Fogalomtár etika szakosoknak

Tragikus (tragikum)

Tragikus (tragikum): a tragikusnak a tárgya az olyan emberi szenvedés és pusztulás ábrázolása, amely nem véletlen balszerencse következménye, hanem az ember szükségszerű „bűnösségéből” fakad, a sorsából, mulasztásaiból vagy történelmi létezéséből származik. A tragikum eredete a görögöknél főként a különböző erkölcsi világok konfliktusában rejlik, pl. az államhatalom és a család ellentéte, vagy ami abban az ellentétben nyilvánul meg, ami az ember szándékos tette és aközött feszül, amit a sorsa előre elrendelt. A tragikus művészi ábrázolásának a hatása a →katarzis, melynek jellemzőit először Arisztotelész fogalmazta meg. A modernitásban a szubjektív jellemek partikularitása és bensőségessége lép az antikvitás erkölcsi hatalmainak helyére. A tragikus bűn az individuum szenvedélyeiből vagy a fennálló erkölcsiséggel szembeni egyéni lázadásból ered. Hegel a tragikust történetiségében, a szellemnek a történelmi fejlődésfolyamatában már túlhaladott fokaként ragadja meg. Nietzschénél a tragikum történetfilozófiai megalapozása helyett az élet-, illetve egzisztenciafilozófiai megalapozás kerül előtérbe. A tragikusnak a dionüszoszi szellemét Nietzsche szerint leginkább a zene képes kifejezni a görög tragédiákban éppúgy, mint Wagner zenedrámáiban. Jaspers szerint a tragikum →conditio humana, az emberi létezés elégtelen mivoltának az alaptapasztalata. Lukács György több fiatalkori esszéjében is foglalkozik a tragikum metafizikai, illetve életfilozófiai jelentőségével. A tragédia metafizikai kitüntetettségét abban látja, hogy az „a lét csúcspontjainak, végső céljainak és végső határainak a formája”. (A tragédia metafizikája) Gadamer a tragikus lényegét Arisztotelész felfogásához kapcsolódva fogalmazza meg: „a tragikus lényegét a tragikus következmények aránytalan súlyossága jellemzi. A vétkezés minden szubjektivizálása ellenére, még az újkori tragédiában is érezhető a sors túlerejének antik mozzanata, mely épp a bűn és a sors aránytalanságában nyilvánul meg mindenki számára azonosként.” (Igazság és módszer, 105.)

Irodalom: Arisztotelész: Poétika. Bp., 1992.; Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról. Bp., 2004.; F. Nietzsche: A tragédia születése. Bp. 1986.; W. Benjamin: A német szomorújáték eredete. In: Angelus Novus. Bp. 1980. 191-483.; K. Jaspers: Über das Tragische. München, 1952.; Lukács György: A tragédia metafizikája. In: Ifjúkori írások. Bp. 1977. 492-519.; Gadamer: Igazság és módszer, II/1d: A tragikus példája. Bp. 1984. 103-107.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.