Cseh művészet

Václav Vilém Štech: Előszó a Képzőművészek Csoportjának (Skupina) II. kiállításához.

A prágai Vígadóban (Obecní dům) rendezett kiállítás katalógusa. Prága, 1912. szeptember-október

Az avantgárd képzőművészek csoportja 1912-ben két kiállítást rendezett Prágában, az Újvárosi Vigadóban (Obecní dům). Célkitűzéseit leginkább a második kiállításon tudta kellőképpen reprezentálni. A Josef Gočár rendezte kiállítás a képek, szobrok és grafikák mellett bemutatta építészek, kerámia-, üveg- és bútortervezők és -készítők munkáit. A cseh művészek mellett (Vincenc Beneš, Josef Čapek, Emil Filla, Otto Gutfreund, Václav Špála és a többiek) külföldi képzőművészek is kiállítottak: német expresszionisták, a Die Brücke csoport tagjai, valamint Derain, Friesz és Picasso. A katalógus bevezető szövegét V. V. Štech művészettörténész, a Skupina tagja írta, aki tanulmányait Wölfflinnél folytatta, de szemléletében a művészettörténet bécsi iskolájához is vonzódott. Štech kubista orientációja elsősorban az iparművészet és az építészet terén bontakozott ki.

A Skupina vezető teoretikusának szerepét egy másik művészettörténész, Dvořák tanítványa, Vincenc Kramář játszotta, aki kubista művek, elsősorban Picasso-képek gyűjtőjeként vált ismertté.

A kubizmus prágai csúcspontját a Skupina negyedik, 1913-ban rendezett kiállítása jelentette, amikor a cseh kubisták oldalán a párizsi példaképek is vendégszerepeltek, és a kortárs alkotásokat össze lehetett hasonlítani az egzotikus népművészettel.

Előszó a Képzőművészek Csoportjának II. kiállításához

Második alkalommal mutatkoznak be munkáikkal a Képzőművészek Csoportjának tagjai; a kiállítás keretén belül kortárs külföldi művészek alkotásai is láthatók. A külföldi alkotások itt a megszokott feltételektől eltérő módon vannak jelen. A külhoni művészek alkotásait a kiállítás nem az elérhetetlen hegycsúcs példájaként mutatja be, hanem úgy, mint a közös igyekezet társalkotásait. Teljes egészében, minden változatában kívánja ismertetni azt a nagy szellemi mozgalmat, amely Európa haladó, egyelőre szétszórt erőit jellemzi.

Nem ismerjük még, s egyhamar valószínűleg nem is fogjuk megismerni ennek a szellemi áramlatnak minden irányát és pontos tartalmát, de érzékelhetjük azokat a jeleket, amelyek közvetlenül a szemünk előtt változtatják meg a világkép gyökereit, azt a képet, amelyet az előző koroktól vettünk át, s amelytől lassacskán távolodunk. Ebben az átalakulásban a művészet már nem hasonlít az emberi küzdelmektől távoli, gazdag talajból táplált virághoz, hanem korunk e történelmi pillanatában közvetlen közreműködővé válik az új társadalom építésének munkájában. A kritika tisztító munkáját végzi, és ezzel egy időben új, általános értékeket teremt. Lerombolja a múlt haldokló világát, illetve utolsó, öröknek vélt lényegét. Bírálja mindazon kapcsolatokat, amelyeket mind ez idáig biztosnak tartottunk, amelyeket látunk és érzünk. Átértékeli az ember és a természet színekkel és formákkal kifejezett kapcsolatát, a hangok mértékét, az érzelmek kellemét, a ritmus váltását, a plaszticitás és a sík képzetét, a szépség és a nagyság mértékének fogalmát. Szemünk lassan megtanul másként látni, mint ahogyan az impresszionista generáció szeme látott, egyre több olyan új dolgot veszünk észre, amelyet elődeink még nem ismertek fel, nem láthattak. A művészet a régi természeti szépség romjaiból építi már új életfelfogását, az új formák feltételeit, megtöltve őket önmaga tevékenységének és érzéseinek kifejezésével. Késztetést érez arra, hogy megtalálja a formát, amely túléli és meghaladja a mulandó szubjektum létezését. Erősödik a művészet új ideálja, a valóságfeletti, amely kifejezetten és tudatosan független a jelenségek valós képétől. Kialakulóban vannak a cselekvés, a mozgás ábrázolásának új eszközei, formái, amelyeket új logika, az eddigiektől eltérő szellemi feltételek irányítanak.

A XIX. századot jellemző történelmi érdeklődés, a nagy történelmi igazság kifejezésének vágya átformálta bensőjüket, kinyitotta Európa lelki szemét, kitárta a múlt még élő irányzatainak képzeletbeli ajtaját. Felhívta a figyelmet arra a nemes bölcsességre, amely Ázsia és Afrika egzotikus népeinek művészetében rejlik. A japánok éppúgy, mint a Csendes-óceán ismeretlen isteneket imádó kis népcsoportjai szellemi kapcsolatba kerültek velünk, a mi igyekezetünkkel, vágyainkkal. Az ő művészetük egyenértékű a miénkkel, segítve az új stílus képzőművészeti lehetőségeinek kibontakozását. Az előző művészeti irányzattal szemben, amely csak hivatkozási alapnak fogta fel a természetet a szabad formák és a mozgás kifejezésére, a mai képzőművészet a természettől elvonatkoztatott kifejezését használja, amely magának az alkotásnak a belső logikájából, törvényszerűségeiből és főleg szerkezetéből adódik. Ez a valótlanság - a művészi kifejezés új ideálja.

A szemünk előtt keletkező egészen új világ ez, amely abban kötődik a régihez, ami benne örök érvényű, örök emberi, amelyet az ember mint lelki tartozékának változatlan részét adja a környezethez, amelyet megismerve alakít, s amely által maga is alakul és meghatározódik.

A mostani kiállítás bepillantás egy folyamatos, még befejezetlen munkába, alkalom az adott pillanat fontos problémáinak megismerésére, s végezetül hozzájárulás a művészek és a közönség kölcsönös közeledéséhez. Segítséget nyújt a kulturális hagyomány egységes láncának újbóli összefűzéséhez, amely nélkül még soha, semmilyen művészet nem érvényesülhetett. Mi sem kívánhatunk mást, mint szabadon és teljességében kifejezni korunkat és fejlődését.