Emberi természet, női természet
Freud új emberképe: a tudattalan szerepe
Freud filozofikus elme volt: a pszichoanalízis mint orvosi terápiás eljárás kidolgozásán kívül elméletet is alkotott a modern emberről. Ezeket az írásait metapszichológiai írásokként szokás elkülöníteni, beleillenek a filozófiai antropológia témakörébe. Egy új emberkép alapjait vetette meg: a racionalista emberképet a tudattalanja által irányított ember képe váltotta fel, melynek nincs egységes magja (lényege), lelkének rétegei között (én, felettes én, tudatalatti) feszültségek keletkeznek, személyiségét alapvetően gyermekkori élményei, szüleivel való kapcsolata határozza meg (Ödipusz-komplexus), s az egyén fejlődésének a szervező elve mindenekelőtt a libidó fejlődése. Tanításaiból sok minden a mai kultúra része lett: lelki problémáink megoldása részben önértelmezés kérdése, terapeuta segítségével vagy anélkül. Az önteremtés kultúrájának része Freud elmélete, ahogy egy híres amerikai filozófus, Richard Rorty látja a morális refelexió szempontjából. Természetesen Freudnak vannak filozófus-elődei, A. Schopenhauer és Nietzsche, a 19. század két nagy német filozófusa hasonlóan gondolkodott az emberről. (Nem szükséges közvetlen hatást vagy átvételt gyanítanunk.)
 |
A tudattalan fogalma: „az ész nem úr a saját házában”
Nietzsche nagy leleplezése az, hogy ész még a filozófiában sem uralkodik, a filozófusok elvei, absztrakt ideái mögött az ösztönök, vágyak mozgatóerejét fedezi fel. Freud is arra a felfedezésre jut, hogy „az ész nem úr a saját házában (ti. a lélekben), hanem be kell érnie hiányos információkkal arról, hogy mi megy végbe tudattalanul benne”. Freud új terminusa a 'tudattalan' fogalma, de a gondolat megjelenik már Nietzschénél: a filozófusok maguk sem tudnak róla, hogy csak saját vágyaikat nevezik el Észnek, Szellemnek, magánvaló Jónak. Az ésszel ellentétes erőket korábban nem racionális erőknek (vágynak, indulatnak, érzelemnek) nevezték a lélekről gondolkodó filozófusok. Ezekről azonban a lélek tudott, tudatában volt vágyainak – a platonista-keresztény morál szerint az ész feladata volt megfékezni őket. (Az újkori filozófia inkább a tudat fogalmát használja a lélek helyett.) Freud azonosítja a tudattalanul mozgató erőt: a szexuális ösztön az, a nemi vágy, libidó. Nietzschénél is valami hasonlóról van szó, amit ő egy helyen „szívbéli vágy”-nak nevez, máshol ösztönökről szól. Nietzsche szerint az alapvető ösztön maga a hatalomra törő akarat, egyféle vitális alapösztön, amely minden élőlényre jellemző. Freud szerint az embert kisgyermekkorától kezdve a szexuális ösztön mozgatja, csak ez különböző tárgyakra irányul, ezáltal fejlődik a gyermekkori szexualitás a felnőttkori formájáig. E korban, valahol Freud tájékán kap új nevet a vágy, a szerelem: szexualitássá válik, organikus, biológiai alapú, vagyis ösztönös funkciónak tekintik. Freud azt tűzi ki feladatul, hogy a lelki jelenségeket materiális alapokra vezesse vissza, ezáltal magyarázza meg működésüket. A spekuláció mellőzésével a tapasztalatra akar támaszkodni, a megfigyelésre alapozza a tudományos leírást. Így kerül a szerelem, a vágy az orvostudomány és a biológia hatáskörébe, illetve az ezeken alapuló pszichoanalízis területére. A filozófia ettől kezdve (a század elejétől) kevéssé foglalkozik vele, kivéve a fenomenológia korai német képviselőjét, Max Schelert, és a század közepén a francia fenomenológia és egzisztencializmus két alakját, Maurice Merleau-Pontyt és Sartre-t.
Tehát Nietzsche nyomán új emberkép születik – a vágyak, érzelmek (szexuális ösztön) mozgatta ember –, amely gyökeresen eltér a racionális emberképtől, a felvilágosodás, a nietzschei értelemben vett platonizmus ideáljától. De Freud nem irracionalista, mint ahogy Nietzsche sem az. Mindketten a racionális belátásra appellálnak: vegyük észre, mi az igazság, mi mozgatja valójában az embert, szabaduljunk meg téveszméinktől. Ez pedig alapvetően racionalista nézőpont. Freud racionalizmusa többek között abban az erkölcsi parancsban fogalmazódik meg, hogy a tudattalant be kell emelni a tudatba, ezért kell megfejteni, értelmezni azokat a jeleket, amelyekben hírt ad magáról, az álmokat, elszólásokat. (Racionalizmusának evidens megnyilvánulása a pszichoanalízis tudományos megalapozásának követelménye, melyet sokszor hangoztat, és megvalósítására törekszik.)
Biologizmus: az anatómia sors
A szexualitás oksági magyarázatában az anatómia a meghatározó Freud számára – bár nem tagadja a társadalmi szokások, erkölcsök szerepét. Felfogásában a két nem viszonyának hierarchikus értelmezése is ebből következik, bár ez a kor, sőt az előző évezred számára is a természet rendelésének számított. Nietzsche is hasonlóan gondolta, minden elméleti radikalizmusa ellenére: a férfi uralkodik a nő felett, férfi az aktív akarat és nő a passzív engedelmeskedés. (Hegelt is idézhetnénk és még sokakat.)
Freudnál ugyanezt találhatjuk meg a szexuális ösztön a nemekre jellemző különbségében: a férfiszexualitás aktív, a női szexualitás passzív. Az aktivitás–passzivitás tradicionális ellentétpárhoz Freud anatómiai magyarázatot talál, ti. a kétféle ivarsejt analóg működése a szexuális viselkedés különbségének biológiai oka.
Paradox módon Freud magyarázata éppen fordítva értelmezendő, mint ahogy ő látta a maga elméletét: a szexualitásról szóló anatómiai elmélete nem igazolható egyértelműen a kor orvostudományi tankönyveivel. Sőt Th. Laqueur harvardi orvostörténész kutatásai nyomán inkább az derült ki, hogy pontosan fordítva áll a helyzet: Freud az uralkodó társadalmi viselkedési normákat látja bele az anatómiai leírásokba, tényekbe. Laqueur konklúziója az, hogy Freud elmélete „egy kulturális narratíva anatómiai álruhában”. (A testet öltött nem. Test és nemiség a görögöktől Freudig. Új Mandátum, Bp., 2002, Freud problémája 240. skk.)
A libidó uralma, avagy a szexuális élet tudománya: Erósz visszatérése
A pszichoanalízis a szexualitás elmélete, a szexualitás Freud szerint az embert alapvetően mozgató erő. A 'szexualitás' csak egy új elnevezése erósznak, a szerelem, szeretet, vágy sokrétű jelenségeinek összefoglaló, tudományos fogalma. A szexualitás uralkodó szerepének tézise kezdettől nagy ellenállásba ütközött, ahogy maga Freud szóvá teszi, hiszen Platóntól kezdve a filozófia azt tanította az emberről, hogy a logosz (a gondolkodás, beszéd, ész) a lényegi vonása, ez teszi emberré, ez különbözteti meg az állattól. A vágyak az embert az állatokkal rokonítják, míg az ész az ember isteni vonása. Az ember Istenhez szeretne hasonulni, ezért jobbik felének uralkodnia kell vágyain, meg kell fékeznie őket, különben magukkal ragadják a lelket. A platóni mítosz szerint a vágyak, indulatok lovai elragadják a lélek szekerét – ez a mítosz jeleníti meg az európai kultúra alapvető lélekfelfogását. A cél a lélek felemelkedése az égfeletti táj felé, az ideák birodalmába, a léleknek szárnyai nőnek, ha az észnek sikerül megfékeznie a lovakat. Ez az alapmítosz határozta meg több mint kétezer éven át az európai kultúrát, az európai emberideált. A felemelkedés képe fogalmazta meg a morális célt a vágyhoz való viszonyában. A Logosz uralkodott Erószon. A vágyak a testhez tartoznak, az ész, a gondolkodás a lélekhez. A lélek értékesebb, mint a test. A követendő életfelfogás, vagyis az erényes élet a platóni Szókratésztől kezdve a lélek ápolása, gondozása és a test megvetése, megzabolázása. Ezeket a platóni elveket a kereszténység is átvette, és kétezer évre szentesítette. Az aszketikus ideálok érvényességét a legradikálisabban Nietzsche vonta kétségbe, egyenesen életellenesnek bélyegezve őket, és nyomában Freud, aki káros hatásuk (neurózis, hisztéria) gyógyításával és elméleti magyarázatával foglalkozott. Nietzsche kárhoztatta Platónt, Freud felfedezte a platóni erószban saját libidó-fogalmát, és Platón filozófiai tekintélyére hivatkozik ellenfelei előtt: „A szerelem kiterjesztett értelmezésével semmi eredetit nem alkotott a pszichoanalízis, a filozófus Platón Erósza származását, teljesítményét és a testi szerelemhez való viszonyát tekintve pontosan ugyanolyan, mint a pszichoanalízisben a libidó ereje” – írja 1921-ben. A libidó az ösztönenergiákat jelöli, melyek minden, a szeretet fogalomkörébe tartozó dologgal kapcsolatba hozhatók – írja ugyanitt. Ebbe a fogalomkörbe pedig az érzéki széptől a széptudományokig, a filozófiáig és az alkotásig a dolgok széles skálája beletartozik. Ez már Platónnál így van, ezért is nevezhetjük erósz-tanát a vágy metafizikájának. Freud a 20. század elején, Platónhoz visszanyúlva folytatja ezt a tradíciót. A kor gondolkodói közül nyilván nagy hatással volt rá Schopenhauer, többször is említi. Rajta kívül még Kierkegaard-t említhetnénk meg, aki erósz egzisztenciális jelentőségét a Diotíma-beszédben felfedezte. A pszichoanalízisnek ez a területe tehát a vágy filozófiai tradíciójába tartozik, ezért is tekinthető filozófiai igényűnek már Freudnál, és még inkább filozofikus folytatása Jacques Lacannál. Lacan két nőtanítványa, Luce Irigaray és Julia Kristeva is a vágy teoretikusai közé tartozik.
Freud libidóelméletének rövid összefoglalását adom, melyet letisztult formában egy 1920-as írásában találhatunk, szinte definíciószerűen: „A szerelem alapja a közvetlen és a céljukban gátolt szexuális ösztönök egyidejű jelenléte, melyben a tárgy magára vonja a narcisztikus énlibidó egy részét. (Csak az énnek és a tárgynak van benne helye.)” (Tömegpszichológia és énanalízis XII. Kiegészítés. In: S. Freud Művei. V. köt. Bp., 1995, 247.) Ennek részletes elemzésével mutatom be Freud szerelem-felfogását.
Az itt szereplő fogalmakat Freud a megelőző másfél évtized írásaiban dolgozta ki, a Három értekezés a szexualitás elméletéről (1905, egyik fejezetcíme: A libidóelmélet), A narcizmus bevezetése (1914) és az Ösztönök és ösztönsorsok (1915) c. esszékben. A definícióban szereplő fogalmak közül az első a szexuális ösztön két fajtájának megkülönböztetése: van közvetlen szexuális ösztön és céljában gátolt szexuális ösztön. Az előző nem más, mint az érzéki szerelem, melynek célja a közvetlen kielégülés. Freud elméleti újítása a szerelem elmélete terén abban állt, hogy a felnőttkori szexualitást a gyermekkori élményekből magyarázza, melyeket szexuális jellegű élményeknek jellemez – megalkotva ezáltal a gyermekkori szexualitás elméletét. Így Freud a közvetlen szexuális ösztönt a gyermekkor ötévesnél korábbi szakaszához is köti, utána az elfojtás hatására alakul ki a „céljában gátolt” szexuális ösztön. A gyermek esetében mindkét ösztönfajta tárgya (szexuális tárgy) a szülők. (Freud megkülönbözteti a szexuális tárgyat a szexuális céltól.) A céljában gátolt szexuális ösztönt kísérő érzelmeket Freud „gyengéd” érzelmeknek nevezi, a korábbi, „érzéki” törekvések a tudattalanba kerülnek, ahonnan időnként hírt adnak magukról és irányító szerepükről, és a pubertásban törnek fel erősebben. (Tulajdonképpen már a kisgyermekkori szexuális ösztön is céljában gátolt, írja Freud ugyanitt – az egyszerűség kedvéért ennek a magyarázatáról lemondok, a gyermekkori szexualitás elmélete nem tárgya vizsgálódásunknak.)
Elfojtás, szublimáció: kultúraalkotás
Az elfojtás mozzanatánál fontos ponthoz értünk a freudi elméletben, ugyanis itt van a szublimáció csírája, amikor az ösztönök eltérítődnek a szexuális céltól! Ekkor tesznek szert a gátolt ösztönök funkcionális előnyre a nem gátoltakhoz képest – írja Freud. Azok ugyanis a kielégüléskor elvesztik energiájukat, és a szexuális libidó újra-felhalmozódására várni kell, míg a céljukban gátoltak, kielégülés hiányában nem veszítik el. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy Freud szexualitásmodellje, energetikája a férfiszexualitáson alapul, annak működési módját írja le – ahogy ezt későbbi feminista kritikusai (pl. Irigaray) joggal fel is rótták neki. A kései Nőiség c. esszében Freud maga ki is mondja, hogy a libidó tulajdonképpen férfilibidó, mert aktivitást jelent. Ezen a ponton azonban sok minden áll vagy bukik (pl. az én kialakulása, a kreativitás, a szexuális ösztönök fejlődése), ugyanis a szublimáció Freudnál a kultúrateremtés feltétele, s mint ilyen az emberi szellem működésmódjának sajátossága. Az elfojtás–szublimáció a freudi filozófiai antropológia alaptézise. Ha nincs elfojtás, gátlás, tiltás, akkor nincs kultúra – amennyiben a kultúra létrehozói a múltban és a jelenben is férfiak. Julia Kristeva pszichoanalitikus értelmezése is erre a férfias (szadomazochista) jellegre hívja fel figyelmünket, amely szerinte a férfiszexualitás jellemzője – mindezt Platón egyik közismert mítosza, a szárnyas lélekfogat értelmezésében fejti ki (a Phaidrosz c. dialógus hasonlata a lélek három eleméről: a két ló (vágy, indulat) húzta szekér, melyet a kocsihajtó ész irányít gyeplőjével, meglehetősen brutális módon.)
Tehát a gátolt szexuális ösztönöknek tulajdonított funkcionális előny óriási elméleti jelentőségű mind a faj, mind az egyén életében. Freud szerint ez a kultúra létrejöttének alapja, ahogy kultúraelméletében kifejti (Rossz közérzet a kultúrában). Az egyén életében a szublimáció a szellemi alkotás, kreativitás forrása (lásd a Leonardo da Vinci-esszét). Újfent ráismerhetünk Platón felemelkedés-elméletére, a tudás megszerzése, vagyis a lélekfogat felszárnyalása a lovak visszafogásával, megfékezésével lehetséges.
A represszió (elfojtás) szükségessége?
A definícióhoz visszatérve még azt találjuk e két ösztönfajtáról, hogy egyszerre vannak jelen, tehát a magasabb szintű nem szünteti meg az alacsonyabb szintűt, a gátlás vagy nem sikerül tökéletesen, ami egyéni hiba lehet (így neurózishoz vezet), vagy nem is lehetséges teljesen elfojtani a közvetlen szexuális ösztönöket.
Mi volna a helyes vagy követendő magatartás az elfojtás kérdésében? Erre ambivalens választ olvashatunk ki Freud műveiből, az egyén és a társadalom (kultúra) érdekei ellentétbe kerülhetnek egymással; az is eltérő válaszhoz vezet, hogy morális vagy orvosi szempontból tesszük-e fel a kérdést. Egyik írásában, a Szerelmi élet általános megvetéséről (1912) az emberi kultúra történetében szemléli a kérdést, és úgy látja, a szexuális ösztönök elfojtása történetileg olyan sikeres volt, hogy már eltűnőben vannak (ezért olyan neurotikus a kor embere), és lehet, hogy teljesen meg is fognak szűnni. – Fontos még a kétféle szexuális ösztönről az a megfigyelése, hogy keverednek egymással, egyik a másikba könnyen átalakul. (Talán ezért nehéz elkülöníteni őket.) Érzelmi formájukat tekintve tulajdonképpen a gyengéd érzelmek és az érzéki szerelem egymáshoz való viszonyáról van szó. Mindkettőre szükség van a szerelem esetében – írja Freud, de tartós csak a céljában gátolt ösztön, vagyis a család alapja csak a (házastársi) gyöngédség lehet, mert ez tartós. Freud erkölcsi felfogása sejthető az elmélet mögött, osztozik korának erkölcsi ideáljaiban.
Idealizáció, narcizmus – altruizmus, egoizmus?
A definíció következő fele az idealizáció és a narcizmus összefüggésére vonatkozik a szerelemben. A szerelemben közismerten túlbecsüljük szerelmünk tárgyát, idealizáljuk. Ilyen különleges értékelésben eredetileg saját énünk részesül. Korábbi munkáiban, így a Narcizmus bevezetése c. 1914-es esszében már bevezette a libidónak az énre és a tárgyra irányuló megkülönböztetését. Ennek előképét az erkölcs egoizmus és altruizmus formájában régóta ismeri. A keresztény erkölcs előírja, hogy úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában (8–9. könyv) elemezte a barátság (philia) vagy inkább szeretet fogalmát, és pontról pontra kimutatta, hogy ugyanolyan viszonyban vagyunk önmagunkkal, mint barátunkkal. A barát másik önmagunk. Szerinte a philia alapja az, hogy a szeretett személy javát akarjuk, így felfogása altruistának tűnik. Freud szerint a szerelemben az altruizmus győz, vagy saját terminusaiban az energia a tárgylibidóba kerül át, akár a saját személyiség feladásáig. Freud a libidóban bevezetett megkülönböztetést ösztöntanából eredezteti, a szexuális ösztönt megkülönböztette az énösztöntől (az előbbi tárgyra irányul, az utóbbi az énre). Ennek közismert alapja az létfenntartási és a fajfenntartási ösztön (éhség és a szerelem) megkülönböztetése. Az önfenntartási ösztön természetesen önző minden élőlényben, ennek libidinózus megszállása a narcizmus. A szerelmi tárgy a definíció szerint tehát magára vonja ennek a narcisztikus énlibidónak egy részét. A közgondolkodás számára is ismerős jelenség az imádott személy idealizálása és a szerelmes önzetlensége. Újat tulajdonképpen a narcizmus és az idealizáció összefüggéséről fedez fel Freud, ami az énideál fogalmában ragadható meg. Ennek megértéséhez hozzátartozik, hogy a szerelmi tárgyválasztás kétféleképp lehetséges: 1. a narcisztikus típus szerint, ami azt jelenti, hogy szerethetjük azt, aki önmagunk vagyunk (önmagunkat), akik lenni szeretnénk, vagy amik voltunk; 2. a vonzástípus szerint: szerethetjük a tápláló nőt (mint az anya), vagy a védelmező férfit (mint az apa). A mi szempontunkból érdekesebb azonban az énideál kialakulása. Az én végzi az eszményképzést (idealizációt), felállít magának egy eszményt, amelyhez méri magát: ez az énideál. Az én részéről az eszményképzés az elfojtás feltétele. A gyermekkori önszeretet erre az énideálra tevődik át, a narcizmus felnőttkorban ennek az ideális énnek szól, a gyermekkori narcizmusnak ez a pótléka. Az énideál és a szexuális ideál érdekes segítő viszonyba léphetnek egymással, amikor a narcisztikus kielégülés akadályba ütközik, de az énideál meg is nehezítheti a libidó kielégülését a tárgyban, egy részét elutasítja mint méltatlant a lelkiismeret cenzúrája révén. (Az énideál eszköze a lelkiismeret, amely cenzorként működik.) A boldog szerelem az a különleges állapot, amikor a tárgylibidó visszatér az énhez, mintegy ősállapoti egységet hoz létre, melyben még nem különböztethetők meg egymástól. Evvel zárjuk a libidóelmélet bemutatását.
A libidót követve eljutottunk az énideál szintjén az ellenpólushoz, az én felső szintjére, a felettes énhez (superego). Az európai filozófia egyik alap ellentétpárja Erósz és Logosz ellentéte volt. Freud az erósz oldalára helyezte a hangsúlyt, ezt követtük libidóelméletében. A vágyhoz a másik pólus is hozzátartozik, ha nem ez áll is vizsgálódásunk előterében. Ezért felmerül a kérdés, hol akadunk a ráció nyomára a freudi elméletben? Milyen erők idézik elő a vágyak, ösztönök elfojtását? Eddig magára a folyamatra figyeltünk, az elfojtás, idealizáció, szublimáció jelenségeire. Ezek a folyamatok az én belső folyamatai voltak, belső parancsok, erkölcsi és vallási ideálok szólaltak meg bennük, melyek a külvilágból erednek, a szülői, majd társadalmi tiltások formájában. Ezek helye az énben a felettes én – Freud szóhasználatát követve talán ez a közismertebb neve az énideálnak, amelyet eddig használtam. Valószínűleg nem tévedünk, ha az észhez kötjük, topikus értelemben semmiképp, amennyiben a korábbi lélekfelfogás hierarchiájában a felső szinttel azonosítjuk. Ugyanakkor kételkedünk is, hogy a felettes ént mennyiben irányítják észelvek vagy inkább a szülőkkel való azonosulás vágya, vagyis inkább érzelmek. Freud maga evvel a felső instanciával kapcsolatban a parancs és a tiltás aktusát emeli ki, melyek erkölcsi elvekhez kapcsolódnak. A tekintély elve jelenik meg a szülőkben, pontosabban az apában. Már Freudnál erőteljes a lélektan korábban fogalmi nyelve (Logosz, Ész) szimbolikussá válása, mely az apa (Ödipusz) alakja köré épül. Az Apa szimbolizációja a lacani pszichoanalitikus elméletben lesz teljes, az 'Apa Neve' a törvény maga. Nem foglalkoztunk az én kialakulásának freudi elméletével, de egy megjegyzésben le kell szögeznünk, hogy az én kialakulása az Ödipusz-komplexus legyőzéséhez kötődik.
A nemek különbsége: aktív–passzív szexualitás – a nőiség Freud szerint
Az előzőkben kifejtett fogalmak kapcsán Freud műveiben sok helyütt találunk hosszabb-rövidebb fejtegetéseket a férfiak és a nők viselkedésének különbségeiről. Gyakorlati szempontból egy kései mű, az 1932-ben keletkezett A nőiség c. alapján foglalom össze nézeteit. Ebben a nemek különbsége mellett mintha inkább lényegi hasonlóságuk állna előtérben, amennyiben az anatómiai jegyek és lelki minőség értelmében mindkét nem biszexuális: mindkettőben vannak férfias és nőies jegyek, csak arányuk különböző. Mintha Freud enyhíteni akarná, noha fenntartja az aktivitás = férfias, passzivitás = nőies szexuális különbségét. Alapjában azonban változatlanul ez a döntő különbség, hiszen a hímivarsejt aktivitásán és a petesejt passzivitásán alapul a két nem aktív és passzív szexuális viselkedése, melyet az állatvilágban is megtalálunk (noha nem kivétel nélkül). Egyértelműen kiderül a nemi szereposztás a fajfenntartás természeti törvényéből: „a természet a biológiai célok elérését a férfi agressziójára bízta, és bizonyos fokig függetlenítette a nő hozzájárulásától.” Ez a kijelentés a libidóra vonatkozó híres passzus után található (ti. lényegét tekintve aktivitás), és a konvencionális férfiasság = aktivitás azonosítás szerint férfiasnak nevezhető. Ezt az azonosítást Freud némi fenntartással kezeli ugyan, feltételesen fogadja el, de ugyanakkor határozottan kijelenti, hogy „a női libidó szóösszefűzés nélkülöz minden jogosultságot”. Vagyis a női szexualitás szolgálatában is a férfias libidó állhat csak, ami passzív cél elérésében is megnyilvánulhat. Tehát a női szexuális passzivitást lehet aktívan választani – Freud szerint. Ugyanakkor a női szexualitás fejlődésének leírásából kiderül, hogy ha a kislány normális nővé fejlődése során nem fogadja el a neki rendelt passzív szerepet (kasztrált voltát), akkor két út áll előtte: vagy a neurózis, vagy a férfiassági komplexus, amely homoszexualitásban nyilvánulhat meg. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk arról, hogy maga Freud az, aki az aktivitás–passzivitás nemi különbségében elismeri a társadalmi normák szerepét, sőt arra int, hogy „nem szabad lebecsülnünk befolyásukat a nők passzív viselkedésére”. Ezek csak megerősítik az anatómia, a biológia törvényét. Nagyrészt társadalmi hatásra alakul ki a női mazochizmus, a nőnek befelé kell fordítania destruktív törekvéseit, erotikus megkötésükből lesz mazochista jellegűvé a női szexualitás. A nő tehát elsődlegesen szexuális tárgy akar lenni, ez a legalapvetőbb jellemzője. A nőiség többi jellemzői is az aktivitás–passzivitás különbségből vezethetők le, elsősorban a nagyobb narcizmus, a kisebb szociális érdeklődés, az igazságosság iránti kisebb érzék.
Péniszirigység – Ödipusz mellett/helyett az Anya szerepe (Jokaszté)
Nőies vonások még az irigység, féltékenység – alapjuk a hírhedt péniszirigység. Talán ez a fogalom veszített leginkább központi jelentőségéből a keletkezése óta eltelt időben. Nemcsak a társadalmi változások miatt van a nőknek egyre kevesebb okuk irigyelni a férfiakat – bár még mindig van –, hanem a pszichoanalitikus elméletben is egyre jobban előtérbe került az anya szerepének Freud által elhanyagolt jelentősége. Ha az elmélet központi figurája az apa (Ödipusz), akkor a hozzá való viszony, tehát a péniszirigység releváns a pénisszel nem rendelkező másik nem részéről. Azonban már Freud tanítványai kezdtek az anya alakjára koncentrálni, hiszen a polgári családban ő él a gyerekekkel, ő a mindenható figura számukra. Főleg a pszichoanalízis budapesti iskolájának képviselői dolgoztak ki erről az alapvető kapcsolatról eredeti nézeteket (Hermann Imre, Ferenczi Sándor).
A mítosz anya-figurája Jokaszté, lassan előtérbe került az ő alakja (Christiane Olivier francia pszichoanalitikus-nő bestsellerének címe: Jokaszté gyemekei.) Ha ma még van némi relevanciája a péniszirigység fogalmának, akkor csakis kulturális értelemben. A férfiak még számos tekintetben előnyösebb helyzetben vannak egy alapvetően még mindig patriarchális kultúrában, így az általában hátrányosabb helyzetű nők irigyelhetik az előnyösebb helyzetet biztosító férfilétet. Simone de Beauvoir is így látta a negyvenes évek végén, A második nem pszichoanalízisről szóló fejezetében. Tehát a hatalomra vonatkozóan, politikai értelemben ma is releváns lehet a péniszirigység. Freud azonban valószínűleg nem szimbolikusan értette, ez inkább követőire jellemző. (Szimbolikus értelemben leginkább Lacannál található, aki ezért használja megkülönbözetésül a phallosz szót.) Mivel Freud a szexualitásban látja az ember mozgatóerejét, logikus, hogy a nő a férfit képviselő nemi szervre irigy. A péniszirigység keletkezését egyértelműen a kasztráció gyermekkori észleléséhez köti, ti. a kislány észleli az anatómiai hiányt, neki nincs valamije, ami a kisfiúnak van, és ez a különbség (az ő hiányossága, kasztráltsága) a legfontosabb különbség. Nem tűnik számomra plauzibilis magyarázatnak: eleve feltételezi, hogy a kislány tudja, melyik szerv a lényeges, és azt is, hogy ő lenne a hiányos, nem a kisfiú. Mindezek társadalmi értékkülönbségek, nem adottak eleve biológiai tényként, hanem a tények értékeléséhez tapadnak, tehát kisgyermekkorban még nem feltétlenül részei az észlelésnek, mint ahogy felnőttkorban a tények észlelése és értékelése már nem elválasztható egymástól. Ezt Freud kritikus olvasói közül sokan így látták, feministák és nem feministák egyaránt.
A nővé fejlődés normális útja a passzivitás elfogadása és a gyermekszülés
Az elméletben a péniszirigység helye fontos, ugyanis ezt kompenzálja a felnőtt nő a gyermekszüléssel. Freud normatív módon határozza meg a nő számára a gyermek utáni vágyat: „a nőre jellemző helyzet csak akkor következik be, amikor a pénisz utáni vágyat a gyermek utáni vágy váltja fel.” A nő kasztrált voltának felfedezéséből és elfogadásából nyílik meg a normális nőiség felé vezető út. (A három alternatíva egyetlen normális útja a gyermeket szülő feleség!)
Freud elmélete egyoldalú volt, mert csak a nőt látta hiányos lénynek és ezért irigynek. Tanítványai (pl. Karen Horney) kiegészítették az elméletet a férfiak hiányosságának s ezért irigységének speciális formája, az uterus(anyaméh)-irigység felfedezésével. Mindkét nem irigyli a másiknak azt a képességét, amivel maga nem rendelkezik. A feminista pszichoanalízis érdeme, hogy jelentős új területeket tárt fel a férfiak nőkkel szembeni félelmeinek, szorongásainak magyarázatával, azáltal, hogy a kisgyermekkori hatalmas anyafigurát állította a középpontba. (N. Chodorow és D. Dinnerstein alapvető műveit kell megemlítenünk, de nemcsak a férfi, hanem a női lélek számára is alapvető az anyafigura.)
A libidót illetően a nőkre kisebb szublimációs képesség jellemző – írja Freud továbbá ugyanebben a műben. Ennek a freudi elmélet szerint a nők szellemi alkotóképességére van fontos következménye. Ugyanis a libidó, az eredetileg nemi célra irányuló vágy akkor alakul át szellemi alkotássá, ha gátolják célja elérésében. A szellemi alkotás elsősorban férfiakra jellemző, a nők számára a gyermekszülés feladata adott, amennyiben „normális úton” fejlődnek és nem a férfiassági komplexum irányában, amely egyszerűen az aktivitás fenntartásában áll (a harmadik út a neurózis, a hisztéria).
A női szexualitás rejtély maradt
Ezen írása elején Freud nyíltan bevallja, hogy nem sikerült megoldania a női szexualitás rejtélyét. Maga is hiányosnak érzi elméletét, a költőkhöz és a jövő tudományához utalja olvasóit. Az elégedetlenség, illetve sikertelenség egyik oka nyilván az volt, hogy a férfiszexualitás jellegzetességeire, megfigyelésére építette fel A szexualitás elméletét, amely ezért kevéssé volt a nőkre alkalmazható. A női szexualitás rejtélyének megoldásához fel kellett volna tételeznie, hogy létezik női libidó, és alapvetően más lehet, mint a férfilibidó. Nem így látta, ezért nem sikerült megoldania a nőiség rejtélyét. Freud egy olyan energetikai modellt alkalmazott a libidinális energia működésének magyarázatára, amely az energia halmozódásának, majd kisülésének elvén alapszik; zárt rendszer, melyben az energia egyik csatornából átirányítható a másikba. Luce Irigaray feminista pszichoanalitikus veti fel azt a gondolatot, hogy a női szexualitás energetikai modellje nem ez, hanem alapvetően más: a fluktuációs rendezettség elvén alapul, ún. disszipatív struktúrák jellemzik.
Kultúraelmélet
Freud szerint a kultúra folyamata (keletkezése) párhuzamos az egyén libidófejlődésével. Ismerős gondolat a biológiában (ontogenezis és filogenezis párhuzama) és a filozófiában is, Platóntól származik az ún. organikus állameszme, mely a lélek és az állam analógiáját tételezi (azonos struktúra, azonos elemek). Freud az egyénre vonatkozó elméletét klinikai gyakorlatára alapozza, és azzal támasztja alá. Csak megfigyeléseinek leírására szorítkozik – írja ő maga –, semmi spekuláció, csak a megfigyelt tények játszanak szerepet (A nőiség, 124.). A kultúráról elmélkedve a filozófia hagyományos területeire merészkedik. A filozófia több ága is foglalkozik a keletkezés- és fejlődéselméletekkel, a történetfilozófiától a politikai filozófiáig (az ún. eredeti állapot-elméletek), illetve az ember általános fogalmával a filozófiai antropológiától a kultúrafilozófiáig és a morálfilozófiáig.
A kultúra alapja erósz, a genitális szeretet és az ösztönszublimáció
Erósz kapcsolja össze a férfit és a nőt, és általában az embereket, ez hoz létre egyre nagyobb egységeket (törzs, állam, nép). A két nem egyesülésével létrejön a család. Patriarchális családforma alakul ki, mert a hím az erősebb, ő a szexuális tárgyat (a nőt) magánál akarja tartani, ezért érdekelt a család fenntartásában, a nőstény pedig utódai érdekében akar az erősebb hímmel maradni. Miután létrejött a család, a nők válnak a család és a szexuális élet (családon belüli) érdekeinek képviselőivé és a férfi libidinális energiáit igyekszenek itt megkötni, ezáltal ellentétbe kerülnek a kultúra folyamatával, amelynek képviselete a férfi dolga.
A nő kultúraellenes tényezővé válik
Ezt a meglepő kijelentést Freud arra alapozza, hogy előfeltételezi: a kultúra csakis ösztönszublimációval jöhet létre. Pontosabban az ösztönök ki nem elégítése, elnyomása a feltétele, így a véges mennyiségű energia a kulturális alkotás csatornájába terelődik. „Amit a férfi kulturális célokra használ fel, nagyrészt a nőktől és a szexuális élettől vonja el: mivel állandóan férfiakkal van együtt, és a velük való kapcsolattól függ, még férji és atyai feladataitól is elidegenedik. Így a nő úgy érzi, hogy a kultúra igényei miatt háttérbe szorul és ellenséges magatartással lép fel vele szemben. A kultúrának az a tendenciája, hogy korlátozza a szexuális életet (a másik, hogy a kultúrkört kitágítja).” Sehol sem nyilvánvalóbb, hogy Freud a polgári család nemi szereposztását vetíti vissza a kultúra hajnalára: az otthon ülő, férjét nélkülözni kényszerülő nőt írja le, aki a férfit visszahúzó erőt képviseli. A férfi egyrészt távol otthonától dolgozik, eltartja családját, „kultúrát alkot”, s ezért nem jut rájuk ideje, energiája. Itt már a nő képviseli a szexualitást mint korlátozandó tényezőt, ahonnan energiát kell elvonni, míg az első lépésben a férfi mint aktív szexuális vágy hozza létre a családot, magához kötve a nőt. Amennyiben a szexualitás alkotóerő, annyiban férfias erő, amennyiben visszahúzó, annyiban nőies. Freud több írásában olvashatjuk, hogy a szerelem elkülöníti a párt a többiektől, így például nem kedvez a tömegképződésnek, de furcsa módon ezt a párt elkülönítő erőt egyedül a nőre ruházza át.
Erósz és Thanatosz, szerelem és halál (kozmológia és romantika?)
Freud szerint az ember legalapvetőbb vonása az agressziós ösztön, evvel a Hobbes és Nietzsche által fémjelezhető tradícióhoz csatlakozik, az „ember embernek farkasa” felfogáshoz. Ebből a kettősségből, a pusztító, romboló ösztön és erósz összekötő, teremtő ösztöne ellentmondásából hozza létre Freud Erósz és Thanatosz ellentétes kettősét. Az élő szubsztanciát erósz tartja fenn, és mindig nagyobb egységekbe tömöríti, míg a halálösztön destruktivitása a külvilággal szemben agresszióban jelenik meg. A destrukció azonban Freud ösztöntana szerint befelé is fordul, mint miként az erósz önmagára is irányul, és mindkettő (Erósz és Thanatosz) együtt jár. Ebben a fejtegetésben Freud különbséget tesz erósz és libidó között, pontosabban helyettesíti a libidó fogalmát erósszal. Így Erósz alapprincípiummá lesz, egyik a kettő közül (Erósz és Thanatosz), melyek állandóan együtt járnak, a libidó minden formájában egyszerre vannak jelen, a tárgyszeretetben és az önszeretetben is. A halálösztön megnyilvánulási formái, reprezentánsai sokfélék, a biológiai szinttől a kulturálisig, például az ismétlési kényszer, az agresszivitás szexuális formái (szadomazochizmus), de ide tartozik a felettes én szigorúsága, illetve kegyetlensége is, mely a bűntudatban jelentkezik. A libidót Freud erósz energiájának megjelölésére foglalja le, hogy elválassza a halálösztön energiájától: vagyis pozitív, létrehozó energiát jelöl vele. Elismeri, hogy a halálösztön nagyon nehezen érhető tetten, meghúzódik erósz mögötti maradványként – talán maga sem volt meggyőződve tételezése jogosultságáról, amely pusztán teoretikus alapon áll. Sokan rátapintottak Freud elméletének erre a bevallottan gyenge pontjára, például Ricoeur kérdései is innen indulnak. Ő egyféle természetfilozófiát lát Erósz és Thanatosz antagonizmusában, amely a tudatfilozófia elleni tiltakozásból született, és ebbe az egész libidóelméletet belevonná.
Az Ember = Vágy, Freud a vágy metafizikusa
Ricoeur szerint Freud azok közé a filozófusok közé tartozik, akik számára az ember vágy. Hasonlóan gondolkodik Spinoza (a ’conatus’ fogalma), Leibniz (törekvés), Schopenhauer (akarat) és Nietzsche több szempontból. A halálösztön tételezése számomra sem tűnik evidensnek, de erósz kozmikus működése sem, mely végül az egész emberiségre kiterjed: az embereket először családokba, törzsekbe, népekbe, majd egyetlen nagy egységbe tömöríti. (A folyamat fejlődése során erószból általános emberszeretet lesz.) Nyilvánvalóan azért kellett egy erósszal ellentétes erőt is tételeznie, mert a hétköznapi embertől mi sem áll távolabb, mint hogy „szeresse felebarátját”, a keresztény erkölcs parancsa aligha a realitáson alapul. Ez teljesíthetetlen parancs, amely a lelkiismeretben bűntudatként jelenik meg. Freud is eljut ezen az úton erkölcs genealógiájának kérdéséhez, az ember, a jó és rossz, a bűn kérdéséhez, ami egyúttal a törvény és a vallás keletkezésének problémája is.
Az ember nem eredendően jó, hanem rossz, agresszív felebarátjával szemben
Ezért miközben Erósz hozza létre a kultúrát azáltal, hogy a férfiembert a női emberrel összekapcsolja, a halálösztön, az agresszió állandó felbomlással fenyegeti ezt a kultúrát. A kultúra fékezi a másik elleni agressziót, de ezáltal befelé fordítja, önrombolóvá teszi. Freud tragikus narratívát alkotott; kultúraelmélete annál is inkább tragikus, mivel a halálösztönnel egyedüli ellenerőként a szexuális ösztön áll szemben, amely viszont a kulturális elfojtás következtében lassan elsorvadóban van. Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében jellemzi így Freud kultúraelméletét. A szexuális ösztön visszafejlődik. Ennek jele a szerelmi élet általános lebecsülése. (Amely összekapcsolódik a nők általános lebecsülésével, tehetjük hozzá.) Így a szexuális ösztön talán egy visszafejlődőben lévő funkció, az lesz a sorsa, mint a törzsfejlődés során egyes szerveinknek. Freud jó terapeuta volt és jó diagnoszta, látta, hogy páciensei problémáinak oka az örömérzés csökkenése. Általában véve ezzel „életcélunk teljesítése hanyatlott” – írja –, ez okozza a rossz közérzetet a kultúrában.
Összefoglalás
A nőnek ebben az elméletben a szexuális tárgy szerepe jut, és a kultúraellenes, visszahúzó erőé. A nő számára a szellemi alkotás hiányában fennmaradó lehetőség a testi reprodukció, ezáltal válhat normális nővé. Ez alapján nyugodtan minősíthetjük Freudot patriarchális gondolkodónak, ezért is a feminista kritika tárgya évtizedek óta. Vannak azonban olyan elméleti pontok, melyek a nők számára kedvezőbb irányba fejleszthetők tovább, ahogy nőtanítványai már elkezdték K. Horney-tól, H. Deutschon át M. Kleinig. Mai követői közül J. Mitchell és N. Chodorow nevét érdemes megemlíteni. Chodorow magyarul megjelent könyve A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet (Bp., Új Mandátum, 2000) egy modernebb, új szemléletű pszichoanalitikus elméletet is tartalmaz a családszerkezet és a női személyiség kialakulásáról. Ő már a tárgykapcsolati iskolához tartozik, mely a pszichoanalitikus elméletek újabb változata. Freud jelentős kritikái nagyrészt a feminista elmélet oldalán keletkeztek, bár nem kizárólag.
Róheim Géza: A kultúra eredete és szerepe
A magyar pszichoanalitikusok Freud utáni generációjának, a pszichoanalitikus antropológiának (kulturális antropológia) egyik nálunk alig ismert, jelentős alakja Róheim Géza. Magyar származása ellenére külföldön jobban ismerik, de művei újabban magyarul is kezdenek megjelenni. Jelentős hatással volt Hankiss Elemér civilizációelméletére, melynek korábbi kiadása: Az emberi kaland; a legújabb: Félelmek és szimbólumok.
Róheim Géza alapvetően egyetért Freuddal abban, hogy a civilizáció Erósz terméke. Nem magától értetődő, hogy miért van ez így. Szerinte a magyarázat az embergyermek biológiai szerkezetében van: érlelődése olyan elhúzódó, hogy a libidó eltolásának, képlékenységének nagy szerepe van a túlélésben. Megtanulja elfogadni az anyát helyettesítő tárgyakat anélkül, hogy feladná az eredeti vágyat. Örökösen keresgél, így alakul ki Róheim szerint is a család, a törzs, a nemzet. Beépítette saját magyarázatába Ferenczi és Hermann elméletének elemeit is, az utóbbi különbözteti meg a libidó két pólusaként a gyermek anyjához való viszonyában a megkapaszkodás és a keresés tendenciáját. (Az egységesítő elv a megkapaszkodás, az anyához való állandó visszatérés; az új anyahelyettesítők keresése, a szublimáció hozza létre a kultúrát: a tűzgyújtás, a nyelv az első elemei.) Összegezve Róheim nézetét: „A civilizáció az elhúzódó gyerekkorból ered és szerepe a biztonságnyújtás. Hatalmas hálózata a többé-kevésbé sikeres kísérleteknek, melynek célja megoltalmazni az emberiséget a tárgyvesztés veszélyétől, óriási erőfeszítései a kisbabának, aki attól fél, hogy a sötétben magára marad. Horatius híres költeményét olybá vehetjük, hogy beszédes jelképe ennek az erőfeszítésnek: Exegi momumentum, aere perennius, Regalique siu pyramidum altius” Róheim G. Szublimáció és kultúra. In: A kultúra eredete és szerepe. Ford. Balázs-Piri T., Bp., Animula, 2001, 105.
Kötelező és ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések
Kötelező olvasmányok
1. Freud: A nőiség. In: A lélekelemzés legújabb eredményei. 33. előadás. Ford. Lengyel J., Nyíregyháza, 1994, (Debrecen, 1943) vagy új kiadása: S. Freud Művei sorozat VIII. kötet: Újabb előadások a lélekelemzésről. Ford. Lengyel J. és Erős F., Filum, Bp., 1999.
2. Freud: Rossz közérzet a kultúrában. Ford. Linczényi A. (részlet). In: S. Freud: Válogatás az életműből. Európa, Bp., 2003.
3. Róheim Géza: Szublimáció és kultúra. In: A kultúra eredete és szerepe. Animula, Bp., 2001, 77–105.
Ajánlott olvasmányok
Freud: Rossz közérzet a kultúrában. Ford. Linczényi A. (teljes mű). In: Esszék. Gondolat, Bp., 1982.
R. Rorty: Freud és a morális refelexió. In: Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről. Szerk. Szummer Cs. Cserépfalvi, Bp., 1993.
Pléh Csaba: A lélektan története. Osiris, Bp., 2000, 13. fejezet: A jéghegy víz alatti része: Freud és a tudattalan. Főleg: A freudi metapszichológia.
Hankiss Elemér: Félelmek és szimbólumok. Osiris, Bp., 2006.
N. Chodorow: Feminizmus, nőiség, Freud. In: A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Új Mandátum, Bp., 2000, 231–247.
Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női szexualitás. Szerk. Csabai M. és Erős F. Új Mandátum, Bp., 1997
Kérdések
- Mit ért Freud a tudattalan fogalmán, és mi a tudattalan szerepe?
- Jellemezze a szexualitás freudi alapfogalmait: libidó, elfojtás, szublimáció!
- Mi jellemzi a férfi és a női szexualitást, és mi okozza különbségüket?
- Mit jelent a péniszirigység Freudnál és a mai korban?
- Hogyan jön létre a kultúra, és mi ebben a két nem szerepe?
- Melyik két elv, ösztön irányítja az embert?
- Melyek Foucault emberképének alapvonásai?
- Hogyan magyarázza Róheim Géza a kultúra eredetét és működését (funkcióját)?
- Hogyan jellemzi Foucault a nőiséget, és hogyan értelmezzük ma?
