5. előadás: az adatfelvétel módszerei

5. A. Az antropológiai terepmunka módszerei (Feischmidt Margit)

Erőteljes kételyek fogalmazódnak meg az utóbbi években azzal szemben, hogy a tradicionális etnográfiai, antropológiai módszerek alkalmasak-e még egy globalizált, transznacionális, posztkoloniális világ kutatására. A világ változásának számos aspektusa szól ugyan ellene, az antropológiában mégis meghatározó egyéniségek azt vallják, hogy a terepmunka e tudomány legfontosabb módszere maradt, minden ismeretelméleti és a szakmai szocializációt illető konzekvenciájával együtt. De nem változatlanul. A terepmunkamódszerek művelőinek sok tanulnivalójuk van ugyan saját tudományuk korábbi művelőitől, de dolgozniuk kell e módszerek megújításán is, hogy korunk sajátos társadalmi és kulturális kérdéseire megfelelő válaszokat adhassanak.

 

Egy tereptudomány genealógiája

A terepmunka a területileg meghatározott kultúrákról alkotott tudományos - leginkább az antropológiában és az etnológiában honos - elképzeléshez kötődik. A módszer hátterében a kezdetektől fogva jelen van egy rejtett episztemológiai premissza, amely a kutathatóságot egy lokalizációs folyamathoz, a vizsgálandó társadalmi probléma vagy kulturális jelenség térben való lehorgonyzásához köti. Az antropológia, ahogyan azt az alapítók definiálták - a zoológiához, botanikához, geológiához hasonlóan -, egy behatárolt terület részletes, mélyreható vizsgálatát végzi („The detailed study of limited areas.") A Malinowski által kidolgozott résztvevő megfigyelés kis társadalmak/közösségek, holisztikus, ahistorikus, komparatív tanulmányozását tette lehetővé. Malinowski terepe, egy, a „civilizációtól" távol eső sziget, metaforaként is felfogható. A terepnek, vagyis annak a helynek, ahol az antropológus kutat, távol kell lennie a várostól, a modernitástól, az antropológus jelen idejétől, a „terepre menő" kutatónak pedig ezt földrajzi és az időbeli távolságot kell legyőznie. A „jó terep" kulturálisan egzotikus, és geostratégiailag fontos, mondja a terep és a terepmunka párhuzamos tudománytörténetét kritikusan összefoglaló Akhil Gupta és James Ferguson (Gupta-Ferguson, 1997). (Ezzel magyarázható például az, hogy Kelet-Európa hosszú ideig, talán máig sokkal fontosabb volt az antropológia számára, mint Nyugat-Európa.) A „jó terep" az, ahol a diszciplína fontos kérdései konkrétan kutatható formában merülnek fel. Ezért bizonyos kutatási területeknek állandó terepei alakultak ki, ilyen a vallásantropológiának Afrika, a politikai antropológia számára Melanézia. A fenti logikába első látszatra nehezen épülnek bele a városantropológiai kutatások. Látni kell azonban, hogy ha ez a terep földrajzilag nincs is távol, kulturális értelemben igen. A városon belül ugyanis nem a mainstream társadalmát, hanem attól az elképzelhető legnagyobb távolságra eső jelenségeket, szubkultúrákat vizsgálja, ráadásul oly módon, ahogyan ez bizonyos kis léptékű társadalmakban, közösségekben megnyilvánul.

Geertz a balinéz falvakra vonatkozóan fogalmazta ugyan meg következő módszertani állítását, amit mond, mégis kiválóan érvényes a városi közösségek antropológiai kutatására is.

„Az antropológus ugyan falvakban kutat, de nem falvakat: a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával, az antropológusok nem falvakat, hanem falvakban kutatnak. [...] Ennek a hosszú, főként, bár nem kizárólag kvalitatív, erősen résztvevő jellegű és szinte megszállottan aprólékos, behatárolt területen végzett terepkutatás során szerzett anyagnak a segítségével egyfajta érezhető aktualitást lehet kölcsönözni azoknak a gigantikus fogalmaknak, amelyekkel a mai társadalomtudomány küszködik - legitimáció, modernizáció, integráció, konfliktus, karizma, struktúra, jelentés stb." (Geertz, 1994, 191)

 

A fentiek alapján Gupta és Ferguson a terep és a terepmunka megkonstruálását három momentumban foglalja össze: 1. a terep és az otthon radikális szétválasztása; 2. az empirikus megismerés bizonyos módjainak felértékelődése, mások kizárása; 3. egy normatív antropológiai szubjektum megalkotása, a kutatói én, amellyel szemben az antropológiai „mások" értelmeződnek. Az elsőről a fentiekben bővebben szóltunk. A második azt jelenti, hogy a társadalmi problémáknak terepmunkán keresztül való megközelítése bizonyos dolgok megismerését lehetővé teszi (másokat viszont kizár), ilyen például egy közösség tagjainak face-to-face kapcsolatai, mindennapi - és kevésbé mindennapi, például rituális - gyakorlataik. Geertz mondja, hogy az antropológus a hétköznapit olyan helyeken veszi szemügyre, ahol szokatlan formát ölt, vagyis az antropológiai kutatatás tárgyává az válik, ami furcsa, más és ugyanakkor lokális. Ha valami egzotikus és furcsa, a mai napig több esélye van, hogy a szakfolyóiratokban megjelenjen, mint azoknak a témáknak, amelyek hasonlítanak a szokványoshoz. A harmadik kérdés e módszer személyességére vonatkozik, valamint arra, hogy a kutatás tárgyai, a terepen megszólaltatott, majd az etnográfiában megjelenített emberek az antropológushoz képest másnak definiálódnak.

A mai antropológiában az egyik legtöbbet vizsgált kérdés a különbségek térbeli elrendeződése. Az a régi premissza, mely szerint az otthon a kulturális azonosság helye, és a másságért máshová, általában messze kell menni, újragondolásra szorul. Az otthonosság és idegenség viszonyát árnyalja például a homoszexuális és leszbikus közösségek tanulmányozása. Ki a native, és ki az idegen, amikor a kutató nemcsak témájának és terepének, hanem saját nemi identitásának is elkötelezettje, vagy akkor, ha a kutató hajléktalanokat vizsgál, akik semmiféle tulajdonsággal nem rendelkeznek, ami a helyhez kötöttség következménye volna. Liisa Malkki Tanzániából menekült hutuk körében kutatva a terepmunka-tradíció részének tekintett szokásos, mindennapi rutintevékenységek létezésére, illetve ennek jelentésére kérdez rá egy olyan helyzetben, amelyben az emberek - menekültek - élete rendkívüli, atipikus és az átmenetiség jellemzi (Malkki, 1997). Malkki más szempontból az újságírás és az antropológia közötti munkamegosztásról beszél, amelynek megfelelően hagyományosan a média az, amely a rendkívüli eseményeket rögzíti, míg a hosszan tartó, rutinszerű, mindennapi események dokumentálása és elemzése az antropológusok dolga. És ha a terepmunka olyan helyzetben történik, amelyet a rendkívüliség és az egyediség jellemez?

A zárt és helyhez kötött kultúrák létezését a kulturális globalizáció is megkérdőjelezi, még pontosabban az életmódok, a termelés és fogyasztás, a média, a politika számtalan aspektusának kiegyenlítődése, illetve azonos globális formáknak helyi tartalmakkal való összekapcsolódása (glokalizáció). Hogy a globalizáció, illetve glokalizáció jelenségeit miként lehet az etnográfia és terepmunkamódszer megújításával vizsgálni, arra az utóbbi évtizedekben a leghatásosabb választ George Marcus adta. Többterepű etnográfia (multi-sited ethnography) fogalmával feloldja a lokális és globális, valamint az életvilág és a társadalmi struktúra közötti dichotómiát: ugyanazt a kérdést, illetve témát egyszerre vagy párhuzamosan több helyen, terepen javasolja vizsgálni, majd a helyi vizsgálatok eredményeit összehasonlítani. A módszer pozitívuma, hogy a kiválasztott helyszínek, illetve megnyilvánulások mélyreható vizsgálatát - sűrű leírását - tudja összekapcsolni a strukturális szintű következtetéseket lehetővé tevő komparatív módszerrel (Marcus, 1995).

A tereppel és a terepmunkával kapcsolatban sok ismeretelméleti probléma merült fel a közelmúltban, ennek ellenére érdemes újragondolni, mi az, amit érdemes, még ha változtatásokkal is, megtartani ebből a módszerből. Azt még Earl Babbie - aki egyébként nem veszi igazán komolyan a terepmunkamódszert - is elismeri: a terepmunka előnye, hogy a segítségével a társadalmi jelenségeket a természetes közegükben vizsgálhatjuk. Sőt „a kommunikáció olyan finom részleteit és más olyan jelenségeket is észrevehetünk, melyeket másként nem láthatnánk előre, és nem is tudnánk mérni" (Babbie, 1998, 307-308). Gupta és Ferguson a következő érveket sorolja fel e módszer mellett:

 

1. A terepmunka által hangot lehet adni gazdaságilag és politikailag marginalizált embereknek, társadalmaknak, illetve az ő történeteiknek.

2. A magától értetődő társadalmi rutinokat, informális tudásokat és gyakorlatokat vizsgálja, melyekhez más módszerekkel nem lehet közel kerülni. Nem kell misztifikálni a hosszú távú beleolvadást, hogy elismerjük annak a kutatási tradíciónak az előnyeit, amely a vizsgált személyek meghallgatásán alapszik, illetve annak komolyan vételén, amit hallottunk.

3. A földrajzi és társadalmi helyzet tudatos megváltoztatása a megismerés fontos forrása lehet. A terepmunka: céltudatos és megformált elmozdulás.

4. A terepmunka szituációba ágyazott tudás (situated knowledge), éppen ezért számolni kell a megismerés helyzetének és az abban részt vevő feleknek a személyes meghatározottságaival.

 

Ennek az antropológiai és kvalitatív szociológiai módszertan az utóbbi években két módját dolgozta ki, az egyiknek a reflexivitás, a másiknak az önetnográfia (auto-ethnography) a kulcsszava. Az 'auto-etnográfia' keretében a kutató saját magát használja kutatási eszközként, például Reinharz izraeli kutató, amikor projektjében annak megértésére törekedett, miként élik át a terrortámadások okozta létbizonytalanságot, rájött, hogy önmagában is meg kell fejtenie ezt az érzést. Önmagának és adatközlőinek megértése egyszerre halad (Reinharz, 1992).

 

Kapcsolatok és szerepek a terepen

„az interakció a módszer, az etnográfus a kutatási eszköz"

Milyen kapcsolatokat tud kialakítani a kutató a terepen, ez a terepmunka egyik legfontosabb szempontja, tényezője. Ennek a kapcsolatnak a minősége nagymértékben meghatározza azt, amit és ahogy a kutató megérti az előtte álló társadalmat, illetve abban a megválaszolásra váró problémát. A terepmunkamódszer személyességének következménye, hogy az adatfelvétel módja, a kutató és a terepen élők között kialakult viszony nagymértékben meghatározza azt, amit találni fogunk, a kutatás szubsztantív tartalmát. A beolvadásnak különböző formái, mértékei, de korlátai is vannak. Az antropológus általában azt gondolja, hogy a bizalom a kulcs, amely megnyitja a kapukat a jó, értékes adatok felé. Az éremnek azonban van egy másik oldala is, egyesek bizalmának megnyerése egyszersmind mások bizalmának elvesztésével jár. A kutatónak a terephez való viszonya lehet távolságtartóbb és beolvadóbb. Vannak kutatók, akik a résztvevő, a bennszülötthöz minél közelebb álló kutatói pozíció mellett törnek lándzsát. Ez különösen fontos, például kisebbségek vagy egyéb identitások vizsgálatakor: az azonos csoporthoz tartozás lehet ilyenkor a bizalom záloga. A közelség vagy egyenesen azonosság deklarálása a kutatási helyzetben azonban kétségtelenül hátránnyal is jár, például felerősíti a megkérdezettekben a vizsgált identitást. Az sem igaz, hogy az azonos csoporttagság szükséges feltétele volna az érzékeny kvalitatív kutatásnak, illetve terepmunkának. Kívülállók is produkáltak gyönyörű munkákat kisebbségi életformákról. Robert Emerson terepmunkáról szóló módszertani összefoglalójában Louis Wacquant nagyvárosi szegényekről írt munkáit említi (Emerson, 2001), hazai vonatkozásban nyugodtan említhetjük a magyar falvak és magyarországi romák brit kutatóit, Chris Hahnt és Michael Stewartot (Hann, 1980; Stewart, 1993). Sőt a kívülállásnak is lehetnek előnyei, megkönnyíti a megismerés objektivitását. Az insider-outsider dichotómia különösen élesen vetődik fel a subaltern vagy posztkoloniális megközelítésekhez közel álló native anthropology (bennszülött antropológia) módszertanában.

A 20 század eleji etnográfiák mellőzték a vizsgált témák nemi aspektusát, a férfiak által dominált területeket a társadalmi élet kizárólagos helyszíneiként kezelték. Az első antropológusnők már a harmincas évektől kezdődően olyan, korábban ignorált társadalmi jelenségek felé fordultak, amelyek minden társadalomban meghatározzák a nők életét: család, gyermeknevelés, betegség. Majd elkezdtek reflektálni a terepmunka gendered jellegére is. A nő kutatók két tipikus reakciója a nemileg szegregált világokra, amelyekkel a terepen találkoznak:

1. Feminin érdeklődés és női - genderalapú - szolidaritás a kutató és a kutatottak között, ennek következtében a kifejezetten női témák kerülnek előtérbe és a reprezentáció módjában is hangsúlyos marad a női hang (lecriture feminine). A legszebb példa Marjorite Shostak monográfiája a kung nőkről.

2. A gender szempontok szándékos kizárása vagy háttérbe szorítása: a nő kutatók egy része kerüli a terepen a kifejezetten női életvilágokat, ugyanazokat a kérdéseket vizsgálják, mint férfi kollégáik. Egyesek közülük belátják, hogy munkájukban a nemük által meghatározott aspektusok domborodnak ki. Ne feledjük, vannak olyan terepek és olyan témák, amelyekhez nő kutatók jobban hozzáférnek, mert a vizsgált társadalmakban többnyire vagy kizárólag női tudásnak, dimenziónak minősülnek. (Lásd bővebben Reinharz, 1992.)

 

A terepen kiépítendő kapcsolatok szempontjából fontos, hogy a kutató tudatosan készüljön fel, gondolja végig, mire képes, és mire nem, majd a terepmunka közben is álljon meg néha, és gondolja át, milyen kapcsolatokat sikerült kialakítania, és kikhez nem talált még utat; akikkel kapcsolata van, milyen szerepben látják, és ez miként hat arra, amit és ahogyan elmondanak neki.

 

A terepmunka technikája: a megfigyelés

 

Már a terepmunka klasszikusai is felhívták rá a figyelmet: a terepmunkát elkezdeni a legnehezebb. Vagyis kitalálni, hogy mit mond a kutató magáról, arról, hogy miért szeretne „betolakodni" mások magánszférájába. Vonzóvá kell tennie vállalkozását a kutatás terepén: ezt vagy segítséget kérve teheti, vagy úgy, hogy egyeseket beavat, partnerévé tesz. Ők lesznek azután a kutatás helyi partnerei - akiket az irodalom leggyakrabban „kulcsadatközlőknek" hív. Míg mások, akikkel véletlenül, ritkábban vagy nagyon is célzott módon találkozunk, a kutatás „eseti adatközlői". A terepmunkát végző kutató egyik legfontosabb feladata, hogy stabil, megbízható kapcsolatokat építsen ki a terepen, majd pedig fenntartsa ezeket. E nagyon is személyes vállalkozás nehézségeiről és fontosságáról máig talán a legszebb és leghitelesebb beszámoló White Utcasarki társadalmának módszertani utóhangjában olvasható (White, 1999).

Kik a jó „kulcsadatközlők"? Általában nem a formális vezető szerepben levő emberek. Minden közösségben vannak viszont informális tekintélyek, akik az átlagnál több ismerettel rendelkeznek a közösség múltjáról, aktuális viszonyairól. Őket úgy találjuk meg, ha ráhagyatkozhatunk a helyi irányításra, előbb vagy utóbb elküldenek minket hozzájuk. De ugyancsak nagy segítségünkre lehetnek a közösségben marginális helyzetben levők, akik helyzetükből fakadóan erőteljesebben reflektálnak azokra a viszonyokra, amelyeket mások adottaknak, „normálisnak" fogadnak el. (Ilyenek lehetnek az etnicitás kutatói számára az interetnikus vagy „vegyes" házasságban, családban élő emberek.) A kutató stabil partnereinek harmadik kategóriája személyes adottságaiból következik, ez esetben a kutató a hozzá hasonló biográfiával és tapasztalatokkal rendelkezők helyi csoportjából választ magának barátot, aki munkájában is segítségére lehet.

A terepmunkának két (esetenként három) szakasza van: az első az ún. strukturálatlan érdeklődés vagy terepbejárás szakasza: ez után születik meg általában a konkrét kérdéseket és módszereket rögzítő kutatási terv. A második a strukturált szakasz, amikor amit megfigyelünk és leírunk, bizonyos kérdésekre és szempontokra összepontosít (kollektív vagy többterepű kutatás esetében a megfigyelés szempontjait írásban rögzítjük). Jó esetben harmadszor is visszatérünk a terepre, azokkal a nagyon konkrét kérdésekkel vagy dilemmákkal, amelyek az empirikus adatok elemezése és értelmezése nyomán még nyitva állnak előttünk. Terepmunkára gyakran csak a kutatások első, előkészítő szakaszában kerül sor. Vannak azonban témák, amelyek a kutatás teljes menetében kifejezetten terepmunkát igényelnek. Babbie szerint ezek elsősorban attitűd- és magatartásvizsgálatok, amelyek tárgyukat a maguk természetes közegében tudják legjobban megragadni, avagy azok a közösségtanulmányok, amelyek bizonyos társadalmi történések/jelenségek időbeni alakulását vizsgálják (Babbie, 1998). A Lofland által az Analyzing Social Settingsben megnevezett témák, fókuszpontok közül a legfontosabbak: 1. jelentések; 2. eljárásmódok (értsd: viselkedés); 3. találkozások, interakciók; 4. kapcsolatok, szerepek; 5. kis csoportok (gangek, brigádok); 6. szervezetek (iskolák, vállalatok); 7. települések (Lofland, 1971; Babbie, 1998).

A terepkutatás e tárgykörökben olyan jelenségeket képes felderíteni, rögzíteni, illetve a leírásukat lehetővé tenné, amelyeket más módszerekkel, például interjúval vagy kérdőívvel biztosan nem tudnánk meg.

 

Mire figyel, mit rögzít az etnográfus tekintete?

  • az első benyomásokat, szagokat, színeket, méreteket és mindazt, ami később is furcsának tűnik. E tekintetben az etnográfus megfigyelő nem különbözik a turistától;
  • a fontos kollektív eseményeket, amelyek kiválasztása, aprólékos megfigyelése és leírása a résztvevő megfigyelést végző kutató egyik legfontosabb feladata;
  • a rutinszerű, ismétlődő dolgokat, amelyek a mindennapi életet alkotják, és amelyekről gyakran nincsenek is történetek, hiszen a közösség tagjai számára magától értetődő, hogy ezt teszik, és úgy teszik;
  • spontán beszédeseményeket, amelyek gyakran a kutatott kérdések helyi beszédmódjaihoz, megközelítéseihez viszik közelebb a kutatót.

 

A terepmunkát végző kutató nemcsak megfigyel, hanem kérdez is, illetve beszélget a kutatott közösség tagjaival. Ezek a beszélgetések gyakran strukturálatlanok, vagy csupán egy-egy, bizonyos helyzetekben aktuálissá vált/tett aspektusára kérdeznek rá a vizsgált problémának. Általában nem készül róluk hangfelvétel, ezért nem az interjúk között, hanem a terepnapló részeként kezeljük őket. (A terepmunkamódszerről magyarul legutóbb Letenyei László írt egy ehhez hasonló módszertani kézikönyv számára fejezetet, Letenyei, 2003.)

 

 

A megfigyelések rögzítése: terepjegyzetek, terepnapló

 

A nagyon is személyes tapasztalatok és megfigyelések adatokká alakítása, vagyis leválasztása a személyes tapasztalatokról és beemelése a mások számára is hozzáférhető információk közé a terepjegyzetekkel kezdődik, majd a terepnaplóval folytatódik. A tudományos vállalkozás végterméke, a tanulmány vagy monográfia ezekre a korábbi írásos anyagokra, dokumentumokra támaszkodik. Az antropológiában és szociológiában hosszú ideig egyaránt elhanyagolták a terepmunka írásos dokumentálásával kapcsolatos módszertani kérdéseket. Szinte sehol nem tanítják, hogyan kell jegyzetelni, terepnaplót írni. A szakma komoly művelői úgy tartották, sőt nagy részük ma is úgy tartja, hogy ez magánügy, amiről nem kell beszélni. Kivételt ez alól egy korai Lofland-könyv jelent (Lofland, 1971), amely újabb kiadásokat és fordításokat is megért, s amely után Emerson ad igazán alapos fogódzókat a terepmunka dokumentálásához (Emerson, 2001; Emerson-Fretz-Shaw, 1995)

A megfigyelések rögzítésére mindketten két, egymástól jól megkülönböztethető műfajt javasolnak: a terepjegyzeteket vagy feljegyzéseket és a terepnaplót. Az előbbi a megfigyeléssel egy időben készülő emlékeztető jegyzeteket jelöli, és amellett, hogy konkrét adatokat, szófordulatokat, rövid idézeteket rögzít, az emlékeztetés a legfőbb funkciója. Vannak helyzetek, amelyekben ezt nyíltan lehet csinálni, máskor viszont titokban. A terepnapló ezzel szemben több-kevésbé megszerkesztett szöveg, leírás. Fontos, hogy a terepnapló napi rendszerességgel követi a megfigyeléseket, extenzív, nem koncentrál még a téma bizonyos vonatkozásaira, hanem megpróbál mindent rögzíteni, ami fontos, hasznos lehet. Nem kell koherensnek, konzisztensnek lennie.

Elsősorban a megfigyelt helyzeteket, eseményeket rögzíti a lehető legnagyobb részletességgel és mélységben - ebben a tekintetben erénye tehát az objektivitás -, de mivel egy saját élettörténete és szakmai felkészültsége által meghatározott személy végzi a feljegyzést, illetve leírást, a termék bizonyos mértékig elkerülhetetlenül szubjektív. Az egyik fontos kérdés, hogy ezt a szubjektivitást milyen mértékig kell/érdemes kiszűrni a leírásokból. Van olyan álláspont, amely szerint külön és a lehető legobjektívebb módon kell rögzíteni a megfigyelt eseményeket, azok résztvevőit, mozzanatait, körülményeit stb. Mert csak ezeket a nagyon objektív és aprólékos leírásokat lehet az etnográfiai elemzés során adatként kezelni. Mások szerint: a leírások már eleve egyféle perspektívából mutatják be a világot, a megfigyelt események, közösségek szerzőhöz kötött reprezentációi (authored represeantions of ongoing social life, Emerson, 2001, 132.). A szubjektivitást nem lehet és nem is kell kizárni a terepnapló írásából, ez pedig éppúgy megengedettnek tekinti a szelekciót, mint az értelmezés elsődleges formáit.

A leírás időperspektívája lehet retrospektív - a befejezett cselekvés végpontja felől nézünk vissza - vagy tudósításszerű - az események időrendjét követi, illetve azt a folyamatot, ahogyan a megfigyelt jelenségek nagyobb mélységei bontakoznak ki a kutató előtt. Stílusa inkább deskriptív, mint teoretikus, konkrét, plasztikus és semmiképp sem általánosító. (Elméleti magyarázatainkat, ha eszünkbe jutnak ilyenek naplóírás közben, elválasztjuk a napló kronologikus, leíró rendjétől.)

Mit rögzítsünk? A kérdésre a legkézenfekvőbb válasz: azt, amit megfigyeltünk (lásd fentebb), kollektív eseményeket, rítusokat, azokon belül próbáljuk a jelentésüket a résztvevők különböző csoportjai szempontjából rögzíteni. Minden esetben fontos a megfigyelt dolgokat személyekhez kötni, ily módon elkerülhető lesz a túláltalánosítás. Azontúl rögzítsük a rendszeres, de nem rituális interaktív helyzeteket, a terepen előttünk zajló beszélgetések tartalmát, résztvevőit, illetve a kutató beszélgetéseit másokkal. Figyeljünk a mindennapi rutinra, és annak során melyek azok a momentumok, amelyekben észre lehet venni a kutatott kérdés/téma spontán megjelenését.

James Clifford Terepjegyzetekről szóló munkájában (Notes on [Field]notes) az írás, illetve dokumentálás három formájáról beszél:

1. feljegyzésekről (inscription): cél a társadalmi diskurzus fontos elemeinek rögzítése, emlékeztető szavak, mondatok, amelyek segítségével rekonstruálni lehet;

2. átiratokról (transcription): az antropológus az általa feltett kérdésre adott válaszokat rögzíti. Malinowski életművének jelentős része ilyen leírásokból, jegyzetekből származik. Valamint leírásokról,

3. melyek a megfigyelt valóság többé-kevésbé koherens leírásai, az etnográfiák empirikus szövegbázisát alkotják (Clifford, 1990).

 

A terepmunkával kapcsolatban a többi kvalitatív módszernél is élesebben merülnek fel a kutatást övező politikai, etikai kérdések: az, hogy a kutató miként kezeli a terepmunka során és utólagos reprezentációiban saját relatív státuselőnyét, hatalmi helyzetét a kutatottakhoz képest, valamint az, hogy végül is kinek a hangján szólal meg. A „from the native point of view" (a bennszülöttek szemszögéből) posztulátuma (Geertz) akkor válik bonyolulttá - különösen konfliktusok vagy erőteljes érdekellentétek esetében -, ha egymással összeegyeztethetetlen bennszülötti perspektívák állnak szemben egymással. Közösségkutató antropológusok és szociológusok nagyjából mind egyetértenek azzal, hogy a kutatónak a társadalom által elnémított, hatalmi intézményeiből kizárt vagy alulreprezentált csoportok szószólójának kell lennie. Ez az álláspont sokkal bonyolultabb lett azóta, amióta a marginalizált, elhallgatott csoportok is rendelkeznek saját politikai vagy civil társadalmi reprezentációval (Emerson, 2001, 143.).

 

Irodalom

Gupta, Akhil - Ferguson, James (eds.) (1997): Discipline and Practice: „The Field" as Site, Method and Location in Anthropology. In: A. Gupta - J. Ferguson (eds.): Anthropological Locations. Boundaries and Grounds of Field Science. Berkley, University of California Press, 1-45.

Babbie, Earl (1998): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. 10. fejezet. A terepkutatás. Budapest, Balassi, 301-336.

Clifford, James (1990): Notes on (Field)notes. In: Sanjek, Roger (ed.): Fieldnotes. The Makings of Anthropology. NY, Cornell University Press, 47-70.

Emerson, Robert M. (2001): Fieldwork Practice. Issues in Participant Observation. In: Emerson, Robert M.: Contemporary Field Research. Prospect Heights, Illinois, Waveland Press, 113-151.

Emerson, Robert M. - Rachel I. Fretz - Linda L. Shaw (1995): Writing Ethnographic Fieldnotes. Chicago, University of Chicago Press.

Geertz, Clifford (1994): Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez és A bennszülöttek szemszögéből: Az antropológiai megértés természetéről. In: Niedermüller Péter (szerk.): Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 126-170 és 200-216.

Hann, Chris M. (1980): Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press (Changing Cultures series).

Letenyei László (2003): Résztvevő megfigyelés. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan. 73-95.

Lofland, John (1971): Analysing Social Settings. A Guide to Qualitative Observation and Analysis. Belmont, CA, Wadsworts.

Malkki, Liisa H. (1997): News and Culture: Transitory Phenomena and the Fieldwork Tradition. In: Gupta, A. - Ferguson, J.: Anthropological Locations, 86-101.

Marcus, George (1995): Ethnography In/Of the World System: the Emergence of Multi-sited Ethnography. Ann. Review of Anthropology, 24 (1995), 95-117.

Reinharz, Shulamit (1992): Feminist MEthods in Social Research. New York, Oxford University Press.

Sanjek, Roger (ed.) (1990): Fieldnotes: The Making of Anthropology. Ithaca, NY, Cornell University Press.

Stewart, Michael (1993): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, T-Twins.

Vörös Miklós - Frida Balázs (2004): Az antropológiai résztvevő megfigyelés története. In: Településkutatás. Letenyei László szerk. Budapest, L'Harmattan, 395-416.

Whyte, William Foote [1955] (1999): Utcasarki társadalom. Budapest, Új Mandátum, különösen: 301-408.

<< 2. B. Elbeszélés és azonosság a társadalomkutatásban (Kovács Éva)    5. B. Interjús módszerek és technikák (Kovács Éva) >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés