Vallásfilozófia

A vallás élmény keletkezésére vonatkozóan, legyen az közösségi vagy személyes, több vélekedés él egymás mellett. Az egyik szerint a vallás maga keletkezésében „élmény" vagyis valami természetfeletti személyes tapasztalata. A másik szerint a tapasztalat alanya a közösség együttesen, és nem szükségképpen az individuum (lat. az egyes ember).

A vallásos ember számára a vallás nem elvont állítások ismerete, nem a tudás egy különös fajtája, hanem szabályrendszer és életforma. Bizonyos vallások a közösség e való beleszületéssel, az örökölt vallási hovatartozással szemben a közösséghez való tartozás feltételének az egyéni átélést tekintik. Tertullianus mondja, hogy „a keresztény lesz, nem születik." Ezzel a kereszténység különösségét fogalmazza meg a leszármazási alapon létrejövő vallási közösségekkel szemben.

Miben kölönbözik a vallási tapasztalat a többi tapasztalattól? Rudolf Otto (1869-1937) például „a szent," a numinózus fogalmával ragadja meg ezt a sajátos tapasztalatot (gör. noumen - az isteni megnyilvánulása egy titokzatos és magasztos jelenlétben).
Egy másik kifejezése a mysterium tremendum (a félelmetes misztérium). Fontos, hogy ez az érzés kívülről származik, objektív, az éntől független. Nem az értelem ragadja meg, nem valamiféle ésszerűségen alapuló belátás, hanem egyfajta parancsoló erő, ami előtt meghódol az ember. Ezt R. Otto minden vallás alapvető fogalmának tekinti.

Az élmény szót tehát ebben a környezetben a következőképpen értjük: egy érzékelt tapasztalat (vagyis érzékszervekkel felfogott), mely tudatosan visszaadható és leírható. Itt hívnánk fel egy fontos megállapításra a figyelmet: a tapasztalat és az élmény fogalmai az angolban egyetlen szóval adhatók csak vissza (experience). A magyarban valószínűleg a német filozófiai terminológia hatott - das Erlebnis (élmény) és die Erfahrung (tapasztalat) - amely különbséget tesz a szubjektív (belső eredetű, akár önkényes) és az objektív (külső eredetű, nem önkényes) tapasztalat között. A vallási élmény R. Otto szerint olyan objektív tapasztalat, mely valamely transzcendens létező érzéki és evilági megjelenését regisztrálja - adott esetben bizonyíték és tanúság.

A vallási élmények két nagy csoportra bonthatóak: személyes és közösségi. Személyes vallási élmény a reveláció, az egyéni ima, látomás stb. Esetenként a vallási élmény egyben bizonyíték is - (Saul a damaszkuszi úton). Közösségi vallási élmény a közös istentisztelet illetve a közös vallási parancsolatok betartása, a közös múlt, leszármazás, eredet tudata. A egyéni vallási élmények különös fajtái a misztikusok élményei (keresztény misztikusok, szúfik, kabbalisták) - ezek célja általában az istennel való egyesülés (megjegyzendő, hogy az „egyesülés" leginkább az isteni közelséget, az isteni jelenlétben feloldódást jelenti, mint az istennel való „azonossá válást").

A zsidó és az iszlám hitrendszerek a közösségi együttlétre helyezik a hangsúlyt, hiszen a zsidóság leszármazás-alapú, míg az iszlám a közösségi vallásgyakorlásnak biztosít előnyt. A zsidóságban és a kereszténységben közös a szerződés fogalmának jelentősége:

1. Zsidóság: a zsidó tradícióban elsődlegesen a Szinaj-hegyen történt szövetségkötés (más szövetségek is léteznek: pl. Isten egy kiválasztott emberrel kötött szövetsége).

A rabbinikus irodalom foglalkozik azzal a kérdéssel, milyen élmény lehetett a szinaj-hegyi kinyilatkoztatás és szerződéskötés. Vita tárgyát képezi például, hogy a Törvény átadását elsődlegesen vizuális effektusok vagy hanghatások kísérték-e, és ha igen, milyenek. Annyi biztos, hogy minden zsidónak úgy kell tekintenie magára, mintha személyesen jelen lett volna a szerződéskötésnél: „És nem csak ti veletek kötöm én e szövetséges, és ez esküvéses kötést, Hanem azzal, aki itt van velünk, és itt áll e mai napon az Úr előtt, a mi Istenünk előtt, és azzal is, a ki nincsen e mai napon itt velünk." (Deut. 29, 14-15)

2. Kereszténység: a keresztény elképzelés szerint Jézus Krisztus nemcsak teljesen isten, hanem teljesen ember is. Ekként úgy születik, mint a többi ember, és általában ugyanazon emberi tulajdonságai vannak, mint másoknak („kivéve a bűnt" Zsid 4, 15), mint például a félelem. Krisztus az apostolok személyes tapasztalata, az evangéliumok eme tapasztalatról, „vallási élményről" adnak számot. A kereszténység későbbi történetében is nagy jelentősége van a tapasztalatnak: Assziszi szent Ferenc stigmáitól (gör. jel, adott kontextusban Krisztus sebeinek jelei) kezdve a legkülönfélébb Mária-jelenéseken át a „levitálásig" vagy a gyógyulásokig, stb. A kereszténységben Jézus az új szerződés hordozója, melyet Isten immáron nem csak egy néppel, hanem az egész emberiséggel köt.

3. Iszlám: Mohamed a szerződés ('ahd vagy 'aqd) fogalmát nem alkalmazza az Isten és ember közötti viszonyra, noha hasonlóan a zsidó fogalomhoz, e viszony számos tekintetben leírható jogi fogalomként. A hívő "megadja", "aláveti" magát az isteni törvénynek, vagyis viszonya nem kölcsönös. Ebben az értelemben miden muszlim számára paradigmatikus a Próféta Gábriel arkangyal általi elhívása, mely egyben vallási élmény és a törvény hirdetésére való felszólítás is.
Az iszlámban a szerződés fogalma vallásjogi értelemben annál fontosabb, hiszen részben ilyen szerződések védik a keresztény és zsidó vallásgyakorlókat. Ugyanakkor a dar al-harb és a dár al-iszlám közötti területen egyes vallásjogi iskolák a "szerődéssel rendelkezők" fogalmát (dár al- mu'ahhidín) is elismerik (ez például az emigránsok esetében fontos).

Definíciók:

Sensus religiosus (lat. - vallási érzés, érzék): Mit tapasztalunk és mivel? Ennek hiányát fogalmazza meg például Max Weber híres mondása, hogy „vallási értelemben botfülű vagyok." A vallási érzék ebben az értelemben mintegy a „matematikai érzék" vagy a „gömbérzék" párja, azaz valamiféle adottságról van szó. Nem problémamentes fogalom.

Vallási élmény és reveláció (Kinyilatkoztatás és vallási tekintély) (lat. revelatio(n) - kinyilatkoztatás, szó szerint: a leplek lehullása, „leleplezés"): A mediterrán kultúrkörben Isten többször is kifejezi akaratát, mindenekelőtt a prófétákon keresztül. Amikor a próféta isten akaratát közvetíti a nép számára közvetíti, a népnek szán üzenetet (például a jövőről, vagy az üdvtörténeti eseményről), ezt általában próféciának nevezik. Ekkor isten az evilágon tartózkodónak üzen. Amikor azonban isten a prófétát felemeli, és a jelen világon túl bevezeti valamely rejtett tanokba, vagy rejtett tudásba, esetleg a jövőbe, esetleg rejtett világokba (amilyen a mennyország vagy a pokol, LINK - transzcendens tájak), akkor a rejtett dolog megjelenítését, kinyilvánítását általában revelációnak, apokalipszisnek nevezzük. A reveláció és prófécia között nem mindig lehet éles különbséget tenni.
A reveláció fogadója is általában próféta, vagy küldött, akinek feladata, hogy azt terjessze. Ennek tipikus példája Mohamed és az iszlám üzenete. A Bibliát és különösen a Koránt önmagában revelációnak tekintik.

Ima: Az a nyelvi forma, melyben a hívő hitének tárgyához fordul.

Misztérium (gör: müszterion - beavatást igénylő bezárt, lezárt dolog): Azt jelöli, amit nem lehet tudni, csak beavatás, különleges közlés révén. Az így nyert tudást titokban kell tartani. A korai kereszténységben a misztériumok azok a tanítások voltak, melyeket a nem-keresztényekkel nem osztothattak meg. A misztérium mint tudás szoros összefüggésben van a vallási élmény fogalmával és a revelációval, mely e tudás (Isten általi) feltárulását jelenti. A kereszténység szóhasználatban a misztérium elsősorban az eukharisztiát, a bor Krisztus vérévé és az ostya Krisztus testévé változtatását jelenti.

Hit:

1. A hit fogalmáról a szó tulajdonképpeni értelmében csak a kereszténység megjelenése után beszélhetünk.

A zsidó „hit" fogalma eredetileg abból a héber szóból (héb. emúna) származik, mely Mózes kezeinek szilárdságát jelöli, amikor az Amálek elleni csatában a dombon áll és Izrael csak akkor győz, ha kezei felemelve maradnak (Exodus 17:12). Így állhatatosságot, bizalmat és hűséget is jelent. Általában kétoldalú reláció: nemcsak az ember hűséges Istenhez, de Isten is hűséges a választottaihoz.

2. A vallásos szubjektum a hit által definiálja magát a kereszténységben. A keresztény hitfogalma (gör. pisztisz, lat. fides) ettől különbözik. Alapvető meghatározása: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsid 11, 1) E meghatározás mögött az áll, hogy a kereszténység szempontjából döntő, hogy Krisztus kereszthalála és feltámadása egy jövő ígérete, a végső feltámadásé (az utolsó ítéleténél), s ekképpen „reménylett dolog jelenvalósága". A keresztény hit más jellegű, mint a zsidó szövetség-fogalom (ami nem a jövőről szól, még ha van is benne messiási ígéret, hanem egy fenálló, kölcsönös szerződésről), és nem is az iszlám hitfogalma, ami egyoldalú alávetettséget jelent Allah törvényének (ld. alább) . Krisztus országának bekövetkezte, amelynek „nem lesz vége" az egész emberi, vagyis evilági történelem vége. A hit a későbbi értelmezők szerint nemcsak emberi választás következményeként születik, hanem isteni kegyelemből (pl. Aquinói Szent Tamásnál, lásd alant).

Az antikvitás vallásaiban, vagyis a görög és a római vallásban a vallásos szubjektum a közösség előírásainak formájában kötődik a valláshoz (lat. religio, gör. thrészkeia, euszebeia). Az antik polisz közösségi összetartozásának fontos kifejezési formája volt a minden választópolgár által gyakorolt kultikus élet. A görög „vallás," mindenekelőtt az ún. „olymposzi istenek" vallása nem a kognitív elemek valamelyikére épít, hanem a közösséget összetartó, az (város)állam egységét kifejező szertartások betartásában kifejeződő lojalitásra. A görög poliszok „vallása" sok tekintetben politikai természetű elkötelezettségek, hovatartozások kifejeződése. A római „vallás" az ősök szokásainak megtartásában a kontinuitást (a folyamatosságot), az ősök sikereinek folytatódására való garanciákat látták. Következésképpen nem létezett olyan görög vagy római hitfogalom, amelyet az ókor és a középkor keresztény teológusai minden további módosítás nélkül átemelhettek volna a kereszténység kontextusába. Ebben a közegben a hit mai fogalma még nem létezik.

A vallási közösség a közös gyakorlatban és/vagy a hitben alapozódik meg.

A muszlim hit (ar. ímán): A vallás alapja. A hit megvallása a saháda, mely az iszlám „első oszlopa", vagyis azon mondat kimondása, hogy „Nincs más isten Istenen kívül, és Mohamed az Ő prófétája." A vallásjogászok szerint azonban nem elég e mondat kimondása, a legfontosabb az, hogy a hívő érti-e a tartalmát. Az iszlám szó szerint 'megadást' jelent, a hívő önfeladását Isten (Allah) hívásának, aki ezek után a „helyes" úton vezérli a muszlimot (aki megadta magát) vö. a Korán kezdő szúrájával (az ún. fátiha). Az iszlám „hit" fogalma technikailag hat pontba rendelhető: 1. Hit Istenben 2. Az utolsó ítéletben 3. Az angyalokban 4. Az isteni útmutatásban 5. A prófétákban 6. a sorsban.

Gyakorlatban az iszlám hit-fogalma a következőt jelenti, egy hadísz szerint: „Iszlám az, hogy tanúsítsd: nincs más istenség, csak Isten, és Mohamed az Ő prófétája, hogy rendesen imádkozz, hogy adj zakátot, hogy Ramadánkor böjtölj, és hogy zarándokolj el a szentélybe, ha képes vagy az útra." (Al-Nawawí „negyvenesének" második hadítha) Ezt az öt kötelességet (saháda, ima, zakát „alamizsna-adó", Ramadán-havi böjt, mekkai zarándoklat) hívják általában az iszlám öt oszlopának.

2. Hit és vallás nem feltételezik egymást: hit nélküli vallások mindig is voltak és vannak. Láttuk, hogy erre példa a zsidó vallás, ahol eredetileg a származás és a praxis definiálja a vallásos közösség tagját. Vagy ilyen Caius Aurelius Cotta Cicerónál, aki pontifex maximus (a római állami vallás főpapja) volt, és az ősi hagyományok betartása mellett a hagyomány betartásának szükségessége okán érvelt, nem pedig filozófiai vagy egyéb meggyőződésből. (De natura deorum 3. könyv)

A vallás nélküli hit fogalma filozófiailag és teológiailag igen késői fejlemény: Kierkegaard dolgozta ki a hol is, aki a hiteles individuális hitet (kereszténység) megkülönböztette a dán államegyház által gyakorolt keresztényiességtől. (A keresztény hit iskolája ford. )

3. Hit és tudás különbsége:

Mit nevezünk tudásnak? A keresztény teológusok a fenti bemutatott hitfogalom elemzéséhez a görög filozófiát, elsősorban Platón tanait hívták segítségül. Platón ismeretelméletében az emberi megismerőképességeket (kognitív fakultásokat) hierarchikus rendbe állította. A hierarchia tetején az értelem foglal helyet, az ész felett. Az értelem (gör. nousz, lat. intellectus) azért magasabb rendű, mint az ész, mert nem kiválasztott axiómákból következtet, hanem a dolog lényegét belátva mintegy kibontja e lényegből a részletek sokaságát. Az értelem tárgya a nem látható realitás, az ideák világa. Az ész (ratio) ezzel szemben axiómákat állít fel (hiposztazál) és ezekből vezeti le a következtetéseket. E következtetések tehát csak hipotetikusak lehetnek, ti. akkor igazak, ha a kiinduló hipotézisek igazak. Ennél is alacsonyabb szintet képviselnek a vélemények (gör. doxa, lat. opinio), amelyek bizonyos racionalitást és argumentációt tartalmaznak ugyan, ám nélkülözik az észismeretek hipotetikus „szükségszerűségét."

Éppen a platóni értelem volt az, amit a keresztény szerzők - Alexandriai Kelementől kezdve - azonosítani kezdtek a keresztény hittel. Ez utóbbi ugyanis - láttuk - nem más, mint a láthatatlan, ám végső realitás ismerete, amely semmiféle racionális érvelés útján nem hozzáférhető.

A felvilágosodás kihívása a platóni értelem, illetve a keresztény hit ismeretelméleti - és metafizikai - kategóriáit érintette legmélyebben. A felvilágosodás diszkreditálta a tudás minden olyan formáját, amely nem az axiómákon és levezetésen alapult. A racionalitást nélkülöző állítólagos „tudást" az irracionalitás - hittől és a meggyőződéstől az abszurditásig mindent felölelő - kategóriájába száműzte. Ezzel egyidejűleg az ortodox hitfogalmat a kereszténységen belülről is kikezdték. Luther és a reformáció számára a hit nem ismeretelméleti és metafizikai fogalom többé, amely a világ végső szerkezetét vagy a lét értelmét tárja fel a filozófus vagy a hívő előtt, hanem elsősorban morális kötelesség. A hit valódi jelentősége nem magában a hittartalomban rejlik, hanem imperatívusz-voltában, abban, ahogyan a hívőt bizonyos fajta cselekvésre szólítja fel.

Függelék - hitdefiníciók:

I. A Khalkedoni Zsinat definíciója (451) Jézus Krisztus teljes istenségéről és teljes emberségéről:

„..Követve a szent Atyákat [a niceai zsinat határozatát] egyhangúlag azt tanítjuk, hogy az (Isten) Fiát és mi Urunk Jézus Krisztust egynek és ugyanannak kell vallani. Azt is, hogy Ő tökéletes Istenségében és tökéletes emberségében teljesen Isten és teljesen ember, aki értelemmel bíró lélekből és emberi testből áll. Egylényegű az Atyával, mivel Istenségében osztozik vele és egylényegű velünk, mivel emberségében osztozik velünk. Minden dologban hozzánk hasonló, kivéve a bűnben. Istensége szerint hozta létre az Atyja a világok [teremtése] előtt, de ezekben az utolsó napokban miérettünk, emberekért és a mi megváltásunkért született a Szűz Máriától, aki embersége szerint Isten Anyja.

Ezt az egy és ugyanazon Krisztust, az egyedüli Fiút és Urat két természet szerint kell megvallani, összevegyítetlenül, változtathatatlanul, feloszthatatlanul, elválaszthatatlanul [egyesítetten], az egyesítés által a természetek különbségeit semmilyen módon meg nem szüntetve, hanem inkább mindkét természet sajátságos jellegét megőrizve, melyek egy Személyben és szubsztanciális létezőben vannak megőrizve és egyesítve. Nem elkülönítve vagy megosztva két személy között, hanem egy és ugyanaz a Fiú és az egyedül-született, Ige isten, a mi Urunk Jézus Krisztus, úgy, ahogy a régi idők prófétái beszéltek Róla, és ahogy az Úr Jézus Krisztus tanította és ahogy az Atyák hitvallása azt továbbította számunkra.

Minthogy ezek a dolgok általunk a legnagyobb pontossággal és figyelemmel lettek kifejezve, a szent Ökomenikus Zsinat úgy határoz, hogy senki se hozzon elő [ettől] különböző hitet (heteran pistin), se ne írjon, se ne rakjon össze, se ne agyaljon ki [mást] és ne tanítsa azt másoknak.

Ám azok, akik mégis merészkednek összeállítani egy másik hitet, vagy különböző hitvallással hozakodnak elő, vagy azt tanítják vagy terjesztik, azokat kívánatos, hogy az igazság tudására térítsék, [ha] a pogányok vagy a zsidók vagy bármely más eretnekek közül valók. Ha a püspökök vagy a papok közül valók, akkor fosszák meg őket - a püspököket a püspöki méltóságuktól, a papokat a papságtól. De ha szerzetesek vagy laikusok: essenek anathéma alá." (részlet) (forrás: E. Schwartz, ed. Acta Conciliorum Oecumenicorum II/1/2, 130, és Denzinger - Schönmetzer, Enchiridion symbolorum ... n. 301-2.)

Feladat: Milyen állásponttal szemben határozza meg a zsinat saját mérvadó álláspontját?

II. Aqinói Szent Tamás definíciója (megh. 1274):

A hit „az értelem cselekedete, mely egy isteni igazság igaz voltát ismeri be az akarat által, melyet az Isten kegyelme mozgat." (in Labbe and Cossart, Concilia, Tom. IV., col. 562.)

Feladat: Vesse össze a Zsidókhoz írott levél meghatározásával!

III. Luther definíciója (megh. 1546):

„A hit nem az, aminek néhányan gondolják. Azok emberi álma káprázat csupán. Mert úgy látják, hogy a hitet nem követik jó cselekedetek vagy jobb élet, hibáznak hát, még akkor is, ha sokat beszélnek vagy hallanak a hitről. Azt mondják „a hit nem elég, jó dolgokat cselekedj és kegyes légy, hogy megmenekülj." Azt gondolják, hogy amikor az evangéliumot hallod, elkezdesz cselekedni, olyan hálás szívet teremtve saját erődből, mely azt mondja: „én hiszek". Ez az, amit igaz hitnek tartanak.

De, minthogy ez csak emberi vélekedés, a szív semmit sem tanul belőle, és semmit sem tesz és megújulás nem származik ebből a „hitből".

Hanem a hit Isten munkája bennünk, mely megváltoztat minket és új születést ad Istentől (János 1:13). Megöli a Régi Ádámot és teljesen más emberekké tesz minket. Megváltoztatja a szíveinket, a lelkünket, a gondolatainkat és az összes képességünket. Magával hozza a Szentlelket. Igen, élő, teremtő és hatalmas dolog, ez a hit. A hit nem képes állandóan jó cselekedetekre késztetni. Nem áll meg kérdezni, hogy kell-e jó cselekedeteket végezni, hanem mielőtt bárki kérdezne, már meg is tette azokat és szünet nélkül teszi. Bárki, aki nem így végez jó cselekedeteket, hitetlen. Tévelyegve hitet és jó cselekedeteket keres, bár nem tudja, hogy mi a hit vagy mik a jó cselekedetek...

A hit élő, bátor bizalom Isten kegyelmében; oly biztos Isten kegyében, hogy ezerszer is meghalna, miközben benne bízik...Kérd az Istent, hogy helyezzen beléd hitet vagy mindörökre hit nélkül maradsz, bármit is kívánnál, mondanál vagy tennél." (forrás: Bevezetés a Római Levélhez, Luther 1522-es Biblia-fordításában)

Feladatok:

Hasonlítsa össze az ímán szó jelentését a pistis szó jelentésével. Mire következtet?
Olvassa el Ezékiel könyvének 16. fejezetét, és értelmezze az ott leírt szerelmi viszonyt! A viszony alakulását feleltesse meg a zsidó nép történetének legfontosabb eseményeivel!
Elemezze Pál áttérését és „vallási élményét" - melyik kategóriába sorolná?
Feladat: Tertullianus, a 2-3. szd fordulóján élt keresztény egyházatya híres mondása szerint: „Christianus fit, non nascitur." A keresztény lesz, nem születik. Értelmezze ezt a mondást! Lehet-e kereszténynek születni?
Elvileg meg lehet-e térni zsidónak? És gyakorlatilag?
Kell-e bizonyíték a hithez?
Mondjon példát vallás nélküli hitre, illetve hit nélküli vallásra!
Mondjon példát születési alapú vallási közösségekre!
Lehet-e tapasztalni a tapasztalhatatlant?
Mit jelent hit és tudás a köznyelvben?
Mondjon példát a platóni kognitív fakultásokra!
Mi lehet az oka, hogy Ábrahám személye Pál apostol számára is elsőrendű fontossággal bír?

Ajánlott irodalom: Platón 508c-511e

Zsidókhoz írt levél 11. fejezet

Locke: Értekezés. IV. könyv 18. fejezet (több kiadás van forgalomban)

<< A bűn és a rossz

Transzcendens tájak >>