Fogalomtár etika szakosoknak

Idő, időtudat

Idő, időtudat: A tárgy tudati konstitúció eredménye, vagyis a tárgy a maga egységét a tudat egységesítő tevékenységének köszönheti. Nem jogosulatlan ez a kijelentés? Vajon a tudat nem azért képes létre hozni a szék egységes képzetét, mert míg a különböző észleletek elértek a hozzá, a szék mindvégig állandóan, a maga egységében jelen volt? Vajon a tudati képzet egysége, nem a tárgy egységének köszönhető? Beláthatjuk, hogy nem. Egyfelől láttuk, hogy a tárgy a maga egységes egész mivoltában soha nem adott az észleletben a tudat számára, vagyis a tárgy tudati egységét maga a tudat kell, hogy megteremtse. Másrészt, ha másfajta tárgyat választunk, olyat, amelyik az észlelés alatt nem rendelkezik tárgyi egységgel, csak az észlelésben válik tárggyá, akkor látható lesz, minek köszönhető a tárgyi egység. Vizsgáljuk meg egy dallam észlelését: az észlelés minden pillanatában egy-egy felcsendülő hang van adva, ami sem az észlelés pillanata előtt, sem pedig azután nem létezik, vagyis, ami a dallamból „van”, az a pillanatonként felcsendülő egyes hangok. S mégis: nem egyes hangokat, hanem a dallamot halljuk. Ebből látható, hogy a dallam – amit Hussserl időtárgynak nevez – egysége a tudat által létrehozott egységes, a dallam a tudat konstitútuma. Ha ennek a feltételeit elemezzük, világossá válik, hogy a szék észlelésekor is ez történt. A kérdés ugyanis az, hogy hogyan lesz a csak az észlelésben létező, egymás után felcsendülő, majd elenyésző pillanatnyi hangokból olyan egész, ami minden részét magában foglalja? Az észlelésben mindig csak egy pillanatig van adva a hang, majd egy másik hang „lép” a helyére. Csak akkor jöhet létre a hangokból dallam, ha a helyét az újabb hangnak átadó hang is megőrződik a tudatban; bár a valóságban elenyészik, a tudatban még megmarad. Tehát az elenyésző hangot egy újabb váltja fel, majd az is elenyészik, amíg újabb hangok csendülnek fel, s. í. t. Az éppen felcsendülő hangot Husserl ősbenyomásnak nevezi. Az észlelésben minden észlelet ősbenyomásként adódik, azonban az észlelés jelen pillanatának elmúltával ez az észlelet még megőrződik a tudatban; a tudatnak ezt a megőrzési képességét nevezi Husserl retenciónak, a friss emlékezetben való megtartásnak. De az is világos, hogy a felcsendülő, majd elenyésző hang kialakít bennünk egy várakozást az újabb felcsendülő hangok iránt, vagyis a tudat miközben egy korábbi ősbenyomását megtartva (retenció) egy éppen felcsendülő hangot észlel (ősbenyomás) már előrenyúlva, várja-keresi a folytatást. (Gondoljunk azokra az esetekre, amikor a karmester játék közben leinti a zenekart: egy pillanatra hiányérzetünk támad a folytatás elmaradása miatt). Ez az előre-irányulást nevezi Husserl protenciónak. Mivel a retenció-ősbenyomás-protenció megbonthatatlan, szerves egységet alkot, a pillanatnyi észleletek egységesülhetnek bennük. Ha meggondoljuk, akkor ennek az a feltétele, hogy e három mozzanat egységet alkosson. Vagyis a tudat szintetizáló „képessége” azon alapszik, hogy valamilyen szinten maga a tudat is egységes. Mivel a konstitúció időbeli folyamat, a tárgyi egység időbeli szintézis egysége, az egységet garantáló tudatot Husserl időtudatnak nevezi, ami nem más mint magának az időnek a konstituálódása. Megkülönbözteti egymástól a (tárgyi egységeket) konstituáló tudatot és az önmagában konstituálódó időtudatot. Ez utóbbit, mivel semmi tárgyi (objektív) nincs benne, tiszta szubjektivitásnak nevezi.

„Speciális értelemben vett időtárgyakon azokat a tárgyakat értjük, melyek nemcsak egységesek az időben, hanem az időextenziót is magukban foglalják. Amikor felhangzik egy hang, objektiváló felfogásom az időben tartó és lecsengő hangot tárggyá teheti, ám a hang tartamát vagy a hangot a maga tartamában nem. Ez mint olyan egy időtárgy. Ugyanez áll a dallamra, bármilyen változásra, de minden megmaradásra is mint olyanra. Vegyünk példaként egy dallamot vagy egy dallam összefüggő darabjait. A dolog először nagyon egyszerűnek tűnik: halljuk a dallamot, azaz észleljük, hiszen a hallás valóban észlelés – felhangzik az első hang, aztán jön a második, majd a harmadik és így tovább. Csakhogy: vajon nem azt kell-e mondanunk, hogy amikor a második hang felhangzik, akkor ezt hallom, ám az elsőt már nem hallom, és így tovább? Valójában tehát nem a dallamot hallom, hanem csak az egyedi jelenlegi hangokat. Arra hajlik az ember, hogy azt mondja: a dallam lefolyt darabja számomra tárgyi, az emlékezésnek köszönhetem; az pedig, hogy a mindenkori felhangzó hangnál nem előfeltételezem, hogy az minden, az előrepillantó elvárásnak köszönhető. Ám nem állhatunk meg ennél a magyarázatnál, mivel ez elmondottak az egyedi hangra is érvényesek. Minden hangnak magának is idői kiterjedése van, megszólalásakor mint mostot hallom, a továbbhangzásakor azonban egy mindig új most van, és a mindenkori megelőző elmúlttá változik át. Tehát mindig csak a hang aktuális fázisát hallom, és az egész időben tartó hangnak az objektivitása egy aktus-kontinuumban konstituálódik, mely részben emlékezés, kisebb, pontszerű részben észlelés, részben pedig elvárás.” (Husserl: Előadások az időről, 7.§.)

„Az időkonstituáló fenomének tehát evidens módon elvileg más tárgyiságok, mint az időben konstituáltak. Nem individuális tárgyak, illetve individuális folyamatok, és az ezekre vonatkozó predikátumokat értelmesen nem is alkalmazhatjuk rájuk. (…) Nem mondhatunk mást mint azt: ez a folyam ugyan valami, amit a konstituáltak értelmében így nevezünk, de nem jelent semmi idői „objektivat”. Vagyis ez az abszolú szubjektivtás, és rendelkezik annak az abszolút tulajdonságaival, amit képletesen „folyamként” jelölünk, s a mi az aktuális-pontból, az ősfelfakadás pontjából, a „most”-ból ered. Az aktualitásélményben tehát van egy ősfelfakadási pontunk, valamint a visszhangzó mozzanatok kontinuitása. Ennek az egésznek a leírására azonban nem rendelkezünk nevekkel.” (Husserl: Előadások az időről, 36.§.)

K. L.