Fogalomtár etika szakosoknak

Kettős (ön)reflexió

Kettős (ön)reflexió: Az empirikus és a transzcendentális önreflexió kombinációja az öntudatosság. Heller Ágnes ezt nevezi kettős (ön)reflexiónak. E kettős minőségű reflexió mértékétől és minőségétől függ, hogy miként és mennyire differenciálódik az én. Úgynevezett regulatív elméleti eszmék (Kant) segítségével szervezzük meg és szervezzük át belső tapasztalásunkat és mások megtapasztalását. E regulativ elméleti eszmék alapján formálódnak az én elméletei. Az én elméletei leginkább filozófiai elméletekre hasonlítanak abban az értelemben, hogy mindig verifikálhatók, nem cáfolhatók, de megtagadhatók. Az elméletek formálódásában nagy szerepe van az emlékezetnek. Az emlékezet hozza létre a jelentésadásban való részvétel lehetőségét, de úgy, hogy a jelentésadásban a felejtés is benne foglaltatik. A hosszú távú információ nincs „bekódolva”, az emlékezet megteremti a jelentés nélkülivé tétel lehetőségét is. A tudatos tapasztalást a nyelv közege vezérli. Ugyanazokkal a fogalmi eszközökkel értem meg (azonosítom, megismerem, felfogom) belső észleleteimet, amelyeket mások megértése érdekében használok. A jelentés az emberi viszonylatokban tárul fel. Ezek az emberi viszonylatok megannyi köldökzsinórhoz hasonlítanak, amelyekkel a világhoz kötődünk. Ontológiai értelemben azonban valamennyi én attitűdje partikuláris. Az ének összességével nem azonosak a társadalmi szabályok, a nyelv, a szokások, az ember alkotta tárgyak használatának mintái, mint elsődleges objektivációk. Mindezek a társadalmi rendszert alkotják. Az ének azonban nem a társadalmi rendszer alrendszerei, hanem eme rendszer forrásai, s egyszersmind termékei is. Minél többféle a szabályozás, annál több a lehetőség a jelentésadásra. Minél szélesebb skálán mozog a jelentésadás, annál változatosabbak a közös jelentések. A közös jelentések változatossága teremti meg a lehetőségét annak, hogy az ének maguk is egyedivé, „egyénivé” válhassanak. Az én azonban kereshet olyan jelentést is, amelyet még nem „kínáltak fel”, s ily módon kulturális többletet teremthet, illetve újabb jelentés lehetőségét. Az én mindig éntudat, de nem mindig öntudat. Az éntudat nem létezhet valamiféle önreflexió nélkül, míg az öntudat igen. Például ahhoz, hogy rájöjjek szomorú vagyok-e, önreflexióra van szükség, de ennek semmi köze ahhoz, amit öntudatnak szoktunk nevezni. Az öntudat nem azonos sem az emlékezettel, sem az általában vett önreflexióval. Az öntudatosság az önreflexió olyan típusa, amely előfeltétele az önreflexiónak, s amely az empirikus és a transzcendentális önreflexió kombinációja. Az empirikus és a transzcendentális önreflexió a normákhoz és a szabályokhoz hasonlóan szintén emberi univerzálé. Az önreflexió transzcendentális mozzanata annak köszönhető, hogy az egyedi reflexió álláspontjában mindig van valami nem empirikus, például eszme, elvont norma, erényforma, érték, hit, stb. Ezt a transzcendentális oldalt a hagyomány igen sokféleképpen értelmezi. Az értelmezések hátterében az a markáns kép húzódik meg, amely szerint azért vagyunk képesek önmagunkra valamilyen nem empirikus lényegiség, absztrakció vagy eszme álláspontjáról reflektálni, mert magunkban is hordozunk valamilyen eszmét, sajátos szubsztanciát, amely a gondolkodással áll kapcsolatban. A reflexió empirikus mozzanatáról elmondható, hogy a tudatos tapasztalást is, valamint a tapasztalás kódolását is a nyelv vezérli. A tapasztalás mégsem tisztán fogalmi jellegű, hiszen oly sok mindenre kiterjedő, hogy még a legfontosabb formái sem sorolhatók fel. A fő formák közé tartoznak a hangok, képek, illatok, szenvedélyek, hangulatok, villanásszerű belátások, félelmek, örömök, megrázkódtatások, lelkesültségek, szenvedélyek, értelmezések, stb. A tapasztalat, mint leülepedett, beépült tapasztalás hordozza azt a jelentést, ami orientál, motivál, mint valami szabályzórendszer. A tapasztalat a cselekedetek (megértés, megítélés, kommunikáció, értékelés, kitérés, stb.) belső szabályozója.  Az empirikus és a transzcendentális önreflexió által lesz a cselekedet egyfelől meghatározott, másfelől azonban szabad. A szabad választást nem szabad összekeverni az →autonómiával, mert a szabad választás a cselekvésre, az autonómia pedig a karakterre vonatkozik. A cselekvés ugyanakkor mindig szándékos. A szándékosság azt jelenti,hogy tudom, hogy csinálok valamit, tudom, hogy én vagyok az, aki csinál valamit. Ahol cselekvés van, ott felelősség is van, de a felelősség foka nem csak a cselekvés szándékosságától, hanem számos más tényezőtől is függ. Az azonban teljesen más kérdés, hogy mennyiben tulajdonítható valamely cselekedet egy cselekvőnek, mint erkölcsi cselekvőnek. Az erkölcs megjelenése együtt jár az én fokozódó differenciálódásával. Hogy miként és mennyire differenciálódik az én, az a kettős minőségű reflexiótól függ. A kettős minőségű – empirikus és transzcendentális – reflexió segítségével egyrészt tapasztalatként adott konkrét normák szempontjából reflektálok magamra, másrészt elvont normák, erényformák, értékek szempontjából, azaz eszmék szempontjából is reflektálok magamra.” Az ént, mint erkölcsiséget egyszerre teremti és rendeli maga alá ez a kettős minőségű reflexió és önreflexió.”(Heller Ágnes: Általános etika. 69.)

„Az emberek egykor tudták, hogy testből és halhatatlan lélekből állnak. Manapság haszontalannak véljük, ezért kidobjuk a régi térképet, egy csomó új térképpel helyettesítjük, amelyek mindegyike az „igazinak” állítja be magát. Némely térképek baljósan azt sejtetik, hogy minden énben van egy tartomány, amely terra incognita marad, és sohasem találja meg a lélek kutatására vállalkozó utazó. Mások kedélyesen kijelentik, hogy ez a különös „tartomány” csakis az emberi képzeletben létezik, ezért aztán minden térképnek a szemétben a helye. A legtöbb ember mégis buzgón rajzolja az újabb és újabb térképeket. Mindezek a térképek (a szó kanti értelmében vett) regulatív elméleti eszmékkel látnak el bennünket, s ezek segítségével szervezzük meg és szervezzük át belső tapasztalásunkat csakúgy, mint mások tapasztalását. Ha az énnek csak egyetlen elméleti eszméje van, amelyet az uralkodó világszemlélet szolgáltat, mindenki ezen eszme iránymutatása szerint érti meg énjét. Egyes emberek belső tapasztalása kényelmesen illeszkedik ehhez az elmélethez, másoké több-kevesebb nehézséggel. Ha azonban versengő elméletek kínálnak eltérő elméleti eszméket belső tapasztalásunknak, és a mások tapasztalásának megszervezése és újjászervezése számára - miként manapság - , az emberek eldönthetik, melyik kínálja a legjobb értelmezést a saját tapasztalásunkra. Ha valaki megkérdezi, vajon énünk ösztönéből, énből és felettes-énből, vagy „énből és Magamból” „áll-e”, vagy ha valaki – Wittgenstein módjára – azt állítja, hogy énünk nem a világhoz tartozik, inkább annak határa, ezt mondanám neki: „Válassz ezek közül. Azt válaszd, amelyik legjobban szervezi meg én-tapasztalásodat”. Mert a szóban forgó elméletek egyike kétség kívül jobban megérteti veled a te belső világodat, mint a többi. Ha introspekcióra, és ráadásul bizonyos más ének megfigyelésére támaszkodva szeretnél megmagyarázni más Éneket, egy meghatározott magyarázat mellett kell kikötnöd. Az a tény, hogy nem mindenki ismeri fel saját vagy mások tapasztalását az én egyetlen elméletében, ellenkezőleg, sokan az egyik elméletben ismerik fel élményeiket, mások egy másikban, továbbá egy általunk ismert személy tapasztalatára egy bizonyos elméletben, a másikéra egy másikban ismernek rá – számomra elegendő bizonyíték annak a következtetésnek a levonására, hogy az én belső differenciálódása maga is változó, méghozzá nemcsak történelmi, hanem „személyes” változó is.” (Heller Ágnes: Általános etika. 34-35.)

Teljes szöveg: Heller Ágnes: Általános etika. 34 - 35.

T. K.