Fogalomtár etika szakosoknak

Katarzis

Katarzis: a görög katharszisz, ’megtisztulás’ (orvosi-gyógyászati és lélektani értelemben) szóból származik a kifejezés. Az antik görög filozófiában a sztoikusok a léleknek az affektusoktól (szenvedély, indulat) való megtisztulására vonatkozott. A püthagoreusok a zene lélektisztító hatásával kapcsolatban használták a kifejezést. Esztétikai értelemben először a drámával, zenével és tánccal kapcsolatban merült fel. Platón az erkölcsi megtisztulást nevezte katarzisnak, ezért ideális államában csak azok az elfogadott műalkotások – az istenekhez írt himnuszok és az erényes férfiakról szóló dicsőítő költemények –, amelyek ezt szolgálják. (Az állam, X. könyv) A mimetikus művészeteket (szobrászat, a homéroszi eposzok, dráma) azért zárja ki ebből a körből, mivel ezek az ember érzékeinek elcsábításával megtévesztik az értelmet. A valódi katarzis csak a filozófiában vezet el az isteni és emberi világgal való megbékéléshez. Arisztotelésznél a katarzis a személyes lelki egészséggel, illetve harmóniával függ össze. A katarzist szerinte a tragédia képes kiváltani, mégpedig a szánalom, részvét vagy együttérzés és a félelem vagy borzongás (eleos és phobos) érzésének a felkeltésével, valamint a megbotránkoztató szenvedélyek megtisztításával annak révén, hogy a tragikus konfliktus és annak megoldódása esztétikai élvezetet nyújt a néző számára. (Poétika, VI.) A szenvedélyek megtisztulása egyfajta megkönnyebbülés, fájdalom és gyönyör sajátos keveredése. Platón normatív és Arisztotelész funkcionális katarzis fogalma napjainkig szerepet játszik a művészeteknek az egyénre és társadalomra gyakorolt hatásáról szóló vitákban. Corneille-nél például a szereplők morális megerősítését jelenti az elrettentés, valamint a szenvedélyek feletti uralom révén. Lessingnél az erényes életre való készség kifejlődését segíti elő a katarzis annak révén, hogy a néző mintegy „együttjátszik”, pontosabban együtt érez a hősökkel, és fél attól, hogy saját sorsa is lehet hasonló. A 19. században a katarzisnak mint terápiának nőtt meg a jelentősége a tudományokban: a lélek megtisztítása, az értelem megerősítése (Lipps, Gomperz); Freud óta a pszichoanalízis révén felszínre hozott fájdalom, illetve szenvedés feloldása a művészetek segítségével. A 20. századi szerzők közül Brecht kifejezetten nem arisztotelészi értelemben használja a katarzis fogalmát. Epikus színháza éppen nem a szereplők sorsával való érzelmi azonosulást vár el a nézőtől, hanem utánagondolást és racionális belátást, amely végső soron megváltoztatja az emberek döntéseit és tetteit. Lukács György kései esztétikájában a katarzis átfogó elméletét dolgozta ki. (Az esztétikum sajátossága, 10. fejezet) A katarzis fogalmát nem csupán a tragédiák kiváltotta félelem és részvét érzésére alkalmazza. Elsősorban Goethe fejtegetéseire támaszkodva azt hangsúlyozza, hogy ez a művészetek általános kategóriája az irodalomtól kezdve a képzőművészetekig. Hogy ez mennyire kinőhet akár egy szobor hatásából is, arra a közismert rilkei példa utal. Egy Apollón-torzó leírásából jön a felszólítás: „Változtasd meg az életedet!” Legáltalánosabb értelemben a katarzis olyan élményt jelent, amely a mindennapok egész emberét a műalkotást befogadó ember egészévé változtatja át. Hogy ez létrejöhessen, fel kell tételezni, hogy a mű hatásával szemben a befogadó nem „lelki tabula rasa”. Lukács ezért beszél az esztétikai benyomás Előttjéről. A katartikus hatásra törekvés a kései Lukács-esztétika koncepciója szerint nem jellemző minden korszakra egyformán. Ha a katarzis „közvetítő tag” a pusztán partikuláris ember és a „nembeli-ember” között, akkor ritkábban, nehezebben nyilvánulhat meg azokban a korokban, ahol az említett viszony eltorzul. A katarzis problémája az esztétikai élmény Utánjának vizsgálatához vezet. Lukács kiindulópontja, hogy az „esztétikai visszatükröződés” nem válhat a társadalmi tevékenység közvetlen alapjává, de „rejtett” vagy „látható” csatornákon a műalkotás mégis „visszaáramlik” az életbe.

Irodalom: Platón: Az állam, X. könyv; Arisztotelész: Poétika, VI. fej.; Lessing: Hamburgi dramaturgia, 75-78. szám. In: Lessing válogatott írásai. Bp., 1982. 460-477.; Lukács György: Az esztétikum sajátossága, 10. fejezet.; Brecht: Schriften zum Theater. Frankfurt am Main, 1967.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.