Fogalomtár etika szakosoknak

Ressentiment

Ressentiment: az alacsonyabb rendű emberben (csőcselék) a magasabb rendűvel (előkelő, nemes) szembeni irigységgel vegyes ellenszenv, utálat, tehetetlenségből fakadó bosszúvágy. A saját sorsunk alakulásáért, a szerencsétlenségekért és a nyomorúságos helyzetünkért hajlamosak vagyunk magunkon kívüli okokat, leggyakrabban másokat felelőssé tenni. A csőcselék, vagy nyájember, és az előkelő megkülönböztetésének egyik szempontja éppen az, hogy ki hogyan viszonyul a sorshoz: kitér-e előle, vigaszt keres-e ellene, a véletlenszerűséget valami kiszámíthatóvá akarja-e egyszerűsíteni, vagy pedig a sors szerelmeseként (amor fati) felvállalja mindazt, aminek megtörténése nem függhet akaratától (Übermensch). Nietzsche hangsúlyozza továbbá azt is, hogy a ressentiment önvédelmi és létfenntartási funkcióval is bír: az előkelővel harcba bocsátkozni gyáva ember, önigazolást talál ebben az érzésben a másik ellenében, miközben alattomos támadást intéz ellene. Nem csak pszichológiai, hanem kultúrtörténeti dimenzióban is értelmezi Nietzsche a csőcselék és az előkelő küzdelmét, aminek végeredményeképpen a gyengék és elesettek, a küzdeni képtelenek az értékek kiforgatásával fölébe kerekedtek az előkelőknek, lejátszódott a rabszolgalázadás a morálban, győzedelmeskedett a ressentiment-morál.

„Míg az előkelő ember telve van önmaga iránti bizalommal és őszinteséggel (…) a ressentiment embere nem őszinte, nem is naiv, és még önmagával szemben sem becsületes és őszinte. Kancsal a lelke; szelleme kedveli a búvóhelyeket, a kitérőket, a köntörfalazást, a kiskapukat, minden rejtőzködő dolog az ő világára, az ő biztonságára, az ő vigaszára utal. Ért a hallgatáshoz, semmit sem felejt el, tud várni, tudja magát átmenetileg becsmérelni és ért a megalázkodáshoz is. A ressentiment emberének fajtája szükségképpen sokkalta okosabbá válik, mint bármely előkelőfajta, egészen másféle módon tiszteli az okosságot: nála az elsőrangú létfeltétel lesz, míg az előkelő embernél az okosság inkább valami magánvaló luxus és kifinomultság egy járulékos eleme, vagyis egyáltalán nem olyan lényeges, mint az öntudatlanul szabályozó öszönök tökéletes működési biztonsága vagy bizonyos oktalanság…” (Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához, I/10.)

„A rabszolgalázadás a morálban azzal kezdődik, hogy maga  a ressentiment szintén alkotóvá lesz, és értékeket hoz létre: olyan lények ressentiment-ja ez, akiknek az igazi reakció, a tettek reakciója tilos, akik csak  a képzeletbeli bosszúval képesek kárpótolni magukat. Míg minden előkelő morál egy önmagára való diadalmas igent mondásból sarjad ki, a rabszolgamorál eleve nemet mond a ’külvilágra’, mindenre, ami ’más’, ami nem ’ő maga’: és pontosan ez a Nem az alkotói cselekedete. Az értékalkotó tekintetnek ez a megfordítása – a szükségszerű kifelé irányulás, a visszafordulás, befelé irányulás helyett – pontosan a ressentiment-ra jellemző: a rabszolgamorálnak, hogy létre jöhessen, először is és minden esetben ellenségre, ellenséges külvilágra van szüksége, fiziológiailag szólva külső ingerekre szorul, hogy hatni legyem képes, akciója voltaképpen mindenkor reakció. Fordított a helyzet az előkelő értékelési mód esetében: ez utóbbi spontán módon cselekszik és gyarapodik, csak azért keres magának ellenfelet, hogy még nagyobb örömmel, még hálásabban mondhasson igent önmagára – negatív fogalma, a ’közönséges’, az ’alacsony sorsú’, a ’hitvány’ csak utólag született, fakó kontrasztkép az élettel és szenvedéllyel átitatott ’mi, előkelők, jók szépek és boldogok’ alapfogalmához képest.” (Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához, I./10.)

„Éppen a zsidók voltak azok, akik félelmetes következetességgel kísérelték meg az arisztokratikus értékelési módot (jó = nemes = hatalmas = szép = boldog = az istenek kegyence) visszájára fordítását és tartották is magukat e megfordításhoz, mégpedig határokat nem ismerő gyűlölettel (a tehetetlenség gyűlöletével) azt állítva, hogy „csak  a nyomorultak a jók, a szegények, a tehetetlenek, csak az alacsony sorú emberek a jók, a szenvedők, az ínségben szűkölködők, a betegek, a félresikerültek, a csúfak, csak ők a jámborak, az áhítatosak, csak nekik adatik meg a kegyelem állapota, ezzel szemben ti előkelők, erősek, ti az örökkévalóságig gonoszok lesztek és maradtok, gonoszak, kegyetlenek, ravaszak, kielégíthetetlenek és istentelenek, alávalók és átkozottak” (Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához, I./7.)

K. L.