Fogalomtár etika szakosoknak

Az ideák eredete

Az ideák eredete: A racionalizmus ész empírizmus közötti elsődleges ütközési felület. A Descartes által adott leírás szerint ideáink három forrásból származnak. Azok az ideák, melyek több objektív realitással rendelkeznek, mint amennyi formális vagy akár objektív valóság bennem van, velem születettek, ilyen idea a végtelen és tökéletes létező, Isten ideája, de ide sorolandó minden olyan idea, amelyik az örökkévaló igazsággal, tökéletességgel és végtelenséggel tart rokonságot (logikai törvények, örök igazságok, elvek). A második csoportja olyan ideák tartoznak, melyek semmi többet nem tartalmaznak nálam, de függetlenek az akaratomtól, vagyis meglétük bennem arra utal, hogy tőlem független létezőkre mint okokra vezethetők vissza; ezek a külvilági létezők ideái. A többi ideám oka én magam vagyok, én hozom létre őket: például valóságos létezők ideáiból a képzeletbeli létezők ideáit. Az ideák létrehozása egyik esetben passzív befogadást jelent, a másik esetben pedig elemi részekből való felépítést. Egyik eljárás során sem eredményez a lélek tevékenysége lényegi módosulást az ideában: idea és létező kapcsolatát reprezentációként kell érteni.

Alapjában véve különbözik a kartéziánus elgondolástól az angolszász empiristák magyarázata. A legfőbb eltérés talán az, hogy nem ismernek el velünk született ideákat, és hogy az ideák nem csupán lenyomatai a dolgoknak, hanem aktív elmebeli tevékenység, modern kifejezéssel élve szintézis és konstitúció eredményeiként állnak elő. Locke a velünk született elvek és ideák tagadását filozófiai vizsgálódásának kiindulópontjává teszi, hogy megmutassa, miként ered minden ideánk a tapasztalatból. Az „üres lapként” testet öltött lélekbe a tapasztalás során íródnak be az ideák, az érzékelés és gondolkodás együttes tevékenységének hatására. Kétféle ideát különböztet meg, az első csoportba az érzékelés és a gondolkodás számára egy csapásra adott egyszerű ideákat, a másodikba az egyszerű ideákból az elme által létrehozott összetett ideákat sorolja. Az összetett ideák három módon jönnek létre: Több egyszerű idea egybefoglalása által keletkezik minden összetett idea, így például a konkrét tárgyak képzete; egyszerű vagy összetett ideák összehasonlításából jönnek létre a viszony ideák; az egyedi jegyek elvonatkoztatásával jutunk absztrakt, általános ideákhoz. Ily módon a közvetlen tapasztalatból eredő egyszerű ideákon keresztül, minden ideánk visszavezethető a tapasztalásra, azok is, melyek közvetlenül nem tapasztalható létezők képzetei. Nagy hatással lesz a későbbi filozófiára az a megkülönböztetése, mely szerint ideáink egyik csoportja a tárgyak reális tulajdonságainak, az ún. elsődleges tulajdonságoknak a másolata. A másik csoportba azok az ideák tartoznak, melyek nem a test valóságos tulajdonságainak, hanem a testek ránk gyakorolt hatásának a képzetei. Ez utóbbiak az ún. másodlagos tulajdonságok ideái.

Hume részben hasonló magyarázattal él, de sokkal árnyaltabban ragadja meg nem csak az ideák eredetének kérdését, hanem az ideák elraktározásának és elrendezésének problémáját is. Számára nem az egyszerű és az összetett idea között húzódik a választóvonal, hanem a közvetlen tapasztalatból eredő benyomások, és az ezek elevenségét nélkülöző, elhalványult másai között. Ez utóbbiakat nevezi ideáknak. Nagy jelentőségűek azok a meglátásai, melyek szerint az ideák nem akárhogy vannak a lélekben, hanem sajátos, feltárható törvényszerűség szerint egymással kapcsolatot fenntartva rendeződnek el. Ezt a kapcsolatot, melyen keresztül az ideák egymást megidézhetik és újra elevenné tehetik (mai szóval aktiválhatják), asszociációnak, képzettársításnak nevezzük. Az asszociáció létrejöhet a hasonlóság, a tér-időbeli érintkezés és az ok-okozati kapcsolat következtében.

Descartes:

„… a teljes ható okban legalább annyi realitásnak kell benne rejlenie, mint ugyanezen ok okozatában. Hiszen kérdezhetnénk, honnan vehetné realitását az okozat, ha nem az okból. S hogyan volna képes az ok átadni azt a realitást, ha ő maga nem rendelkeznék vele?”

„… ha valamely ideám objektív realitása oly nagy volna, hogy az sem formálisan, sem eminens módon nincs meg bennem, s hogy ennél fogva én magam nem lehetek ezen idea oka, akkor ebből szükségképpen következik az, hogy nem csak én vagyok ezen a világon, hanem létezik valamely másik dolog is, mégpedig ennek az ideának az oka. Ha azonban nem találok magamban ilyen ideát, akkor egyetlen érvem sem lesz, ami bizonyossá tenné számomra akár csak egyetlen rajtam kívüli dolog létezését is.”

„… egyedül Isten ideája marad, amivel kapcsolatban meg kell vizsgálnom, vajon van-e benne valami, ami tőlem magamtól nem származhatik. Az Isten névvel olyan szubsztanciát jelölök, amely végtelen, független értelmével minden átfogó, mindent megtenni képes, és amely engem magamat is, valamint minden mást ami csak létezik – ha egyáltalán létezik valami -, megteremtett. Márpedig ezek a sajátosságok mind olyan jellegűek, hogy minél figyelmesebben veszem szemügyre őket, annál kevésbé látom úgy, hogy egyedül éntőlem származhatnának. Ennélfogva az imént mondottak alapján, le kell vonnunk azt a következtetést, hogy Isten szükségképpen létezik.”

„Most már csak az maradt hátra, hogy megvizsgáljam, milyen módon jutott el hozzám amaz idea Istentől. Hiszen nem az érzékektől merítettem, nem is váratlanul jutott el hozzám, ahogyan az érzéki dolgok ideái szoktak, amikor ezek a dolgok egyszerre csak megjelennek a külső érzékszerveink előtt, vagy legalábbis úgy tűnnek, mintha megjelennének. S még csak nem is képzeletem szüleménye, hiszen egyáltalán semmit sem vagyok képes sem elvenni belőle, sem pedig hozzáadni. Ezért aztán nem marad más hátra, mint hogy éppúgy velem született, amiként önmagam ideája velem született. És egyáltalán nincs is mit csodálkozni azon, hogy Isten, miközben megteremtett, azt az ideát belém bocsátotta, miként mesterember is rajta hagyja kézjegyét a művén.”

„Emez ideák közül, úgy vélem, egyesek velünk születettek, mások külső eredetűek, ismét mások pedig saját tevékenységem eredményei.” (Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról, III: elmélkedés)

Locke:

„Tegyük fel, hogy az elme, ahogy mi mondjuk fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg?  (…) Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból; ezen alapul minden tudásunk; és végeredményben ebből is származik. Külső érzékelhető tárgyakra vagy elménk belső műveleteire irányított megfigyelésünk saját percepcióink és reflexióink révén látja el értelmünket a gondolkodásnak mindezzel az anyagával. Ez tudásunk két forrása; minden birtokunkban lévő és minden természetszerűleg birtokunkba vehető idea ezekből fakad.” (Locke: Értekezés az emberi értelemről, II/1/2.§.)

Hume:

„Az emberi elme észleleteit két különböző fajtára lehet osztani: benyomásokra és ideákra, ahogy a továbbiakban nevezni fogom őket. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel az elmében, hatoknak be gondolkodásmódunkba vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és a leghevesebben lépnek föl, benyomásnak nevezhetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotban, ahogy először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomásoknak az elmében vagy a gondolkodásba megjelenő halvány képmásait nevezem…” (Hume: Értekezés az emberi értelemről)

K. L.