatalmát. Ezek gyakran reflektálatlan és észrevétlen előfeltevésekként vannak jelen. Ez azonban nem véletlenszerűen, vagyis nem a tudatosság, a kritikai éberség vagy a figyelem hiánya van így, hanem az emberi megértés és megnyilatkozás alapfeltételét alkotja. Ezzel Derrida illúziónak minősíti Heideggernek az „eredendő tapasztalat”, „az egyetlen szó”, stb feltalálására irányuló törekvését. A dekonstrukció szóval árnyaltabban lehet kifejezni azt, hogy mindig csak ugyanolyan természetű alkotórészekhez jutunk el, illetve, hogy amikor rombolunk, lebontunk, akkor is építünk valamit. Ez az alapvetően interpretációs eljárás azáltal válik filozófiai irányzattá, hogy feltárja, mi rejlik minden kritika, bírálat, „új” program hátterében, ti. olyan oppozíciókban gondolkodás, mint igaz-hamis, eredendő-származékos, jó-rossz, tiszta-fertőzött, stb. Ezek nem pusztán a filozófiai gondolkodásban, hanem általában az emberi gondolkodásban is alapvető szerepet játszanak; gondolkodásunkban az ellentétekre való redukció tendenciája érvényesül, ami egyben értékelést is jelent: az oppozíció egyik tagja kimondatlanul is maga alá rendeli a másikat. A társadalmainkban az emberek ezekre az ellentétekre építik a világhoz és egymáshoz való viszonyukat, ez munkál az önmeghatározásunkban éppúgy, mint az intézményeink működésében: férfi-nő, felnőtt-gyerek, barát-ellenség, bennszülött-idegen. Ha a kritikának az a feladata, hogy valamit másként mutasson fel, vagy valami újat mondjon, tehát elszakadjon a régitől, akkor az oppozíciókon nyugvó gondolkodásnak mindig azzal kell szembesülnie, hogy amitől el akar lépni, amit valami újjal akar felváltani, azt tagadván még megőrzi magában. Ez a belátás egyrészt figyelmeztetés: nem lehet maradéktalanul megszabadulni a hagyománytól, másrészt pedig bíztatás az invencióra.

K. L.