Vallásfilozófia

Fogalmak: reveláció, apokalipszis, kinyilatkoztatás, teofánia, paruszia, közvetítés, üzenet, szövetség, hirdetés, írásos rögzítés, vallásos hierarchia, a vallás mint intézmény (katolikus, ortodox, protestáns, zsidó, iszlám), ahl al-kitáb, Ábrahám vallása, vallási tekintély, atyák, bírák, próféta, kohenita, lévita, szóbeli tan, rabbi, gáon, nagy szanhedrin, sejk ül-iszlám.

Összefüggések: Kinyilatkoztatás és vallási identitás összefüggése, a kinyilatkoztatás közvetítői, őrzői és értelmezői.

I. Kinyilatkoztatás.

Kinyilatkoztatásnak eredetileg az Isten által Mózesnek adott Törvényt (ld. ott) tekintette a zsidóság. A kereszténység pedig a zsidóságnak adott kinyilatkoztatás beteljesítőjének tekintett Jézus Krisztus személyében (születésében, halálában és feltámadásában) megnyilvánuló isteni üzenetet tekinti az (új) kinyilatkoztatásnak. A kereszténység számára az egész teremtés, vagyis a történelem kezdete isten kinyilatkoztatása. Kinyilatkoztatásnak, és az előző kinyilatkoztatások definitív és végleges korrekciójának tekinti a Mohamednek adott Koránt a szunnita iszlám.

A modern, szekuláris vallástudomány a fentieket általánosítva (és részben megváltoztatva) szorosabb értelemben valamely istennek önmagáról, illetve önmaga és az ember közötti viszonyról tett kijelentését és törvényadását tekinti kinyilatkoztatásnak. Tágabb értelemben jelentheti az isten titkainak önmaga általi feltárását, amely számos formát ölthet, például megmutatja magát az embernek, útmutatást ad neki, titkot tár fel vagy önmagáról tesz közvetett vagy közvetlen kijelentéseket. Fenomenológiai értelemben minden vallás egy isteni kinyilatkoztatásban találja meg kiindulópontját.

A kinyilatkoztatással kapcsolatban sokszor használt kifejezések:
apokalipszis (apokalypsis) - gör. felfedés, lelepleződés, (apo + kalypto, ki-takarás, le-leplezés)
reveláció - lat. feltárulkozás, lelepleződés, megmutatkozás (re + velatio, le - leplezés)
teofánia (theophania) - gör. Isten megmutatkozása (theos + phaino, isten - megjelenni)

„Teofániának" nevezték a késő hellénisztikus kortól (i.e. 3. sz. - i.sz. 7. sz.) kezdve (keresztény közegben) 1. a három angyal Ábrahámnál tett látogatását (Gen 18) 2. azt, amikor Mózesnek az égő csipkebokorban megjelent Isten (Ex 3), pedig 3. Krisztus születését 4. Tábor-hegyi átváltozást (Mt 17, Mk 9, Lk 9).
Az apokalipszis eredetileg egy hellénisztikus kori műfajt jelentett az intertestamentális irodalomban. Leghíresebb példája János apokalipszise. A „reveláció" az „apokalüpszisz" latin fordításaként valamely titok feltárulását, a jövőre illetve a közösség viselkedésére vonatkozó híradásokat jelenti.

Ószövetségi illetve zsidó tradíció

A Bibliában sokszor találkozhatunk mind teofániával, mind pedig kinyilatkoztatással / revelációval. A teofánia itt a láthatatlan és megismerhetetlen Isten megmutatkozását jelenti. (A megfogalmazásban foglalt ellentét szándékos: a teológia történetében fontos probléma a transzcendens isteni világon belüli megjelenése.)

A. A teofánia formái a Bibliában:

1. Helyhez kötődik. Isten egyszer az adott helyen megjelent, megmutatta magát. Ilyenkor a szöveg nem részletezi a megjelenést magát, azaz semmilyen leírás nem található arról, hogy kísérte-e valami (hang, fény, megrendülés stb) az Úr megjelenését. Ld. például Gen 12, 6-7.

2. (Félelmetes) természeti jelenségekben megjelenő isteni:

- forgószélben: Jób 38, 1

- viharban, földrengésben: Ps 77, 18

- felhőkben: Ex 19, 16

- tűzben: Ps 18, 13

3. Éppen ellenkezőleg: nem a mennydörgésben, vagy a földrengésben, hanem a halk hangban 1Reg. 19, 9-13. V.ö. Jób 4, 12-16,

4. álomlátás, hosszú látomás, a misztériumok feltárulása

Elsősorban a késői prófétáknál, apokaliptikusoknál fordul elő Dániel (ld. pl. Dan 7-8), illetve Ezékiel (Ezek 10) prófétáknál. Ez a fajta kinyilatkoztatás különös jelentőséget kap az intertestamentális irodalomban, illetve ezen belül is a qumráni közösségben.

B. A Bibliában Istent szemtől-szemben (arcát) nem lehet látni (Ex 33, 20, ld. alább megismétlését az Úsz-ben). Mégis voltak olyanok, akiknek az Úr kinyilvánította magát, „megjelent" (pl. Mózesnek „szájtól szájig beszélt" Num 19, 8-9, illetve Jákobnak álomban jelent meg Gen 28, illetve „birkózott" Jákóbbal Gen 32). Más esetben azonban magának Mózesnek is el kellett takarnia az arcát, illetve csak hátulról láthatta az előtte elvonuló isteni dicsőséget (Ex. 33, 18-23).
(A közel-keleti kultúrákban, például a mezopotámai hagyományokban is felbukkan az a hit, hogy egy istenséget meglátni az ember számára halálos. Az asszír és babilóni isteneket félelmetes ragyogás vette körül, amelynek pusztító ereje volt.)

C. Isten kiválasztott személyekkel közli az egész népre vonatkozó akaratát is (például Ábrahámmal, Jákobbal, Izsákkal, Mózessel, Sámuellel vagy a prófétákkal). Dicsőségét alkalmanként az egész népnek megmutathatja, mint ahogy azt a „Gyülekezés sátrában" tette (Lev. 9, 6, 23) A zsidó tradícióban a kinyilatkoztatás minden esetben a Szinaj-hegynél történt kinyilatkoztatásra utal, melynek során Isten szövetséget kötött az egész néppel, és Izrael megkapta a tíz parancsolatot. Isten más megjelenéseit, kinyilatkoztatásait általában úgy tekintik, mint amik ennek a szövetségkötésnek az előzményei. Más esetekben a kinyilatkoztatások figyelmeztetnek a szövetségtől való eltérés következményeire.

Talmud, szóbeli kinyilatkoztatás

A hagyomány szerint Isten a Szináj hegyén nemcsak az írott tanítást (az írott törvényt, a Tórát) adta át Mózesnek, hanem a szóbeli tanítást (a szóbeli törvényt) is, amely az írott tanítás hiteles, autoritatív kifejtése illetve magyarázata (ami persze sok-sok kötetben leírt tanítás). A szóbeli tanításnak ugyanakkora jelentősége van, mint az írott tannak, a két forrás nincs alárendelő viszonyban. (Az egyik rabbinikus felfogás szerint a szóbeli tan egyszer hangzott el a Szináj hegyén, és az egymást követő generációk ezt a már elhangzott tanítást fejtik ki. Más felfogás szerint a Szinájon megszólaló hang mindmáig ugyanolyan erővel szól.)

Kereszténység

A. Krisztus és az Újszövetség

A kereszténység a kinyilatkoztatást két forrásból származtatja: az Ósz-ből (ld. fent), valamint az Ósz-t beteljesítő Úsz-ből, melynek új formája Isten Krisztusban történő önkifejezése. Ez a második, „új" szövetség az isteni kinyilatkoztatások által kijelölt történelem középpontja, és egyben az emberiség üdvtörténetének utolsó szakasza, amelyet az Utolsó ítélet, Krisztus második eljövetele zár le véglegesen.

Isten az Úsz-ben éppúgy nem látható, mint az Ósz-ben. Istent csak a Fiúban lehet látni (Jn 1, 18b), Isten maga viszont láthatatlan (Jn 1, 18a és 1Jn 4, 12).

B. Pál apostol

A kinyilatkoztatás fogalmának teológiai kidolgozása Pál apostol leveleiben található:
Pál a kinyilatkoztatásra az apokalüptein (gör. felfedni, leleplezni, ki-takarni) szót használja, amely ebben az esetben a Krisztus eljöveteléig láthatatlan isteni terv nyilvánvalóvá válását jelenti (az apokalipszis szó is ebből az igéből a származik). Ebben a fogalmi rendszerben a Biblia (a Törvény és a Próféták) , azaz immár az ÓT a kinyilatkoztatás alapja és eszköze, amely azonban visszafelé tekintve Krisztustól nyer értelmet. A kinyilatkoztatás ebben az esetben a Megváltó (a Messiás hebr., a Krisztus, gör. a Felkent) megszületésének ténye, nem pedig új utasítások vagy tudás közlése.
Fontos azonban, hogy bár Krisztussal a megváltás megtörtént, a megváltás végső, befejező fázisát csak Krisztus második visszatérésekor, a paruszia (gör. jelenlét) tehát a Második Eljövetel vagyis a Végítélet során éri el. Krisztus abban különbözik az ÓT prófétáktól az ÚT fogalomkörében, hogy cselekedetei maguk a kinyilatkoztatás.

Iszlám

Mohamed a Koránt Gábriel arkangyalon (Dzsibríl) keresztül kapja meg. A Korán szó arab eredetije (al-Qur'án) önmagában recitációt jelentett - Gábriel felszólítja Mohamedet, hogy „recitáljon", „hirdessen". A muszlimok szerint minden, ami a Koránban található, Isten közvetlen szava. Magát a materiális könyvet azonban nem Koránnak, hanem különbözőképpen nevezik: a Könyv (al-Kitáb), a papírra írt (al-Muszhaf) stb.
Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a muszlim hit szerint a következőképpen néz ki a kinyilatkoztatások története: a mennyben található az égi Korán (umm al-kitáb - a Könyv „anyja"), melyből az Isten különböző időszakokban különböző embereknek különböző üzeneteket nyilatkoztatott ki. Ezek közé tartozik Mózes (Múszá) Tórája illetve az Evangéliumok. Mohamed tanítása szerint azonban az eredetileg világosan kinyilatkoztatott tanításokat az emberek elferdítették - mégis a fenti két csoport (vagyis a zsidók és a keresztények) a kinyilatkoztatás közössége folytán az iszlámban bizonyos védettséget élveznek (Ahl al-Kitáb - a Könyv népe(i) vagyis nem számítanak pogánynak.
Az eredeti üzenet helyreállítása Mohamed feladata - ez az eredeti kinyilatkoztatás Ábrahám vallása (dín Íbráhím), az ehhez való visszatérést hirdeti. A szunniták szerint ez azt is jelenti, hogy Mohamed a Próféták Pecsétje, vagyis utána már nem jön több próféta és nincs több kinyilatkoztatás, mert a Korán teljes és hiánytalan.
Filológiailag a Korán három nagy részre osztható: a korai mekkai, a késői mekkai és a medinai szúrákra. Ezeknek tartalma, célja, hosszúsága és stílusa is változik.

II. A kinyilatkoztatás közvetítése, a vallási tekintély

A kinyilatkoztatás nem önmagában létezik, hanem közvetítők értelmezik és adják tovább. Az értelmezésre és továbbadásra hivatott „vallási tekintély" fogalmát kétféle értelemben használjuk: egyrészt tekintély az, aki a kinyilatkoztatást közvetlenül kapta, vagy valamifajta szukcesszió által annak legitim folytatója (mint a léviták, a pápaság intézménye, a síita imámok), másrészt tekintélyek azok, akik a kinyilatkoztatás szövegének tudásuk, illetve a vallási intézmények által legitimált értelmezői (rabbik, szerzetesek illetve „civil" teológusok az orthodox és a keleti egyházakban, sejkek).

A. A kinyilatkoztatást közvetítő vallási tekintélyek a zsidóságban:

1. Tekintélyek a II. Templom pusztulásáig (ezek a zsidóság és a kereszténység közös tekintélyei):
- az ősatyák: Ábrahám, Izsák, Jákob;
- Mózes: Isten személyesen neki adta a tíz parancsolatot, és őt bízta meg a nép Kánaánba vezetésével;
- Józsué, aki bevezette Izraelt Kánaán földjére, ahova Mózes nem léphetett be;
- a Bírák, a karizmatikus vezetők Józsué és a királyság kialakulása között; olyan vezetők, akiken Isten lelke nyugszik, és akik egyes törzseket vagy törzscsoportokat vezettek Izrael megszabadítására az idegen népek elnyomása alól; szerepük mindig időleges volt, és egyetlen esetben sem fogta össze egyetlen bíra az összes törzset; bírói szerepük valójában nem vagy alig volt;
- próféták: karizmatikus személyek, akik Istentől származó képességgel bírnak - egyrészt fogadni, másrészt továbbadni képesek a kinyilatkoztatást. A próféta maga a legtöbb esetben nem választja a feladatot és a funkciót, hanem kiválasztatik rá, gyakran akarata ellenére.

2. Vallási tekintélyek a II. Templom pusztulása után:
- Rabbik: a szó a 'rav' (nagy) szóból származik, a Bibliában nem használják, később „mester"-t jelent, majd a „bölcs" jelentéssel látják el. A rabbinátus létrehozását Yohanan ben Zakkainak (1. szd. vége) tulajdonítják.
- Gáonok: a Babilóniában lévő iskolák vezetői. A legnagyobb tanítói tekintélyek az i. sz. 6. századtól a 11. századig. A 10-11. században a palesztinai akadémiák fejét is gáonnak hívták, végül azon személyek megnevezése lett a „gáon", akik kiemelkedően jártasak voltak a Tórában.
- A nagy szanhedrin: a legfőbb politikai, vallási és bírói testület Palesztinában a római korban a patriarchátus megszűntetéséig, i. sz. 425-ig.

B. Vallási tekintélyek a kereszténységben

- apostolok, akik Krisztus közvetlen tanítványai

- a püspökök, illetve papok, akik a személyes szukcesszió révén (vagyis a Krisztustól kapott hatalommal felszentelt elődtől kapják, illetve adják tovább) a felhatalmazást. A papság (akik a léviták és a koheniták keresztény megfelelői), illetve az egyház népe együttesen alkotják az egyházat (mely magát Izráel teológiai értelemben vett utódjának tekinti).

- egyházatyák és egyháztanítók, az általánosan elfogadott tekintélyű egyházi tanítók és tekintélyek (pl. Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János, Nazianszoszi Szent Gergely, Aquinói Szent Tamás).

- a pápa, a római katolikus egyházban a legfőbb vallási tekintély (a kereszténység többi ágában ilyen szerep nincs, ezt a szerepet pl. az orthodoxiában a püspökökből álló egyetemes zsinat tölti be).

C. Vallási tekintély és intézmény az iszlámban

Az iszlámban nincs papi hierarchia, a „pap" fogalma is ismeretlen, minthogy világi és vallási vezetés elvileg a kora modernitásig egynek számított. Gyakorlatilag azonban a korai négy kalifa után ez a helyzet megszűnt. Történetileg a szunnitáknál a kalifátus megszűntéig (1250 illetve 1923) a kalifa (khalífa - „helyettes") számított a közösség vallási vezetőjének is. A szunnita iszlámban a vallási tekintély a tanultság, a kegyes élet és a kor hármasságában definiálódik. A vallásjogászok, bírók (mufti) adnak ki vallásjogi döntvényeket (fatwa), melyek csak azok számára kötelező érvényűek, akik az illető tekintélyét elfogadják. A hagyomány-tudósok, vallásjogászok, Korán-magyarázók, bírók alkotják (sokszor ezek a funkciók egy személyben egyesülnek) a vallási „arisztokráciát". Az imám szó előimádkozót jelent, s a tisztelet jeleként adják címként.
A szunnita iszlám történetében egyetlen olyan funkció volt, mely átfogta a hívőket és egyértelmű vallási tekintélyt képviselt volna: ez a sejk ul-iszlám intézménye az Ottomán Birodalomban. Ez a méltóság azonban inkább politikai értelemben képviselt „vallási" tekintélyt, hiszen betöltőjét a szultán jelölte ki.
A síita iszlámban a fentiekkel ellentétben a prófétai leszármazottak számítanak a közösség vezetőinek és ezért tekintélyük vérségi alapon nyugszik. Náluk az imamátus a vallási és világi vezetést egyszerre jelenti. Vagyis csak az (Isten által kijelölt és a Prófétától származó) imámok vezethetik a közösséget.

Feladatok:

1. Próbálja meg értelmezni a fent felsorolt bibliai teofániákat!

2. Vizsgálja meg az Illés-teofániát (1Kir 19:12), és keressen magyarázatot arra, Isten miért a suttogásban jelent meg? Írja át és bővítse ki a szöveget úgy, hogy a suttogás magyarázatot nyerjen! (Írjon hozzá egy vagy több midrást!)

3. Keressen a Bibliában olyan prófétákat, akik nem írtak külön könyvet!

4. Olvassa el alaposan a Dan. 8-at, és elemezze a következő kérdések alapján:
- Kinek vagy kiknek a történetéről szól a látomás?
- feleltesse meg az állatokat, és az állatok összecsapásait, továbbá a szarvakat egyes történelmi eseményeknek, uralkodóknak a szövegben található kulcs, történelmi ismeretei és a site-hoz tartozó kronológia alapján!
- mit sugall a szöveg: van-e lehetőség megváltoztatni az események várható menetét?

5. Keressen olyan prófétákat a Bibliában, akiket akaratuk ellenére választott ki Isten hivatásukra! Vizsgálja meg, hogyan tiltakoznak a kiválasztás ellen, és miben különbözik egymástól a tiltakozásuk!

6. Keressen olyan prófétát, aki jelentkezik egy feladat elvégzésére!

7. Gondolja végig, hogy a bibliai példák alapján, akarna-e próféta lenni!

8. Vesse össze az iszlám tekintélyek struktúráját a katolikus egyházéval! Mik az eltérések?

9. Elemezze a következő szöveget a kinyilatkoztatás fogalmáról:

A II. Vatikáni Zsinat a kinyilatkoztatásról.

„6. Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, "mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják". (C. vi.)
A Szent Zsinat vallja, hogy „Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni" (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani „hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhető." (C.vii)

Ajánlott olvasmányok:

Bulgakov: Mester és Margarita (2., 16., 25., és 26. fejezetek)

Stefan Heym: Dávid király krónikája

Dániel könyve

<< Isten létezése elleni érvek

Törvény >>