A filozófia témakörei

Bevezetés. A filozófia fogalma és az európai filozófia kezdetei

A bölcsesség szeretete – szeretetet tanulni? Mi a bölcsesség? Ellentmondó vélemények, viták, irányzatok – vitatott és változó a filozófia fogalma is, funkciója, helye is. Elgondolkodás a miérteken, magyarázat- és értelemkeresés. Filozofikus kérdés: valami micsoda, lényegkeresés, nem adott és magától értetődő. Egzisztenciálisan fontos az eligazodás, orientálódás, exploráció, kiismerni magunkat, otthon érezni magunkat a világban, zavaró, ha nem látjuk az élet értelmét. A kérdés tárgya összefonódik az értelmével, a vitatott lehetőség és érvényesség nem feltétlenül értelmetlenség. Válaszokból új kérdések, igazság folytonos keresése, útonlevés, tartalmi lezárás nélkül. Nincs általánosan elismert filozófiai tudás, nem a tudományos-technikai értelemben vett haladás. Szókratész bevezet a probléma labirintusába, majd beismeri tudatlanságát. Kétségessé tevés és lázítás, kritikus alapmagatartás közös a tudománnyal, vádak a filozófiával szemben. Radikalitás bátorsága koronként, társadalom részéről szankciók (Szókratész, Bruno, Schlick). Reflektálás, megalapozás fogalma. „Metafizikai szükséglet”. Vizsgálódás útja: methodosz. Szabad, az észnek elkötelezett gondolkodás eszménye. A problématudat elmélyülése, pl. tapasztalat és megismerés kérdésében, tévedések körülhatárolása, előrelépés végleges igazságok nélkül is.

Világkép a mítoszban. Logosz: a kozmosz rendezettsége, görögöknél centrális fogalom. I. e. 800−200 között: világtörténelmi szellemi események: kínai, indiai filozófia, Upanisádok, Iránban Zarathusztra, Palesztinában próféták, görög művészet és filozófia. Mítosz felbomlása, ember elbizonytalanodása, de nyitottsága. Arisztotelész: csodálkozás a filozófia eredete. Platón: mit kell tennie és elszenvednie egy olyan lénynek, mint az ember? Thalész óta folytonosság: mi mindennek a lényege? Honnan ered, mit rejt a felszín? Thalész gúnyolásának háttere. „A világnak mélye van”, rétegzettség, igazság elrejtettsége, kutatandósága, látszat. – Öncélú-e a filozofálás? Marx: Feuerbach-tézisek, szemrehányások, luxus-vád. Permanens legitimitásválság. Popper: mindenkinek a maga filozófiája, kritikával javítandó. Kompetenciaköre is vitatott, nagy összegző rendszerek a 20. sz.-ra problematikusak. A tudománytól való eltérések, történeti elágazás az újkorban. Önigazolási szükségletre válaszok (klasszikus görögök, sztoa, felvilágosodás, pozitivizmus reakciója). Filozófiafogalmak: spekulatív érdeklődés fenntartása, élni tanulni, meghalni tanulni, „harc értelmünknek a nyelv általi elbűvölése ellen”, kritikai gondolkodás, szembenállás az ideologizálttal, költészethez közelítés, világ újraleírásai, civilizációs tények analízisével a jelen diagnózisa. 20. sz.: általános kérdések tudatosítása, jelentőségük feltárása, előítéletek leküzdése, bizonyosság kitágítása a lehetőség felé, fogalmi gondolkodás kereteinek tudatosítása. Viszony a művészethez, valláshoz, szaktudományokhoz. Specializálódás, professzionalizálódás.

A filozófia nem légüres térben indul; viszony az előzetes, mindennapi tudáshoz: ennek megalapozása, tisztázás, elemzés, kritika. Nem dogmarendszer, hanem tevékenység (Fichte, Wittgenstein). Kísérlet a világ ésszerűvé tételére, megértésére, beleértve önmagunk, helyünk értelmezését (posztmodern?). Szakadék a humánus eszmék és a világ között, elméleti igények és csalódás, történeti dinamika, lehetőségek aktív keresése és teremtése, megelőlegezés, gondolatkísérletek, eszmék anticipatív funkciója, modellezés.

Filozófiafogalmak a centrális tárgy szerint: 1. megismeréstan; 2. értékek, morál; 3. ember; 4. rend, értelem; 5. szkepszis, kritika; 6. nyelv.

Görögök: világegész és annak alapja? Középkor: ember-isten-világ? Kant kérdései: 1. ismeretelmélet; 2. morál; 3. vallás; 4. antropológia. Mai diszciplináris tagolódás. Ma: egyén-mások-világ új viszonyának lehetősége?

Minden jelentős filozófus újra megválaszolja a filozófia fogalmának kérdését, a filozófiának újra meg kell bizonyosodnia önmagáról, újragondolások, filozófiatörténetileg lehet kifejteni a filozófiafogalmat. De ekkor kontextus is, beágyazódik a koncepció egészébe. Mindenkinek ki kell alakítania a saját viszonyát a filozófiához, csak orientálhatóság. Saját filozófia különböző okokból indulhat: kritikus élethelyzet, megrázkódtatás, rácsodálkozás, kétely, értelemkeresés, helykeresés. Közös: sztereotípiák, korábbi válaszok kudarca, kiesés a hétköznapi rutinból, csendes pillanat is lehet. Naivitás elvesztése? Visszanyerése egy eredendőbb naivitásnak, gyermeki rákérdezésnek. Nagy filozófusok radikális újrakezdései (Descartes, Heidegger). A „miért” egyszerre a világra és az emberre vonatkozó kérdés (mi az alapja, oka, indoka, és célja?), az ember helyére a világban, az átfogó egészre kérdez, a világra mint nemcsak fizikai univerzumra. Súlypont szerint különböző jelleg, szubjektumfilozófia (önvonatkozás, Descartes, Kant), vagy a tárgyi vonatkozás előtérben (tudományjellegű, preszókratikusok), a kettő összekapcsolandó. Kant kérdéseinek mai aktualitása.

A filozófia nyelve speciális, saját terminológia. A nyelv tisztáz és elhomályosít, Adorno: kétségbeesett erőfeszítés, hogy elmondjuk, amit nem lehet. A filozófia érintkezik a kultúra más területeivel, de fogalmi kifejezést keres a nem-fogalmira is, racionalitásigény, tapasztalattól az elmélet felé vezető út. Nemcsak ismeretfelhalmozás – visszahatás magára a gondolkodó emberre, vándorlás és vándorló. Jaspers: visszatalálni az eredethez, mindent átvilágítani, nem elintézettnek tudni (Szókratész, kriticizmus: tudás határait kutatni). A filozófia nem vigasz, nem útmutató a boldogság felé, nem tanácsadás (kívülről meghatározottság lenne), nem közvetlen célja, hogy megoldást kínáljon az élet nagy problémáira. Közvetett hatás: alternatívák felmutatása, eddigi értelmezések megismerése, fogalmi keret, perspektívák felvázolása, gondolatkísérletek és -modellek.

 

Az európai filozófia kezdete. Antik filozófia I. Preszokratikusok.

Ide tartozik: milétoszi természetfilozófia, püthagoreus iskolák, eleaták, Hérakleitosz, atomisták. Helyszínek: Efézosz, Milétosz, Számosz, Kolofon, Dél-Itália, Szicília. Környező természet, társadalmi környzet, lét általános lényege, törvények, végső alapok, természetfilozófiai kérdésfeltevés, kozmológiai és ontológiai problematika. Törekvés egy egységes világfelfogásra. Nem kinyilatkoztató, hanem természeti törvényekre támaszkodó istenfogalom. Homérosz, Hésziodosz: mitikus képzetek, preszokratikusok: bizonyító gondolkodás, fogalmiság. Nagyívű gondolatok, európai gondolkodásmód alapjai, pályainditása. Szemlélet és gondolkodás. Mi a sokféle anyagi jelenség benső lényege? Eredet, elv, nem-időbeni kezdet keresése. Kettősség: jelenség, felszín, és gondolkodással elérhető lényeg, egyes dolgok és általános, múlandó, véletlen, képzet, vélemény és maradandó, tudható megkülönböztetése, rétegzettség. Arché: létezők közös ősoka, sokaság alapja mint egységes ősanyag, a változások indítóoka is. A korszak nagy gondolkodói: Thálész, mílétoszi Anaximandrosz , Anaximenész, számoszi Püthagorász, kolophóni Xenophanész , epheszoszi Hérakleitosz, eleai Parmenidész, eleai Zénón, akragaszi Empedoklész, klazomenai-beli Anaxagorász, szamoszi Melisszosz , és az atomisták: milétoszi Leukipposz és abdérai Démokritosz.

Thálész (624-546): víz-elv, maradandóság a körforgásban. Anyag-forma megkülönböztetés marad, de különböző koncepciók. Tanítványa, Anaximandrosz (611-546): apeiron, ebből keletkeznek és ebbe térnek vissza a dolgok, empirikusan meghatározhatatlan minőségű, örök. Elszakadás az érzéki megismeréstől. Anaximenész: (585-525) levegő sűrűsödésből hideg dolgok, víz, föld, kövek, ritkulásából meleg (pl. Tűz). A lélek is levegőből áll, finom anyag. A minőségi változások mennyiségieken alapulnak, mozgató elv magában az anyagban.

Számoszi Püthagorász (570/580-500): a formából ered a meghatározottság (perasz), ez-az. Iónok: eleven, erővel áthatott anyag, hülozoizmus, püthagoreusok: különbség a számból, ez minden létező elve. Hozzájárul az anyaghoz, a formák kozmikus rendszert képeznek, harmónia kutatása. A számok behatárolják az apeiront, a dolgok a számok képmásai, formájuk megegyezik matematikai alakjukkal. Az egész valóság lényege a számokban áll, ahogy az emelkedő hangsor is a rezgő húrok racionális számviszonyaira vezethető vissza. Hatás a modern tudományokra. Az egy áll minden szám fölött, abból erednek. Szabályosság, rend és harmónia minden dolog célja, tökéletes, ami leginkább megőrzi a forma szabályosságát. Kozmosz dicsőítése, 10 szféra egy központi tűz körül, 10. az ellenföld. Erény: harmónia a lélekben az ésszerű és ésszerűtlen között.

Epheszoszi Hérakleitosz (550/536-480/470): „A természetről", töredék, homályos. „filozofosz". Számvetés a változással, szakadatlan keletkezés és elmúlás (folyam). Az érzékek nem képesek feltárni a változás törvényét. Minden történés az ellentmondó erők viszonyából (viszály). A logosz kormányoz mindent, bölcsesség, ha a gondolkodás összhangban a logosszal, a világésszel, ami a harmónia forrása. Tűz-szimbólum és mérték. Nincs relativizmus, isteni logosz uralkodik. - Eleaták: Xenophanész (570-477): rapszodosz, tanköltemény a természetről. Egyetlen az Isten és nem hasonlít sem a halandókra, sem a gondolatokra. Parmenidész (540-470), Zénón (490-430) : tagadják a levést, a létre koncentrálnak. Véleményt szembeállítják a tudással, Zénón-érvek: a mozgás mint időbeni helyváltoztatás feltételezése ellentmondásokhoz vezet (repülő nyíl minden pontban áll, a teknős nem előzi meg Akhillészt). A lét nem keletkezik és múlik el, időtlen egy, a nemlétező nincs. Az érzéki tapasztalat látszat, az értelmi megismeréstől elválasztják.

Agrigentumi Empedoklész (492-432), dór, államférfi: 4 elem és szeretet-gyűlölet a végső építőanyagok és erők, alapminőségüket megtarják. A két erő harcával keverednek az elemek és keletkeznek a dolgok. Azonos csak azonos által ismerhető meg. Érzékeléselmélet: képecskék a tárgyakról a pórusokba. Anaxagorász (500-425/428): a végtelen sok ősanyagot (eredetileg káosz, fokozatosan keverékek, 4 elem, természeti dolgok) a nousz mozgatja, mely rendezettséget teremt, minden mozgás oka, céltételező, szellemi elv.

Atomisták: Leukipposz (V. sz): minden a-tomosz-ból áll össze, anyagukban azonosak, csak alakjuk, helyzetük és elrendezésük különböző, a nyomás-taszítás kölcsönössége mozgatja őket., köztük csak üres tér, űr van. Tanítványa, Démokritosz (460-370): elsődleges, objektív tulajdonságok határozzák meg a dolgokat, a másodlagosak csak az érzékelés révén járulnak hozzájuk. A dolgokból kiáramló képecskéket érzékeljük. Az atomok véges kiterjedésűek és mozognak. A lélek finom tűzatomokból áll, az értelmi tevékenység is anyagi folyamat. Istenek kiszorulnak a világból, törvények vannak. Káoszból örvénylő mozgással testek. Metafizikai materializmus. A világban minden szükségszerűen történik, nincs céltételező intelligencia. Ataraxia megismerés által.

A szofistákat, akik a mitikus modelleket megkérdőjelezik a hagyományos erkölccsel együtt, a görög felvilágosítóknak is nevezik, érdeklődésük az emberre, a társadalomra irányul, antropológiai fordulat.  így, bár megelőzik Szókratészt, inkább a következő korszakhoz sorolják. A klasszikus periódus központja Athén lesz, fő alakjai egymás tanítványai: Szókratész, Platón, Arisztotelész.

 

Ellenőrző kérdések:

Miért problematikus a filozófia fogalma?

Milyen filozófiatipusok alakultak ki különböző szempontok szerint?

Mit tekinthető a filozófia céljának, funkciójának?

Hogyan viszonyul a filozófia a kultúra többi területéhez?

Mikor és hogyan különült el a filozófia a mitikus gondolkodástól?

Mi az arkhé és milyen nézetek alakultak ki róla a milétosziaknál?

Milyen a püthagoreus világkép?

Melyek a hérakleitoszi filozófia alapfogalmai?

Milyen megkülönböztetésre épül az éleata tanítás?

Milyen erők és elemek szerepelnek Empedoklésznál?

Melyek az antik atomelmélet jellemzői?

 

Olvasandó:

K. Jaspers: Bevezetés a filozófiába. 1.- 2. fejezet. Európa Kiadó, Budapest, 1987. 5.-28. o.

H. Rickert: A filozófia alapproblémái (I. fejezet, 1.,2. §). Európa Kiadó, Budapest, 1987. 13-32. o.

 

Ajánlott irodalom:

- Arisztotelész: Metafizika . Bp. 1962. 980a - 983a

- Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai I. Bevezetés. Bp. 1950. 31.-48.o.

- Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. 4.111- 4.116, 6.53 - 7. Bp. 1963.

- Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésével. In: Bécsi Kör. Bp.1971. 61.-91.o.

- Heidegger: Mi a metafizika? In: "Költõien lakozik az ember". Bp.- Szeged 1994. 13. - 35.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

A filozófia fogalmáról, céljáról:

 ld. Irodalomjegyzék a kurzushoz.

SH-Atlasz Filozófia. Springer Verlag, Budapest, 1993. 11-13.o.

M. Fürst: Bevezetés a filozófiába.Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 5-31.o.

 

Preszókratikusokról:

G.S. Kirk, J. E. Raven és M. Schofield A preszókratikus filozófusok. Atlantisz, Budapest, 1998

Halasy-Nagy József: A filozófia. Pantheon Kiadás, Budapest, 1991 (első kiadás: 1944), 5-29.o.

Pais István: A görög filozófia. Gondolat, Budapest, 1982.

(A milétoszi iskola, avagy a filozófia hajnala), 11-197.o.

Bertrand Russell: A nyugati filozófia története, Göncöl Kiadó, 1994 (első kiadás: London, 1946), (A Szókratész előtti filozófusok) 23-89.o.

Peter J. King: Száz nagy filozófus. A világ legnagyobb gondolkodóinak élete és nézetei. Gabo Kiadó 2005. 10-15.o.

II. Ismeretelmélet (episztemológia)

Mit tudhatunk? Megismerés lehetőségei és határai, mibenléte. Gondolkodás történetében középpontba kerül: elfordulás az áthagyományozottól, tekintélytől, új alapok keresése. Megismerő szubjektum és megismerendő objektum viszonya, szétválasztás - ismeretben összekapcsolódás problémája. Alapálláspontok jellemzői: idealizmus, realizmus, szkepticizmus. A megismerés kérdéséből ágazik el az igazság, a tudomány és nyelv kérdésköre is.

Görög filozófiában: ión természetfilozófia és perzsa háborúk után - műveltség, beszédkészség oktatói, hagyományos értékekre reflektáló  szofisták („görög felvilágodás"). Már létező tanítások pluralizmusa, retorika (bármely tényállás igazolása). Relativitás hangsúlyozása. Szellemi vezérük Prótagorász (480-410): minden dologról két ellentmondó kijelentés állítható, nincs objektív tény. Lelki élet észleletekre épül, szenzualizmus. Homo mensura-tétel; az igaz az egyes ember számára igaz, minden létezés szubjektív és változó. Kétely csúcsa: Gorgiasz (483-375) három állítása. Elveszett írása: „a nemlétezőről avagy a természetről". Az ember vélemények hálójában vergődik. De: a szofisták témává teszik az embert, a gondolkodást, a nyelvet, az erkölcsöt, jogot, ismertetik az addigi filozófusok tanait, terjesztik a filozofikus gondolkodásmódot, ösztönzik az önálló gondolkodást. Előkészítik a klasszikus korszakot.

Szókratész (470-399) konstatálja Athén erkölcsi krízisét, vissza szeretné állítani a demokrácia fénykorának helyzetét. Ideákat kutatja: elvont, általános lényegek, formák, az érzéki világ sokféleségében az egy, a mérce a mindig vitatható vélemények számára. Konfliktusok ésszerü elveken alapuló megvitatása, eldöntése. Meghatározás, módszer, indukció kérdései. Ideaelméletét  Platón (427-347) veszi át és dolgozza ki. Hogy alapozza meg, hogy vannak ideák, melyek nem érzékelhetők, nem felmutathatók, mégis értelmes dolog feltételezni őket? Támadások (Diogenész: asztal igen, asztalság nem. Platón: Diogenésznek csak szeme van a látásra). De törekedett az ideaelmélet alaposabb kidolgozására, bár külön az ideákról nem írt, beleszőtte dialógusaiba, nem is elmélet, inkább tanítás, nem szisztematikusan rendezett (leginkább a „Parmenidész"-ben). Ideák jellemzői: nem sorolhatók be tér-időben a dolgok közé, minták, örök lényegek, vannak, nem keletkeznek vagy mozognak, önmagukkal változatlanul azonosak, nem hozhatók létre (a demiurgosz is készen találja őket). Alokális, atemporális, nem összetett, nem osztható - eszközök az ideákhoz eljutásra? Nevek, beszéd, meghatározás (logosz) - kép (dolog modellje) - tudás (episztémé). Tiszta gondolkodással elkülönülten vizsgálhatjuk. Nem a gondolkodásból vezeti le az ideák létét, hanem a gondolkodás feltételezi, hogy az idea-fogalom értelmes és megragadható. Az idea nem = gondolat, hanem ennek tárgya, a gondolatot alkotja az ember az ideáról, melyet nem a gondolkodása határoz meg (nem konstitutív az idea tekintetében). Az ideák önpredikatívak. Kritikusok: értelmetlen pl. a nagyság ideájának nagyságot tulajdonítani. De: méhecske mintájaként abszurd lenne, ha a méh ideája maga nem méh. Apóriák: meghatározásai ellentmondás nélkül nem kapcsolhatók össze hogyan részesednek az egyes dolgok, ha oszthatatlanul egy? Ideák és dolgok, egy és sok viszonya? hogy részesedik egy dolog több ideában? Ha az idea egészen feloldódik egy tárgyban, akkor hogy lehet benne több tárgyban, ha részben, akkor hogy maradhat oszthatatlan? Parmenidész, Arisztotelész: ún. harmadik ember problémája - végtelen ismétlődés, és  a hasonlóság is megalapozást igényel. Bírálók: 1/ az ideák végtelen ismétlődése ellentmond annak, hogy az idea egyetlen, 2/ az ideákra való hivatkozás nem képes lezárni a megalapozási folyamatot.

Megismerés-felfogása? Barlanghasonlat: a filozófus látja az érzéki világ sok jelenségében az egy ideát. Az ismeret tárgyai vagy az érzéki világba, vagyis a szemlélet körébe taroznak, vagy a gondolkodás körébe, az igazi létezésébe. Doxa-episztémé. Matematikai tárgyak: átmenet az érzéki és az ideális világ között, értelemmel (dianoia) fogjuk fel, de rászorulunk az érzékire is, míg az ideákat ésszel (nousz), a róluk szóló tudás az episztémé. Ebben az igazság (aletheia) nem szorul rá az érzékire. Az érzéki ismeret csak árnyismeret, utánzatismeret, de vágyunk az eredeti minták megismerésére, ez a filozófiai érosz az eszmék szeretete. A szeretetben valami isteni rejlik, meglátjuk a sokban az örök és változatlan lényeget. A lélek halhatatlan, a halál feltámadás, s az élet halál. Az ideák közt a legmagasabb a jó, a valóság ősforrása, ennek ismerete a legnagyobb tudás, az erény előfeltétele. A tudás anamnézis. A jó az ideák napja, élteti a többit. A lélekben él az ideák, minták szemlélete, az ideák intuitív ismerete szinopszis, együttlátás. A dolgok utánzatok, mimemáták, hasonlóság-viszonyban állnak, részesednek.

Arisztotelész (384-322): a konrét dolgok mellett vannak speciális, téridőben nem lokalizálható, nem „normális" dolgok, de az ideatant több ponton elveti. Ideák helyére a lényegiségek (oúsziai) tanát állítja. Tanítás helyett elmélet - háttérbe szorul, ha nem is felejti el, hogy a konfliktusok erőszakmentes feloldási kísérletére irányul az ideafogalom bevezetése. Eidosz: oka, alapja annak, hogy valami meghatározott fajtájú; eidosz és oúszia azonossága (Platónnál evidensen szinonim), hülé és eidosz megkülönböztetésével (ami Platónnál nincs) átértelmezi. Arisztotelész: abszurd az ideák elkülönült létének feltételezése, amit a dolgoktól függetlenül vizsgálhatnánk. Az ismeret legalább közvetve érzékelhető tárgyakra vonatkozik. A definícióban a szükségszerű jegyeket kell megadni (ideaelmélet nem képes magyarázni a szükségszerű és véletlen jegyek közti különbséget), nem elég a platóni emberdefiníciót további jegyekkel kiegészíteni (széles lábkörmű), és a természettől fogva hozzájáruló jegyen kell alapulnia (Diogenész-kritika nem jogos). Mitől alkotnak a meghatározások egységet, nemcsak halmazt, agglomerátumot (egy szó pl. betűkre bontva nem része (mérosz) egy nyelvi egységnek, hanem csak eleme (sztoikeion) - mitől egység? Nem demiurgosz hozza létre az ideák mintájára a dolgokat, hanem a lényegek maguk gondoskodnak a konkrét tárgyak létrejöttéről. („erőcentrumok"). Újítása: biológiai egyedek sajátosságának felfedezése: (önmagukhoz hasonlót nemzenek; minden élőben törekvés arra, hogy részesüljön az isteniből)  ahogyan egyediként van, az lényege szerint egy. A fa lényege mint mag benne a fában, az oúszia a bennerejlő eidosz. Mi van a nem ilyen jellegű ideákkal (melyek nem tudják hasonmásukat előállítani)? Ezek a dolgok létrehozásához anyagot, hülét igényelnek (kő, fa mint a ház részei hülék, de az anyag nem szervetlen, mint az újkori anyagfogalomban). Ezek feltételek (kellenek ahhoz, hogy az eidosz konkrét tárggyá határozódjon meg). Definíció: hülé megadása, melyből a dolog létrejöhet, és diafora (specifikus különbség). A hülé a nem, genosz, melyhez az adott eidosz tartozik. 4 ok elmélete: 1/ causa materialis (fém - szobor), 2/ causa efficiens: változáshoz a lökést adja  (házasságközvetítő - gyerek születése), 3/ causa formalis (elvont forma, paradeigma), 4/ causa finalis - télosz, amiért történik (szükséglet - hajlék). A célok a dolog vagy lény lényegében keresendő, annak programja, milyennek kell lennie lényegében (embernél a pszüchében van). Az eidosz létrehozó is, program is. Az elvont forma központi fogalma biológiai modell alapján. Az amorf anyagnak természeténél fogva megformálttá kell válnia, a két elem egységet képez. Definíció: eidoszt mint nemként funkcionáló hülét adjuk meg, mellyel és melyben konkrét dologgá válik. Alapgondolat: az általános immanens az egyesben, az egyes célszerüen fejlődik egyre magasabb formájúvá. A dolog valóságához anyag is kell, de ez önmagában dünamisz, míg a forma energeia, aktus, tevékenység. A világ egyre magasabb fokra jut (kő-ház-utca-város), hierarchia.  Legfenső cél mozgatóelv is, a kezdet alakít is (művész). Első, mozdulatlan mozgató: isten, anyagtalan, tiszta aktualitás. Cél is, eredendő elv mint legfelső forma. A megism-ben az út fordított. A szerves lényekben a lélek az öntevékeny elv. Növényi, állati, emberi (gondolkodó) lélek. Az ész a forma formája, uralja a tápláló és érzőképességet, halhatatlan, nincs anyaghoz kötve (ideatan, dualizmus-rokonság). Az ész tevékenysége összekötő az isteni természettel. Törekvés ideavilág és érzéki világ kettősségének áthidalására (mozgatóerő az egyediben, benső erő hajt a kiteljesedés felé, a fogalom magukban a dolgokban valósul meg, filozófia a tapasztalat talaján, realizmus, de a szellemi elv a mozgató.

Arisztotelész után: sztoa (Kitiai Zénon, Kleanthész, Krüszipposz, i.e. 4.-3. sz, kései nemzedék, Róma: Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius, i. sz. 1.-2. sz.). Lélek viasztábla, érzéklet belevésődik, lenyomatok, emlékezetben felidézzük, tapasztalat elrendezi. Az ész formálja fogalommá a képzeteket, a fogalmaknak a logosz helyeslésére van szüksége. A rendíthetetlen megértés a katalepszisz, ésszel már nem érvényteleníthető. Ez előfeltételezi, hogy a lélekben természethű másolat van a dologról, a helyes képzet megragadása, evidenciaélménnyel jár.

Szkepticizmus: Pürrhón (i.e. 4. -3. sz.), Arkeszilaosz, Karneádész (i. e. 3. - 2. sz.), Rómában: Cicero (i. e. 1. sz.), Sextus Empiricus (i. u. 200-250). Izoszthenia, epoché, troposzok, erkölcsi cél: ataraxia. Relativitás, relacionalitás, körbenforgó érvelés, megalapozáskritika.

Középkori filozófia korszakai: patrisztika (2.- 8. sz.), skolasztika (9. -14. sz.).

Augustinus Aurelius (354-430): van objektív igazság., mindenki ugyanazt  a változatlan igazságot ismerheti meg, de megismerő nélkül ez nincs, valaki elgondolja. Mivel az emberektől független, de létezőre szorul az igazság, kell lennie olyan lénynek, aki örök időktől elgondolja - deus pater veritatis. Az ember a megismerés lehetőségeit a hitben fejtheti ki (hiszek, hogy megismerjek és forditva), a tudás belső alapja a tudat benső bizonyossága, önismeret útja vezet el Istenhez is. Létezésem előfeltételezett még a tévedésben is, ha tévedek, létezem. In interiore homine habitat veritas. Ott talál rá  a szükségszerű és biztos igazságokra, melyek ideákat feltételeznek (egység, azonosság). A birtokukba az illuminatio segítségével juthatunk, nem érzéki tapasztalással. Illumináció funkciója: mint a fényé a tárgyaknál. Isten tevékenysége folytán láthatóvá válnak az örök igazságok. Azért kell illumináció, mert az ember időbeli, az igazság meghaladja elménket. Augustinus nem az ismeretek tartalmával foglalkozik, inkább a bizonyosság érdekli. Bár becsaphat az érzékelés, mégis függünk tőle. Bizalom-kérdés (aki sose hisz másoknak, vagy az érzékeinek, jobban téved, mint akit néha becsapnak). Érzékszervek a lélek eszközei, eszes lélek igaz ismeretet szerez, ész-ismeret tárgyai örökök. Állatok nem tudnak szándékosan emlékezni, észt használni, ítélni. Legfelső tudás: örök dolgok szemlélete ésszel. Ember célja Isten látása és birtoklása.

Skolasztika. Realizmus (Anselmus, 11. sz., általános ante rem) és nominalizmus (Roscellinus, 11.sz.: csak név, absztrakció, universale est vox) harca, konceptualizmus közvetít (valóságos, de egyes dolgokban, in re, Abélard (12. sz), Aquinói Szent Tamás 13. sz.)

Aquinói Szent Tamás (1227-74): Istenben lét és lényeg egybeesik, teremtményekben nem. Tudást a tapasztalatból kell kihámozni. A természet a kegyelem lépcsője, ész a hitet szolgálja, filozófia harmóniában a vallással, de önálló tudomány (veritas duplex, Averroes). Arisztotelianizmust összekapcsolja az ágostoni kereszténységgel. Megismerőképességet megkülönbözteti a tényleges megismeréstől. Megismerés: egyedi érzékszervben kép a testről, onnan az általános érzékelésbe kerül, majd mint egyedi képzet a képzelőerőben rögzül. Az intellektus nem marad meg az érzékeknél, species intelligibilis-re irányul a tevékenysége, elvonatkoztatja az általános formát (intellektus agens). Így megvalósul az emberi lélek specifikuma, a legfelső lélekképesség (vegetatív, szenzitív, appetitív, mobilitás, racionalitás). Az igazság két létező megfelelésére vonatkozik (dolog és ész megfelelése).

Újkor: Descartes (1569-1650) radikálisan veti fel a megismerés-problémát. Dualizmus, szubjektum-objektum, külvilág és ideák szétválasztása. Újraalapozás, módszeres kétely, határa: cogito. Megismerés feltételei? Természettudományhoz hasonló biztos ismeret? Filozófia lemond az anyagi világ közvetlen megismeréséről, a lehetőségfeltételekre kérdez. Fogalmak és valóság viszonya? Megfelelés, de nem közvetlenül, végső soron Istenben gyökerezik, hogy fogalmaink megfelelnek a valóság struktúrájának. Modern természettudomány: nem teleologikus, általános törvények, hatóokok keresése, egységes kozmosz. Nincs horror vacui, történések fizikai természetűek, anyag=kiterjedés. Platonikus-pütagoreus vonás: általános struktúrák az elsődlegesek (szám, idea), arisztoteliánusok: indukció, elvonatkoztatás. Természetet redukálják a mennyiségre, reális, ami matematikailag kifejezhető (redukcionizmus). Racionalista tudományideál: axiomatikus felépítés, geometria. Megismerésideál: bizonyosan igaz kijelentések, de ehhez metafizika kell. Előítéletektől megszabadulni, kételyt úgy meghaladni, hogy túlzásba visszük, mindent megkérdőjelezni. Én közvetlenül csak képzettartalmainak van tudatában (ideák), a dolgokhoz való viszonyukat csak feltételezzük. Megalapozás én-re való reflexióval, tárgyaktól önmagunk felé fordulás. Egy tudomány, egy módszer lehet (demokrácia). Én: véges, gondolkodó szubsztancia, lényege a gondolkodásban. Cogitationes=tudattartalmak, köztük kitüntetettek az ideák. Felosztásuk: külső tapasztalatból szerzett vagy képzeletből merített, de közvetve kívülről (kentaur), és velünkszületett (istenképzet, igazságképzet). A létet tekintve a végtelen elsődleges, a gondolkodásban benne az abszolútum fogalma. Az idea lehet homályos vagy tiszta; nem minden tiszta egyben disztinkt, megkülönböztetett (99szög). Evidens ítélet: clare et distincte belátás, evidencia: belátás az ideális tényállásba, ezt Istennek kell szavatolnia (a külvilág létét is). Igazságok alapja az isteni akarat, a valóság leírható distinct fogalmakkal. Pszichofizikai probléma megoldatlan (tobozmirigy?), nincs közös meghatározottság (res cogitans - res extensa), mechanizmus és halhatatlan lélek. Racionalizmus: bizonyosság az észből, deduktív eljárás. Velünkszületett eszmék: természettől a lélekben, módszer: egyszerű elemekhez hogy lehet hozzáfűzni a komplex feladatokat? Dedukcióval tudás láncolatába ilesztés. Szabály: csak azt elfogadni, amit tisztán és világosan belát. Zavaros fogalmaktól a tiszták felé vezet az út. Filozófia végső igazsága az öntudat valósága (szubjektumfilozófia)

Empirizmus: érzékelés a közvetlen, bizonyos, indukció. Előzmény: Bacon: hadüzenet a természetnek, siker, hatalom. J. Locke (1632-1704): alapelv a tapasztalat („Értekezés az emberi értelemről") az ember ideákat talál a tudatában - honnan származnak? Elveti az innatizmust, két forrás csak: külső és belső érzékelés (sensation - reflexion). A képzetek egyszerűek vagy összetettek. Az egyszerűeket az elme passzíve fogja fel, tárgyi ingerek okozzák. Elsődleges minőségek (alak, kiterjedés), a másodlagos (szín, íz, szag) csak szubjektív. Aktív elme összekapcsol, szétválaszt, elvonatkoztat, összetett eszméket alkot. Tudás: ideáink egyezésének vagy nem-egyezésének észrevevése, nem terjedhet tovább az ideáknál. A dolgok valóságát csak korlátozottan tudjuk felfogni. Az igazság csak mondatokra vonatkozik. A valószínűség pótolja a hiányzó tudást. A lélek tabula rasa, csak a tapasztalat nyújt ismeretet.

D. Hume (1711-1776) is: tudattartalmaink két osztálya: impressions és ideas. Benyomás: érzéki észlelések és belő érzékelések. Az ideák a benyomások leképezései, ha gondolkodás, emlékezés, képzelet formájában foglalkozunk velük. Csak a közvetlenül adottból vonhatók le következtetések, az okság túlvisz a tapasztalaton, csak szokás. Szkepszis, a viselkedésnek sincs végső megalapozhatósága. A kijelentések a képzetek asszociációs törvényének vannak alávetve. Az okokba való bepillantás rejtve marad.

I. Kant (1724-1804): ész határait megkeresni, kritikai gondolkodás, megismerés előzetes kritikájával a metafizika tudományossá tétele. Megismerés a tapasztalattal indul, de kettős forrás: a posteriori és a priori elemek. Ami független a tapasztalattól, az gondolat, de nem ismeret. Analitikus és szintetikus ítéletek. Kopernikuszi fordulat. Transzcendentális: tárgy megismerésmódjával, a megismerés feltételeivel foglalkozik. Szemlélet és érzékiség, a tér-idő aprori formák. Értelem: magunk alkotunk képzeteket, kategóriák az egys&eacut

III. Tudomány- és nyelvfilozófia

Lingvisztika: természetes nyelvek és grammatikájuk, nyelvfilozófia: legáltalánosabb jelemzők. Nyelvfilozófia új diszciplina, de régi problémák. Átfogó világmagyarázat krízise - fogalmak rendjének eredete, jelentések eredete? Használatból vagy eleve adottak? Manipulálhatóság, fogvatartottság a nyelvben? Hogy viszonyul a kimondható a megismerhetőhöz (Gorgiasz)? Isteni adomány? Imával engesztelés? Konvenció vagy természeti termék (Kratülosz)? Mindig szó és dolog szétválása, viszonyuk a kérdéses. Nehéz meghatározni már a nyelv fogalmát is, ez is jelzi, hogy képzetet nyelvivé tenni probléma (elszegényítjük-e nyelvi formára hozással?) Wilde: amit nem írtak meg, az nincs. Többértelmű fogalom: nyelvek (holtak is), szaknyelvek, testnyelv, rétegnyelvek stb. Alsó-felső határ: állatnyelvek ill. mesterséges nyelvek (computernyelvek).  Nyelvképesség fontossága (tudat, értelem). Azonosulási közeg is (görög-barbár). Közös: jelrendszer. Jel: más helyett áll, jelentése van (kettőződés +valaki számára). 1/ jelölő-jelölt: szemantika. 2/ jelek egymásutánja, összessége nem nyelv, struktúra: szintaxis, ennek szabályai: grammatika. 3/ közlés-funkció, információ -üzenet a befogadónak: pragmatika. Ezen aspektusok megkülönböztetése az újabb nyelvfilozófiában. Állatnyelvnek nincs differenciált szintaktikai dimenziója, nincs leíráson túlmenő absztrakció mint ismeretkomplexumtömörítés. Jelekre vonatkozó jelek: metanyelv („Duna" tulajdonnév), tárgynyelvvel szemben; elvileg végtelen hatványozódás; megkülönböztetés hiányában paradoxonok - Russell: típuselmélet. Metaforikus használatmód, különösen a modernitásban: fogalmak által le nem fedett jelenségek visszatérése (álom, testnyelv, játék stb.), Wittgenstein: végső kérdésekről nem lehet beszélni. A nyelv nemcsak lehetővé teszi a társas viszonyt, hanem szellemi tartalmak objektivációja is. Kifejezés - megértés - félreértés, elhallgatás.

Történetileg: szofisták (retorika), Platón (nyelv eredete, ideákhoz viszonya): ideák nem nyelvi jelenségek, mert akkor csak a nyelv vizsgálatával lennének az ideák megismerhetők. Az első szavak használatát nem lehet megmagyarázni, ha nem feltételezzük, hogy már ismertek tárgyakat, amelyekre vonatkoztatták. Puszta leírásfunkció nem oldja meg a kötőszavak, névmások problémáját. A nyelvnek csak közvetítő szerepe van az ideák ábrázolásában, a róluk való gondolkodás eredményének megfogalmazásában. Szókratész: aki a szavakat megérti, az a dolgokat is? Platón: sok egyedinek egy lényeget tulajdonítunk általuk; de a nyelvi jelek nem szuggerálják, ami jelölnek, nyelvkrtitika is: a szavak nem fejezik ki, amilyenek a dolgok ideájuk szerint. Nincs egyértelmü jelentés sem. Olykor a szavak semmitmondóak vagy felcserélhetők. Kratülosz: a név tanulságos szerszám. Állam: „Egyes filozófusok a szavakon csüngenek, nem az eidoszt kutatják".  7. levél: ideatant nem lehet szisztematikus elméletként szavakba foglalni, de nem lehet lemondani a nyelvről, csak felismerendő, hogy nem kielégítő. - Arisztotelész: visszavezetni elemi-nyelvire a végtelen sok nyelvi jelenséget - szabályok, logika, formalizálás, gondolkodási törvények. Fogalom, ítélet, szillogizmusok. 

Modern nyelvfelfogás előzményei az újkorban: felvilágosodás, Herder. A nyelv mint a túlélés eszköze. Humboldt: a nyelv nemcsak kész, aktív továbbmunkálás is, mindig elmúló és állandó, a nyelv lényege a tevékenység, míg az írás múmiaszerüen megőrzi. A nyelv a szellem örökké ismétlődő munkája, mellyel a gondolatot artikulált hanggal fejezi ki. A szellem léte tevékenység, de tanulmányozásához szét kell tagolni. Hegel is: öntudat objektív létezési módja.

20. sz: új ráeszmélés a nyelvre, linguistic turn - önreflexió, nem mehetünk mögé, a nyelvet kell megtisztítani. Háttérben: metafizikai konstrukciók szétesése, rend keresése, az értelmetlen leválasztási kísérlete. Cassirer („A szimbolikus formák filozófiája"): nyelvkérdés az első tudatos reflexió a világegészre, szó és lét egységére. A nyelv feltétele is a reflexiónak, ami már adottként találja, mint ami átfogja az egész emberi világot. Eleinte nem szimbólumként jelenik meg, nem vezeti vissza az ember a saját tevékenységére , hanem a világ reális részének tűnik, ez a nyelv mitikus szemlélete, amikor a név a dolog lényege, mágikus hatása van (káromkodás, átok, áldás, elnevezés), a világ zárt egész, aki tud a nyelvvel bánni, az uralja a világot. 20. sz-i nyelvi fordulat: nyelv már nem eszköz, hanem aktív szerepe van eszmék és problémák létrejöttében, a világ egy meghatározott képét strukturálja és közvetíti, kategoriális keretet nyújt. Wittgenstein: minden filozófia=nyelvkritika, ideális nyelvet kell kutatni. Russell, Bécsi Kör, Moore: értelmesség kritériumainak keresése. Nincs előzetesen adott tárgy, az lehet bármi, amit egy szó jelölhet. Az általános tételek nem verifikálhatók. Bécsi Kör: egyértelmü nyelv követelménye, nyelvi analízis. Carnap: metafizika kritikája, megalkotni az ideális nyelv logikáját. Kijelentésben akkor ismeret, ha egyértelmű és verifikálható az értelme: a szintaktika szabályai szerint kell a mondatot felépíteni, és a tárgy empirikus megfelelőjét megadni, verifikációelv az álproblémák kiküszöbölésére. A filozófia a természetttudományos módszer általánosítása, központban a megfigyelhetőség. Tudás közege a nyelv, ennek logikája fontosabb az ismeretelmélet számára, mint a pszichológia. Verifikáció: tapasztalattal igazolható (viták, később: logikailag lehetségesnek kell lenni, lemondtak a tapasztalat szubjektivisztikus értelmezéséről is - protokolltételek). Az értékítéletek nem fejeznek ki megismerést. Nyelvi elemzéssel leleplezni a jogtalan ismeretigényeket - a filozófia csak elméletbe öltöztetett líra, nincs az empírián túl valóság.

Wittgenstein (1889-1951) 2 korszaka, két különböző filozófiai megközelítés, hatás a neopozitivizmusra. Előbb: Frege és Russell logikájának kritikája, misztikus hangsúlyú metafizika, később: minden metafizika értelmetlensége. Kérdése:mi az empirikus ismeretek alapja? Mit lehet erről értelmesen mondani?  Tractatus logico-philosophicus: a nyelv lényegét keresi, „Filozófiai vizsgálódások": a lényegkérdés értelmetlen. Utóbbi elsősorban az analitikus filozófiára hat. A Tractatus logikai álláspontról, a Philosophische Untersuchungen ismeretelméleti szempontból keresi a választ. 1/ a nyelv felépítését és határait vizsgálva a gondolkodást akarja megismerni. Módszere: nyelvanalízis, mindennapi beszéd elemzése, majd filozófiai nyelvkritika. Tractatus: csak a nyelv által közvetített képe van a valóságnak. A nyelvnek, ha értelmes, vonatkoznia kell egy rajta kívüli alapra - jel és tárgy viszonya? Nyelvem határai világom határai, empirikusan lehetséges mondatok határai. A metafizikai elméletek túlmennek ezen, nem mondanak értelmeset. A nyelv lényege logikai, alapja minden létező nyelvnek. Mondatokból és azok elemeiből áll. Minden empirikus mondatnak pontos jelentése van, az elemek leképezik a létező dolgokat egy név hozzárendelésével. Megértés= elemek összeállnak mondattá, mondat= valóság képe. A valóságos dolgok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint e kép elemei. Dolog+reláció=tényállás. Elemi mondat tényállást képez le; összetett mondat igazságértéke az elemei igazságértékeiből adódik, világ az, aminek esete fennáll. Logikai forma egyben a  valóság belső struktúrája is. Készentalált, a priori rend. Ez megmutatkozik, de nem fejezhető ki. „Létezik a kimondhatatlan, ez megmutatkozik, ez a misztikus. Amiről nem lehet bszélni, arról hallgatni kell". A logika tautológiákból áll, lehatárolja belülről az elgondolhatót.  2/ Filozófiai vizsgálódások: naplójegyzetek, 1953-ban jelentették meg. Tractatus kritikája, analízis eredménye itt más. Nyelvi faktumoknál marad, csak leírni lehet, nem magyarázni. „A filozófia nem alapozhatja meg a nyelv tényleges használatát. Mindent úgy hagy, ahogy van." A való élet a kiindulópont, ehhez kell visszavezetnie a filozófiának. Mindent a nyelv által tudunk a valóságról, meghatározza nézőpontunkat. A nyelveknek nincs egységes lényege, nincs struktúraazonosság a valósággal. Metafizikai problémák a nyelv bonyolultsága miatt jönnek létre, látszatproblémák. „Hiba, ha magyarázatot keresünk ott, ahol ősjelenségeket kellene látnunk." A nyelvet be kell vonni az életösszefüggésbe, melyben használják. Része egy életformának. Végtelen sok mondatfajta van, a jelhasználat módjai végtelenek és változók. Nyelvjáték. Nyelvi viszonyokra vetnek fényt, a nyelv tevékenység, egy életformához beszéd is tartozik. Életforma része pl: leírás, hipotézis, imádkozás, köszönetmondás, üdvözlés stb. A jel nem hozzárendeléssel kap jelentést, hanem szabály szerinti gyakorlati használat folytán. Szokáson és hagyományon alapul, a rámutató definíció egy szó használatára nevelés egy életösszefüggésben. A használat szabályait s így a jelentést egy szó gyakorlati használata határozza meg. Ez az érzetekről való beszédre is áll. Saját érzeteinkben nem csalódhatunk, idegen érzeteket nem ismerhetünk. Nem véleményegyezés, hanem életformáé. Nincs privát nyelvtani szabály, a beszéd egy adott életforma része. Odafordulás a mindennapi nyelvhez - Austin, Searle. Hogy határozza meg mindennapi nyelvünk a gondolkodásunkat, cselekvésünket. Beszédaktus-elmélet: beszéddel cselekvést is végrehajtunk (ígérem) egy szociális mezőben. Performatív megnyilatkozásoknak nincs leíró funkciójuk (figyelmeztetlek), cselekvést implikálnak. De itt is különbözhet, amit gondolunk és amit mondunk (hazugság), megítélés alapja: amit mondunk, általában feltételezzük, hogy a másik úgy is gondolta. Már Peirce-nél: (1839-1914) az ember azért hozza létre a jelentéseket, hogy szabályozza a cselekvés módját, így nem választható le a cselekvési célokról. Pragmatista felfogás: a fogalom gondolati jel, mely az anyagi jelekhez kapcsolódik a gyakorlatorientált értelem által, ami kiválasztja a legmegfelelőbb cselekvést (igazság - sikeres cselekvés). A strukturalizmus viszont (Saussure-re támaszkodva) a jelhasználó tevékenységet speciális szempontból vizsgálja: a nyelv= kód, szabályosan kombinálható jelrendszer, minden szerveződés prototípusa. Diakrón - szinkron vizsgálat, langue - parole, jelölő - jelölt. A társadalomban is a nyelvvel analóg struktúrákat keresi, elemekkel szemben a struktúra elsődlegessége, egészlegesség. (Lévi-Strauss: mítoszokban közös?, Lacan: pszichoanalíizis, tudattalanban struktúrák, Foucault: hatalom, szexualitás, Derrida: nyelv és írás strukturalista vizsgálata, Barthes: irodalom, Althusser: marxizmusra ható strukturalizmus). - Whorf: világformáló nyelv (indiánok): különböző nelvet használó emberek tipikus értékelésekkel és értelmezésekkel jellemezhetők - nyelvi relativizmus.

Hermeneutika: megértés és értelmezés művészete. Témái, előtörténete. 3 fő tényező: 1/ nyelviség, 2/ történetiség, 3/ ész. 1/gyerekkorban tanult nyelvet használunk, mely egy életformát fejez ki, közösséghez kötött. 2/ tapasztalás során válunk azzá, ami, új - negativitás, de a történelem orientációs támasz is. 3/ ész: világfeltárás és önmegismerés együtt, ésszerűség keresése és értékelés összekapcsolódik. A feszültség az egyén, a történetiség és a közösség, a norma között a nyelvben fejeződik ki. Célracionalitás és értékracionalitás is konfliktusban. A hermeneutika integrálni törekszik az elemeket, közös nevező-keresés, szociológiai, pszichológiai , politikai aspektusok egyeztetésének, önmeghatározásnak a fontossága, beleérzés, együttműködés, dialóguskészség, historizmus, hermeneutikai kör. Modern klasszikusa: Gadamer.

A nyelvfilozófiával párhuzamosan alakul a tudományfilozófia. 20. sz: neopozitivizmus, logikai empirizmus uralja a tudományelméletet az első évtizedekben. 20-as évek, Bécs: induktív tudományok tanszékén vitacsoport, természettudományosan iskolázott filozófusok: Carnap, Feigl, Neurath, Hahn, Gödel - Bécsi Kör. Logikai-ismeretelméleti kérdések dominálnak, szembenállás az idealista-metafizikai világképpel. Tézisei: 1/ nincs metaempirikus valóság, a filozófia tudománytalan, értelmetlen mondatokat alkot. 2/ empirizmus: tapasztalattól független belátások elvetendőek, az ismeret a tapasztalatra vonatkozó hipotézis, igazsága ellenőrzendő. A matematika és logika analitikus, ezen kívül csak az elvben ellenőrizhető kijelentések értelmesek. Elhatárolás - verifikáció elve. 3/ szcientizmus, termtud-os ideál, fizikalizmus: lefordítani tér-idő nyelvre mindent. Nincs más megértési módszer, mint a kauzális magyarázat, elvetik a neokantianizmus szembeállítását természettudomány és szellemtudományok között. 4/ megismerés interszubjektivitásának elve: elvileg mindenki által ellenőrizhető egy tudományos kijelentés, helytelen az elitista tudományideál, fontos a világos megfogalmazás igénye. 5/ érték-kérdések nem-kognitív felfogása: nem racionálisak az értékdöntések és álláspontok, hanem érzés és akarateredetűek. Értékelés nem tényismeret, etika igazságigénye alaptalan.

Később: Bachelard: a mai tudomány a hatások, nem a tények tudománya, a tapasztalat inkább cél, mint adottság, a tudomány eszközei (mikroszkóp) a szellem meghosszabbításai, a tudományfilozófiának nyitottnak, mindig ideiglenesnek kell lennie, egyszerre racionalistának és empiristának, kétpólusú filozófiára van szükség. A megismerés a  tévedések helyesbítése (Popper is: próba-tévedés módszere, falszifikáció), új ismeret: törés a tapasztalatban (Goethe, Gadamer), problématudatot termel ki. Új elv: élet és szellem egysége, gondolkodás elveinek rugalmas változtatása. Megismerőerőt kell megújítani. Kuhn: nincs lineáris akkumuláció, forradalmak és normáltudomány. Paradigma konstituálja a jelenségeket,  tudományos paradigmaváltás előtt válság. Inkommenzurábilisek egymáshoz képest. Nincs célra irányuló fejlődés.

Igazságprobléma: általában kijelentésekre vonatkoztatják. Arisztotelész: kétértékű logika. Tudni=igaznak tudni, az ismeret szükséges feltételének számít.

1/ korrespondenciaelmélet: egyezés a tényekkel, még Russellnél, Ayernél  is. Nehézség: nyelv és valóság viszonya tisztázatlan marad, mérce? Mindent nem lehet felülvizsgálni, végtelen regresszus. Nem jut túl a kijelentések körén (szkeptikus ellenérvek). 2/ koherenciaelmélet: kijelentések konzisztenciája egy rendszerben, megegyezés más kijelentésekkel, melyeket elfogadunk (Neurath). Rescher is: ha nem mondanak egymásnak ellent, az igazságra utal. De ez a kritérium csak akkor működik, ha már vannak igaznak tartott ismereteink. Hegel: szellemen belüli egyezés, igaz az egész, hamis az egyoldalú, absztrakt. 3/ redundanciaelmélet: (Ramsey,1927) felesleges az „igaz" fogalma, nem jelent többet, mint állítani valamit (x). Ellenérv: vannak esetek, mikor kiküszöbölhetetlen, pl. „e könyv első mondata igaz" nem = e könyv első mondatával. 4/ pragmatizmus: igaz kijelentések produktívabbak, hasznosabbak a számunkra, sikeresebb cselekvéshez vezetnek (James, Dewey)

5/ konszenzuselmélet: Habermas: kommunikációban fontos fogalom, beszédaktussal igazságigényt támasztunk, ennek jogossága attól függ, hogy általános konszenzusra talál-e ideális beszédszituáció esetén (tiszta esetben nem manipulált és hatalomfüggő).

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony nyelvészet és nyelvfilozófia között?

Milyen elképzelések alakultak ki a nyelv fogalmáról?

Mi jellemzi az antikvitás nyelvfelfogását?

Melyek a modern nyelvfelfogás újdonságai?

Mi a nyelvi fordulat lényege?

Hogyan alakult Wittgenstein nyelvfelfogása?

Mi a beszédaktuselmélet?

Melyek a logikai empirizmus alaptételei?

Mit jelent a paradigma és a tudományos forradalom fogalma?

Milyen irányzatok alakultak ki az igazságelméletben?

 

Olvasandó:

Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. 1-40. §. Budapest, 1992. 17-41. o.

Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 1984. 231-276. o.

 

Ajánlott irodalom:

- Cassirer: A szimbolikus formák filozófiájából. In: A jel tudománya. Bp.1975. 123-134.o.

- Austin: Tetten ért szavak. Bp.1990. 29-57.o.

- Gadamer: Igazság és módszer. Bp. 1984. 191-218. és 284-305.o.

- Wartofsky: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bp. 1977. 13-27.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

Maria Fürst: Bevezetés a filozófiába. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 121-137.o.

Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Bp. 1993. 172-201.o. és 217-237.o.

Peter J. King: Száz nagy filozófus. A világ legnagyobb gondolkodóinak élete és nézetei. Gabo Kiadó 2005. 148-149.,151, 154., 156-157., 158.,160.-163., 167-168., 175-179.o.

Forrai Gábor (szerk..): Mikor igazolt egy hit? Bp., Osiris, 2002.

Forrai Gábor - Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia. Bp. Áron Kiadó 1999. III. fej.

A. Grayling, Filozófiai kalauz.  Bp. Akadémiai Kiadó 1997. I. fej. (Első rész, I. Scott Sturgeon - M. G. F. Martin -  A. C. Grayling: „Ismeretelmélet.)

Laki János (szerk.), Tudományfilozófia. Bp. Osiris 1998.

Farkas Katalin - Kelemen János, Nyelvfilozófia, Bp. Áron Kiadó 2002.

Kelemen János, A nyelvfilozófia rövid története Platontól Humboldtig. Budapest, Áron Kiadó 2000.

 

IV. Morálfilozófia

Az erkölcsi normák vitatottak (lejáratódtak? válság?), rehabilitálás követelése és értékpluralizmus egymás mellett. Aktuális kiéleződés (környezetvédelem, járványok stb.). Hivatkozunk a magán- és közéletben értékekre, kötelességekre (hűség, hazaszeretet, engedelmesség, szolidaritás stb.), a pedagógia, a politika nem kerülheti meg e vonatkozásokat. Etika témái: ki rögzíti a normákat, kinek és miért érdeke a normakövetés, mi ebben az egyén és a csoport szerepe - mik az erkölcs normái és szabályai, örökök-e az értékek. Konvenciók: a gyakorlatot megkönnyítő megegyezések, pl. viselkedésformák. Érték: elfogadott, orientáló cselekvési célok. Erkölcs: egy társadalom cselekvési normáit, cselekvési feltételeit és ezek indoklását fogja át, a közösségi élet, az együttélés követelményeit rögzíti. A morál az értékképzeteket, az egyénben bensővé vált normákat, szabályokat képviseli a szubjektum oldaláról. Az etika e kettőre reflektáló diszciplína. A törvény: jogi kötelezettség, szankciókkal, a morál ütközhet a joggal, törvénnyel (hadkötelezettség), moralitás és legalitás elcsúszhat egymástól, erkölcs történetileg változó elemeket is tartalmaz.

Mely normák fontosak, érvényesek, hogyan alapozhatók meg - mi a jó? Különböző normatív-etikai álláspontok jelentek meg. Pl. valaki nem hajlamos adót fizetni, vitapartnere hogyan érvel het? - 1/ valláserkölcs: ellentmond Isten akaratának, hogy adjátok meg a császárnak, ami az a övé. 2/ utilitariánus: ha nem fizet, az államot (általánost) károsítja, kevesebb jut szociális kiadásokra. 3/ egoizmus: közvetve magának is árt, mert a/ ha rájönnek, megbüntetik, b/ közpénzből kevesebb juttatás esik rá. 4/ deontikus (kötelesség) etika: a lelkiismeretnek ellentmond, hogy jogtalan előnyhöz jusson, nem akarhatja, hogy mások is így tegyenek. A 2. és a 3. tartalmilag definiált célokra irányul, teleologikus etikák, következményetikák, míg a 4.-ben az erkölcsi parancs öncél, az indokláshoz nem szükséges külső érték, hanem a szándék szabja meg az erkölcsi minőséget.

Részletezve: Vallásetika - vallások egyben erkölcsi normákaz is megszabnak követőiknek (keresztény, taoista, mohamedán stb. erkölcs), így sokféle morál alakult ki. A morálfilozófia az egységet kutatja, nem akar egy meghatározott erkölcsöt ajánlani, nem is teleologikus, nem is erkölcs.  2./ utilitariánus etika (utilis=hasznos): Mill, Bentham (19. sz.): jó, ami a közösségnek hasznára van, legfelső elv: a legtöbb ember lehető legnagyobb boldogsága (szociális utilitarizmus). 3/ : egoizmus: (Hobbes, 1651). Magánérdek motiválja a cselekvést, még áldozatot másokért is a saját lelkiismeretünk megnyugtatására, szociális ösztönünk kielégítésére hozunk (jótékonykodás). Más erkölcsökben csak rejtve vannak az egoista motívumok, pl. a kereszténységben az önszeretet parancsa (szeresd felebarátodat, mint magadat). 4/ deontikus etika (deón=kötelesség): jót cselekszik, aki lelkiismeretét követi (Hegel kritikája: sok kis Isten vagy morális zseni?) Pl. ha a jó betyár azért rabol a gazdagoktól, hogy a szegényeknek adja, lelkiismereti okból, akkor elfogadható, de ha vagyonát, befolyását, tekintélyét akarja növelni, immorális? Itt nincs konkrét cselekvési vezérfonal, sok utilitarista mozzanat is beleépül, pl a közjó. Kant: úgy cselekedni, hogy a cselekvés egyéni szabálya általános törvényhozás elvévé válhasson.

Az erkölcs és etika  történetéről: magaskultúrákban köponti szervezettség, istenkirály-tekintély, hierarchia szabályoz, de már törzsi-nemzetségi viszonyok közt is túlélési előny a szabályozott viselkedésmód. A görög kultúrában újdonság: rákérdezés a cselekvés indítékaira, a hagyományra, önértelmezés alapjainak keresése. Szókratész: az erény tanítható (etikai racionalizmus), erkölcsös életet akarja elősegíteni, visszaállítani a megingott poliszerkölcs rendjét. Platón kérdése is: hogy valósítható meg a legfőbb jó, ami a társadalomban az igazságosság? (Állam) Arisztotelész: erény nemcsak az észen alapul, hanem a vágyakozóképességen és a gyakorláson is. Nem adódik a belátással, hanem az észnek irányítania kell az ösztönt, vágyakat, indulatokat. Az erkölcs immanens= a jó a számunkra való jó, cél, amire a cselekvés irányul, Platón ideális jója gyakorolhatatlan, az erkölcs nem a transzcendenshez való viszony, hanem az emberekhez. Az erkölcs nem velünkszületett, feltételei vannak, „nem a természettől, de nem is ellenére van". Az abszolút relativizálódik, a világban sokféleség, a különöst kell keresni, egyéni pszichés sajátosságokat is tekintetbe venni. A jó folyamat, tevékenység, nincs egységes és feltétlen cselekvési cél. Nevelésben tényezők: erkölcsi szokások és követelmények, valamint objektív és szubjektív lehetőségek. Minden kérdésben a tárgy természetének megfelelő szabatosságra kell törekedni, ténylegesen relativitás van. Az ember természete, hogy poliszalkotó, közösségi lény, a közösség kiindulás és eredmény, nincs tiszta norma és tiszta moralitás, még egységben e kettő. Középérték-elmélet: nem matematikai átlag, középszer, hanem értékszintézis. A mértéktartó nem követ el hübriszt, a mérték az igazságosságnak is alapkategóriája. Az egyénnek relatíve szabad mozgástere van, igazodnia kell a közösség erkölcsiségéhez. Túlzás ellen görög techikák (gazdagság - olimpiarendezés); minden tevékenységben megtalálni a középértéket a szélsőségek között, de a közép nem cél, hanem eszköz a közösség javának előmozdítására. Nem geometriai közép, egyénfüggő, de nem teljesen szubjektív, lemérhető az objektiváción (atléta és evés viszonya) Helyes: „ha akkor tesszük, amikor, ami miatt, akikkel szemben, ami célból és ahogyan kell". Minden tettel újraalkotjuk az erényt, erkölcsi tapasztalatunk gyarapszik. - Válságkorszak ez, de még a közösség eszménye élő. Az erény eszköz a boldogsághoz, de a boldogság nem individuális kérdés - öntudattal cselekedni tudni a közösségért, jellem és lehetőség kölcsönhatásában. „Mindenkinek annyi boldogság jut, amennyi az erénye és belátása, amely alapján cselekszik." Idális ember: a bölcs, aki hasonló az önmagát gondoló Istenhez.

Sztoa: a sorsot akarni, belső tartás, önuralom, cél: harmónia a természettel, indulat ne zavarja az ataraxiát. Ideál: a-pátia. Indulatok: vidámság, bosszúság, vágy, félelem. Az ész helyes használatával elkerülhetők. Az erény tanulható és elveszíthető. Epikurosz: erények tisztelete az ataraxiát szolgálja. Az isteneknek nyugodt, boldog létük van, nem avatkoznak a világ folyásába. A világfolyamatot a sors és a szükségszerűség irányítja. Seneca: a halál jelentéktelensége, felkészülés az életben a méltó halálra.

Kereszténység: Augustinus - ember végcélja az üdvösség. Nem evilági javakat kell megszerezni, vezérfonal igazából az Isten iránti szeretet, amellett nem is kell más erkölcs törvény. Az eredendő bűntől az ember saját erejéből nem, csak isteni kegyelemmel tud megszabadulni.

Aquinói Szent Tamás az ágostoni tanítást összehozza Arisztotelésszel. Nem-tudottan minden dolog Istenre irányul, amikor a jót keresi, de ez explicitté csak az emberben mint eszes lényben, az ő megismerésre irányuló vágyában válik. Az ember summum bonuma objektíve Isten, szubjektíve az a boldogság, amely az ő tökéletességének „szerető látása". Alacsonyabbrendű boldogságot nyújt az erény és a felebaráti szeretet (barátság), a magasabbat Isten kegye adhatja meg, de csak azoknak, akiknek jó a szívük és erényesek a cselekedeteik.  Kétféle természetes erény van: 1/ intellektuális, 2/ morális.  Az első lehet spekulatív (értelem, ami elveket követ, tudás, ami következtet, és bölcsesség, mely a megismerés legfőbb tárgyaira irányul), a 2/-hez tartozik az igazságosság (megadni másoknak, ami jár nekik) és a szenvedélyekhez való mértékletes viszony (magunkon belül). A természetes erényeket átveszi Arisztotelésztől (bátorság, igazságosság, mértékletesség, bölcsesség), de föléjük helyezi a Pál-féle hármas erényt (hit-remény-szeretet), melyek isteni eredetűek. Hit által nyerjük el ismereteinknek azt a részét, mely túlmegy a temészetes bölcsességen (filozófián is), pl. az egység a szentháromságban fogalma ilyen. A hit az alapja a keresztény morálnak, de szeretet nélkül formátlan marad. Az Isten iránti szeretet terjed ki más teremtményekre a legfőbb jó iránti vágy által motiválva,  de a teremtményeket csak Isten  által megteremtett tisztaságukban kell szeretni. Bűnök: Isten ellen - embertárs ellen - önmagunk által elkövetettek lehetnek, vannak halálos és bocsánatos vétkek, lehetnek a szív, a beszéd, a cselekedet bűnei. Mennyiben érheti el az ember a tökéletességet? Nehézség: hogyan egyesítse Tamás azt, hogy az akarat vagy ésszerű vágy mindig a jóra irányul, de szabad a választás jó és rossz között; hogyan harmonizálja e szabadságot az isteni kegytől való abszolút függéssel? Megoldása: feltételezi szabad akarat és kegyelem együttműködését. Ezt támadta már riválisa, Duns Scotus (1266-1308) is, aki szerint az akarat nem egészen szabad, ha az észhez van kapcsolva; az igazán szabad determinálatlan, választhat ész és esztelenség között, az isteni akarat is független az észtől, abszolút önkényes (ebben követi W. Ockham, 1300-1347).

Descartes: ideiglenes etika, alapelvei. B. de Spinoza (1632-1677): etikaként fogalmazta meg filozófiáját, bár a tulajdonképpeni erkölcstan csak egy részét alkotja. Végső megismerendő tárgy az örök törvényeket teremtő és azoknak engedelmeskedő egyetlen szubsztancia, melynek az ember csak módusza, a természettörvényeken kívül és azok ellen nem mehet végbe erkölcsi cselekvés (monizmus). Egyszerre naturalisztikus és racionalisztikus etikamegalapozás (a természetnek megfelelő cselekvés egyben ésszerű is). Kérdése: hogyan kell akauzális láncba szőtt embernek hatnia, hogy a boldoságot elérje? Így az etika válik a filozófia lényegévé. Szabadság: saját természetnek megfelelő cselekvés, végső soron csak a szubsztancia szabad. Az emberi szabadság előfeltétele a szubsztancia megismerése. Ha az ember a természet részeként fogja fel magát, akkor csak az egész megismerése, a szükségszerűség felismerése vezet eszerinti cselekvéshez, szabadsághoz. Feszültség: konzekvens determinizmus és morálmegalapozás? Az akarat a legalapvetőbb természettörvényen alapul, az önfenntartáson. Szervetlen természet: tehetetlenség, szerves: fennmaradni a természettől adott módon. Eleinte vak akarat működik (állat, gyerek) az önfenntartásra: appetitus (vágy), ha tudatossá válik: kívánság (cupiditas). A szerves lény nem ugyanolyan akar maradni - növekedés, tökéletesedés (megállás=visszalépés). Embernél a gondolkodás akarata az igenlés és tagadás képességéban nyilvánul meg, akarat és intellektus öszefonódik, szabad akarat nincs. Érzéselméletében 3 ősaffektus: 1/ cupiditas mint tudatos önfenntaró törekvés, ha sikeres: 2/ laetitia, ha nem: 3/ tristitia. Az öröm olyan szenvedély, mely tökéletesedéshez vezet. Az érzések ütköznek, egy érzést csak egy másik, ellentétes, erősebb győzhet le, felismerés nem. Lelki jó: amire az önfenntartás szempontjából vágyunk, rossz, amitől menekülünk; nincs önmagában jó vagy rossz, csak az értékelés teszi azzá, ami viszont a vágyból ered. A testnek az öröm jó, mely magasabb életerőhöz juttatja, a szellemnek az, ami megfelel természetének és előbbreviszi, ez a megismerés. A legfőbb jó=a legmagasabbrendű ismeret, az okok ismerete a szubsztanciáig menően. A morál az evilági életre irányul, a létefenntarás törvényének (conservatio sui) alávetett. A megismerés egyben erényes, felszabadít, boldoggá tesz. A részvétet és bűnbánatot a nem-örömteli, káros affektusokhoz sorolja; a destruktív affektusokat velük szembeállított örömaffektusokkal lehet legyőzni. Legmagasabb gyönyör: amor dei intellektualis, ez egyben Isten egyetlen affektusa. Isten önmagát ismeri meg intellektusunk által. Fő erények: 1/ animositas (lelkes törekvés), akarni, hogy életünket az ész parancsainak megfelelően tartsuk fenn, 2/ generositas (nagylelkűség): segíteni az embertársak életét az ész előírásai szerint, mások boldogságára törekvés. A halhatatlanság-kérdés csökkent jelenőségű, de a szubsztancia sosem pusztulhat el, részei vagyunk, így nem-személyes módon, de halhatatlanok is, helyes ismereteink örökké megmaradnak Isten tudásában.

Kant: autonóm és heteronóm erkölcs megkülönböztetése. Belső korlátaink: hajlamok, külső: tekintélyek. Érték: kötelességből, közvetlen hajlam ellenében. Erkölcsi cselekedet akkor jön létre, ha legyőzzük hajlamainkat, ösztöneineket (rigorózus, aszketikus jelleg). Két világban élő ember. Feltételenül jó: jóakarat - szándéketika. Imperatívuszok - Sollen. Külső okból törvénykövetés: legalitás, erkölcsi törvény önmagáért: moralitás. Hipotetikus - kategorikus imperatívusz.  „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyszersmind általános érvényű törvényhozás elveként szolgáljon." (általánosíthatóság-teszt, ne legyen ellentmondásos, elvont, nem pozitíve, tartalmilag meghatározott elv). Jelentése: példa lehessen bárki más számára bármikor. Pl. az ember csak cél lehet, ne ölj, ne hazudj. A léleknek halhatatlannnak kell lennie, hogy folytathassa a tökéletesedést a túlvilágon, végtelen közelítésben, a legfőbb jó= erény+boldogság, szintetikus viszony. Erkölcsi posztulátum Isten léte.

Hegel: Kant-kritika: elvont, tartalmatlan, dichotóm. Jog-moralitás-erkölcsiség egysége, egyén beleágyazva a közösség erkölcsiségébe, modernitás feladata: egyéni szabadság és közösségi erkölcs érvényesítése, kölcsönös elismerés az alapja, a másban magam felismerése, nem uralás, hanem szabadon engedés az elismerésben. Ehhez szükséges intézmények megteremtendők, erkölcsi tartalom történeti kötöttsége, ember önértelmezésének egyik kifejeződése.

Kierkegaard: német idealizmus bírálata, egzisztencializmus előfutára. Az ember: tudat+létező, az én egy önmagává válási folyamat. Létezés 3 stádiuma: 1/ esztétikai: érzéki, belevész a világba, élvezet, mindennapi élet, szükségletkielégítés, érzékiség, Don Juan, erotikus szerelem. 2/ etikai: önmegismerés, munka, önmegvalósítás, kényszerű döntésekkel. Vagy-vagy-ban nincs kompromisszum, tudatára jut végességének. Házasságba átmenő szerelem. Döntésben felelősség. 3/ vallás: Isten iránti szeretet, vallás: ember lehetőségfeltétele kívül van a létezésén, hitben feltáruló örökkévalóság. Paradoxon: ha önmagához viszonyul, akkor Istenhez, az én kiüresedik, de végtelen realitást nyer. A stádiumok közt ugrás, döntés kockázattal, „merni kell ahhoz, hogy emberek legyünk", meg is lehet rekedni.

Utilitarizmus: a morálnak és a törvénynek kell garantálni a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságát, a jó hasznos, célravezető. Konzekvencialista etika, eszközneutrális. Feltételezi, hogy a közjó az egyéni preferenciák aggregátuma, ezek összehasonlíthatók (kritikája: egyéni vágyak, ízlések, hasznosságok nem összehasonlíthatók.)

Egzisztencializmus: szubjektum a középpontban, a létezés dimenziója. Bele vagyunk vetve a világba, abszolút szabadság, ki kell dolgoznia az egyénnek önmagát. Kierkegaard még: Istenre vonatkoztatott megvalósulás, Sartre: ember önmagára hagyatott. Elidegenedésben, szériában létezünk. Olyanok leszünk, amilyenné önmagunkat tesszük, szabadságra ítéltettünk, ennek méltósága. („Lét és semmi" felfogását később megpróbálta egyesíteni a marxizmussal, önmeghatározást összakapcsolni a társadalmi kontextussal).  Camus: áthidalhatatlan meghasonlottság, abszurd életérzés. Összeomlottak a metafizikai rendszerek, cél nélküli a világegyetem, a létezés elméletileg megalapozhatatlan, a világ kaotikus. Heidegger is: a halál felől határozódik meg a lét értelme. Már Nietzsche bírálja az ember felvilágosodásbeli fogalmát: a polgári tudás elkülönült a világtól, a létezéstől, specializálódik, de univerzális tudásra vágyik, kizárja testit, az érzékit, fetisizálja a tudományt. Hadüzenet: átértékelni minden értéket, vitatni a tudati folyamatok elsődlegességét, hangsúlyozni a közvetlen, szerves folyamatokat, melynek hajtóereje: a hatalom akarása. A hajtóerők harcban állnak egymással (aktivizmus), eredőjük a tudat. Szellemi működésünk nagy részéről nem tudunk. Közvetlen feltételek közöpette élünk, a hagyományos értékrendszereket, metafizikákat mint bálványokat le kell rombolni.

Apel, Habermas: a társadalom erkölcsileg plurális, ezért a kölcsönös nézetegyeztetés, diskurzus folyamatában lehet konszenzuális erkölcsi normákat megfogalmazni (Piaget, Durkheim: kooperáció etikája, míg korábban adott normák, represszív, tekintélyelvü erkölcsi rendszerek.) Közösen alkotott szabályok 3 eleme: racionális, kölcsönösségen alapul, egyén önkifejezésének eszköze.

Ökológiai etika. Természetfogalom, állat- és környezetvédelem, globalizáció, géntechnológia stb., emberi önértelmezés módosításának szükségessége, új szerződés.

 

Ellenőrző kérdések:

Hogyan határolható el az erkölcs, a morál és az etika fogalma?

Milyen etikai érveléstípusok alakultak ki?

Hogyan jellemezhető Platón, Arisztotelész és a sztoicizmus etikája?

Melyek a kereszténység etikájának alaptanításai?

Melyek Spinoza etikájának alapfogalmai?

Miben áll Kant tanítása az erkölcsi törvényről és miért bírálják?

Mely stádiumokat különböztet meg Kierkegaard és hogyan jellemzi őket?

Melyek az alapvonásai Nietzsche és az egzisztencializmus etikájának?

Mi az utilitarizmus és a konszenzualizmus alapelve?

 

Olvasandó:

I. Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Budapest, 1991. 35-74. o.

F. Nietzsche: A hatalom akarása II.k. II/1.fejezet (A morál kritikája). Cartaphilus, Budapest, 2002. 121-147. o.

 

Ajánlott irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika I.,II.,VI.k. Bp.1987. 5-55.,157-179.o.

Seneca: A bölcs állhatatossága. In: Sztoikus etikai antológia.Bp.1983. 33-59.o.

Descartes és Erzsébet hercegnõ levélváltása a boldogságról és a helyes életvitelrõl. In. A módszerrõl. Bukarest 1977. 117-151.o.

Mill: Haszonelvűség. In: A szabadságról.-Haszonelvűség. Bp.1980. 229-278.o.

Nietzsche: Adalékok a morál genealógiájához. Bp. 1996. 18-56.o.

Toulmin: Erkölcsi elvek. In: Tények és értékek. Bp. 1981. 706-727.o.

Fromm: Menekülés a szabadság elõl. Bp. 1993. 92-115.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

Maria Fürst: Bevezetés a filozófiába. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. Etika-fejezet. (143-164.o.)
Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Cartaphilus Kiadó, Bp. 1993. Etika-fejezet (296-357.o.)

V. Esztétika

Kérdései: mi a művészet, hogy keletkezett, lehet-e objektíve megítélni, hogyan hat, hol a helye a kultúrában, az ember helykeresésében? Ma: hol a határa, mi a mostani funkciója? Lukács: vannak műalkotások, hogyan lehetségesek?

Eleinte a széppel asszociálták, esztétikai ízlés. Szépérzék, harmónia, rendezettség. A szép és a művészet fogalma kortól, gondolati iránytól függően változó. Modern esztétikai ítélkezés: nem az a kérdés, hogy szép-e, hanem művészet-e? M. Duchamp 1917: New York-ba, a független művészek kiállítására egy wc-csészét küldött (nem tették ki, de fotó és Duchamp cikke: mellékes, hogy ki készítette, fontos, hogy ki választotta ki). Később Warhol: leveskonzervdobozból mű.  Probléma: van-e mesterséges tárgy, mely nem műtárgy? Hol a művészet határa? Duchamp: nem műlkotás, de meg kell újítani a hagyományos értékeket, újragondolni a művészet jelentését. Avantgarde: végső cél, hogy mindenki művész legyen, e képesség általános és független a kulturális hagyománytól, nincs zsenialitás, közvetlenül az érzésből mindenki kifejlesztheti. Vasarely, op-art: vizuális abc és egyszerű szintaxis az önkifejezés nyelveként.  A művészet történetében mindig is törések, krízisek, Adorno: az vált magától értetődővé, hogy semmi sem magától értetődő.

Szépség már a görögöknél reflexió tárgya, Platón: Lakoma. Hippiasz: nem mi szép, hanem mi a szép? Felsorolt példák (ami összeillő, ló lány, szép halál, temetés) - rangsorolható a szép a vizsgálódás nézőpontjától függően, viszonylagos (pl istennő). De a szép nem az, ami a szemnek-fülnek kellemes, ami élvezetet okoz, ezek csak szubjektív érzetminőségek. Ha képes valami gyönyört kelteni, az szép lehet, de ez még nem a szép lényege, a különböző érzékek különbözőképp értékelnek. A szép ideáját kell keresni, de: „mostmár értem, amit a mondás kifejez, ti. hogy a szép nehéz". Kudarc a lényeg megragadásában, de a cél és a középpont a szépség, s a klasszika még mérce hosszú ideig (Milói Vénusz, Lessing: Laokoon-szoborcsoport). A művészet a görög antikvitásban még része a gyakorlati életvitelnek, nem válik le a vallási, politikai közösségi élet egészéről, de elindul az önállóvá válás útján. A művészet itt erkölcsi kategória is, nem kizáróan eszt-i. Platón elítéli a költészetet (istenek emberi gyengékkel, költők nem minteképteremtők, nem hatnak az erkölcsi széthullás ellen), az egész művészet a másolat másolata.  Arisztotelész: nem veszély, hanem pozitív funkció, életet gazdagító tapasztalat. Katarzis az erkölcsi felemelkedést segíti + szórakoztat. Kalokagathia. Poétika: természet utánzása, de társadalmilag preformáltan (az újkorban egyénként szemben az ember a természettel). Mimézis a valószínűség és hihetőség alapján történik (történetírás: ami volt), pl. drámában hely-idő-cselekmény hármas egysége: amit a befogadó át tud fogni, átlátni, valószínűnek tart. A mimézis átszűrődik a polisz erkölcsi értékrendjén. Így Euripidészt azért ítélték el, mert nem heroikus alakokat jelenített meg, mint Szophoklész vagy Aiszkhülosz (Oidipusz, Prométheusz), hanem extrémen szenvedélyes, excentrikus figurákat (Medeia), nem közösség-képviselőket. Ezek bomlasztják az értékrendet, akár Szókratész, a barátja, aki szerint a daimonionra kell hallgatni, nem automatikusan elfogadni a törvényeket, hanem reflektálni a külső kényszerre. Az újkor ezt realizálja, nincs társadalmi közvetítés, szabadnak születik mindenki és egyenlőnek, míg a görög természettől egyenlőtlen, csak a polisz teszi szabaddá.

Középkor: Isten művének dicsőítése, művészet a hit szolgálatában, az olvasni nem tudóknak magyarázni a Szentírást és bemutatni az erkölcsileg helyes utat. Az ó- és középkorban egy meglévő kultúrából vezethető le, a megrendelő a közösség képviselője (pápák, fejedelmek, kolostorok), nem önállósodik a művészet megrendelő-alkotó-befogadó szerepekké, van közös müvészeti nyelv, amit mindhárom ismer, a köznyelv, ami preformálja a tárgyat (pl. bibliai  történetek) és a formát is (még Bachnál is improvizáció egy adott zenei köznyelvre, vagy Dürernél Apokalipszis-sorozat).  Az újkortól kezdve a művészet kiválik a kultúra összefüggéséből, az individuum tudatosan teremti és újrateremti világát (festmény szignálása, egyedi műalkotás hangsúlya). Nem a mindenségre reflektál, törés a világnézet és az egyén-jelenség között.  A ker-ben nem ábrázolja a gótikus templom a kultúrát, hanem azonos vele, természetes kifejtése egy meglevő világnak (mai esztétikai mércéink ezért is inadekvátak). Akkor a művekben a hit pátosza jelenik meg, nem az egyéni erőfeszítést, saját viszonyt hangsúlyozzák. Mai értelemben autonóm művészet a reneszánsz óta, bár problémák az antikvitásban már felvetődtek: látszat, ízlés, egyedi alkotás (Zeuxisz: verebek eszik a szőlőt a festményről, tajtékos lószáj és szivacsodavágás - a véletlen szerepe a műben, 20.sz: Kandijszkij. Több szobrász egy szobra, közösen alkotott istenszobor esete). Újkor: más viszony a kozmoszhoz és Istenhez - más ember- és művészetértelmezés. Aisztézisz eredetileg: érzékelés, érzékelőképesség, egyedi tárgyak felfogása. Feleleveníti Baumgarten (1750): „Az érzéki megismerés tudománya", filozófiai diszciplína, az alóbbrendű megismerőképesség logikája az esztétika, az intuitív megismerést tárgyalja, a szabad művészetek elmélete. Érzéki megismerés - nem matematikai fogalmak (racionalitás, világosság), hanem azt fogja fel, amit a racionalitás kizár, ami homályos, az intuícióra épül. Esztétika célja az érzéki megismerés tökéletességének felmutatása, amely a szépségben áll. Az alacsonyabb formának saját joga van, ami az értelem elől elzárt. Winckelmann: az esztétika a művészet lényegéről szóló tan, szépség főleg az antik szobrászatban.

Az esztétikában később mindkét megismerési módot alkalmazták (racionalista és empirista megközelítések, ma is). Pl. 1/ empirizmus: Hume: nincs általános szabály, a megítélés ízlés-kérdés,  „a szépség nem a dolgok minősége, csak annak szellemében létezik, aki szemléli, és mindenki más szépséget érzékel" (1756). így csak az ízlésítéletek egyezése lehet kritérium, és az időtállás, divatoknak ellenálló erő. Esztéta az, aki gyakorlással megszabadul előítéleteitől. Ismerője a közös megítéléseknek, így a szépség szabályát absztrahálja ezekből. Az empirista nem megalapoz, hanem előfeltételezi a szépet. 2/ racionalista esztétika: megismerés mindenki számára lehetséges, bár gyakorlandó. Szubjektivitás háttérbe szorul, az általános előtérbe, pl. Gottsched: szépség alapja a dolgok természetében van, nem puszta önkény, a harmónia, rend törvényei egyetemesek, nem ítélhetünk csak érzés alapján.  „Az az ízlés jó, mely összhangban van azokkal a szabályokkal, melyeket az ész általánosan megállapít a dolgok egy fajára nézve." Már Dürer is: „Amit az egész világ helyesnek tart, azt tartjuk helyesnek, ugyanígy van a széppel: aki jobban tudja igazolni, miért tartja szépnek, annak jobban hiszünk. Ritka, hogy egy ember jobban megért valamit, mint ezer más."

Kant itt is szintetizálni törekszik: az ízlésítélet nem-empirikus, de nem is normatív megállapítás, szubjektív, a megismerést nem viszi előbbre, csak az esztétikai tapasztalat formájára vonatkozik, indoklása csak szubjektív lehet, az életérzéstől függ, külön ítélőképeség, mely tetszésen és nemtetszésen alapul. A szépség nem a tárgyak tulajdonsága, nem lehet róla logikai megismerés, a tetszés nem bizonyítható. Az ízlés= „tetszés ill. nemtetszés általi megítélése egy tárgynak, minden érdek nélkül. Az ilyen tetszés tárgyát nevezik szépnek".  A szépet csak önmagáért becsüljük, különbözik a kellemestől és a jótól, ami mindig ránk vonatkoztatott. Az esztétikai gyönyör elválasztható az érzékitől (ami miatt Platón leértékelte). Bár az ízlés szubjektív, „másoké elgondolkodtathat minket a sajátunkéról", megváltoztathatjuk meggyőző érvek hatására, míg a kellemesnek nincs reflexív megalapozhatósága, csak ránk vonatkoztatva van érvénye. Amit szépnek tartunk, azt szeretnénk, ha másoknak is tetszene, de nincs feltételen általánosság. Az érdek viszont elveszi az ízlésítélet pártatlanságát. „A szépség egy tárgy célszerűségének a formája, amennyiben azt egy cél képzete nélkül vesszük rajta észre", célnélküli célszerűség, nem gyak-i hasznosság vagy funkcióra alkalmasság. Ezzel Kant szembefordul az antikvitás óta a szép igazolására alkalmazott kritériumokkal (gyönyör, hasonlóság, okulás) s a közvetlen megéléstől is eltávolítja (Schopenhauer ezért: „Kant csak hallomásból ismerte a szépet"). A 20. sz.-ban a konstruktivisták, formalisták hasonlóképp a formára teszik a hangsúlyt (pl. a képzőművészetben a vonalra, szemben a színekkel, melyeket a forma nemesít meg). De Kant még törekszik az esztétika és az erkölcsi fejlődés összkapcsolására, mert a felvilágosodásban a moralitás hozzátartozik a humanitás kifejlődéséhez: „A szép az erkölcsi jónak a szimbóluma", az ízlés megalapozásának feltétele, hogy fejlődjön a morális érzés kultúrája. Kant: az általános szabály és az individualitás a zseniben találkozik: „A zseni az a tehetség, aki szabályt ad a művészetnek". Veleszületett alkotóképesség, a természethez tartozik, a természet általa ad szabályt a művészetnek. Elhatárolás ez a polgári mindennapok rutinjától. Mai művészség hangoztatott kliséinek előfogalma, eredetiség+spontaneitás+alkotó képzelet az alkotóelemei. A zseni nem utánoz, hanem mintát alkot, amit mások eredetinek találnak és a megítélés szabályává válik, majd az utánzása során az eredetiség gátjává, de áttekinthetőséget ad. Lényegileg nem tanítható, a zseni nem tudja eljárását közzétenni, fogalom nélkül zajlik. A befogadónak természetesnek tünik, ami a zseni által kreált. Ma viszont:: kézművesfestők, szövegtermelő költők, Brecht darabíró. Kreativitásról Freud: ösztönszublimálás művészet által, rokonság az őrülettel. Ma is izgalmas kérdés: új látásmód bevezetése, ismeretlen perspektíva megnyitása abnormális-e? Mára nincs kötelező stílus, széttört formák, hagyományelem-maradványok, kísérletezés, reprodukció uralma (sokszorosítás fotón, filmen stb.), Walter Benjamin kérdésfelvetése.

Az a klasszikus filozófus, aki a zárt műalkotásegyéniségre épít: Hegel.

Nem a befogadó felől konstruált esztétika, nem ízlés-kérdésből indít. Zárt objektiváció: szubjektum-objektum, tartalmas forma, többszörösen közvetített. Szép= az eszme érzéki látszása, szép és igaz összekapcsolódik, tartalom és forma egysége. Művészet betagolódik a szellem fejlődésének sorába. Érzékileg terhelt, át kell hogy adja a helyét, a művészetnek vége. Fejlődéstörténetének logikája - ma: modern prózai világállapot, fogalmak és absztrakciók kora. (Később Simmel: nagyvárosi élet, pénz általánosságának uralma, elvész az érzék a különös, érzéki iránt). Hegel: művészet az abszolút szellem egyik formája, a vallás és a filozófia előtt. Korszakai: szimbolikus, klasszikus, romantikus. Szimbolikus: Kelet, a szellem foglya az anyagnak, szunnyad, állati alak, külső dominál, nincs bensősége, építészet. Klasszikus: az isteni emberi alakban, szobrászat, szubsztanciális figurák, az embert fogalmazzák meg, az atletikus istenben kiegyensúlyozódik szellem-anyag. Romantikus: szellemi individualitás, önállósul a szó, látvány, zeneiség közege, a szellemi dominál. 1: festészet (tér), 2/ zene (idő), 3/ irodalom (átszellemült matéria), eposz, líra, dráma, regény, utóbbi a prózai világállapot megfogalmazója, átmenet az önreflexióba, általános-fogalmiba, művészet vége történeti-elvi okokból. Új kezdet? Viták, ellenérvek, krízis-jelenségek.

A mű sokértelműségének, értelmezhetőségének nyitottsága. Kant: az esztétikai eszmére nincs adekvát fogalom, egy nyelv sem teheti teljesen érthetővé. A nyitottságot a 20. sz hangsúlyosan vonatkoztatja az értelmezésre: Eco (A nyitott mű): fehér papír felére tintapacni, összehajtva véletlen figurából valószínűségi eloszlással bizonyos rend, vonatkoztatási pontok jönnek létre a többértelmű konfigurációban (irányok, minták összefüggése), ami az embert arra indítja, hogy bizonyos alakokat inább azonosítani véljen rajta, mint másokat. Előnyben részesítés tudattalan motívumok alapján, lehetséges értelmezések sokasága jelzi a szabadságot, az információspotenciált.

Már a romantika megkérdőjelezte a szépet mint alapkategóriát (csúf, torz, deformáció, Victor Hugo, groteszk), de a 20.sz. helyezkedik szembe tudatosan a szép eszméjével, Adorno: a szép csak egy mozzanat, magábaolvasztotta a csúfat is.

Nincs természetutánzás, a természet Is átalakított (kert, nemzeti park nemcsak biologiai elveken alapul). Ma: esztétikailag megformált információk, kommunikációs mező alkotó-mű-befogadó között, széles, komplex értelmezési tér. Marxizmus: társadalmi valóság kritikus ábrázolása, felhívás a befogadókhoz, esztéticizmus kritikája (l'art pour l'art), elkötelezettséget és tükrözést igényel a művészettől. Lukács: különösség, tipizálás, elősegíteni a társadalmi haladást. Adorno: esztétikailag autonóm művészet, nem csatolható vissza a gazdasági feltételekhez, nem kényeríthető funkcióra, pl. reagálhat egy művész a formálás-probléma megfogalmazásával is, bár szublimált módon kritizál is, ahogy a festészetben az avantgarde harcol a nonfigurativitásért, a zene a szabad atonalitásért, de a közvetlen ráhatásról le kell mondania, distancia a társadalomtól. Ténylegesen a művészet reagál politikai mozgalmakra, igényli a hatást, cenzúra esetén politikai tetté is válhat egy mű megjelentetése stb. Már a keletkezésében összekapcsolódott rítussal, közösségi gyakorlattal, munkával (barlangfestmények, munkadalok) - vita: eleve esztétikai lény az ember vagy kései vívmány e kifejezésmód? Az önállósodása mindenképp. A viselkedéstudomány a játékösztönben látja a drámaművészet gyökerét. Lukács: 3 antropológiai előfeltétel: ritmus, szimmetria, arány, ennek felismeréséből érzékelési és életformák. További forrás: mágia, természet befolyásolása. Mitikus elbeszélések - fenyegető valóságból otthont teremteni, eposzok: közös múlt. Európai újkorban kiválik a gyakorlati életvitelből, társadalmi-vallási funkcióról leoldódik, múzeumba kerül, áhítattal vagy közömbösen szemléljük. A művész is társadalmilag önállóként emancipálódik, vállalkozó, a műek pedig ára lesz, tömegművészetek - trivializálódás, pótvalóság, álomgyár. Szubvencionálás, függőség a tömegigénytől, porno - hol a határ? Van-e igény egyáltalán művészetre? Újratermelődik új formákban, de esztétika és művészet szoros kapcsolata lazul, környezet, használati tárgyak stb. Is felfoghatók esztétikai szempontból. Stíluspluralizmus, ironizálás, posztmodernben (Lyotard) önreflexió, játékosság, radikalizmus lejáratódott, szentély aurája megtört. Már a neoavantgarde-ban szétesik a műalkotásegyéniség, míg a klasszikus avantgarde (dadaizmus, expresszionizmus) eltekintett a befogadótól, a neoavantgarde-ban a 60-as években ez tételeződik, a happening együttcsinálás, nincs adott forma sem, közös formázás kísérlete. Ma: stílusirányzatok utánérzései, nincs egységes világkép (már a szecesszió a múlt köznyelveihez nyúlt vissza, ld. Mahler, Lechner), az üledékből próbál új, mesterséges nyelvet teremteni, szinte minden képzőművész saját stílust keres, lemondanak az egység törekvéséről is, a tudatos destrukció is, az újrateremtés is megjelenik, posztmodern-problematika.

 

Ellenőrző kérdések:

Mivel foglalkozik az esztétika, hogyan változott az alapkérdése?

Milyen fogalmakra épül a klasszikus görög gondolkodók művészetfelfogása?

Mi volt a művészet szerepe a középkorban?

Min alapult az esztétika önállósodása?

Hogyan közelít a művészethez egy empirista és egy racionalista esztéta?

Mi jellemzi a német idealizmus esztétikáját?

Milyen új problémákat tárgyal a 20. sz.-i esztétika?

 

Olvasandó:

Platón: A lakoma. Platón Összes Művei I. Budapest 1984. 943-1019. o. (vagy bármely más kiadás)

H-G. Gadamer: Igazság és módszer. I. rész, I/2. fejezet. Gondolat, Budapest, 1984. 52-68. o.

 

Ajánlott irodalom:

Kant: Az ítélõerõ kritikája. Bp. 1966. 169-176, 271-286.o.

Schelling: A művészet filozófiája. Bevezetés. Bp. 1991. 65-79.o.

Hegel: Esztétika I. Bp. 1952. 1-55.o.

Heidegger: A műalkotás eredete. Bp. 1988. 31-121.o.

Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában. . In: Kommentár és prófécia.Bp. 1969. 301-334. o.

Moles. A giccs. Bp. 1996. 5-30.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

 http://esztetika.elte.hu/segedanyagok

VI. Történetfilozófia

Különböző történelemfogalmak - szaktudomány, tantárgy, világtörténelem, részterületek tört-e. Közös: múltról szól, ami már nincs, hogyan él tovább a jelenben, miért és hogyan történtek múltbeli események - megérteni, jelent érthetőbbé tenni, hogy a jövőbeli cselekvést tudatosabbá tehessük. Történés szintje, történetírás, történelemértelmezés, történetfilozófia viszonya. Filozófia: a/  történelem törvényszerűségei, szubjektuma, motívumok, értelmezések, b/  történeti tudás, történetírás módszertana, előfeltevései, történettudományok tudományelmélete, ilyen tudás lehetősége, határai, természettud-ok és történeti tudományok viszonya.

Nincs adott múlt, mindig értelmezett. Nietzsche: nincsenek tények, csak értelmezések. Eleve kiválasztott tények, nincs semleges krónika, dokumentumok, források kritikája. Meghatározott kép a világról, fontos kitüntetése - kritérium-probléma. Történetileg változik, hogy mit ítélnek történelemnek. Cselekvés következményei, befolyása az emberre? Eleinte: katonai-politikai történetírás, a 19. sz.-tól: gazdasági, társadalmi szerkezetek mozgása, szétvált az eseménytörténet és a struktúratörténet és a személyiségcentrikus (romantika) és kollektívumcentrikus  történet. A 20. sz.-ban figyelem a mindennapok történelmére (Annales) terelődik, és nagy struktúrákra, melyek tovább élnek, mint a rövidéletű politikai akciók. Így felmerül az egyéni cselekvések és a társadalmi makrostruktúrák viszonya, kutatják a meghatározó faktorokat, szétválasztás és kölcsönhatások, életterek, tevékenységek egymáshoz való viszonya is (gazdaság, kultúra, magánszféra stb.)

Történelem értelme? Tolsztoj: más szempontjai vannak a csata különböző résztvevőinek. Lessing (1919) is: mindig a túlélők írják, ezek számára volt értelme, győztesek írnak legyőzöttekről, a történelemfilozófia értelmet ad az értelmetlennek, de csak az tanulható meg a történelemből, hogy az ember egy bolondnak és egy vadállatnak a keveréke, s egy katasztrófában nyomtalanul el fog tűnni. Újkor: nincs télosz benne, Popper is kétségbevonja, hogy irányultsága, értelme van. Hegel: önmagában kaotikusnak tűnik, de ha értelmesen tekintünk rá, értelmesen néz vissza, tendencia fedhető fel benne, az ész kibontakozásának terepe, de nekünk kell aktívan megvalósítanunk ennek birodalmát. Van-e fejlődés? Bizonyos kultúrákban ciklikus időfogalom, csak örök visszatérés, nincs lényegi változás, ezek kevésbé dinamikus, csekély egyéni szabadságfokú kultúrák (Lévi-Strauss: hideg kultúrák). Nyugati ipari társadalom, újkor: nagy életformamobilitás, hagyomány megkérdőjelezése, expanzió. Még az antikvitásban: Salamon: nincs új a nap alatt, sztoában is: világok körforgása, elégnek, visszatérés, Phoenix, de Hérakleitosz: a Nap minden nap új, a változás mindent áthat. A görögöknél bornírt kereteken belül, de elindul egy történelmi , dinamikus gondolkodás. Eleinte negatív fejlődési irány: aranykor óta hanyatlás (Hésziodosz). Platón: mi az oka az emberi világ változásainak? Miért van egyáltalán fejlődés? A görögöknek nem volt történeti folytonosságtudatuk (honnan jöttek?), mint az egyiptomiaknak, maguknak kellett megcsinálniuk a történelmüket, rácsodálkoznak, ráeszmélnek a maguk adottságaira, gyermeki módon. Arisztotelész: a történetírás rangjánál magasabban áll a költészet, mely arról tudósít, ami megtörténhetett, az általánosról, míg a történetíró a különösről. Tanulmányozzák más népek állami-intézményi berendezkedéseit, vezetőik tetteit. Görög történetírók a nyilvánosság előtt olvassák fel leírásukat a görög csatákról, politikai eseményekről, visszajelzés korrekció. Nagy Sándor keresztre feszítteti a neki nemtetsző értelmezésért történetíróját, aki követi ázsiai hadjárataira.

Először speciálisan történeti gondolkodásmód: középkor, kereszténység, minden ember Isten teremtménye. Ágoston, „De civitate dei": a történelemben égi és földi állam láthatatlan harca, az emberek lelkén belül is, a végén eschaton, utolsó ítélet, a fény győzelmével. Ószövetségi és görög-római történelmi példákon mutatja be, hogyan kellett a jónak és rossznak harcolnia. A jó még a gonosz szív közepén is ott rejtőzik. A történelemben az isteni akarat fejeződik ki, célja a megváltás, Pál: azt reméljük, amit nem látunk. A tulajdonképpeni cselekvő: Isten, az ember a hite által részesül az üdvtörténetben, amin megítéltetik a földi törtéénelem. Ember fölé rendelt kormányzó elv működik az antagoniszttikus erők harcában, predesztináció, télosz van a történelemben. Előremutató Ágostonnál: egységes világtörténelem, folyamat (Paradicsom - bűnbeesés - történelem - megváltás, Krisztus egyszer született meg, idő fontossága („Vallomások": emlékezés-jelen-várakozás). Iránya van a folyamatnak, a végső korszak felé mutat.

Újkor: üdvtörténet szekularizálódik, teleológiai elv háttérbe szorul. Európán kívüli világ felfedezése. Felvilágosodás: optimizmus, Leibniz: lehető világok legjobbika. Történelemben az ember eszesebbé és szabadabbá válása, természeti állapotból kidolgozza msgát (Rousseau), realizálja az ész világát, földi centrumú, teljes. Voltaire: világtörténelem fogalma, egységes emberiség, nem metafizikai eszmék mozgatják, hanem az ember szelleme, szokásai, kulturális erők is, nemcsak politikaiak. A történelem= a kultúra története. Rousseau: a történelem tanulsága: a politikai életet a természetes-ésszerű általános akaratra kell alapozni, az egyén nevelését az ösztönös értelem kibontakoztatására.  Herder: „Eszmék az emberiség történelmének filozófiájához" - a történelemnek saját filozófiai elmélettel kell rendelkeznie. A társadalom történetét a világegyetem történetének mintájára tárgyalja, naturalizmus. Így bekerült az okság fogalma a természettudományokból a történelembe,megrendült a teleológiai felfogás, nincsenek csodák a történelemben, benső erők, immanens célok hatnak, folytatása a természettörténetnek. Isten nem a törvények fölé emelkedik, hanem bennük jelenik meg teljes nagyságában. Minden élő egymás analogonja, folytonosság és ugrás (nyelv, kultúra, gondolkodás). A történelem mozgatóerői: 1/ a természet organikus hatásai, 2/ népek szelleme, kulturális hagyományok. Az emberi nem az egyedekben él, utánzással és gyakorlással a nevelés révén lesznek emberré. A kulturális jelenségek is a természeti formák eredményei, emberi lét alapelve a szervetlennel közös: az önfenntartási törekvés léttörvény, ennek fejlődési foka a kultúra, a közösségek láncolata egységesülő emberiséget alkot.

Kant: egyének állammá, ezek világköztársasággá állnak össze az ésszerű együttműködéssel, tendencia: örök béke, szabadság és moralitás kibontakozása.  De a francia forradalom után nemcsak észkibontakozás, civilizációs fejlődés, polgárosodás, hanem csalódás is, krízisek. Hegel: történelem ellentmondásosságának tudatosítása, úr-szolga harca, uralmi viszonyok. Tendencia: ész az emberek önérdekkövető céljai ellenére is megvalósul, ész csele, szenvedélyeket használja fel, az ember által a szellem bontakozik ki, Isten ismeri meg önmagát általa is, egészében tekinteni. Az ember öntudatára ébred a történelemben, felismeri, hogy szerzője is, szereplője is a történelemnek. Népszellemek hordozzák az eszméket, mindig a következő korszakban ismerik fel az előző teljesítményét és előfeltevéseit. Haladás van a szabadság tudatában, a modern ember önértelmezésének részévé válik, hogy szabadnak=önmeghatározónak tudja magát. Modernitás: germán világ.

Humboldt: objektív szemlélet mellett a beleérző történészi megértésre is szükség van, nemcsak emlékezet vagy intellektus dolga a történelem, maga az ember, nem az eszméi bontakoznak ki benne. Minden egyedi eseményt a történelmi egész részének kell tekinteni és a szakadék szélén sem feladni a jót. Haladásgondolat uralja a 19. sz.-ot, Darwin a természetre is vonatkoztatja. Marx: legnagyobb következménysort kiváltó történelemfelfogás. A társadalmi élet gazdasági-politikai feltételei határozzák meg a gondolkodást, a történelem az ember harca a természettel (termelőerők) és az osztályoké egymással (termelési viszonyok), a kettő együtt: termelési mód, alap+felépítmény. Konfliktusok húzódnak végig, osztályharc, forradalmak váltják le az egyes történelmi korszakokat. 5 korszak. A szabadság birodalmát még meg kell valósítani, önkéntes társuláson alapuló, a természetiséget nem tagadó, hanem kiteljesítő kommunizmus, a gazdaság alávetése a humanizmusnak az igazi történelem, addig előtörténet. Haladás-optimizmus itt a tudományos-technikai fejlődésre alapozott, a pozitivizmusban is szcientista alapú haladáshit.

19. sz.-ban  pesszimista hang: Schopenhauer. Az ember bele van vetve valami abszolútba, a végtelen tér-időbe, az élet feltartóztatott halál, az ember járása akadályozott elbukás, gondban, bizonytalanságban él, az egész világ tragikomikus, a történelemnek nincs értelme. Leibnizi optimizmus ellen és Hegel értelmes világa ellen fordul, a szenvedésre hivatkozik, a kereszténységre, mely szerint a földi lét semmis, átmeneti. Feloldása: egyediség tagadása (bajok az egoizmusból), mivel az egyén téridőben létezik, a világot is tagadni kell és visszasüllyedni az ős-egybe, a vágynélküliségbe (buddhista hatás), feladni az éntudatot. Másik út a művészet mint érdeknélküli szemlélődés terméke. Schopenhauer előfeltételezi az értelmetlenséget, lemond a harcról, keresésről. Nietzsche szerint a történelmi tudat egyszerre privilégium és teher, az állat felejt, az ember emlékezik, az állat törés nélkül feloldódik a jelenben, az embert nyomasztja az egész múlt egyre növekvő terhe, megnehezíti egyenesen járását. Übermensch kell hogy törvényt adjon a földnek, új értékeket teremtsen. Nemcsak elviselni kell a sorsot, hanem szeretni, amor fati, mégis cselekedni.

20. sz. eleje: historizmus térnyerése. Dilthey: a történelemfilozófiának megértő módon kell viszonyulnia a valósághoz, összekötni a meglévő és az új tapasztalatot egy tárgyról, hermeneutikai közelítés. Szellemtudomány vizsgál mindent, amiben a szellem objektiválódott. Az ember alakítója és tükre a történelemnek. Csak a történelemből tudhatja meg, hogy mi az emberi természet a maga totalitásában. Az ember dinamikus bensősége a múlt nagy szellemeivel találkozva nyer tartalmat. A lélekben benne rejlik egy történelem előtti, aktív, egyediséghez kötött célszerűség, ami a történelemben megnyilvánul, de nem ismerhető meg egészében. A kultúrtudományoknak egyedi és történeti jelenségeket kell megismernie, megértő beleérzéssel, intuitív utánéléssel.

20. sz.: haladásszkepszis, sem az osztályharc, sem a szabad piac nem oldotta meg a társadalmi problémákat - világháborúk, ökológiai válság, fegyverkezési spirál. Visszatértek a ciklikus elméletek, pl. Spengler: „A Nyugat alkonya" - kultúrkörelmélet, nincs lineáris haladás, szabadságkibontakozás. Elveti a történelem racionalista szemléletét, az eleven embereket kell megérteni, nem tér-idő-okság kategóriáiban. Mérvadó: sors, élet, szimbólumok, kor, egyediség. Nincs sematikus felosztás korokra, nincs egység a történelemben. Minden kultúrának van egy lelke, ami az egyediségeknek stílust ad. 4 szakaszban változik a stílus és egyre csökken a produktivitás: 1/ tavasz: alapvető szimbólumok tudattalanul hatnak, mítoszok. 2/ nyár: öntudatos állam és egyén, stíluskiteljesedés, teljesítmények ideje, kezdődő racionalizálás és rutin. 3/ ősz: átmenet a kultúrából a civilizációba, megreked a produktivitás, külső formák fellazulnak. Uralom az egzaktan, univerzálisan gondolkodó értelmiség kezébe kerül, az élet mechanizálódik. 4/ tél. Világvárosi civilizáció, a lélek formálóereje kialszik, a lét értelmetlenné problematizálódik, eltömegesedés, bürokratizálódás. Értelmiség hatását veszti, prakticizmus, világvége-hangulat - kultúrmorfológiai módszer, jegyei Crocé-nál, Jaspersnél, Toynbee-nál is. Toynbee: csak kultúrkörök felemelkedése, virágzása és bukása törvényei a történelem kutatandó tárgyai, nincs világtörténelem (1961). Ortega y Gasset: „A történelem mint rendszer" (1935): emberek előbb a természeti világra reflektáltak, csak később a humanitás világára, újkorban kettéhasadt az egységes világkép, a történettudomány a 19. sz.-ban vált felnőtté. A történelemben a fizikai törvények helyén az élet áll, a tények csak az élet összefüggésében válnak értelmezhetővé, a történelem értelmezéstan, az élet dráma az egyén és környezete között, belejátszik az egyén önértelmezése is. Egy kor életének feltárásához a meggyőződések rendszerét kell feltárni, a döntő hiedelmeket (pl. újkor: hit a fizikai-matematikai észben). A fizikai ész kudarcot vallott a történelmi ész előtt, a mai problémák megoldásáról semmit sem tud mondani. A radikális valóság az élet, az ember pedig nem dolog, nincs természete, hanem esemény, feladat. Önmaga alkotója, kényszerűen szabad regényírója. Az emlékezet őrzi meg számunkra az életet mint tapasztalatot, de a múlt pillanat nem térhet vissza, mert az ember az, aki folyton meghaladja önmagát. Az embernek nem természete, hanem történelme van, a történelem pedig az élettapasztalatok rendszere, a tények létrejövése, az elméletek mögötti ember megnyilatkozása.

Heidegger: a történelem a jövőből történik, időiség a történetiség alapja. A történetiség a Dasein létmódja, a halál mint végső lehetőség kölcsönzi a múltnak a súyát. A szorongásban a semmivel néz szembe, a halál a létképesség extrém lehetősége, Sein zum Tode. Ezzel szembenézve tárul fel a tulajdonképpeni létképesség, erre szólít fel a gond: az akárkibe való belevetettségből visszavinni magát önmagához. A gond mint időbeliség mutatkozik meg. Időiségben önmaga-előlegzés az idő felől, a lét kiállás a semmibe, az ember a lét őrzője, pásztora a nyelv és gondolkodás által. Szabadság: hagyjuk megtörténni a feltárulkozót.

Kortársak: frankfurtiak (kritikai filozófia): a felvilágosodás átcsap ellentétébe, öncélú technikai fejlesztés, instrumentalizált ész. Danto: analitikus történetfilozófia (elbeszélés, narratív mondatokkal szervessé tenni a múltat, de nem lehet reprodukálni, kortárs időt nem látjuk történelemnek, csak dokumentumok összeszervezése korhoz kötött szempontból).  Posztmodern: post histoire, vége a nagy elbeszéléseknek, nincs utópia, a múlt nem legitimál, az ember nézetek és kultúrák relativizmusában él. Negatív mindenhatóság, apokaliptikus hangok, de vallási motiváció nélkül is utak keresése egy igazságosabb élethez új életmóddal, önértelmezéssel stb.

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony történetírás, történettudomány és történetfilozófia között?

Mi jellemzi az ókori történelemfelfogást?

Mi az újdonsága Ágoston történetfilozófiájának?

Melyek a felvilágosodás történelemfelfogásának alapelvei?

Hogyan jelenik meg a 20. sz.-ban a ciklikus időfelfogás?

Mi jellemzi a historizmus, az életfilozófia és a posztmodern történelemképét?

 

Olvasandó:

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 16-81. o.

Collingwood: A történetírás mint a múltbeli tapasztalat újraélése. In: A történelem eszméje. Budapest, 1987. 347-368. o.

 

Ajánlott irodalom:

Arisztotelész: Politika. 1252a-1254a

Rousseau: A társadalmi szerzõdésrõl. I. és III. In: Értekezések és filozófiai levelek Bp. 1978.

Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögbõl. és Mi a felvilágosodás?  In: A vallás a puszta ész határain belül. Bp. 1974. 61-89.o.

Hegel: Uralom és szolgaság. In: A szellem fenomenológiája. Bp. 1979. 101-108.o.

Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Bp. 1989. 25-99.o.

Arendt: Mi a szabadság? In: Múlt és jövõ között. Bp. 1995. 151-180.o.

Fukuyama: A történelem vége?  Valóság 1990/3. 16-31.

 

Ajánlott másodirodalom:

Kelemen János: Az ész képe és tette. Atlantisz, Budapest, 2000.

Hayden White:                 „A történelem terhe", in: A történelem terhe. Osiris - Gond, 1997. 25-67. o

VII. Természetfilozófia

Egyszerre vagyunk elválasztva a természettől és vágyunk az elvesztettt egységre egy mindent átfogó természettel. A reflexió hozza magával, hogy természetről mint olyanról beszélünk, a természet és az ember kettéválásának élménye vezet a természet mint idegen, fenyegető, más felfogásához.

A korai görög természetfilozófia hajtotta végre a leválást a korábbi mitikus természetszemléletről, amely szerint az embert sorsszerűen uralja a természet, az istenek, démonok. Thálész óta egyre inkább felszabadítja magát a gondolkodása az idegen hatalmaknak alávetettség, kiszolgáltatottság érzésétől. Meg kell figyelni, tanulmányozni a természetet, akkor megmutatkozik, hogy bonyolult, de változatlan törvények uralják. A másik gondolat, ami a nyugati természetfilozófia kezdetén felmerül: a megfigyelhető természet jelenségei visszavezethetők egyszerű és alapvető elvekre; Ióniában ez az ősanyag kutatásában nyjlvánul meg. A különbözőségek okát keresik, a fenyegetőt-idegent megpróbálják megragadni pontos megfigyeléssel és absztrakt gondolkodással. A teogóniát leváltja a kozmológia, az ember emancipálja magát a természettől mint mástól és logikus világmagarázatot keres. Hésziodosz: Uránusz és Gaia felelősek azért, hogy a káoszból Érosz révén kifejlődik a kozmosz, s az egész természet ki van szolgáltatva az istenek akaratának, így az ember számára felfoghatatlan és esetlegesnek tűnik  - Thálész, Anaximandrosz: mechanikus erők a döntőek a világ keletkezésében, minden folyamat egységes, ésszel felfogható elvre vezethető vissza (intelligibilis), s nem isteni akarattól függő törvények uralkodnak bennük.

Arisztotelész „Fiziká"-ja 2000 évig hatott a teleologikus természetszemléletével: " természetes az, ami egy bizonyos, benne magában rejlő kezdettől elindulva állandó mozgással egy cél felé tart". Kiteljesedés, de mindig korlátozott folyamat, a szabályszerűség mutatja a célszerűséget. A természetet nem azért kell tanulmányozni, hogy technikai átalakításnak vessük alá (szétválik elmélet és kézművesség), nem könnyítés vagy hatékonyságnövelés a célja.

A tudományos és a filozófiai természetszemlélet az újkorig összefonódik. Csak a 17. sz.-tól válik szét természettudomány és természetfilozófia. Descartes-tól kezdve a természettudomány a természeti folyamatok magyarázatát keresi, főként kísérleti módszerekkel kutatva, a természetfilozófia. Reflektál e kutatásra és magyarázatkísérletekre. Ahogy önállósodnak a szaktudományok, úgy kerül be a természetfilozófiába a természeturalás gyakorlati következményeinek a kérdése is. Napjainkra középpontba kerül a természettudomány és a technika összefüggéseinek, a társadalmi és ökolológiai következményeknek a kutatása.

Lényegesen megváltozott a mód, ahogyan az emberek a különböző korokban a természethez viszonyultak, s ez a gyakorlati viszonyra is kihatott. Korai kultúrák a természetet szentként, emberfelettiként tisztelték, önmagukat egy átfogó nagyobb egész parányi részeként sorolták be, s csak e kis rész iránt érezték magukat valamilyen mértékben felelősnek. A középkorban a kereszténység által meghatározott természetszemlélet is isteni teremtménynek, szentnek látta a természetet, a folyamatokat isteni akarat által eltervezettnek, hatalma kifejezőjének. Így az emberi beavatkozás bűnnek számított. A teremtés és megváltás tervébe illeszkedőnek tartottak minden eseményt, a természeti katasztrófákat, égitestek mozgását, élet-halált stb. Az embernek illeszkednie kell a természetes sorshoz, az isteni kegyelem bizonyosságának birtokában. Eközben gyarapodott a környezetre vonatkozó mindennapi tapasztalat, növények gyógyerejéről, az égitestek megfigyelt pályájáról, a különböző anyagok tulajdonságairól stb., fokozatosan kialakult e tapasztalati tudás  racionális elrendezésének, egy átfogó természetmagyarázatnak az igénye. Emancipálódott a természetfilozófia a teleologikus és a teremtésfogalom által uralt  természetfelfogás alól, főként Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton által, s kialakultak a különböző racionalista és empirista természetfilozófiák.

A további feljődés a természettudományokat és a természetfilozófiátt szétválasztotta, előbbi lemondott a spekulatív kérdésekről és a kísérleti-kvantitatív módszereket alkalmazta, az utóbbira hárult a reflexió a természettudományok módszertani elveire (ma: tudományelmélet), a gyakorlati-erkölcsi következményekre, és a legátfogóbb, spekulatív, nem-tapasztalati kérdésekre. - A modern természetfilozófia két fő iránya a mechanisztikus és a romantikus. A mechanisztikus determinizmus kb. a 17. sz.-ban fejlődött ki, leváltotta az arisztotelészi  természetszemléletet és egészen a 20. sz.-ig meghatározó volt a tudományos-műszaki-ipari civilizációs gondolkodás számára. A romantikus ennek ellenmozgalma, s egy másik hagyományhoz kapcsolódik,  nem vált általánosan elfogadottá, de kritikája máig aktuális, és fontos érveket fogalmazott meg.

Mechanikus determinista szemlélet: nem a miért érdekes, hanem a hogyan. Fizika és mechanika szétválasztását megszüntetik. Már Leonardo: a természet könyvét el lehet olvasni, a matematika nyelvén íródott. Kepler, Galilei (1564-1642): Isten ugyan kormányzója e csodás természetnek, de a teremtés után visszavonult (deizmus), maguk a folyamatok változatlan, beléjük helyezett törvények szerint zajlanak (ld. szabadesés), a világ óramű, mechanikus rendszer. Kepler a lélek fogalmát az erőével helyettesítette. De csak Boyle-nál válik győztessé egy kozmikus mechanizmus az eleven és szellemmel átitatott természet fölött: minden anyagi részek történelemnélküli terében, lökés-ellenlökéssel, egyetemes törvények szerint zajlik. Már Galileinél a műszer az ember és a világ közé állított, ismeretszerzésre szolgáló eszköz, a természet pedig nem szorul rá az isteni kegyelemre és megváltásra, az embernek szabadon a rendelkezésére áll. Bacon (1561-1626) („Nova Atlantis") világ, melyben az ember a saját jóléte eszközeként használ fel minden természetit, tetszés szerint alávetheti uralmi céljainak, a tudás róla hatalom, addig kell faggatni, kutyákkal heccelni, míg el nem árulja titkait. „Novum organum": tudatosan szembefordul az Organonnal. Empirikusan orientált tudománynak sikeres gyakorlathoz kell jutni. Kísérletekkel izolálni kell a jelenségeket és felülvizsgálni a hipotéziseket.  Descastes is: széttagoló és újra összeállító eljárásmód, az emberi test is gépezet, bár konstrukciós képességünket meghaladja. Newton (1642-1727): egységesen kezeli a bolygómozgást, a mechanikát, matematikai formulákkal törvényeket fogalmaz meg, de istent teremtőként elismeri.      A 17. sz. óta alkalmazott és uralmi tudásba fordul át a természettudományos és technikai ismeret. Betetőzi a mechanisztikus természetfiozófiát Laplace( 1749-1827): nemcsak a megfigyelhető newtoni térben érvényesek a gravitációs törvények, hanem az egész univerzumban, ami egy óriási gépezet, determinisztikus lefolyású, keletkezése óta változatlan kezdeti feltételekkel és törvényekkel. Napóleon kérdése: hol a helye Istennek ebben a rendszerben? Laplace: erre a hipotézisre nincs szükségem. A teremtés elvének feleslegessé válásával végképp megnyílik a természet az emberi átalakító akarat előtt. Laplace a mechanisztikus világfelfogást és az evolúcióelméletet (Cuvier) ugyanazon elvekhez tartozónak tartja.

A mechanisztikus felfogás alapvonásai: kiterjedés a testek lényege, mozgás az anyagi világ alapjelensége, a geometria a térviszonyok tudományaként minden természettudomány alapja és modellje, az elméleti tudás és a techikai hatékonyság nem választható el. Még a 19. sz.-ban is a legtöbb fizikus ezt a szemléletet vallotta, bár nem tartotta magát természetfilozófusnak, holott előfeltevéseik és következtetéseik túlmutattak az empirikusan felülvizsgálhatón.

A romantikus szemlélet mozgatója a természet egységének szenvedélye, bírálják a felvilágosodást, észuralmat és tudományt, mely eltávolítja az embereket az eleven világtól. Az ember egyszerre lett hatalmas és elveszett, nincs otthona; a civilizációban a szenvedés oka a természetről való leválás. E szempontból Goethe is ide tartozik, bírálja Newtont, aki egy lélektelen gépezettel helyettesítette az életet. Romantika: nem marad meg az ellentmondásnál, másmilyen természettudományt igényel, mely az egészre, a dolgok egységére irányul. Schelling adja meg ennek filozófiai programját: a természet működésének bensejét kell megragadni, nem a felszínét. Visszanyúl Spinoza egységes szubsztanciafogalmára, az igazi valóságra, melynek akcidenciája minden jelenség. Az én és természet ellentéte látszólagos: az ész és a szellem is végső soron természet és a természetben szunnnyad a szellem, a szellem pedig láthatatlan természet, megértésük egymást feltételezi. Minden élet kezdetén a természet egysége és megkettőződése áll, ami szétválaszthatatlan. Az anyag dinamikus, telve polaritásokkal (elektromosság, mágnesség, a szellemi világban szeretet-gyűlölet stb.).

A természetfilozófia speciális kérdései:

1. Kozmológia. A babilóniak óta kérdése a természetfilozófiának az univerzum keletkezése, kora, kiterjedése, alakja. Anaximandrosz elveti a korábbi görög elképzelést (Ókeanosz által körbefolyt lapos korong, melyet az ég kupolája borít be) egy hengerformájú világ kedvéért, mely nyugton lebeg az univerzum középpontjában (leválás a közvetlen szemléletről, elméletalkotás felé). Számoszi Arisztarkhosz (i.e. 3. sz.): heliocentrizmus, az állócsillagok és a Nap nyugalomban, a Föld forog a Nap körül. Vallási oldalról bírálták, az antikvitásban Ptolemaiosz modellje uralkodott, a geocentrizmus. Kopernikusz: már jobb asztronómiai érvekkel tudta alátámasztani a heliocentrizmust , de még G. Bruno is mártírjává vált az elképzelésnek, mely szerint végtelen a világegyetem, minden pontja egyben a közepe is, végtelen sok világ lehetséges, hisz Isten hatalma is végtelen. A végtelenség is régi vitakérdés. Kereszténység, Aquinói Szent Tamás: teremtés a semmiből (creatio ex nihilo), modern fizika: ez mpirikusan nem igazolható, minden megfigyelés az anyag- és energiamegmaradás érvényét támasztja alá. Kant logiai úton bizonyítja: egyformán értelmes azt állítani, hogy véges és hogy végtelen a világ, nem lehet a tapasztalat alapján eldönteni. Hegel: a két fogalom szembeállítása helytelen, végtelen a végesben és fordítva. Ma (pl. Stegmüller) természettudományos orientációjú természetfilozófia: világegész egységes tudományos képe egy dinamikus, nyugtalan kozmosz, csillagok keletkeznek és szűnnek meg, pulzáló neutroncsillagok, felrobbanó galaxisok szétfeszítik a változatlan természet hagyományos képét. Megkérdőjeleződött a végtelen idők óta létező univerzum is az ősrobbanás elméletével, ami felveti a kérdést, hogy abszolút kezdet-e a mi univerzumunk kezdete. Whitehead: nem teremtő, hanem értékmegtartó isten, végtelen számú lehetőség realizálására törekszik, különböző  rendtípusú univerzumok lehetségesek, a miénk éppen tér-időbeli, de ez nem abszolút természeti törvényszerűség. - Időkérdés: semmi sem tűnik ismertebbnek és bizonyosabbnak, mint a megismételhetetlen egymásután, mégis az egyik legnehezebb, magábafoglalja a történelem, az élet-halál egész problematikáját, ráadásul az időkérdés is időhözkötött, időben tesszül föl, az emberre önmagára utal vissza mint időbeni létezőre (Heidegger). Mitikus-ciklikus idő kontra kalendáriumi idő. Klasszikus fizikai idő: lineárisan futó kontinuum, biológiai idő: egy élet alatt megragadható, pszichológiai: szubjektív megélése a jelennek (Stern: a most=kb.4-12 sec.), a pszichikai pillanat (a szubjektíve megélhető legrövidebb egység , kb. 1/16 sec.) Newton: az idő abszolút, egyforma, igazi, lineáris, a dolgoktól függetlenül folyik - általános relativitáselméelt: az időt mérő megfigyelő mozgásállapotától függő nagyság; a fény terjedési sebessége abszolút, az idő negyedik dimenzióként tartozik egy négydimenzionálisan értelmezett téridőbeli világhoz. - A klasszikus fizikai térfogalom az anyagi dolgok egymásmellettiségén, kiterjedésén alapul,mely mérhető mércékkel. - Kant a teret és időt mint a priori szemléleti formákat fogta fel, amelyen alapul a mindennapi és a fizikai tér-időtapasztalat egyaránt. - Relativitáselmélet: négydimenziós kontinuum, leválasztja a megfigyelés teréről, aminek matematikai megfogalmazása az euklidészi tér volt. A matematika a teret absztrakte mint ponthalmazt fogja fel a különböző tereket, s megkonstruál az euklideszi térfogalmak mellett n-dimenzionális vektortereket és más térfogalmakat is.

Anyag: a 20.sz-ot egyrészt a természettudományos materializmus uralja, másrészt az anyagfogalom rejtélyesebbnek tűnik, mint valaha. Az anyag felépítésére vonatkozó nézetek Démokritoszra nyúlnak vissza. 1905-ben Einstein megfogalmazza a tömeg és energia ekvivalenciájának tételét, ezzel megszűnik anyag, mozgás és erő hagyományos megkülönböztetése. A kvantumfizika kísérletileg bebizonyította az elemi részek kettős természetét: u.az a mikrofizikai objektum hol térben lokalizálható, diszkrét, mérhető részecskeként viselkedik, hol diffúz, hasonló képződményektől nem elhatárolt hullámként fogható fel. Heisenberg szerint ezzel tarthatatlanná vált a fizika hagyományos elképzelése térben-időben zajló objektív folyamatokról, melyek a megfigyeléstől függetlenül zajlanak; az elektronok sem nem részecskék, sem nem hullámok, hanem meghatározott megfigyelési körülmények között vagy ekként vagy akként viselkednek (meghatározatlansági elv). Bohr ezt a kérdést egy alapvetőbb szinten, a komplementaritás filozófiával javasolta feloldani: a fény magyarázatában nélkülözhetetlen mind a részecske, mind a hullámelmélet, de hogy melyik áll fenn, az a konkrét kísérlettől és a célkitűzéstől függ. Így meghaladott a szubjektum és objektum hagyományos megkülönböztetése, s e felismerés kihatott a biológia, pszichológia és etika alakulására is.

Evolúcióelmélet: a fejlődés gondolata különösen a 19. sz.-i biológia és geológia számára vált fontossá, a döntő munka Darwin főműve (1859) és „Az ember származása" (1874). Alapfeltevés: élővilág variabilitása, az öröklődés törvényei és az utódok túltermelődésének dinamikája. Az egyénekben fellépő variációk öröklődnek, és a szelekció megerősíti az előnyös variánsokat, hosszú távon új fajok keletkeznek, egyre magasabbrendűek, a legmagasabb szervezettségi szinten az ember. Nem tervszerű a folyamat, hanem véletlen tényezők és az alkalmazkodás törvényének eredője. Nem célok uralják a természetet, a túlélésre legalkalmasabbak maradnak fenn és adják tovább tulajdonságaikat (struggle for life). De a későbbi finomítások ellenére tisztázatlan kérdések sora is van az evolúcióelméletben; a biológiának más a státusza, mint a fizikának, egyedi keretfeltételeknek más a súlya, az egyszeriség, bonyolultság, sokféleség az élővilágban nem tesz lehetővé a fizikához hasonló jellegű törvényeket, a véletlen konstitutív szerepe stb. Viszonylag hipotetikussá teszi a biológiai evolúcióelméletet. Ma különböző értelmezések: 1/ az élet tiszta véletlen terméke, a molekulák játékából ered (Monod: egyszeri és megismételhetetlen, a Földön kívül valószínűtlen a megismétlődése), 2/ az életre nézve specifikus természettörvények következménye (a fizikai törvényeket kiegészítő hipotézisekkel kell ellátni, pl. életerő vagy télosz, s az élet redukálhatatlan alaptény- vitalizmus, pl. Bergson, Niels Bohr), 3/ egy olyan evolúció eredménye, ami már a szervetlen természetben is működik: Eigen: molekuláris szinten is szelekciós mechanizmus, nukleinsavaknak emélekezete van, próba-tévedés tanulással fejlődhettek, mutációkkal ez az alapja a genetikai variabilitásnak; az evolúció folyamata egy részben indeterminisztikus folyamat, az élet kifejlődése szükségszerű, ugyanakkor előreláthatatlan, 4/ a Földre a világűrből is eljuthatott, de: az ottani keletkezése ugyanúgy magyarázatra szorul .- Mai ökofilozófiai irányok.

 

Ellenőrző kérdések:

Mivel foglalkozik a természetfilozófia?

Mi jellemezte az antikvitás természetszemléletét?

Hogyan változott meg a középkori természetfelfogás az újkor kezdetén?

Melyek a mechanisztikus és az organisztikus természetfilozófia alapjellemzői?

Melyek a 20. sz.-i természetfilozófia alaptémái?

 

Olvasandó:

Polányi Mihály: Személyes tudás I. k. I. rész I. fejezet. Atlantisz Budapest, 1994. 19-42. o.

Heisenberg: Fizika és filozófia. In: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1967. 71-138. o.

 

Ajánlott irodalom:

Weizsäcker: Idõ, fizika, metafizika. In: A modern tudományok emberképe. Bp. 1988. 24-56.o.

Wartofsky: Organizmus és mechanizmus. In: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bp.1977. 345-355.o.

Bronowski: A természet logikája. Bp. 1986. 5-22.o.

Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság. Bp. 1986. 11-92.o.

VIII. Vallásfilozófia

A vallásban fejeződik ki az ember viszonya a végtelenhez, egészhez, örökhöz. De nem elvont, fogalmi gondolatrendszer, hanem konkrét, szemléleti illetve kultikus-gyakorlati érzés- és tevékenységrendszer. Egy előzetes világértelmezést fejt ki, minden kultúrában megjelenik egy vallási típusú tapasztalat. M. Buber: „a legmegterheltebb emberi szó Isten." Nem tartozik az empirikusan-tudományosan igazolható fogalmak közé. Vallásfilozófia paradoxona: fogalmilag felfogni, ami lényegénél fogva alkalmatlan erre. Vallásfilozófia: vallás lényege, fogalma, értéke, igazságigényének a kritikai vizsgálata, alapfogalmai (pl.Isten, teremtés, halhatatlanság) elemzése, melyeket nem a filozófia vezet be, hanem a vallási hagyomány központi fogalmai.

Története: ősök lelke, totemhit, démonhit - politeizmus, monoteizmus. Világvallások.

Filozófiai felfogások az eredetéről: Schopenhauer: félelem és remény a hajtóerők, melyek az Isten-képzethez vezetnek, mindaz, ami fenyegető és ismeretlen a természetben és a társadalmi életben. Félelem és remény ad vigaszt, és megnyugvást, irányt a cselekvésnek. R. Otto (1917, „A szent"): speciális irracionális tapaszatalat, a numinózus általi elragadtatottság élménye, közvetve, a teremtményélményben jelenik meg a numinózus. Két vonatkozás: a/ mysterium tremendum (félelem a hatalmastól) és b/ mysterium fascinosum (a megragadhatatlan vonzereje), = félelmetes és felcsigázóan vonzó, ambivalencia. M. Eliade: a szent elkülönül a profántól, megszentelt kozmosz, inhomogén tér és idő, szent tengelyek (életfa) orientálnak, hierofánia: a szent megjelenése a mindennapokban (kövek, hegyek, erdő, tárgyak stb.), a világ elrendeződik, értelemmel telítődik, a szent tér létrehozásának rituáléja az istenek müvét idézi fel, pl. oltáremelés a teremtés mikrokozmikus ismétlése, megszentelés a kozmogónia megismétlése. A jel abszolútumot hordoz, ha nem mutatkozik meg, előidézik. A világbanlét 2 fajtája, a deszakralizált világ új fejlemény. A vallásszociológia a vallás hatását vizsgálja a társadalomra, és keletkezésének, alakulásának társadalmi feltételeit: használják legitimációra is, pl. politikai uralom igazolására (hierarchia=szent rend).

Vallás jellemzői: 1/ világra való vonatkozás (átfogó magyarázat), 2/ a láthatatlanon túl sejtettel lép az ember kapcsolatba (vonzódás és rettegés), 3/ értelemadás minden összefüggésbe, egészbe rendeződik, 4/ vigasztal, bizonyosságot ad, megváltást ígér, 5/ Isten-képben rejtett emberképet tükröz (antropológia is megnyilvánul), 6/ kultikus-rituális gyakorlat és etika (szabályok, életvezetés), intézményesülés (egyház, olykor elidegenít). A religio" kifejezés eredete (Szent Tamás): 1/ relegere - átgondolni, vizsgálva végigjárni= az ember ismételten végigmegy azon, ami az Isten tiszteletéhez tartozik, 2/ re-eligere - újraválasztás, amit elvesztettünk, elhanyagoltunk (bűnbeesés), azt újraválasztjuk, az eredendő Isten-viszonyt helyreállítjuk. 3/ religio - visszakötés: Istenhez eljutni, kötelék hozzá. Tamás nem dönt az értelmezések közt, mindegyik az ember felől van elgondolva.

Vallás és filozófia viszonya mélyen ellentmondásos. Maga a vallás racionális elemeket tartalmaz (tanokat hirdet, kifejt, elméletet törekszik alkotni) és irracionális, érzelmi, nem-fogalmi elemeket is. A filozófia újkori leválása óta a teológiáról létezik külön vallásfilozófia, viszont a keresztény vallás a kialakulásakor az ókori filozófia fogalmi elemeit dolgozta magába.

Isten-fogalom: sem dedukcióval, sem indukcióval fogalmilag nem nyerhető, a vallási tapasztalat realitása határozza meg a tartalmát, az ember öntranszcendálásának élménye. Észlénységén túlmenve ezen túlmenés irányát rögzíti létezőként, ellátva a tulajdonságok superlativusával, tökéletességével. Ha a túlmenés visszakanyarodik magára az emberre: Übermensch mint jövőbeli vagy igazi ember, emberisten.

Görögök: emberforma istenek, Platón: a jóság és igazság mintaképei, vétek róluk hamis képet alkotni, nem küldenek hamis jeleket, nem csapnak be, nem változnak, „annak oka, ami jó, a rosszban ártatlan", így a rossz dolgokra más okokat kell keresnünk, nem minden dolog okai. Arisztotelész: Isten-képét elválasztja a néphittől és a mitológiától, mítoszmentes Isten-fogalom. Mozdulatlan mozgató, a természet egységének alapja. Nem a tapasztalattól elfordulás, hanem azzal való számvetés, megismerés vezet hozzá, nem érzékelhető, anyagtalan, de a tapasztalat egységének lehetőségfeltétele. Érv: az érzékelhetőn kívül más létnek is lennie kell, az intelligibilis lét magasabbrendű.

Zsidóság: egyetlen, személyes Isten, világteremtő, örök, megtartó, elrendező, világfeletti, korlátlan hatalmú, a természeti törvények és gondviselés forrása. Nagysága elképzelhetetlen, minden szemléleti analógiától messze, tiszta absztrakció. Lényege nem ábrázolható anyagban (ne csinálj magadnak faragott képet). A kereszténység Isten-értelmezése e monoteizmuson alapul, de nemcsak mindenható, hanem szerető atya is. A kinyilatkoztatással Arisztotelész Istene személyessé válik, szubjektum, de az isteni lét lényegi görög meghatározottságai átöröklődnek. De itt a kinyilatkoztatásból, nem a gondolkodás elveiből vezetődnek le, ugyanakkor a keresztény metafizikai gondolkodásban tovább fejlesztik a görög metafizika meghatározásait. Neoplatonikus hatás is: Plótinosz (204-269) (Longinosz, Jamblichos, Proklosz, Szimplikiosz) a hiten alapuló filozófia felé törte az utat, a megváltásigény összekapcsolódott a spekulatív filozófiával. Mintaképe Platón idealizmusa, az ideák szellemi hatalmak, minden dolog ősokai. De nem állítja szembe az anyagival, földivel, hanem átvezető fogalom: emanáció, kiáramlás. Isten a legfelsőbb idea, túl a világon, belőle emanálódnak az egyes ideák, alárendelt istenek, démonok, angyalok, akikből kiáradnak az egyes dolgok. Minden dolog Istentől származik. Így az ember is isteni eredetű, s ennek tudatára is juthat extatikus pillanatokban („kilépés"), amikor megéli, közelébe kerül (innen középkori misztika). Az ember köztes lény. 

Ágoston: minden dolog Isten nyomát viseli, rá utal. Mivel a világ az emberi szellemben van, Istent is ott kell keresni, az út az önmegismerés, s az önmegismerés Isten-megismerés. De csak akkor, ha az ember önmagát Isten képmásaként ismeri fel.

Averroes (1126-1198): arab filozófia fejlődésének összegzése és arisztoteliánus, de átdolgozta. Nincs isteni teremtés, Isten is, a természet is örök, a mozgás szakadatlan. Az örökkévalóság szempontjából nincs különbség aközött, ami lehetséges, és ami van, végül minden lehetségesnek meg kell valósulnia. Isten az önmagát gondoló gondolat, nincs csoda, kinyilatkoztatás. Kettős igazság: végkövetkeztetésben ugyanahhoz az igazsághoz kell jutnia a vallásnak, a filozófiának, de a vallás tekintélyelven nyugszik és allegorikus formákat alkalmaz, a filozófia tiszta spekulációval ragadja meg az igazságot. A tömegek számára meg kell hagyni a hitet, hogy megzabolázhatók legyenek.

Aquinói Szent Tamás (1225-74): csak akkor ismerhetjük meg igazán Istent, ha „úgy hisszük, hogy mindent meghalad, amit az ember képes róla gondolni". csak azt tudhatjuk, hogy mi nem. Meg kell különböztetni Isten létének és lényegének ismeretét, lényege csak meghatározott feltételek esetén ismerhető meg, léte logikailag bizonyítható. Realista, de nyitott a szellemi valóságra is, a lét az abszolút léten alapul, a személyes Istenen. Ember=test+lélek, kitüntetett teremtmény, de elsősorban teremtett. Objektív valóságszemlélet, de Isten titok marad. A valóság egységére törekszik, görög+keresztény szellemiség, hit és tudás harmóniája, pogány filozófia értékeinek beépítése. Mestere, Albertus Magnus, arisztotelészi és platóni hatásokat egyesít, laza rendszer. Aquinói: a filozófiát önálló, de a teológiával harmonizáló tudománynak tartotta, pl. átveszi Arisztotelész ismeretelméletét, de kitágítja Isten megismeréséig. Lét és lényeg egységét Istenre is vonatkoztatja, akiben azonosak. Isten nemcsak cél, hanem teremtő is, létok. A létnek értékfokozatai vannak (élettelen, növény, esztelen állat, eszes állat), tökély mércéje az egyetlen eszéhez való közelség foka. Az egyedi dolog: reális, első szubsztancia, az általános forma a 2. szubsztancia, nincs külön léte, örök eszme Isten szellemében. Isten=actus purus, míg a teremtettekben különbség lét és lényeg között, bármely lényeg elgondolható anélkül, hogy vele létet is el kellene gondolni. - Istenhez 5 út vezet, istenbizonyíték 5 lépésben: (nem matematikai  értelemben bizonyíték, hanem gondolatmenet meggyőzési céllal): 1/ mozgásból, 2/ hatóokból, 3/ esetlegességből, 4/ tökély fokozataiból, 5/ célrairányultságból (teleológiai). - 1/ minden mozgót valami mozgat. 2/ okok sora nem lehet végtelen. 3/ nem lehet minden csak esetleges, kell hogy legyen valami önmaga által szükségszerű létező. 4/ véges dolgokban tulajdonságok fokozatai - legfőbb létezőben tökéletesség. 5/ cél általi vezetettség. - Az első kettő kozmológiai bizonyíték, az ontológiait elutasítja (Anselmus). A lét bizonyítékaiból adódnak a lényegére vonatkozó kérdésekre a válaszok: tiszta valóság, magában létező, legtökéletesebb. Hatalmának határa a logikai lehetetlen, a világ ésszerű. „Summa teologiae": Arisztotelész átemelése a keresztény gondolkodásba, filozófiai kifejtésre törekszik, problémák pl.: semmiből teremtés, teremtő és teremtmény viszonya.

Istenbizonyíték és Isten-fogalom kritikusai. Ókor: Kritiasz (i.e. 5. sz.): a ravaszok vezették be megfélemlítésre. Démokritosz: a természeti jelenségek rejtélyessége és félelmetessége hívta életre.  Sextus Emiricus: ok fogalma nem reális, vonatkozást fejez ki, nincs biztos alapja a fogalmi képzeteknek. Már Xenophanész: antropomorfizmus leleplezése (oroszlánok, ökrök). Filozófiában eleve tekintélyrombolás, kritikusság, ateista vonulat végighúzódik a filozófia történetén. Újkor:Descartes: Isten létét az ész eszközeivel akarja bizonyítani. Pascal: rejtőzködő Isten, fogadjunk, hogy van. Hume: nincsenek végleges válaszok metafizikai kérdésekre. - Kant: racionális megalapozhatóság kritikája, Isten nem az ész által megismerhető tárgy, léte sem nem bizonyítható, sem nem vitatható, hanem regulatív eszme, ezáltal vihetünk egységet a tapasztalati összefüggésekbe, úgy kell elgondolni a világot, mintha Istentől függne. Mint posztulátum a moralitás alapja az erkölcsi ész követelménye, a morális törvény bennünk lakozik, jobbá válással tetszhetünk a legfőbb lénynek, csak tisztán morális vallás gondolható el, mint regulatív eszmére szükség van abszolút erkölcsre és legfelső intelligenciára (Dosztojevszkij: különben minden megengedett lenne). Hegel: nem morális alapú vallás, tudomány és vallás szintéziskísérlete, illetve filozófiában meghaladása. Isten=abszolút szellem, az ő külsővé válása minden véges létező, de az emberi szellem is szellem, nem idegen neki a világ, megismerhető, Isten is, van róla tudás, folytonosan megnyilatkozik. Kereszténység előtti és más vallások együttes elemzése nagyszabású vallásfilozófiájában.  Felvilágosodás általában: vallás mint babona elutasítása. Holbach: „az ateista olyan ember, aki lerombolja az emberi nemre káros agyszüleményeket, hogy az embert visszavezesse a természethez és az észhez". Diderot: politikai dimenzió, ember alávetése, egyház gyámkodása. Hit és tudás szembekerülésének forrása: a tudomány csak a vallással szemben tudott érvényesülni, de a tudományos kutatás is bizalmat igényel a kozmosz elrendezettségében, profán vallásként, vallásfunkciók igényével is fellép. Pozitivizmus: materializmus hatása alatt, nincs abszolútum, csak az érzékileg tapasztalható valóságos. - 19. sz: fokozódó szekularizáció, radikális valláskritika, Feuerbach, Marx, Nietzsche. Feuerbach: a teológia visszájára fordított antropológia, a jobb élet vágyának projekciója, a hiányzót jeleníti meg létezőként. „Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember a harmadik és utolsó". Amilyennek az ember szeretné látni önmagát, azt vetíti ki az égbe („A vallás lényege"). Ehelyett praktikus humanizmus kell, az emberszeretet az igazi vallás. Az istenfogalom nem Isten, hanem az ember létét bizonyítja, nem kinyilatkoztatás, hanem emberi fantázia terméke. Marx is: ópium a nép számára. Az ember a vallásban elidegenedik saját lényegétől. Társadalomkritikává radikalizálja: az evilágot kell igenelni, átalakítani, emancipáció kell. - Kierkegaard: a reflektáló ész megmarad az evilági, esztétikai életstílusban, ebből csak paradox ugrás vezet a hithez. Az európai fejlődés örvény, mely szilárd pontot keres, ezt nyújthatja a vallás. De nem valósul meg a tömeg számára, a kereszténység eltompult, felületessé vált. A tudományosság uralkodó módja az embert tárggyá, tömegemberré degradálta. Elfelejtettük a létezést és a bensőségességet, az individualitást - az embernek rá kell eszmélnie saját létezésére, de nem Istentől megszabadulva, hanem őt mércévé téve. Nietzsche: „azt írom le, ami jön: a nihilizmust". Isten halott, a kereszténységnek vége, vákuum, mert az értékek felbomlanak, Kopernikusz óta az ember a centrumból a semmi felé tart, elvesztette középpontját. „Vidám tudpmány".: a bolond adja hírül az embereknek Isten halálának tudását: 'mi öltük meg őt!" n: halálának következményeit sokan nem képesek felfogni, pl.azt, hogy az egész európai morál ezen a hiten nyugodott. A szabad szellemeknek viszont ez a felszabadulás híre, ismét megengedett a megismerés merészsége, nyílt tengerre futhatnak ki a veszélybe a hajók. Az ember magányos, de a saját lábán áll - nihilistának lenni és mégis élni. Új minőség, megújuló kreativitás, új létforma kell, ugrás az emberfeletti emberbe. - Neopoz: Wittgenstein: logosz kontra mítosz. Carnap: Istenről való beszéd értelmetlen, nincs empirikus megfeleltethető tény. Russell: a haláltól való félelem a kegyetlenség és a vallás forrása. A teremtés kérdésére nincs logikailag helyes válasz, csak odébbtolódik - mi az oka Istennek? Pozitivizmus: a kozmológiai bizonyítékok alaptalanok (végtelen sorozat?), a történelem tanulsága: a vallás nem tette jobbá az embert. - Freud: vágyteljesítő illúzió, gyermeki kiszolgáltatottság, védelemszükséglet, hatalmas apa, gondviselés megkönnyebbülést ad az egyénnek (rend, igazságosságvágy, földi élet meghosszabbítása, rejtélyek megoldása). A gondolati tapasztalat végterméke, erőssége a vágy erőssége, a legrégibb vágy beteljesítője. A védtelenség felismerése tartja fenn az atyai hatalomhoz ragaszkodást, pszichés tehermentesítő funkció, egy fejlődési korszakban szükséges, a felnőttség maga mögött hagyja, egyébként kiskorú marad az ember.

Egzisztencializmus ateista változatai: a létezés abszurd, a világ esetlegessége megszüntethetetlen, Isten halott is marad, csak a totális szabadságban válik láthatóvá a valódi emberi, az ember felelős mindenért, ami él, nincs menny és pokol. - Kiéleződik a vallásvesztés és szekularizáció folyamata, még a teológia Is bizonyításkényszer által érintetté válik (Sölle: „Isten halála utáni teológia", Bonhoeffer), megrendül az univerzumteremtő, személyes Istenbe vetett hit. A történelmi kataklizmák kiábrándulást is hoznak. De a vallás a kontingencia uralását nyújtja a transzcendenciára való visszavezetéssel, ami esetleges, sorsszerű, vagy kiszámíthatatlan, annak az értelmességét ígéri  az üdvözülés várásával, az egész rendjével, elvi jóságával. Huxley: az ember által kigondolt hipotézis a létezés problémájának feloldására. Kérdés folytonosan: szenvedés igazolása, teodicea? Leibniz: harmonia praestabilita, a gonosznak is van helye, Hegel is: negativitás történelmi szerepe. Egzisztencializmus másik iránya: Jaspers: Isten elrejtett, de átfogó transzcendencia. Minden történés az ő üzenete, az embernek e jeleket kell megfejtenie. 20. sz. általában: természettudományos istenbizonyítékok keresése (T. de Chardin: őslénytan, evolúció, nooszféra), entrópiaelméletet, ősrobbanáselméletet is értelmezik úgy, mint egy tudományos istenbizonyíték alapjait, de a teológia szerint Isten létezése nem empirikus kérdés (egyszerre alátámasztási törekvés és nincs is szükség rá). Történeti-etnológiai érv: mindig vol a különböző kultúrákban istenképzet - valláskritika: lehet gyermeki vagy hamis tudat, nincs logikailag kényszerítő ereje. Rahner: teológia feladata intellektuális becsületességgel szembenézni a helyzettel, a filozófia is árnyalja az értelemprobléma kérdését, az ember eleve olyan helyzetű, hogy felvetheti a problémát. Központi kérdés maga az ember, ez motiválja a hit tartalmát is mint választ. A teológia a megélt hitre reflektál. A filozófiának fontos szerepe van a hit bizonyossága és a valláskritika közötti párbeszédben. Buber: én-te filozófiája: Isten egy örök Te, aki lénye szerint nem válhat Az-zá. Párbeszédben abszolút társ, vonatkoztatási pont. "A kapcsolatvonalak meghosszabbításai egy örök Te-ben metszik egymást."

Felvilágosodás utáni valláseltűnés jóslatai nem váltak be. Új vallásosság oka: eltudományosodott-technicizálódott világ vákuumot hagyott maga mögött, értelemdeficit, esetlegességtapasztalat. -Új tömegvágyálmok, mitológiák (képesújságok, plakátfalak), divathullámok. Szekták: nem teológiai reflexió alapján, eklektikus válogatás a nagy világvallások repertoárjából, + pszichológiai népszerűsítő kormozgalmak elemeiből (feminizmus, ökológia, békemozgalom). Évelés heléyett a saját élmény válik fontossá, lemondás a módszeres igazolásról, kritérium: értelemkeresés, de inkább a tanácstalanság, negáció, hipetrkritikusság fejeződik ki, felértékelik az autonóm én önkényét, a vallási hagyomány fontos jellemzői feledésbe merülnek, búcsú az észtől. Vallásszociológia: a modernitás különbözőképp reagál a természetfelettitől való búcsúra: győzelem-, gyász- és dühreakciókkal, vagy tárgyilagos analizálással. Immanentizálják a vallási fogalmakat erkölcsi normákra és társadalmi intézményekre viszik át a vallási igényt az abszolútságra. Később: evidenciavesztés, lemondás az egészről, feltétlenről, önfenntartás, végesre redukálódott ész, utilitarizmus. De az értelemigényt nem lehet funkcionalitásra redukálni: egész-élmény szükséglete, értékrendszerben a pluralizmus kitermel egy új irracionalizás-igényt, paravallási és pszeudovallási szükségleteket. Európai racionalitás válsága, Kelet iránti rajongás. Történetileg mindig is egyidejűleg racionális és érzelmi alapú egészlegességigény kettőssége, különböző dominanciával (görög felvilágosodás és misztériumvallások, középkori, 12. sz.-i felvilágosodás és misztika, felvilágosodás és romantika, 19.-20. sz.-i profanizálódás és nosztalgiamozgalmak. Ennek két formája: kvázi-vallások (totalitarianizmus vallási elemeket tartalmaz - abszolútság-igény, kizárólagos igazság, totális megváltás, földi paradicsom, ritualizált önértelmezés, égi mítoszokra visszanyúlás, vezérkultusz). 2/ megváltásmozgalmak, civilizációs frusztráció, identitásvesztés, kétségbeesés - hippik stb.: tudatváltozást és -bővítést ígér, öntranszcendálást, kreativitást, leválást a civilizáció kötöttségeiről. Szinkretizmus: különböző értelemkereső stratégiák, ezotéria, csoportos terápiák, tudományos elemek bevonása stb.

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony vallás, teológia és vallásfilozófia között?

Melyek a vallás jellemzői, alaptémái, alapfogalmai?

Melyek a világvallások történeti előzményei és jellemzői?

Hogyan alakult a hithez, az istenbizonyítékokhoz való viszony az újkortól kezdődően?

Kik  a valláskritika főbb képviselői a különböző korokban?

Hogyan alakult a vallásfilozófia a 20. sz.-ban?

 

Olvasandó:

G. Van der Leeuw: A vallás fenomenológiája (V. rész, 89-94. §.) Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 511-531. o.

P. Tillich: Rendszeres teológia (A lét és a végesség).Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 158-171. o

 

Ajánlott irodalom:

Anzelm: Proslogion. Bp. 1991. 172-193.o.

Feuerbach: A kereszténység lényege. I.- II. fej. Bp. 1961. 37-70.o.

Kierkegaard: Az épületes, amely abban van, hogy Istennel szemben soha nincs igazunk. In: Vagy- vagy. Bp. 1978. 997-1016. o.

Barth: Ember és embertárs. Bp. 1990.

Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség. Bp. 1973. 368-384.o..

Buber: Én és Te. Bp. 1991.

Eliade: A szent és a profán. Bp. 1987. 152-204.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. (A filozófiai istentan c. fejezet. 366-392.1.) Herder, Budapest, 1994.

Brian Davies, Bevezetés a vallásfilozófiába (ford. Rakovszky Zs. és Vassányi M.), Kossuth, Bp. 1990.

Etienne Gilson, A középkori filozófia szelleme (ford. Turgonyi Z.), Paulus Hungarus, Bp. 2000.

Schaeffler, Richard, 2003, Vallásfilozófia, ford. Czakó I. et al., Budapest: Osiris.

Richard Swinburne, Van Isten? (ford. Vassányi M.). Kossuth Bp. 1998.

Gerardus van der Leeuw, A vallás fenomenológiája (ford. Bendl Júlia et al.), Osiris, Bp. 2001.

Franz Rosenzweig: Nem hang és füst. Holnap, 1990.

Kierkegaard: A keresztény hit iskolája. Atlantisz, 1998.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich, 2000, Vallásfilozófiai elõadások, ford. Csikós Ella et al., Budapest: Atlantisz.

Mezei Balázs, 2003, Kortárs vallásfilozófia, in: Uő, Vallás és hagyomány, Budapest: L'Harmattan.

Mezei Balázs, 2004, Vallásbölcselet I-II, Budapest: Attraktor.

Tatár György, 1994, Pompeji és a Titanic. Metafizikai és vallásfilozófiai tanulmányok, Budapest: Atlantisz.

IX. Jog- és társadalomfilozófia

Milyen a legjobb társadalom? Történeti változatosság, társadalmi gyakorlatra hatás. Támaszkodás a hagyományra, vagy antropológiai állandók keresése. Együttélésben anarchia és diktatúra szélsőségei - rögzített jog alapján szerveződés. Hol törvénynélküliség, hol privilegizált rétegek uralma. Kérdések: hatalom legitimitása, uralom létrejötte, milyen formákban igazolja magát? Jogi és erkölcsi normák különbsége? Értékelmélethez való viszonya? Mi a célja a jogrendszereknek (szabadság, igazságosság)? Viszony a kultúra egészéhez, a történelemhez (pl. 19. sz.-i történeti-jogi iskola a történelemben látta a jogkeletkezés forrását)? Jogi közösség fogalma: kényszerre vonatkozó rögzített szabályokat megtartják, kizárják az önkényt. A megtartás ellenőrzésével hatóságokat bíznak meg, melyek erősítik az erkölcsi nyomást. A kényszerítő szabályoknak elvben már létező közös erkölcsi szabályokon kell alapulnia. A jogrend hatalmi rend is. Parlamentarizmus: törvényhozók által kinyilvánított imperatívuszok, csak formális hatálytalanítással veszti erejét. A jogrenddel szemben  zsarnokság esetén egy katonai erővel alátámasztott egyéni akarat döntése a törvény.

Pozitív jog: szaktudomány, kiindulópontjait adottnak tekinti. Jogfilozófia ennek elveit vizsgálja, összeköti a jogot mint kulturális jelenséget a filozófia alapkérdéseivel. Természetjog: hogyan kapcsolódik össze az ember természetével, a veleszületett emberi méltósággal? A jogtörténet tekinthető az emberi jogok történetének is, itt összekapcsolódik az antropológiával, emberdefiníció függvénye. Jog levezetésében két alapirány: 1/ az ész a megkülönböztető jegy, akkor észelvekből vezethető le, 2/ akarati aktuson alapul, mert hatalomvágy, akarat az ember meghatározója - nem adott, érvényesíteni kell. 

Szofisták (i. e. 5. sz.): megkérdőjelezik, hogy a jog régi, jó hagyomány, ami istenadta, héroszok óvják, fölötte áll az emberi akaratnak (arisztokrácia politikai válsága, barbár népekről ismeretek). Élethez szükséges ismeretekre kell tanítani a polgárokat. Prótagorasz: mindenről kétféle álláspont lehet, a gyengébb retorikával felerősíthető. Az istenek léte kétséges, mindennek mércéje az ember. Mi az igazságos? Hippiasz, Antiphón: ha nem szegjük meg az érvényes jogot, de a jog önkényen alapul. A törvények változnak, mert bizonyos célokat szolgálnak. Más szofisták: íratlan törvény fogalma, ami független a pozitív jogtól - cinikus következtetések: ott kell betartani, ahol tanúk vannak. Kritiasz: azért találták ki az isteneket, hogy megfigyelés alatt legyen az is, akit nem látnak. Természetjog fogalma: nomosz és füzisz szembeállítása, tételezett és adott törvény. Antiphón (5. sz.): testi, biológiai egyenlőség, ellentétben a nemesekkel szembeni alázattal, míg Platón (Kalliklész nyomán): törvény védi a gyengéket az erősek természeti fölényétől. Antiphón: „amit a törvények hasznosnak mondanak, az nem más, mint a természet megbéklyózása. Amit a természet tart hasznosnak, az a szabadságban nyilvánul meg." (Előremutat Rousseau, Nietzsche felé.) Kétségbevonják a rendi különbségeket, felforgató nézetek a rabszolgák, barbárok megítéléséről. Büntetésről Prótagorasz: a jövőbeni bűn megelőzése a célja.

Platón az igazságosságról: definiálás problémája már Szókratésznél. „Állam". Középpontban a jó mint legfőbb érték és szépség ideája, egyben a létezés alapja. A lélekben homályos emlék az ideákról, csak az ismerheti fel az igazságot, aki maga is igaz. Az igazságosságtan államtan is. Mert az állam mint nagyobb egység jobban felmutatja, mint az egyes ember. Tartalma: "mindenkinek megadni az őt megilletőt". Ideális állam tervezete. Kiindulópont: adottságok különbözők; ha mindenki azt a tevékenységet végzi, ami képességei szerint megilleti, akkor igazságosság uralkodik. Rendek: 1/ kézművesek, földművesek, 2/ őrök, harcosok, 3/ uralkodók, bölcsek. Csak az első csoportban magántulajdon és privát lét, a másik kettő az államot szolgálja. Nincs család, nőközösség van, gyerekeket az állam neveli. A nevelés szabályozott, az őrök elitjét felemelik az uralkodók rendjébe. Filozófuskirály: hit a tudás erejében, kevésbé a gyakorlati ismeretekben. Államot a harmonikus emberhez hasonltja: akarat uralkodik az érzelmeken, ész az akaraton. Hiányzik az állam-ból: szabadság. Első teljes jogfilozófia, ma is kiindulópont, hatás például: az ésszerű a jó ismerete, a jog ideája az igazságosság. Megtestesülése - ez ma is jogeszme. Platón: az ember ideájából lehet levezetni az együttélés elveit.

Arisztotelész: az emberben isteni ész - a társadalomban is a kozmoszt kell leképezni. Az állam természetes képződmény, az ember zoon politikon, közösséget alkot. Alap: beszédkészség, megvitathatóság. Jog összhangban az isteni akarattal - Aquinói felé hatás. Ember állat és isten kötött, közösségből kiszakítva a legrosszabb lény. Igazságosság erénye a mindent átfogó, fölérendelt az egyéni erényeknek. Alkotmánytípusok: arisztokrácia (kevés kiváló), monarchia (egy, kiváló), politeia (vegyes: nép+választott kiválók, ez a legjobb, keverékforma, középréteg túlsúlya stabil) - rossz formák: oligarchia (kevés gazdag), türannisz (egy önkényúr), demokrácia (sok hitvány).

Középkor: rend isteni eredetű, nem emberi, hanem isteni szóból ered. Augustinus: ha ez hiányzik, akkor rablóbanda. Ockham: akaratelvből indul ki, a parancsokban isten akarata tételeződik, nincs bennük logikai szükségszerűség, nem vezethetők le természetből vagy észből (voluntarizmus), Isten megváltoztathatja, újra tételezheti. Középkorban a szuverén=isteni hatalommal felruházott, közvetve az isteni személyen alapul, s a közösségalkotás hiten keresztül érvényesül. 

Újkor: radikalizálódik az észelvből és az akaratelvből kkinduló variáns is, leválik a teológiai horizontról. Grotius (17. sz.): természetjog akkor is érvényes lenne, ha Isten nem lenne, parancsok, tilalmak a természet alapján. Az ember eleve társas lény, érdeke másokkal együttműködni, szerződést kötni és betartani, ez megfelel individuális érdeküknek is. Ezzel szemben Hobbes (1651, Leviathan): önző egyén hatalmi törekvéséből kell kiindulni, mindenki harca mindenki ellen, homo homini lupus. Kölcsönös félelem (polgárháború) - állam, hatalom és önvédelmi jog egy részét átadják, egyéni erők átmennek állami hatalomba; természettörvény, hogy az ember ne rombolja le saját létalapját, ez az észen alapul. Ezért szabály: békére törekedni és megőrizni, másrészt védekezni, ha veszélyeztetik. Jólfelfogott önérdek elve miatt le kell mondani a jogról annyi szabadság érdekében, amennyit az embertársak eltűrnek. Kölcsönösség - aranyszabály - megegyezés; létrehoznak egy személyes+intézményes hatalmat, kard és jogar a Leviathán, az állam kezében. Míg az ókorban az állami rend erkölcsi rend is, itt emberi termék, az individuum perspektívájából tekintett (szubjektumfilozófia), az evilági boldogulás eszköze.  Locke: milyen az optimális államszervezeti forma? Önkényuralom a legnagyobb rossz; nem kellene abszolút hatalom, ha morális elvek vezetnék az embereket. A tulajdon biztonságát kell garantálni, nem a puszta túlélést, ezért kell szerződés. Generációnként megújítandó. - Hume: elveti a szerződéselvet, mert elméletileg felesleges (elég a moralitásra hivatkozni), gyakorlatilag megvalósíthatatlan (államok közt erőszak), csak javításra törekedhetünk. - Montesquieu (1689-1755): hatalommegosztás - államhatalom kontrollja (törvényhozó, bírói, végrehajtó). Klasszikus kidolgozása: „A törvények szelleme", de mai demokráciákban is elv.

Rousseau: szerződés nem tulajdongarantálásért, hanem a romlottság leküzdésének eszköze. Egyén szabadságát meg kell őrizni, csak „a hatalmat lehet átruházni, az akaratot nem", volonté générale, általános akarat, nemcsak közös - egyéni érdekekről lemondás, erkölcsi közösség is jön létre. Az ember burzsoá és citoyen, eredendően békés társadalmi lény volt, a tulajdon sodorta hatalmi harcokba, romlásba. A szerződés mindenkinek egyenlőséget és szabadságot biztosít, a nép maga a szuverén, hatalmát nem adhatja le, csak az összes polgár együtt gyakorolhatja - közvetlen demokrácia-eszmény. Ha rossz döntés - nem ismerték fel a jót, nem „nem akarták". Kritika: legjobb polgár az, aki visszafogja egyéni érdekeit? Aszketizmus? Közvetlen demokrácia a gyakorlatban? Népgyűlés?

Kant: morális alapú államelmélet. Jog: nem szubjektív motívumok érdekesek, hanem a szubjektum szabadságának összeegyeztethetősége az általános törvénnyel. „Jogos az a cselekedet, mely szerint az egyesnek szabadsága együtt fennállhat az általános törvénynek megfelelően mindenki szabadságával". A szabadság használatának megakadályozása jogtalan. Kényszernek csak akkor van alapja, ha bizonyíthatóan összeegyeztethető az általános törvénnyel. Egyedül a szabadság joga velünkszületett. Nincs természeti állapot, szerződés a megítélés, döntés kritériuma miatt szükséges, a felülvizsgálathoz. Cél a közjó, nem a boldogítás, a szabadság biztosítása észelvek alapján. A véleménynyilvánítás is a jogokhoz tartozik. Engedelmesség+szabadságérzet. Világpolgári társadalom, örök béke eszménye.

Fichte: aki önmagában nem morális, azt joggal rákényszeríteni, hogy legalább úgy kelljen tennie, mintha. „Zárt kereskedőállam": racionálisan szervezett gazdaság és társadalom. Maradékjogok elve. Önvédelem, ha a jogállam nem véd meg. Probléma: meddig terjed az önvédelem joga?

Hegel: jogfilozófia rendszere. Akarat által megvalósuló ész. Nem az észjog levezetésével foglalkozik, hanem hogy hogyan valósul meg a szabadság, milyen társadalmi feltételek és intézmények szükségesek. A jogok alkalmazásában.bírálja, hogy nem mint immannensen ésszerűt fogják fel, hanem mint az egyén számára idegent. A szerződéselméletben is külsődleges az általános, nem erkölcsi és nem ésszerű az állam. Hegel: az állam a társadalmi ésszerűség egyik megvalósulási formája, az erkölcsi eszme valósága - a filozófiában tárgyként vizsgálandó, mennyiben felel meg egy konkrét állam ennek. Történelmi folyamatban fejlődik, minta az antik poliszban ész és szabadság, isteni és erkölcsi egysége. A normák nem elvont kellések, hanem cselekvésekben megvalósulók, a létből kibontandók. Egyén eleve egy közösségben, kultúrában - szabadsága kitágítandó, a másik szabadsága nem korlát, hanem folytatja az övét, feltéve, hogy kölcsönös az elismerés. Kölcsönös cselekvési függés, viszonyrendszer, fejlődő intézmények, nemcsak polgári társadalom/szellemi állatvilág (szükségletkielégítés), hanem erkölcsiség és állam összekapcsolódása.

19. sz: pozitivista tudományelmélet, jogpozitivizmus: lemondani a metafizikáról, a természetjogi tanításról, értékkérdésről stb. Előzmény: történeti-jogi iskola: minden értékítélet szubjektív, irracionális eredetű. Jogpozitivizmus fő tételei: 1/ csak a pozitív jog tekinthető jognak. A szabály normatív tartalma mellett fontos a jogi forma, jól felismerhető külső eljárások a jogalkotó hatalom részéről. 2/ a pozitív  jog feltétlen engedelmességet követel, a törvényt nem lehet nem alkalmazni. A jogász erénye a személyes meggyőződés kiiktatása. 3/ a törvényértelmezésnek nyelvtani-logikai értelmezésre kell korlátozódnia, nem értékszempontokon, vagy társadalmi cél tekintetbe vételén alapulnia, mert az jogpolitika, nem jogtudomány.

Mai igazságosság-elméleti viták (kérdés: hogyan oszoljanak meg a kedvezmények, követelmények, jószágok, ha nincs veleszületett jogi érzék; egyenlőségelv átcsaphat igazságtalanságba, ha nem veszik tekintetbe az egyéni különbségeket, esélykülönbségeket): 1/ Hans Jonas: szembefordul a neopozitivizmussal, mely a metafizikával együtt az emberi lélek fogalmát is kiiktatja, és egy felelősségetikát dolgoz ki: az élet vizsgálatára kell alapozni a létkérdéseket, mert az a leggazdagabb szerveződési forma, igazságosságelv az organizmus és a szabadság-elvhez kell hogy igazodjon.

2/ Perelman: értékek racionális megalapozásának problémája, érvelés fontossága a racionalista felfogásban, erkölcsi értékek indoklásában,  arisztotelészi topika és retorika újrafelfedezése. A deduktív axiomatikus levezetés nem az egyedüli megalapozási lehetőség, de a jog nem irracionális terület, érvelés az összes ésszerűen gondolkodó ember felé irányul, új igazságosságelméletet kell kidolgozni. 3/ Rawls (liberális demokrácia): utilitarizmus kritikája: érdekek mérlegelése nem kerülhet át a társadalmi egész hatókörébe, mert akkor a társadalom vesztes tagjai ezt sose tartanák ésszerűnek, vissza kell nyúlni a szerződéselméletre, keresni a jól rendezett társadalom elvét, a racionális  együttélés szabályait. Ehhez eredeti helyzet feltételezendő: nincs ismeret a saját jövőről, ekkor elfogadnának 2 elvet: a/ egyenlőség az alapjogok és kötelezettségek elosztásában (egalité), b/ egyenlőtlenség csak akkor igazságos, ha a leghátrányosabb helyzetűeket kompenzálják (fraternité). Az elsőn a hangsúly, vagyis az igazságosság a pártatlanság elvéhez kapcsolódik, elsődleges érték az egyéni szabadság, viszont az egyenlőség magasabbrendű,mint a jólét. Bírálják: relatív előnyben részesítés a gazdaság hatékonysága ellen hat, nem lesz mit elosztani; szabadság miért a jólét előtt (a harmadik világban nem biztos, hogy ezt választanák)? Kísérletben az emberek inkább az átlagot tartják legvalószínűbbnek, nem a legrosszabb helyzetet.

Büntetéselmélet: bosszú rossz végtelenje, szemet szemért kontra jogállapot. Hegel: kölcsönös elismerés megzavarása az általánost sérti meg, közösségsértés, a szubjektumot és a jogot is, vissza kell állítani az elismerést, bíróság. Bűnöst nem kell kirekeszteni a jogrendből, mert eszes lény, szabadságot kell neki tulajdonítani a bűnhődéshez. Halálbüntetés: a.) elégtételelmélet. Hegel: adekvát mértéket keresni, jogbiztonsághoz szükség van állami kényszerre. b.) Javításelmélet: jogtalan a halálbüntetés. Beccaria (1760), Fichte: jogos-e másodlagos erőszakot alkalmazni?  Beccaria érvei (nem büntetés, mert kizárja az új orientációt, logikai ellentmondás, nem elrettentőbb hatású). Foucault: középkorig testi fenyítés, kegyetlen kivégzésmódok, később izolálás, megtörni az akaratát (intézmények), nincs nyilvános büntetés. Mai tendencia: visszatagolás a társadalomba, szabadságvesztés, pénzbüntetés, társadalmi kontroll. Nem minden deviancia tekintendő kriminálisnak, nő a reszocializáció súlya. Környezetszennyezésnél súlyos kérdések: egyéni és kollektív felelősség, jóvátehetőség, irreverzibilitás?

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a jog fogalma, a jogfilozófia tárgya, jog ér erkölcs viszonya?

Milyen koncepciót vázol fel Platón „Állam"-a és Arisztotelész társadalomfilozófiája?

Milyen változatai születtek a szerződéselméleteknek?

Mi jellemzi a 19. sz. első és második felének társadalomfilozófiáját?

Milyen álláspontok jellemzik a mai igazságosságelméleti vitát?

Melyek a büntetéselmélet alapproblémái?

 

Olvasandó:

Th. Hobbes: Leviathán. Budapest, 1970. 145-191. o.

Rawls: A jog uralma az igazságosság elméletében. In: Joguralom és jogállam. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 247-273. o.

 

Ajánlott irodalom:

Hegel: A jogfilozófia alapjai. Elõszó és Bevezetés. Bp.1971. 9-64.o.

Beccaria: Bűntett és büntetés. Bp. 1967.53-58., 84-94.o.

Hart: A jog fogalma. Bp.1995. 11-30.o.

Ferry: Új rend : Az ökológia. Bp. 1994. 75-141- vagy 145-200.o.

Foucault: Felügyelet és büntetés. Bp. 1990. 99-137.o.

 

Ajánlott másodirodalom:

Dunn : Locke. Atlantisz, 1993

Ludassy M. : Négy arckép. Szépirodalmi, 1989.

Manent : A liberális gondolat története, Tanulmány Kiadó, 1994.

Shklar : Montesquieu. Atlantisz, 2000.

Tuck : Hobbes. Atlantisz, 1996.

George A. Reisch: „Káosz, történelem és elbeszélés". In: Fokasz Nikosz (szerk.): Rend és  káosz. Fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásban. Bp.:Replika Kör 1997, 117- 137. o.

Felkai Gábor - Némedi Dénes - Somlai Péter (szerk.): Olvasókönyv a szociológia történetéhez II.: Szociológiai irányzatok a XX. században, Bp.:  Új  Mandátum Könyvkiadó 2000.

X. Antropológia

Heidegger: „Egyetlen kor sem tudott olyan sokat az emberről, mint a mostani, de egyetlen kor sem tudta kevésbé, mi az ember." A 20. sz.-ra az ember kérdésessé vált önmaga számára, kevésbé bizonyos cselekvésében, miheztartásában. Filozófiai antropológia tárgya: az ember mint egész. Mindig emberre vonatkoztatott a filozófia, de nem feltétlenül explicite ez a kérdése. Kant: 3 alapkérdés, melyek az antropológiába torkollnak. Modern felismerés: történetileg változó emberdefiníciók hozzátartoznak a kultúra történetéhez. Társadalmi és közéletben is változó emberfogalmak, emberképek, ld. emberi jogok vitája, természetjog. Emberi Jogok Nyilatkozata: katalógusa a jellemzőknek, felvilágosodás által inspirált (1948, ENSZ): szabad, egyenlő, ésszel bíró lény. Társadalmi mozgalmak, politikák különböző hangsúlyokat tesznek, egyes vonásokat favorizálnak. Pl: szabadság előtérben -  az állam visszaszorul, de: munkához, biztonsághoz való jog: az állam súlya nő. A politikai pártok, programok célkitűzéseiben rejtett emberképek csapódnak le. Minden tervezés, tudatos cselekvés előfeltételez egy implicit ember-értelmezést. De ritkábban közvetlenül fókuszban: mi is az ember, ki vagyok én? Általában új élethelyzetekre is szokásból, rutinból reagálunk, kész modellek alapján, nem kérdezünk rá az alapokra, gyerekkortól elsajátítunk kész viselkedési és képzetminta-repertoárt, nem kerül felszínre a mögöttes kérdés, kik is vagyunk valójában. Bemutatkozás: én-kép, szelekció, sűrítés mindig értelmezett, énideál nyomát is viseli, a tapasztalatok summáját nyújtja az őszinteség, szembenézés valamely fokán. De zavaró: az ember sosem kész lény, mindig létesülő, önkibontó, az én nem egyszersmindenkorra meghatározható - Nietzsche: az ember nem rögzült állat. Képlékenység, önformálás is. - Külső tényezők, környezet szerepe? Koronként más kép az ember alakíthatóságáról, a nevelés szerepéről. 1/ leginkább nevelésre szoruló élőlény. Középkor: tökéletesedés parancsa, Istenhez hasonlóság, ki kell dolgoznia emberi természetét. Felvilágosodás is: eredendően természeti lény, ösztönuralt, civilizálatlan - Rousseau: már csak mesterséges közösség lehetséges szerződéssel, vadember-mítosz a felfedezések nyomán. Kant: felvilágosodás=ember felszabadítása kiskorúságából, a szabadság és ész elveinek érvényesítése a nevelésben. A befolyásolhatóság-felfogás véglete: milieu-elmélet: telesen nyitott az emberi természet, gyurmaként alakítható a környezet által. Watson-Skinner: manipulálható automata, el lehet dönteni, hogy egy gyerekből a környezete mit nevel. 2./ nativizmus változatai: az ember természete lényegileg adott, nem alakítható. Modern változatok: extrém  szociobiologizmus: genetikusan rögzített túlélőgép, a kultúra is ennek alárendelt, túlélési eszközrendszer.  Egyik irány sem veti el teljesen a nevelés fontosságát, de kérdés: túlsúlyban van-e az egyéni, szunyadó hajlamok kifejlesztése, vagy inkább alkalmazkodás a társadalmi környezethez? Milyen arányú a saját tapasztalatok súlya és a nevelő hatás, pedagógiai befolyás? Optimista emberkép: eredendően jó az ember, csak ki kell fejleszteni a tehetségeket, potencialitásokat. Pesszimista: kultúrlénnyé kell nevelni fegyelmezéssel, autoriter beavatkozás jogos, le kell küzdeni az állati, ösztönvezérelt vonásokat. Minden nevelés valamilyen idealizált embert posztulál: siker, teljesítmény, szolidaritás, élvezőképesség, szociális felelősség, vagy autonómia, kreativitás, alkalmazkodóképesség stb. Rejtett emberfogalmak. Mögöttes probléma: ember milyen értelemben és mennyiben tagadása a természetnek, miért és hogyan válik ki, emelkedik ki belőle?

Az ember belső megkettőzöttségének kérdése összekapcsolódik az ember egységének problémájával. Társadalmakban mindig kettős tudat: egyfelől az idegent is embernek tekintik, másfelől az emberfogalmat csak a saját csoport tagjai számára tartják fenn, az idegen anatómiailag ember, egyébként Isten, vagy barbár, szellem. Konfliktusokban: állat, disznó, majom stb, embermivolt elvitatásával degradálás. A különböző kultúrákban változó emberfogalmakból fokozatosan bontakozik ki az univerzális embereszmény, főként Európában, de fennmarad a partikuláris értelmezés is - a francia Enciklopédia is a 18. sz.-ban egyetlen embertípust tekint általában embernek, bár már Montaigne: „conditio humana" feltárható önmegfigyeléssel, az itt és mostban is megnyilvánul az univerzálisan emberi, de ez relativizálódik a tapasztalattal, hogy „másutt másmilyen", így egyszerre szubjektív és objektív emberfelfogásra van szükség. A humanizmus az egységgondolatot erősítette, megalapozta az ember önállóságát, természetről való leválását, de atomizálta, izolálta a természettől. Újkor egésze: az ember önmaga alkotója, legitimitása az észre alapozott, kiszakadt a természetből, legfejlettebb, ezért minden ember respektálandó. Innen az emberi jogok univerzális, emancipatórikus, humanista eszménye. A felvilágosodásban kiteljesedik ez az egység-felfogás a francia forradalom Ideológiájában és a racionalizmusban (gyarmatok felemelkedése, zsidók polgárjogi emancipációja, rabszolgaság felszámolódása, törvény előtti egyenlőség mint az Isten előtti szekularizált formája). Ember mint homo faji egysége, de nem természeti megalapozással, hanem jogra és racionalista embereszményre építették az egységet. - A 19. sz.-ra egyrészt tovább bontakozott az egység-eszmény, de kiderült az is, milyen kevéssé valósult meg, így a tudat kettőssége tovább mélyült. Egymás mellett erősödött az egy fajhoz tartozás érzése és a nacionalizmusok. Nyugati humanizmus nem tudatosította saját visszásságait, azt, hogy egyrészt Istenként, abszolút szubjektumként jelenítette meg az embert, másrészt csak a maszkulin, fehér felnőttet tekintette valójában embernek, saját civilizációját abszolút mintának, és szembeállította a primitívvel, nem-indusztriálissal, nővel, nem-felnőttel. A 20. sz. a nyugati humanizmus ellentmondásait felszínre hozta szélsőséges formákban (nemzeti szocializmus, rasszizmus és univerzalisztikus kommunizmus diktatúra-kísérletei, mindkettő bizonyos embercsoportok, elnyomó kizsákmányolók vagy népcsoportok kiirtását követeli, mondván, hogy azok valamilyen kritérium alapján ki vannak zárva a humanitás fogalmából). De más irányból is támadás éri az emberi egység gondolatát: a struktúratudományok szerint haszontalan, parattzita gondolat az ember mint olyan eszméje, ideológiaként használják mind az etnicisták, mind annak bírálói. Mai megítélés: a humanizmus elvont morális-jogi kísérlet az emberi egység megalapozására, elvonatkoztatva a biológiai tényezőktől, törekvés a szabadságra, egyenlőségre, de tartalmilag szegényes. Mai ellengondolat: szociokulturális sokféleség jelentőségének hangsúlya, lemondás az egységmegragadás lehetőségéről (összehasonlíthatatlanság, kulturális relativizmus). Újabb belátás: terméketlenek azok a viták, amelyek az ellentétes felfogásokat kizáró diszjunkt módon ütköztetik egymással, belülmaradnak egy szétválasztásban mozgó, analitikusan elkülönítő nyugati paradigma kereteiben. A kizáró gondolkodásmódot fel kellene váltania  annak, amely az egységet a sokféleségben látja, a biológiai és a kulturális meghatározottságát az embernek együttesen tekinti, különbségeket nem tagadja vagy elfedi, hanem elismeri. Modern biológia nem a rasszizmust támasztja alá, hanem épp az emberiség genetikai egységét, a szomatikus egységet összekapcsolja a genetikus egységgel (régi biológiai szemlélet csak anatómiai, fiziológiai egységet láthatott). A modern élettudományok ugyanakkor megkövetelik a különbözőségek fokozott tudomásulvételét, pl: minden más fajnál elképzelhetetlenebb mértékben különböznek is az emberi egyének egymástól. Az elfogadható paradigma: összekapcsolni az ember egységének eszméjét a különbözőség koncepciójával.  Az emberi történelme során differenciálódás - kulturális, szociális, etnikai, individuális különbségek, de az egységes biológiai lényegtől nem lehet eltekinteni, így kettős közelítés kell: egyszerre természet és kultúra felőli értelmezés. Az emberfogalom kultúrafüggő, de a kultúrák egy biológiailag egységes (agytérfogat, gének, kétlábon járás stb.) lény szociális szerveződésének a termékei. A 60-as évekig a biológiában is elsősorban az organizmust vizsgálták, ma már keresik a komplexebb megragadást, pl. állatok társas viselkedése. Veszélyek: szociális tényező visszavezetése a genetikaira, redukcionizmus. Másrészt: antropológia nem szűkíthető le a  szociokulturális megközelítésre, nem szorulhat ki az élet fogalma belőle, mert kiüresedhet. Biológiai tudományokat és társadalomtudományokat össze kell kapcsolni, az ember biokulturális lény. Minden emberi tevékenység biokulturális meghatározottságú, a kettő újratermeli és fenntartja egymást.

Számos emberi tulajdonság a főemlősök magatartásából eredeztethető, csak ami ott ideiglenes, bizonytalan, az az embernél stabilizálódott és rendszerré szerveződött (eszközhasználat, érzelmi szükségletek, megismerő tevékenység, szolidaritás és ellenségesség kifejlődése stb). Minden emberi tevékenység animális eredetű ( játék, kutatás, élvezetek), de kiterjeszti olyan életterületekre, melyek az állatoknál nincsenek jelen. De az új területeken (mítoszok, elméletek) is élettevékenységet folytat az ember, beleszövődik a társadalom reprodukciójába, s a társadalom nem gépezet, hanem élő szerveződés, csak komplex módon ragadható meg.   Másrészt minden tevékenység kulturális meghatározottságú, éspedig a legbiológiaibbak (születés, szerelem, halál) a leginkább. A család biológiai és szociológiai sejt, még a természetfogalom is társadalmi termék, mely tudatosítja a természettől való különbözőséget is. Az ember épp annál fogva emberi, hogy egyszerre és teljesen természeti és kulturális lény.  

A filozófiai antropológia is egyszerre tekinti az ember elkülönültségét és beletartozását a természetbe, bár a 19. sz. hajlott arra - Lamarck (1809) után Darwin -, hogy a szellemit visszavezesse a fiziológiai-biológiaira. 20. sz: Plessner: állati szervezet betagolódik a környezetbe, itt és mosthoz kötött, az ember mentesebb a közvetlen ösztönöktől, érdekelt a tárgyak önálló dologi jellegében, képes tagadásra, absztrakcióra. Fogalomalkotásra, sőt önmagát is megismerés tárgyává tudja tenni. Excentrikus lény, távolság önmagától, ezt a sírás és nevetés nyilvánítja ki, ami határhelyzetekre reakció. Nevetésben: szellemi uralom, distancia+játékosság. Képes az ember ösztönfelfüggesztésre (szublimálókészség), jövőre irányulásra, el tud szakadni a közvetlen jelenvalótól, intenciomalitás. -  Köhler: összevetés emberszabásúakkal: azoknál is szerszámhasználat, tanulásképesség, egyedi emlékezet, ember: cselekvési lehetőségek gondolati lejátszása, magasszintű problémamegoldás, elvont összefüggések belátása. Speciális elem: agy szürkeállománya. Gehlen: mitől biológiailag különálló az ember? Nem specializált, primitivizmusok, hiánylény. Nincs igazi ösztöne, csak csonkok, sokáig védelemre szorul, nem rendezkedett be sem támadásra, sem menekülésre igazán.  Tevékeny lény, magának kell megteremtenie életlehetőségeit.  Uexkull: állat meghatározott észlelési ingereket fog fel és genetikailag rögzült lefolyású magatartással reagál, veleszületett mechanizmusok révén alakul a kül- és belvilágának a kapcsolata. Embernél nincs speciális környezethez kötöttség, leépültek az automatikus reakciók. Scheler is: nyitott a világra, pl. segítségkérő gesztusra a válasz nem előre meghatározott, függ kulturális, morális eszméktől, pillanatnyi helyzettől, ideológiától, hatalom mértékétől stb. Nincs ösztönminta, pl. nyelvre, vallásra, társadalmi rendre. Kultúrában felerősödik a különböző alakítási lehetőségek közötti választás módjának súlya (pl. különböző nyelvek, háború-béke megítélése, az inceszttabu általánosságán belül is eltérések). Scheler (1874-1928) a kulturális meghatározottságot hangsúlyozza. A reális ember mindig metafizikai létbe ágyazottan él. „Az ember helye a kozmoszban": az ember szellemi személy mivoltán alapul az erkölcsisége. Az emberben van növényi szint is (homályos érzésáttörési vágy, extatikus), ehhez járul állati elem (ösztön, emlékezet, gyakorlati intelligencia), de ezek szellem alatti funkciók, a környezethez kötik az embert. A szellemi az emberben a világ lényegi oldalához kapcsolódik, szemlélődéssel, és hatalom nélküli tudással. A környezetével a szimpátia-funkció köti össze, különböző szinteken: egyérzés a kozmossszal, beleérzés mások hangulatába, embertárs indulataiba, együttérzés az embertárssal mint személlyel, emberszeretet, személy- és istenszeretet mint a véges és végtelen személy szeretete.

Ember differencia specifikája? Különböző emberdefiníciók, pl.:

Anaxagorasz: kézzel rendelkezik, ezért legeszesebb lény.

Platón: kétlábú, tollatlan. Diogenész: kakas?

Arisztotelész: zoón politikon, mert esze van, azért lett keze, s azért eszes, mert nyelvet használ.

Prótagorasz: mindennek mértéke.

Szophoklész. A szfinx rejtényének megoldása az ember (önmaga a kulcs). Nem megszületni a legjobb, de ha már élünk, a második legjobb gyorsan túllenni rajta. Az embernél nincs semmi csodálatosabb=meghökkentőbb.

Görögök: csak a görög, szabad férfi  ember.

Cicero: megismerésre képes eszes lény.

Kereszténység: Isten képmása, természethez képest kiválasztott, de véges, esendő, szüksége van isteni szeretetre és kegyelemre.

Tamás: a természet többet vált ki belőle, mint amennyi a természet.

Pico della Mirandola: állattá fajulhat és újjászülethet mint Istenhez hasonló lény.

Descartes: gépben lakozó szellemi lény.

Pascal is: állat+angyal, törékeny, de gondolkodó nádszál. Egy csepp víz megölheti, de ezt tudja. Az ember végtelenül meghaladja az embert.

Hobbes: önző, racionális, homo homini lupus.

Herder: a természet első szabadonengedett lénye.

Schiller: játszó lény. Huizinga is: homo ludens.

Kant: erkölcsi önmeghatározásra képes.

Hegel: történeti, önteremtő, öntudatos szellemi lény.

Romantika, Jean Paul: ellentmondók egysége, bölcs és bolond.

Franklin: homo faber, toolmaking animal

Marx is: mindig társadalmat alkotó, természetátalakító lény, termeli létfeltételeit. Az egyén a társadalmi viszonyainak összessége.

Schopenhauer: hazudni képes állat.

Sartre: az, amivé teszi magát. Camus: öngyilkosságra képes.

Scheler: az élet aszkétája, aki nemet tud mondani.

Proust: emlékező lény. Dilthey: a történelem mondja meg, hogy mi.

Plessner: síró.nevető lény.

Gehlen: hiánylény.

Monod: aki tudja, hogy egyedül van az univerzumban, s maga írja a sorsát.

Buber: én-te lény, dialógus-lény.

Dawkins: túlélésre és génfenntartásra programozott robot.

Simpson: az evolúció véletlen terméke.

Köstler: az evolúció zsákutcája, egy hibás agykonstrukció áldozata.

Heidegger: haláltudattal bíró kitüntetett létező.

 

Halál-probléma: a természethez tartozik, de tudata miatt súlyos probléma. Paradoxona: csak mások halálát tapasztalhatjuk, de nem átélhető, nem tudjuk, mit jelentett a számukra, igazán el sem gondolható. Hölderlin: a gyermek halhatatlan, mert nem tud a halálról. Freud: mindenki meg van győződve saját halhatatlanságáról. Rejtélye kihívás a filozófiának. Epikurosz: nem gond, mert egyszerre nem vagyunk a halálunkkal, meg lehet szabadulni a halálfélelemtől, a mértékletes gyönyört kell keresnünk. Sztoa: a filozófia a meghalás művészete, ars moriandi. A filozófus derűs lélekkel várja a halált. Montaigne is: gondolatban előre felkészülni. Schopenhauer: ha a nemlét riaszt, akkor már a születés előtti végtelen nemlét is kellene hogy ijesszen, halállal csak visszatérünk abba a semmibe, ahonnan jöttünk (buddhista hatás: a semmi beállása nem fenyegetés, hanem végső vigasz). Freud: halálösztön, destruktív potenciál közel áll az élethez, a szexhez, éroszhoz, pl. a szadizmusban, mazochizmusban Érosz és Thanatosz összekapcsolódik. Heidegger: a haláltudat a végesség tudata, időiség határozza meg az emberi létet, az ember a még-nem és a már-nem közé bezárt, minden döntés korlátozza a lehetőséghorizontot. Camus: a szabadság radikális lehetősége, az öngyilkosság menekülés a létezés abszurditásától, de az ember  teremthet magának értelmet, Szüsziphosz győz, amikor utánamegy a leguruló kőnek, az ellentét tudatában radikálisan igenli a létét. Nietzsche is: nihilistának lenni, mégis élni. Ruellan: az élet sosem elég hosszú ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan hagyjuk el.

Ma: válságkorszak? Gehlen: második kultúrküszöb (első: neolitforradalom) az ipari forradalomtól az emberi tudat radikális átalakulásáig. Ma Isten és állat után új vonatkoztatási objektum: gép. Hiánylény mai formája (G. Anders): tökéletlenek vagyunk a computerhez képest,  „Az ember elavultsága", szégyelljük magunkat saját termékeink előtt, a technika eredetileg szervkitágító, pótló, mára az ember is a mechanizálhatóság, kiszámíthatóság szempontja alá sorolódik. Mások: gépek a kényszerek alóli felszabadulás új fokát nyújtják, mesterséges intelligencia tehermentesít is. Probléma: hogyan uralható a technikai fejlődés. Erkölcsi fejlődés nem tart vele lépést, nyitott kérdés a feloldás lehetősége: elég érett-e az ember erkölcsileg, hogy ne realizálja az egyetemes önpusztítás lehetőségét, és erőszakmentesen oldja fel konfliktusait. A filozófia nem ad jóslatot, az egyes ember is hozzájárul döntéseivel a jövőbeli válaszhoz, alakítja önmagát és társadalmi környezetét.

 

Ellenőrző kérdések:

Mi a tárgya a filozófiai antropológiának?

Milyen emberképek jellemezték a különböző történelmi korszakokat?

Milyen emberdefiníciók születtek?

Mi a modernitás emberfelfogásának sajátossága?

Mit jelent az, hogy az ember biokulturális lény?

Milyen nézetek alakultak ki az állatokhoz ill. a halálhoz való viszonyról?

A 20. sz.-ban és ma milyen problémák foglalkoztatják az antropológiát?

 

Olvasandó:

A. Gehlen: Az ember természete és helye a világban. Budapest, 1976. 7-53. o.

J. Huizinga: Homo ludens. I. fejezet (A játék mint kultúrjelenség). Univerzum Kaidó, Szeged, 1990. 9-36. o.

 

Ajánlott irodalom:

Voltaire: Egy vadember és egy bakkalaureus beszélgetése. In: Válogatott filozófiai írásai. Bp.1991. 219-227.o.

Bergson: A nevetés. Bp. 1968. 35-53.o.

Gehlen: Az ember természete és helye a világban. Bp. 1976. 54-118.o.

Heidegger: Lét és idõ. Bp. 1989. 338-355.o.

Spaemann: Az emberi természet fogalmáról. In: A modern tudományok emberképe. Bp. 1988. 129- 149.o.

A kurzushoz ajánlott másodirodalom

(áttekintő jellegű kézikönyvek magyar nyelven)

                                                            

Régebbi kiadású művek:

Pekár: A filozófia története. Lőcse 1902.

Pauler Ákos.: Bevezetés a filozófiába. Budapest, Pantheon 1920.

W. Durant: A gondolat hősei. (1926) Göncöl Kiadó. Bp.

H. Rickert: A filozófia alapproblémái. (1934). Európa Kiadó, Bp. 1987.

Halasy-Nagy J.: A filozófia története. Budapest, Pantheon 1943.

Kecskés P.: A bölcselet története. Budapest, Szent István Társulat (új kiadás:1981).

 

Újabb kiadású irodalom, kézikönyvek:

Nyíri T.: A filozófiai gondolkodás fejlődése.Bp.1977.

K. Jaspers: Bevezetés a filozófiába. (1953) Európa Kiadó, Budapest, 1987.

M. Fürst: Bevezetés a filozófiába. Ikon, Budapest, 1993.

SH atlasz: Filozófia. Springer Verlag, Budapest, 1993.

A. Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Herder, Bp. 1993.

N. Warburton: A filozófia világa. Kossuth Kiadó, Budapest, 1995.

W. Störig: A filozófia világtörténete. Helikon 1997.

33 híres bölcseleti mű. Móra K. 1995.

W. Brugger: Filozófiai lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 2005.

P. J. King: 100 nagy filozófus. Gabo Kiadó, Budapest, 2005.