Bevezetés a műértelmezésbe

A kurzus célja és koncepciója

BEVEZETÉS A MŰÉRTELMEZÉSBE

A szabad bölcsészeti BA-bemenet esztétika szakirányába tartozó, propedeutika-jellegű gyakorlati kurzus célja, hogy a hallgatókat különféle ágazatokhoz, műnemekhez ill. műfajokhoz tartozó műalkotások megközelítésének, szakszerű „kezelésének” módszereivel ismertesse meg ill. járuljon hozzá bizonyos befogadói, értelmezői skillek kialakulásához és begyakorlásához.

A kurzus koncepciója

abból a triviális, ám épp ezért ritkán végiggondolt megfigyelésből indul ki, hogy műalkotásokhoz igen sokféle szempontból és módon lehet „hozzányúlni”: egy zeneművet pl. döntően más-más szempontból vizsgál a muzikológus, a zenetörténész, a zeneszociológus, a kultúrakutató, az antropológus, a filozófus, a műkritikus stb. Ezek mindegyike a maga diszciplináris-konceptuális előfeltevései alapján határozza meg elemzési perspektíváját. Mi lehetne mármost az egyes mű kezelésének az a sajátlagos szempontja és perspektívája, amely kifejezetten az esztéta számára van fenntartva?

Szerintem olyan megközelítésről van szó, a művek esztétikai létmódját tekinti kiindulópontnak, azt ugyanis, hogy az a mindenkori befogadás konkrét jelenéhez tartozik és a befogadói szubjektum számára specifikus (ti. esztétikai) tapasztalatok generálására képes.
Ebből következik, hogy a feladat nem rögzített műtárgyak valamely előre kijelölt szempont szerinti szcientista analízise – hanem befogadói tapasztalatok szerzése, problematizálása és feldolgozása. Ezért az óra eredeti címében szereplő szcientista felhangú „műelemzés” kifejezést célszerű „műértelmezésre” cserélni – utóbbi ugyanis a művek esztétikai létmódjától elválaszthatatlan, a befogadói magatartásban így vagy úgy szükségképpen megvalósuló aktivitást jelöl. A műalkotás „elemzése” többnyire iskolás feladat, értelmezése azonban a legnaívabb spontán befogadásban is valahogy megtörténik.

Az esztétát úgy tekinthetjük, mint professzionális befogadót, akit az különböztet meg a ’laikustól’, hogy valamelyest tisztában van a befogadóként rá háruló feladat természetével és annak buktatóival, s ezért tudatosan törekszik esztétikai tapasztalatszerzésre, illetve arra, hogy ellenőrzött módon adjon számot róla, illetve értelmezését nyilvánosan és vitaképesen argumentálja. Az értelmezésekről ugyanis – szemben az ízlés(ítélet)ekkel, amelyek nem szorulnak megalapozásra – nemcsak hogy lehet, de kifejezetten szükséges is vitatkozni.

A kurzus erre a „profi értelmező-befogadó”-szerepre készít fel az önszenzibilizálás, megilletődés, problematizálás és kontrollált értelmezés lépéseinek vállaltan didaktikus elkülönítése, tudatosítása és begyakorlása révén. Igyekszik tudatosítani, hogy a befogadónak

1. a lehető legelfogulatlanabb figyelemmel és nyitottsággal szükséges közelítenie a műhöz, hogy képes legyen annak jelenlétében, a mű megtörténése során zavarba jönni, megilletődni, netán megrendülni;
2. képesnek kell lennie saját személyes érintettségének tematizálására – annak felismerésére, hogy a zavar a spontán megértés elmaradásából fakad, abból, hogy megértési-kezelési rutinjai csődöt mondtak;
3. fel kell ismernie, hogy az értelem hiányából (minden tapasztalat előfeltételéből) a hárítás vagy az értelemadás (értelmezés) spontán kényszere következik;
4. e helyzet ismeretében kell hogy a műre és önmagára vonatkozó saját kérdéseit ellenőrzött, reflektált módon feltegye ill. a mű újabb megfigyelése, célirányos „elemzése”, újra-kontextualizálása, minták, források, analógiák, ellenpéldák stb. keresése és összeolvasása révén igyekezzen hipotetikus válaszokat kidolgozni;
5. e munka során végig abból a föltételezésből célszerű kiindulni, hogy a mű „kerek” és van „koherens értelme” – akkor is, ha jól tudjuk, hogy ez puszta fikció, olyan segédkonstrukció, amelyre az értelmező figyelemnek azért van szüksége, hogy fegyelmezetten valamiféle objektív mércéhez tarthassa magát. Valójában ugyanis nem a mű ’magánvaló’ értelmét keresi (ilyesmi reálisan aligha gondolható el), hanem saját tapasztalata erejének forrását keresi - valamiféle létszerű objektivitást, amit a befogadó személyes, „szubjektív” esetlegességein túlnyúlónak észlel;
6. minél több megfigyelés, részletadat és összefüggés illeszthető be értelmezésünk keretébe, az annál ellenőrizhetőbbé válik. Az értelmezés koherenciájának követeleménye azt jelenti, hogy az általunk kölcsönzött „értelem” olyanok számára is követhetővé, ennélfogva elfogadhatóvá vagy bírálhatóvá válik, akik maguk spontán módon nem jutottak idáig; illetve ez ösztönözhet másokat arra, hogy a mienkénél átfogóbb, pontosabb, még több részadatot és megfigyelést inkorporálni képes saját értelmezést fejtsenek ki. Egy ilyen vita anélkül lehet termékeny és vezethet igaz felismerésekhez, hogy az értelmezések egymást kioltását eredményeznék.

Az itt hozzáférhetővé tett tananyag mintaanyagokat, esettanulmányokat tartalmaz. Olyan műveket választottam, amelyek jelentékenységéhez és komplexitásához nem férhet kétség. Fontos, hogy az egyes fejezetek nem zárt értelmezéseket, csupán nélkülözhetetlen tárgyi információkat, forrásszövegeket, ill. lehetséges kontextusokat, támpontokat kínálnak a sajátlagosan esztétikai szempontú feldolgozás számára. A többé-kevésbé koherens és alkalmasint egymással is rivalizálni képes értelmezések kidolgozása a kurzus résztvevőinek feladata kell hogy legyen. 

Általános bibliográfia

Hans-Georg Gadamer: „A kép és a szó művészete”, in: Kép, fenomén, valóság. Szerk. Bacsó Béla, Kijárat, Budapest, 1997, 274-284.

Hans Robert Jauss: „Az esztétikai élvezet és a a poiészisz, aisztheszisz és katharszisz alaptapasztalatai”, In: Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Osiris, Budapest, 1997, 158-177.

Arthur C. Danto: „A műalkotások értékelése és értelmezése”; „Mély értelmezés”, in:. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz, Budapest, 1997. 37-60.

Roland Barthes: „Az olvasásról”, in: Barthes: A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1996, 56-74.

Paul Ricoeur: „Mi a szöveg?”, in: Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Budapest, 1999, 9-33.

Manfred Frank: „Mi az irodalmi szöveg és mit jelent annak megértése?”, in: Frank, A stílus filozófiája, Janus-Osiris, Budapest, 2001, 111-186.

Képek és nézők. Szerk. Kampis Antal, Németh Lajos. Gondolat, Budapest, 1973.

Oskar Bätschmann: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába, Corvina, Budapest, 1998.