Középkori filozófia

8. Johannes Duns Scotus (1265/66–1308), O. F. M.

1. Biográfia

• o 1265. december 23-a és 1266. március 17-e között született; a skóciai Berwickshire területén fekvő Duns kisvárosban;
• o tíz-tizenkét éves korában kezdte meg tanulmányait az oxfordi ferenceseknél;

• o valószínűleg 1288-ban kezdhetett el teológiát tanulni Oxford-ban; valószínűleg 1300-1301-ben baccalaureus formatus;

• o 1291. március 17: Northampton-ban, a ferencesek rendházában pappá szentelte Oliver Sutton, Lincoln püspöke;
• o 1300-1301-ben, Philip of Bridlington magisztériuma idején részt vett Bridlington egyik disputáján;
• o 1301-1302-es tanévben

• § Brampton szerint valószínűleg logikát tanított Anglia valamelyik konventjében (Brampton 1964: 16-17).
• § Magának Duns Scotus-nak az egyik megjegyzése alapján azonban lehetséges, hogy ezt az évet Cambridge-ben töltötte, bár a megjegyzés alapján az is lehetséges, hogy ez valamivel később történt (Wolter 1993: 10).
• § Nem lehetetlen továbbá az sem, hogy már 1300-ban vagy 1301-ben (s nem 1302-ben, amikor ott a Szentenciák első könyvéről megkezdte az előadásait) Párizsba utazott (Courtenay Via Scoti 157-158; Vos 2004: 7-11).

• o 1300-1302 között a rend Duns Scotus-t Párizsba küldte, ahol - továbbra is baccalaureus-ként - ismét előadásokat tartott Petrus Lombardus Szentenciái-ból. Az első könyvet valószínűleg 1302 októberében kezdte kommentálni.
• o 1303. június 25-28-a között azonban VIII. Bonifác pápa és IV. (Szép) Fülöp francia király konfliktusa kapcsán királyi parancsra Duns Scotusnak el kellett hagynia Párizst (Little 575-576).
• o 1304-ben (valószínűleg már májusban; Frank-Wolter 1995: 5) visszatérhetett Párizsba.
• o éles vitái voltak a domonkosokkal és világi magiszterekkel, állítólag szembehelyezkedett a templomos lovagrend elleni intézkedésekkel;
• o A rend - valószínűleg 1307 őszén - Kölnbe küldte, hogy az ottani ferences rendházban lector-ként tevékenykedjék
• o a halála időpontja: 1308. november 8.

2. Kiadások

• o Opera Omnia (Luke Wadding kiadása) Lyon, 1639; repr. Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung, 1968.
• o Opera Omnia (Vatikáni összkiadás), Civitas Vaticana: Typis Polyglottis Vaticanis, 1950- től: Ordinatio (vols. I-VIII); Lectura (vols. XVI-XX).
• o Opera Philosophica, St. Bonaventure, NY: The Franciscan Institute, 1997-től

3. Univocitás

• o Duns Scotus: a létező fogalmát egy és ugyanazon értelemben használjuk a szubsztancia és az akcidensek, sőt, Isten és a teremtmények esetén (1 Lect. d.3 nn.21-34, 97-123 (Vat. 16.232-37,261-73); d.8 q. 3; nn.54-88, 123-25 (Vat. 17.18-30, 43-45); l Ord. d.3 nn.26-55, 129-66 (Vat. 3.18-38,80-103); d.8 nn.44-89, 137-50 (Vat. 4.171-95,221-28). Ez az álláspont jelentősen eltér a transzcendentálékkal kapcsolatos kanonikus középkori állásponttól (pl. Aquinói Tamás). A létezés univocitásának állítása - ahogyan maga Duns Scotus fogalmaz az egyik ellenvetésben, amelyet a saját elméletével szemben hoz fel - „lerombolja az egész filozófiát" (Lectura I dist 3. pars 1 q. 1-2, n. 105; Opera omnia XVI: 264)
• o Lectura, Ordinatio: vajon lehetséges-e ebben az életben az ember számára természetes istenismeret?; Henricus Gandavensis (Genti Henrik; megh. 1293) a legjelentősebb ellenfele
• o Duns Scotus első érve: „a kétséges és a bizonyos fogalmán alapuló híres érv"

• 1. az az értelem, amely bizonyos egy adott fogalomban, ám kételkedik más fogalmakban, rendelkezik egy olyan fogalommal, amelyben bizonyos, s amely különbözik azoktól a fogalmaktól, amelyekben kételkedik;
• 2. az emberi értelem azonban bizonyos lehet abban, hogy Isten létezik, miközben kételkedik abban, hogy véges vagy végtelen, teremtett vagy teremtetlen létező-e;
• 3. következésképpen az Isten létezéséről alkotott fogalom különbözik a másik két fogalomtól, ám - mivel mindkettőben bennefoglaltatik - univok fogalom.

(Ordinatio I dist. 3 pars 1 q. 1-2, n. 27, Opera omnia III, 18.o.).

4. Intuitív megismerés - absztraktív megismerés (cognitio intuitiva, cognitio abstractiva)

• o A dichotómia a késő-középkori episztemológiai elméletek középpontjában állt
• o A distinkció ebben a formában Duns Scotus-tól származik, ám az valójában nem más, mint egy Genti Henrik-nél található megkülönböztetés átvétele és újrafogalmazása.
• o Genti Henrik:
• o visio - amikor egy jelenlévő, létező dolgot megismerünk
• o intellectus - amikor egy adott dolgot valamely képmása (species) révén, vagy diszkurzív érvelés segítségével ismerünk meg
• o Lectura II dist. 3 pars 2 q. 2,: vajon az angyalok rendelkeznek-e az isteni lényeg természetes (azaz a teremtett dolgok megismerési módjának megfelelő) ismeretével? Duns Scotus: az értelem (az emberi és angyali) kétféleképpen ismerheti meg a tárgyát. A megismerés egyik módja elvonatkoztat (absztrahál) mindenféle létezéstől, a másik annyiban lehetséges egy adott dologról, amennyiben az létezik és jelen van. Az első az abszraktív megismerés (cognitio abstractiva), a második pedig az intuitív megismerés (cognitio intuitiva). Az intuitív megismerés - ahogyan azt Duns Scotus is kiemeli - nem a diszkurzív megismeréssel, hanem a tárgy képmásán (species) keresztül történő absztraktív megismeréssel áll szemben. Az absztraktív megismerést ugyanis - azon kívül, hogy elvonatkoztat a megismert dolog létezésétől - az jellemzi Duns Scotus szerint, hogy a dolgot az őt reprezentáló képmáson keresztül ismeri meg.
• o Vajon tudomány-e a teológia? (késői Szentencia-kommentár): az absztraktív megismerés garantálja azt, hogy szükségszerűen igaz teológiai állításokat tehessünk.

5. Principium individuationis

• o a természet (natura) fogalmát ő is (akár Aquinói Szent Tamás) Avicennától veszi (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1) - Avicenna hatása meghatározó ebben az időben az egyediség és az univerzalitás tárgyában folytatott vitákban;
• o Avicenna: önmagában tekintve a lényeg „nem genusz, nem species, nem individuum, nem egyetlen, és nem is sok". Minden efféle tulajdonság -mint „külső dolog" - „követi" az önmagában tekintett lényegiséget (comitans ipsum extrinsecus; Van Riet 234, 42-46; vö. 230, 66-70; ). Avicenna - a középkorban közismert - fordulatával: „a ló mivolt önmagában véve semmi egyéb, mint pusztán a ló mivolt" („ipsa equinitas non est aliquid nisi equinitas tantum"; Van Riet 228, 32-33; vö. Duns Scotus, Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1, n. 31; Opera omnia, VII: 402-403; Rep. Par II, XII, q. 5, n. 11, Wadding 328).
• o Miután az önmagában szemlélt természet (lényegiség) nem szinguláris és nem is univerzális, az egyediségének és az univerzalitásának oka van - Aquinói Tamás szerint
• o a lélekben lévő fogalom univerzalitásának az az oka, hogy ez a fogalom több dolog hasonmása egyidejűleg. E fogalom egyediségének viszont az, hogy az individuális értelem fogalma.
• o az egyedi, materiális létezők egyediségének oka az anyag.
• o Petrus Johannes Olivi O. F. M. (kb. 1248 - 1298) az egyediség principiumával kapcsolatban: „a vélekedések véget nem érő erdeje terül el a szemeink előtt"
• o egy kortárs álláspont (Rogerus Marston?, Pertus de Falco?): az egyediség principiumára vonatkozó kérdés értelmetlen, mert az egyediségnek nincs olyan principiuma, amely hozzájárul a dolog természetéhez - nem igaz ugyanis az, hogy a lényeg - természeténél fogva vagy időben - korábban vagy előbbrevaló módon (prius) lényeg, mint individuális létező, s ezt követően „húzódik össze" (contrahatur) valami miatt, ami hozzáadódik, s válik szingulárissá. A természet önmagánál fogva egyedi (est ex se singularis);
• o Duns Scotus: a természet önmagában véve nem szinguláris és nem is univerzális - az az egység, ami a dolog természetét jellemzi, „gyengébb" (minor) annál a numerikus egységnél, ami magát az individuális dolgot jellemzi (Duns Scotus példája: „ez a kő itt") - annak az egységnek, ami az individuális dolgot specifikusan jellemzi, nem mond ellent a megsokszorozódás, míg azzal az „erősebb" (maior) egységgel, ami az individuális dolog egysége, ellentmondásban áll az, hogy megsokszorozódjék (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 1, n. 8-28, Opera omnia, VII: 395-402).
• o Duns Scotus azzal szemben érvel, hogy
• o a materális létezők egyediségének oka a dolog természete maga,
• o a kettős negáció (Genti Henrik)
• o olyasvalami, ami akcidentális a dolog számára (Aquinói Tamás, Godofredus de Fontibus).
• o Duns Scotus az ellenérveivel valamennyi kortárs individuáció-elmélet részletes cáfolatát kívánta adni;
• o tentatíve több különböző terminust is bevezetett az egyediség principiuma jelölésére (entitas, realitas, ultima realitas formae, forma individualis, gradus individualis, valamint - a természet és az egyediség principiuma relációjának jelölésére - continentia unitiva). A késői írásaiban (Reportata Parisiensa, Metafizika-kommentár VII, 13, valamint Collationes) végül elkezdte használni azt a terminust is (haecceitas), amely az utókor számára a legismertebb lett ezek közül
• o formális különbözőség (distinctio formalis): az egyediség principiuma, amely „a létező legvégső realitása" (ultima realitas entis), valamint a dolog természete formálisan különböző realitások (Ordinatio II dist. 3 pars 1 q. 6, n. 188; Opera omnia, VII: 484).
• o ezek nem egymástól elkülöníthető dolgok (res),
• o ám nem is pusztán konceptuálisan különböztethetők meg egymástól;
• o a formális distinkció olyan fogalmak között áll fenn, amelyeknek a valóságban ún. entitások, realitások vagy formalitások felelnek meg (entitas, realitas, formalitas).
• o Duns Scotus szerint két entitás akkor és csak akkor különbözik formálisan, ha
• o egy és ugyanazon valóságos dologhoz tartoznak, valamint
• o nem lehetséges, hogy az egyik definíciójába beletartozzék a másik definíciója (Lectura I dist 2 pars 2 q. 4, n. 275; Opera omnia XVI: 216). A formális distinkció fogalmát Duns Scotus nem pusztán az individualitás problémájának, hanem más filozófiai és teológiai problémák elemzésénél is használja.

6. Szabad akarat, a kontingencia szinkronikus értelmezése

• Aquinói Tamás: a szubsztanciális forma unicitása
• Duns Scotus: értelem - akarat - lélek valóságosan nem, viszont formálisan különböznek; az értelem, az akarat valamint a lélek valóságos egysége a lélekfilozófia és az etika axiómája.
• Aquinói Tamás: az akarat képességét olyan törekvés jellemzi, amely a természeténél fogva illet meg egy dolgot (appetitus naturalis)
• az akarat „egyfajta szükségszerű hajlandóság által determinált módon, szükségszerűen akarja azt, ami a végső célja" (De veritate q. 22 art 5, 1458.o.) - az ember esetében ez a cél a boldogság, amelyre az akaratunk szükségszerűen törekszik;
• az akarat szükségszerű hajlandósága vs. a kényszer szülte szükségszerűség (necessitas coactionis): ha át akarsz kelni a tengeren, akkor szükséged van egy hajóra, mert másként nem vagy képes megtenni az utat - ez azonban nem jelenti azt, hogy pusztán azért, mert szükségképpen igénybe kell venned egy hajó segítségét ahhoz, hogy elérhesd a célodat, a célod és az akaratod ellentmondásban áll egymással (S. Th., Iª q. 82 a. 1 co).
• a szabad választásra való képesség (liberum arbitrium): az appetitív elem követi a gondolkodást (appetitus enim cognitionem sequitur), olyan mozgatottnak, amely mindazonáltal maga is mozgat (appetibile apprehensum est movens non motum, appetitus autem movens motum).
• amilyen mértékben eszes lények vagyunk, olyan mértékben rendelkezünk szabad akarattal. „Teljes szabadságunk gyökérzete az észben van" („totius libertatis radix est in ratione constituta"; Quaestiones disputatae de veritate, q. 24, a. 2 resp., 1598.o.).

• o Duns Scotus: minden olyan álláspont (Aquinói Tamás, Godofredus de Fontibus, Henricus Gandavensis), amely az akaratot passzív képességnek tekinti, az álláspont képviselőinek intencióitól függetlenül morálfilozófiai determinizmushoz vezet;
• o Lectura II, dist. 25: vajon a cselekedeteink oka a tárgy, amely mozgatja az akaratot, vagy az önmagát mozgató akarat maga?
• o Duns Scotus álláspontja itt: az akarat tevékenységének mind az akarat, mind pedig az értelem a részleges oka (causa partialis). Ez az álláspont középút (via media) a Tamás és Godofredus, valamint a Henricus által képviselt megközelítések között.
• o párizsi Szentencia-kommentár: „az akaraton kívül egyetlen teremtett dolog sem teljes oka az akarás aktusának" („nihil creatum aliud a voluntate est causa totalis actus volendi"; Reportata Parisiensa II, XXV, Wadding 371.o.).
• o Duns Scotus: az akarat önmeghatározásának és szabadságának, s ezzel összefüggésben a lehetőség, a szükségszerűség és a kontingencia modalitásának radikális értelmezése:

• "az akarat meghatározza önmagát": ez nem azt jelenti, hogy a természete határozza meg a döntéseit, hanem azt, hogy a döntéseiben teljességgel szabad;
• ez azért van így, mert az akarat: akarat (Quodlibet 16, 16.45, 385.o.) - az akarat szabadságára nincs további magyarázat, mivel nem létezik olyan további ok, amely az akaratnak, mint cselekvő oknak a választását determinálná.

• o a modális terminusok új értelmezése: az akarat szabadsága azt jelenti, hogy az akarat szinkronikusan alternatív tényállások között választ oly módon, hogy önmagán kívül semmi sem determinálja egy adott alternatíva elfogadására vagy elvetésére - egyetlen antik modális paradigma sem tartalmazta azonban azt az elképzelést, hogy egyidejű, alternatív tényállások segítségével interpretálhatnánk a modális fogalmakat;
• o „valaki a-t akarván megteheti, hogy ne akarja a-t":

• ha összekapcsolva értelmezzük (in sensu composito), akkor hamis, mivel azt mondja, hogy lehetséges az, hogy ez a valaki ugyanabban az időpillanatban, amikor a-t akarja, ne akarja a-t, azaz: à[pt1&~pt1]).
• ha szétválasztva értelmezzük  (in sensu diviso), természetesen akkor az állítás valójában két állítás konjunkciója: „valaki akarja a-t egy adott pillanatban, és lehetséges, hogy ez a valaki ugyanabban a pillanatban ne akarja a-t" - a modális operátor hatókörében nem a két állítás konjunkciója, hanem csak a második állítás szerepel (pt1&à~pt1) (vö. Lectura I, 39, n. 51-52., XVII,  495-496.o.).

• o Duns Scotus szerint az akarat szabadságának ez az értelmezése teszi lehetővé azt, hogy föladhassuk Arisztotelésznek a jelen szükségszerűségére vonatkozó álláspontját, s ennek minden determinista következményét.