A filozófia témakörei

V. Esztétika

Kérdései: mi a művészet, hogy keletkezett, lehet-e objektíve megítélni, hogyan hat, hol a helye a kultúrában, az ember helykeresésében? Ma: hol a határa, mi a mostani funkciója? Lukács: vannak műalkotások, hogyan lehetségesek?

Eleinte a széppel asszociálták, esztétikai ízlés. Szépérzék, harmónia, rendezettség. A szép és a művészet fogalma kortól, gondolati iránytól függően változó. Modern esztétikai ítélkezés: nem az a kérdés, hogy szép-e, hanem művészet-e? M. Duchamp 1917: New York-ba, a független művészek kiállítására egy wc-csészét küldött (nem tették ki, de fotó és Duchamp cikke: mellékes, hogy ki készítette, fontos, hogy ki választotta ki). Később Warhol: leveskonzervdobozból mű.  Probléma: van-e mesterséges tárgy, mely nem műtárgy? Hol a művészet határa? Duchamp: nem műlkotás, de meg kell újítani a hagyományos értékeket, újragondolni a művészet jelentését. Avantgarde: végső cél, hogy mindenki művész legyen, e képesség általános és független a kulturális hagyománytól, nincs zsenialitás, közvetlenül az érzésből mindenki kifejlesztheti. Vasarely, op-art: vizuális abc és egyszerű szintaxis az önkifejezés nyelveként.  A művészet történetében mindig is törések, krízisek, Adorno: az vált magától értetődővé, hogy semmi sem magától értetődő.

Szépség már a görögöknél reflexió tárgya, Platón: Lakoma. Hippiasz: nem mi szép, hanem mi a szép? Felsorolt példák (ami összeillő, ló lány, szép halál, temetés) - rangsorolható a szép a vizsgálódás nézőpontjától függően, viszonylagos (pl istennő). De a szép nem az, ami a szemnek-fülnek kellemes, ami élvezetet okoz, ezek csak szubjektív érzetminőségek. Ha képes valami gyönyört kelteni, az szép lehet, de ez még nem a szép lényege, a különböző érzékek különbözőképp értékelnek. A szép ideáját kell keresni, de: „mostmár értem, amit a mondás kifejez, ti. hogy a szép nehéz". Kudarc a lényeg megragadásában, de a cél és a középpont a szépség, s a klasszika még mérce hosszú ideig (Milói Vénusz, Lessing: Laokoon-szoborcsoport). A művészet a görög antikvitásban még része a gyakorlati életvitelnek, nem válik le a vallási, politikai közösségi élet egészéről, de elindul az önállóvá válás útján. A művészet itt erkölcsi kategória is, nem kizáróan eszt-i. Platón elítéli a költészetet (istenek emberi gyengékkel, költők nem minteképteremtők, nem hatnak az erkölcsi széthullás ellen), az egész művészet a másolat másolata.  Arisztotelész: nem veszély, hanem pozitív funkció, életet gazdagító tapasztalat. Katarzis az erkölcsi felemelkedést segíti + szórakoztat. Kalokagathia. Poétika: természet utánzása, de társadalmilag preformáltan (az újkorban egyénként szemben az ember a természettel). Mimézis a valószínűség és hihetőség alapján történik (történetírás: ami volt), pl. drámában hely-idő-cselekmény hármas egysége: amit a befogadó át tud fogni, átlátni, valószínűnek tart. A mimézis átszűrődik a polisz erkölcsi értékrendjén. Így Euripidészt azért ítélték el, mert nem heroikus alakokat jelenített meg, mint Szophoklész vagy Aiszkhülosz (Oidipusz, Prométheusz), hanem extrémen szenvedélyes, excentrikus figurákat (Medeia), nem közösség-képviselőket. Ezek bomlasztják az értékrendet, akár Szókratész, a barátja, aki szerint a daimonionra kell hallgatni, nem automatikusan elfogadni a törvényeket, hanem reflektálni a külső kényszerre. Az újkor ezt realizálja, nincs társadalmi közvetítés, szabadnak születik mindenki és egyenlőnek, míg a görög természettől egyenlőtlen, csak a polisz teszi szabaddá.

Középkor: Isten művének dicsőítése, művészet a hit szolgálatában, az olvasni nem tudóknak magyarázni a Szentírást és bemutatni az erkölcsileg helyes utat. Az ó- és középkorban egy meglévő kultúrából vezethető le, a megrendelő a közösség képviselője (pápák, fejedelmek, kolostorok), nem önállósodik a művészet megrendelő-alkotó-befogadó szerepekké, van közös müvészeti nyelv, amit mindhárom ismer, a köznyelv, ami preformálja a tárgyat (pl. bibliai  történetek) és a formát is (még Bachnál is improvizáció egy adott zenei köznyelvre, vagy Dürernél Apokalipszis-sorozat).  Az újkortól kezdve a művészet kiválik a kultúra összefüggéséből, az individuum tudatosan teremti és újrateremti világát (festmény szignálása, egyedi műalkotás hangsúlya). Nem a mindenségre reflektál, törés a világnézet és az egyén-jelenség között.  A ker-ben nem ábrázolja a gótikus templom a kultúrát, hanem azonos vele, természetes kifejtése egy meglevő világnak (mai esztétikai mércéink ezért is inadekvátak). Akkor a művekben a hit pátosza jelenik meg, nem az egyéni erőfeszítést, saját viszonyt hangsúlyozzák. Mai értelemben autonóm művészet a reneszánsz óta, bár problémák az antikvitásban már felvetődtek: látszat, ízlés, egyedi alkotás (Zeuxisz: verebek eszik a szőlőt a festményről, tajtékos lószáj és szivacsodavágás - a véletlen szerepe a műben, 20.sz: Kandijszkij. Több szobrász egy szobra, közösen alkotott istenszobor esete). Újkor: más viszony a kozmoszhoz és Istenhez - más ember- és művészetértelmezés. Aisztézisz eredetileg: érzékelés, érzékelőképesség, egyedi tárgyak felfogása. Feleleveníti Baumgarten (1750): „Az érzéki megismerés tudománya", filozófiai diszciplína, az alóbbrendű megismerőképesség logikája az esztétika, az intuitív megismerést tárgyalja, a szabad művészetek elmélete. Érzéki megismerés - nem matematikai fogalmak (racionalitás, világosság), hanem azt fogja fel, amit a racionalitás kizár, ami homályos, az intuícióra épül. Esztétika célja az érzéki megismerés tökéletességének felmutatása, amely a szépségben áll. Az alacsonyabb formának saját joga van, ami az értelem elől elzárt. Winckelmann: az esztétika a művészet lényegéről szóló tan, szépség főleg az antik szobrászatban.

Az esztétikában később mindkét megismerési módot alkalmazták (racionalista és empirista megközelítések, ma is). Pl. 1/ empirizmus: Hume: nincs általános szabály, a megítélés ízlés-kérdés,  „a szépség nem a dolgok minősége, csak annak szellemében létezik, aki szemléli, és mindenki más szépséget érzékel" (1756). így csak az ízlésítéletek egyezése lehet kritérium, és az időtállás, divatoknak ellenálló erő. Esztéta az, aki gyakorlással megszabadul előítéleteitől. Ismerője a közös megítéléseknek, így a szépség szabályát absztrahálja ezekből. Az empirista nem megalapoz, hanem előfeltételezi a szépet. 2/ racionalista esztétika: megismerés mindenki számára lehetséges, bár gyakorlandó. Szubjektivitás háttérbe szorul, az általános előtérbe, pl. Gottsched: szépség alapja a dolgok természetében van, nem puszta önkény, a harmónia, rend törvényei egyetemesek, nem ítélhetünk csak érzés alapján.  „Az az ízlés jó, mely összhangban van azokkal a szabályokkal, melyeket az ész általánosan megállapít a dolgok egy fajára nézve." Már Dürer is: „Amit az egész világ helyesnek tart, azt tartjuk helyesnek, ugyanígy van a széppel: aki jobban tudja igazolni, miért tartja szépnek, annak jobban hiszünk. Ritka, hogy egy ember jobban megért valamit, mint ezer más."

Kant itt is szintetizálni törekszik: az ízlésítélet nem-empirikus, de nem is normatív megállapítás, szubjektív, a megismerést nem viszi előbbre, csak az esztétikai tapasztalat formájára vonatkozik, indoklása csak szubjektív lehet, az életérzéstől függ, külön ítélőképeség, mely tetszésen és nemtetszésen alapul. A szépség nem a tárgyak tulajdonsága, nem lehet róla logikai megismerés, a tetszés nem bizonyítható. Az ízlés= „tetszés ill. nemtetszés általi megítélése egy tárgynak, minden érdek nélkül. Az ilyen tetszés tárgyát nevezik szépnek".  A szépet csak önmagáért becsüljük, különbözik a kellemestől és a jótól, ami mindig ránk vonatkoztatott. Az esztétikai gyönyör elválasztható az érzékitől (ami miatt Platón leértékelte). Bár az ízlés szubjektív, „másoké elgondolkodtathat minket a sajátunkéról", megváltoztathatjuk meggyőző érvek hatására, míg a kellemesnek nincs reflexív megalapozhatósága, csak ránk vonatkoztatva van érvénye. Amit szépnek tartunk, azt szeretnénk, ha másoknak is tetszene, de nincs feltételen általánosság. Az érdek viszont elveszi az ízlésítélet pártatlanságát. „A szépség egy tárgy célszerűségének a formája, amennyiben azt egy cél képzete nélkül vesszük rajta észre", célnélküli célszerűség, nem gyak-i hasznosság vagy funkcióra alkalmasság. Ezzel Kant szembefordul az antikvitás óta a szép igazolására alkalmazott kritériumokkal (gyönyör, hasonlóság, okulás) s a közvetlen megéléstől is eltávolítja (Schopenhauer ezért: „Kant csak hallomásból ismerte a szépet"). A 20. sz.-ban a konstruktivisták, formalisták hasonlóképp a formára teszik a hangsúlyt (pl. a képzőművészetben a vonalra, szemben a színekkel, melyeket a forma nemesít meg). De Kant még törekszik az esztétika és az erkölcsi fejlődés összkapcsolására, mert a felvilágosodásban a moralitás hozzátartozik a humanitás kifejlődéséhez: „A szép az erkölcsi jónak a szimbóluma", az ízlés megalapozásának feltétele, hogy fejlődjön a morális érzés kultúrája. Kant: az általános szabály és az individualitás a zseniben találkozik: „A zseni az a tehetség, aki szabályt ad a művészetnek". Veleszületett alkotóképesség, a természethez tartozik, a természet általa ad szabályt a művészetnek. Elhatárolás ez a polgári mindennapok rutinjától. Mai művészség hangoztatott kliséinek előfogalma, eredetiség+spontaneitás+alkotó képzelet az alkotóelemei. A zseni nem utánoz, hanem mintát alkot, amit mások eredetinek találnak és a megítélés szabályává válik, majd az utánzása során az eredetiség gátjává, de áttekinthetőséget ad. Lényegileg nem tanítható, a zseni nem tudja eljárását közzétenni, fogalom nélkül zajlik. A befogadónak természetesnek tünik, ami a zseni által kreált. Ma viszont:: kézművesfestők, szövegtermelő költők, Brecht darabíró. Kreativitásról Freud: ösztönszublimálás művészet által, rokonság az őrülettel. Ma is izgalmas kérdés: új látásmód bevezetése, ismeretlen perspektíva megnyitása abnormális-e? Mára nincs kötelező stílus, széttört formák, hagyományelem-maradványok, kísérletezés, reprodukció uralma (sokszorosítás fotón, filmen stb.), Walter Benjamin kérdésfelvetése.

Az a klasszikus filozófus, aki a zárt műalkotásegyéniségre épít: Hegel.

Nem a befogadó felől konstruált esztétika, nem ízlés-kérdésből indít. Zárt objektiváció: szubjektum-objektum, tartalmas forma, többszörösen közvetített. Szép= az eszme érzéki látszása, szép és igaz összekapcsolódik, tartalom és forma egysége. Művészet betagolódik a szellem fejlődésének sorába. Érzékileg terhelt, át kell hogy adja a helyét, a művészetnek vége. Fejlődéstörténetének logikája - ma: modern prózai világállapot, fogalmak és absztrakciók kora. (Később Simmel: nagyvárosi élet, pénz általánosságának uralma, elvész az érzék a különös, érzéki iránt). Hegel: művészet az abszolút szellem egyik formája, a vallás és a filozófia előtt. Korszakai: szimbolikus, klasszikus, romantikus. Szimbolikus: Kelet, a szellem foglya az anyagnak, szunnyad, állati alak, külső dominál, nincs bensősége, építészet. Klasszikus: az isteni emberi alakban, szobrászat, szubsztanciális figurák, az embert fogalmazzák meg, az atletikus istenben kiegyensúlyozódik szellem-anyag. Romantikus: szellemi individualitás, önállósul a szó, látvány, zeneiség közege, a szellemi dominál. 1: festészet (tér), 2/ zene (idő), 3/ irodalom (átszellemült matéria), eposz, líra, dráma, regény, utóbbi a prózai világállapot megfogalmazója, átmenet az önreflexióba, általános-fogalmiba, művészet vége történeti-elvi okokból. Új kezdet? Viták, ellenérvek, krízis-jelenségek.

A mű sokértelműségének, értelmezhetőségének nyitottsága. Kant: az esztétikai eszmére nincs adekvát fogalom, egy nyelv sem teheti teljesen érthetővé. A nyitottságot a 20. sz hangsúlyosan vonatkoztatja az értelmezésre: Eco (A nyitott mű): fehér papír felére tintapacni, összehajtva véletlen figurából valószínűségi eloszlással bizonyos rend, vonatkoztatási pontok jönnek létre a többértelmű konfigurációban (irányok, minták összefüggése), ami az embert arra indítja, hogy bizonyos alakokat inább azonosítani véljen rajta, mint másokat. Előnyben részesítés tudattalan motívumok alapján, lehetséges értelmezések sokasága jelzi a szabadságot, az információspotenciált.

Már a romantika megkérdőjelezte a szépet mint alapkategóriát (csúf, torz, deformáció, Victor Hugo, groteszk), de a 20.sz. helyezkedik szembe tudatosan a szép eszméjével, Adorno: a szép csak egy mozzanat, magábaolvasztotta a csúfat is.

Nincs természetutánzás, a természet Is átalakított (kert, nemzeti park nemcsak biologiai elveken alapul). Ma: esztétikailag megformált információk, kommunikációs mező alkotó-mű-befogadó között, széles, komplex értelmezési tér. Marxizmus: társadalmi valóság kritikus ábrázolása, felhívás a befogadókhoz, esztéticizmus kritikája (l'art pour l'art), elkötelezettséget és tükrözést igényel a művészettől. Lukács: különösség, tipizálás, elősegíteni a társadalmi haladást. Adorno: esztétikailag autonóm művészet, nem csatolható vissza a gazdasági feltételekhez, nem kényeríthető funkcióra, pl. reagálhat egy művész a formálás-probléma megfogalmazásával is, bár szublimált módon kritizál is, ahogy a festészetben az avantgarde harcol a nonfigurativitásért, a zene a szabad atonalitásért, de a közvetlen ráhatásról le kell mondania, distancia a társadalomtól. Ténylegesen a művészet reagál politikai mozgalmakra, igényli a hatást, cenzúra esetén politikai tetté is válhat egy mű megjelentetése stb. Már a keletkezésében összekapcsolódott rítussal, közösségi gyakorlattal, munkával (barlangfestmények, munkadalok) - vita: eleve esztétikai lény az ember vagy kései vívmány e kifejezésmód? Az önállósodása mindenképp. A viselkedéstudomány a játékösztönben látja a drámaművészet gyökerét. Lukács: 3 antropológiai előfeltétel: ritmus, szimmetria, arány, ennek felismeréséből érzékelési és életformák. További forrás: mágia, természet befolyásolása. Mitikus elbeszélések - fenyegető valóságból otthont teremteni, eposzok: közös múlt. Európai újkorban kiválik a gyakorlati életvitelből, társadalmi-vallási funkcióról leoldódik, múzeumba kerül, áhítattal vagy közömbösen szemléljük. A művész is társadalmilag önállóként emancipálódik, vállalkozó, a műek pedig ára lesz, tömegművészetek - trivializálódás, pótvalóság, álomgyár. Szubvencionálás, függőség a tömegigénytől, porno - hol a határ? Van-e igény egyáltalán művészetre? Újratermelődik új formákban, de esztétika és művészet szoros kapcsolata lazul, környezet, használati tárgyak stb. Is felfoghatók esztétikai szempontból. Stíluspluralizmus, ironizálás, posztmodernben (Lyotard) önreflexió, játékosság, radikalizmus lejáratódott, szentély aurája megtört. Már a neoavantgarde-ban szétesik a műalkotásegyéniség, míg a klasszikus avantgarde (dadaizmus, expresszionizmus) eltekintett a befogadótól, a neoavantgarde-ban a 60-as években ez tételeződik, a happening együttcsinálás, nincs adott forma sem, közös formázás kísérlete. Ma: stílusirányzatok utánérzései, nincs egységes világkép (már a szecesszió a múlt köznyelveihez nyúlt vissza, ld. Mahler, Lechner), az üledékből próbál új, mesterséges nyelvet teremteni, szinte minden képzőművész saját stílust keres, lemondanak az egység törekvéséről is, a tudatos destrukció is, az újrateremtés is megjelenik, posztmodern-problematika.

Ellenőrző kérdések:

Mivel foglalkozik az esztétika, hogyan változott az alapkérdése?

Milyen fogalmakra épül a klasszikus görög gondolkodók művészetfelfogása?

Mi volt a művészet szerepe a középkorban?

Min alapult az esztétika önállósodása?

Hogyan közelít a művészethez egy empirista és egy racionalista esztéta?

Mi jellemzi a német idealizmus esztétikáját?

Milyen új problémákat tárgyal a 20. sz.-i esztétika?

Olvasandó:

Platón: A lakoma. Platón Összes Művei I. Budapest 1984. 943-1019. o. (vagy bármely más kiadás)

H-G. Gadamer: Igazság és módszer. I. rész, I/2. fejezet. Gondolat, Budapest, 1984. 52-68. o.

Ajánlott irodalom:

Kant: Az ítélõerõ kritikája. Bp. 1966. 169-176, 271-286.o.

Schelling: A művészet filozófiája. Bevezetés. Bp. 1991. 65-79.o.

Hegel: Esztétika I. Bp. 1952. 1-55.o.

Heidegger: A műalkotás eredete. Bp. 1988. 31-121.o.

Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában. . In: Kommentár és prófécia.Bp. 1969. 301-334. o.

Moles. A giccs. Bp. 1996. 5-30.o.

Ajánlott másodirodalom:

 http://esztetika.elte.hu/segedanyagok