Magyar művészet az osztrák önkényuralom és a dualizmus időszakában

A kiegyezés és a dualizmus államrendszere – Történelmi áttekintés

A kiegyezést két egyenrangú fél kötötte: Magyarország, kiegészülve Erdéllyel és Horvátországgal, illetve a birodalom többi területe, melyeket Bécs irányított. Az így létrejött állam két központú, azaz dualista, neve 1868-tól Osztrák-Magyar Monarchia. A két ország törvényhozásában, a végrehajtásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban egymástól független, azonban az uralkodó személyén túl ún. közös ügyek kötik össze őket. Közös az uralkodó, akinek kettős címe van: osztrák császár és (örökletes) magyar király (az érvényben maradt Pragmatica Sanctio értelmében). Az uralkodó jogkörei az erősebb típusú alkotmányos monarchiát testesítik meg. Felségjogai: a hadsereg vezénylete, hadüzenet, a kormány kinevezése, a kormányprogram elfogadása, a parlament feloszlatása és a főkegyúri jog. A két országot ún. közös ügyei: a külügy, a hadügy és az e két tárca fedezésére szolgáló pénzügy. A közös ügyeket a birodalmi gyűlésből és a magyar parlamentből választott 60-60 tagú „delegátus" intézi, s egyben ők alkotják a három közös minisztériumot.

A birodalom két felének belső szerkezete eltérő. A Lajtán túli részek legfőbb törvényhozó intézménye a Birodalmi Gyűlés (két házból áll: Urak Háza és Képviselőház). Felelős kormánnyal rendelkezik, és 17 tartományra oszlik, a tartományok ügyeit a tartománygyűlések intézik. A magyar országgyűlés szintén kétházas. Az alsóház a Képviselőház (413 tagú), a képviselőket cenzusos választójog alapján választják nyílt szavazással, közülük negyven főt a horvát országgyűlés delegál. A Felsőház tagjai közé elsősorban kinevezéssel kerülnek az egyházi és világi méltóságok, esetleg vagyonos polgárok (3 főt a horvát parlament delegál). A parlamentnek felelős kormány egyik minisztere a horvát miniszter. Az alsó szintű közigazgatási egységek a törvényhatóságok: 63 vármegye és 25 törvényhatóságú város. A vármegyék vezető tisztségviselői: a kinevezett főispán, a választott alispán, a főszolgabírók, a főjegyző és a főügyész. A városok élén választott polgármester áll. A törvényhatósági - megyei vagy városi - bizottságok felét választották, másik fele pedig a legvagyonosabbakból került ki (virilizmus). A politikai kiegyezést 10 évre szóló (majd meghosszabbítandó) gazdasági kiegyezés egészítette ki. Közös maradt a pénzrendszer, a mértékrendszer; vámunió jött létre, a közös költségekre kvótát állapítottak meg (70 : 30 arányban viselte Ausztria és Magyarország). A kiegyezés reális történelmi kompromisszum volt. Az 1848-as áprilisi törvényekhez képest ugyan kisebbedett Magyarország önrendelkezése, de függetlensége nem csorbult, az egyezség két egyenjogú fél között köttetett. A kiegyezés hozzájárult a polgári átalakulás megindulásához.

1868-ban kötötték meg a horvát-magyar kiegyezést, melyben Horvátország kivívta autonómiáját. A törvény a közös államban teljes autonómiát biztosított a horvátok számára, saját törvényhozással (sobor), kormánnyal (Zágrábban) és közigazgatással rendelkeztek. A két országot hasonló közös ügyek kapcsolták össze, a horvátok negyven képviselőt küldtek a magyar parlamentbe, és egy tárca nélküli miniszteri poszttal is rendelkeztek a magyar kormányban. Magyarország és Horvátország között a kvóta: 93,6 : 6,4. (A Monarchia mégsem nevezhető trializmusnak, mert Horvátország csak Magyarországhoz kötődött, a Szent Korona országa volt, és nem volt egyenrangú Ausztriával.)

1868-ban fogadták el az Eötvös József által kidolgozott nemzetiségi törvényt (XLIV. tc.), amelyben a nemzetiségek kulturális autonómiát kaptak. E jog alapján szabadon használhatták nyelvüket az oktatásban, a közigazgatásban; egyesületeket alapíthattak, és a közigazgatásnak a lakosság nyelvi tagozódásához kellett igazodnia (nemzetiségi területeken még a magyar nyelv oktatása sem volt kötelező). Az államélet legfelsőbb szintjein is joguk volt beadványaikat saját nyelvükön megfogalmazni. A törvény viszont nem ismerte el nemzeti különállásukat, csak az „egységes magyar politikai nemzetet".

1868-ban vezették be a kötelező hatosztályos népiskolai oktatás rendszerét, melynek eredményeképp a századfordulóra majdnem teljesen felszámolták az analfabétizmust. Modernizálták az adórendszert, 1878-ban bevezették az egységes polgári büntető törvénykönyvet. A dualizmus biztosította az alapvető polgári szabadságjogokat: szólás-, sajtó-, vallás-, lelkiismereti és tanszabadságot, a polgári perrendtartással megszületett a törvény előtti egyenlőség, a bíróságok jogi függetlensége. Az igazságszolgáltatás elvált a közigazgatástól.

A választójogi törvényt 1874-ben fogadták el. A választójog cenzusos: egynegyed telek vagy 3 szobás családi ház vagy 105 forint adóköteles jövedelem; vállalkozóknál legalább egy segéd alkalmazása kellett hozzá, avagy elég volt a diploma. A nőknek nem volt választójoguk (így kb. 1 millió fő szavazhatott). A választások nyílt szavazással történtek, ami a mindenkori hatalomnak kedvezett, és alkalmat adott a visszaélésekre. 1867-ben a parlamenti pártokat nem a világnézet, vagy ideológia különítette el egymástól (mindegyik párt magában hordozta a liberalizmus és a konzervativizmus elemeit), hanem a kiegyezés elfogadása vagy el nem fogadása („közjogi pártok"). A Deák-párt programja természetesen a kiegyezésen és a kormányzáson alapult. A balközép Tisza Kálmán irányításával elvileg elfogadta a kiegyezést, de meg akarta szüntetni a közös ügyeket, illetve az osztrák-magyar kapcsolatokat perszonáluniós alapokra akarta helyezni (az 1868-as „bihari pontok"). A szélsőbal csoportosulás tagjait (melynek vezetője Madarász László és Irányi Dániel volt) a függetlenség kötötte össze (egy részük megelégedett volna a perszonálunióval is). A Monarchia pártstruktúrája az 1870-es évek közepén stabilizálódott. A szilárd kormánypárt létrejöttének oka a mérsékelt ellenzék közeledése volt: 1875-ben egyesült a Deák-párt a balközép Tisza által vezetett mérsékeltjeivel (akik feladták a bihari pontokat), ezzel létrejött a Szabadelvű Párt, amely 30 éven keresztül kormányozta az országot, illetve vezetője, Tisza Kálmán 1875-től 1890-ig igazgatta a kormányt. Miniszterelnöksége egyben a dualizmus nyugalmi időszakát és gazdasági-politikai stabilitását is jelentette. A parlamentben két ellenzéki szárny alakult ki: a Deák-párt jobboldala létrehozta a Konzervatív Pártot (később Mérsékelt, majd Egyesült Ellenzék néven), s a kiegyezést támadók is egy pártba tömörültek, és megalakították a Függetlenségi Pártot. Az általános választójog hiánya miatt a munkásság és a szegényparasztság nem rendelkezett parlamenti képviselettel.

A kiegyezés meggyorsította a magyar gazdaság fejlődését, és a tőkebeáramlás elősegítette a tőkés árutermelés előfeltételeinek megteremtését. A fejlődés első jelei a közlekedésben, a hírközlésben, az oktatásban és hitelrendszerben jelentkeztek. Az 1830-as, 1840-es években már megindult a dunai gőzhajózás, és megkezdődött a vasútépítés, ám igazán nagy lendületet a század utolsó harmadában kapott. A vasútépítés gyors ütemét a külföldi tőke részvétele és az ún. „kamatbiztosítás" is elősegítette (vagyis a vasútépítésbe fektetett tőke bankkamatát az állam veszteséges vállalkozás esetén is megtérítette). A kiegyezés idején még csak 2000 kilométer volt a hálózat, a század végére elérte a 10 000 kilométert, s a világháború elejére ez is megkétszereződött. Az állam egyre nagyobb súlyt szerzett magának a gazdaságban, s fokozatosan saját tulajdonába vette a vasutat. 1882-ben létrejött az Országos Magyar Állami Vasút (O. MÁV). Kiépült az egységes hálózat, megvalósult az egységes tarifarendszer. A világkereskedelembe való bekapcsolódásunk fontos momentuma volt, hogy a vasutat elvezették az Adriai-tengerhez, Fiuméig (ma Rijeka, Horvátország). A belső hajóforgalom mellett fejlődött a külső is, 1882-ben megalakult az Adriai Tengerhajózási Részvénytársaság.