Bevezetés a görög bölcseletbe

X. A görög tragédia és az archaikus, klasszikus kor erényfogalma

Szókratész által gyakran vizsgált areté - erény vagy kiválóság - a görög gondolkodás kulcsfogalmai közé tartozik. Platón Prótagorasz című dialógusában, ha figyelmesen olvassuk a dialógust, három különböző, egymással „versengő" erényfogalom vitájának lehetünk a szemtanúi. Szókratész és Prótagorasz beszélgetése látszólag persze nem az erény mibenlétét tárgyalja, hanem azt, hogy tanítható-e az erény, illetve hogy az erény különböző részeinek, különféle megnyilvánulásainak (igazságosság, bátorság, bölcsesség, stb.) mi a viszonya egymáshoz és az erény egészéhez. Két radikálisan eltérő koncepció feszül egymásnak. Prótagorasz és Szókratész egy dologban azonban egyetért. Mindkettőjük erényfogalma látványosan szakít az archaikus és a klasszikus görög világ erényről alkotott elképzeléseivel. Kettejük erényről folytatott beszélgetésének - ahogy több más, az erény különböző aspektusát vizsgáló szókratészi beszélgetésnek is - ez a tradicionális, a beszélgetés során utalásszinten és nyomokban körvonalazódó erényfelfogás adja a hátterét.
Válni nehéz igazán nekünk derékké,
hogy a kéz váljék s a láb, meg az elme is
jóvá teljesen és ne érje semmi gáncs. (Prótagorasz 339 a-b)

- idézi Prótagorasz Szimónidésznek, az ötödik századi kardalköltőnek egyik versét (letöltés --»»). A vers Prótagorasz állítása szerint az erényről szól, és annyi bizonyos, hogy a vers a műfaji konvenció keretein belül valóban a lehető legtágabb értelemben vett „etikai" kérdésekkel foglalkozik: ki a kiváló ember, mit nevezünk emberi kiválóságnak, és ki méltó a dicséretünkre.
Szimónidész költeménye a gazdag arisztokrata patrónusok megrendelésére íródott, a megrendelőt „magasztaló" úgynevezett enkomiasztikus kardalköltészet tipikus darabja.
A költeményben, pontosabban a dialógus által idézett részletekben első olvasásra szembetűnik, hogy két egymásra reflektáló szócsoport jelöli ki a vers fogalmi keretét. Egyrészt az emberi kiválóság és hitványság/rosszaság megjelölésére szolgáló terminusok (agathosz, eszthlosz: jó, kiváló, kakosz, aiszkhrosz: rossz, csúnya, hügiész: egészséges), másrészt a dicséret és feddés, tehát az emberi kiválóság értékelésére vonatkozó performatív aktusok szókincse. Ez nagyjából alátámaszthatja Prótagorasz helyzetmeghatározását, aki szerint a költemény tárgya az „areté" (erény vagy kiválóság), ami tulajdonképpen a jó/kiváló (agathosz) jelző főnévi alakja. Ez azt is jelenti, hogy a vers tárgya valóban az emberi kiválóság és annak értékelése, a kérdés csak az, hogy milyen alá- és fölérendeltségi viszony kapcsolja össze e két fogalmat, s persze, hogy miként is kell értenünk a szóban forgó kiválóságot.
A továbbiakban aztán ez a tematika uralja a költeményt, melyet az archaikus és klasszikus kor etikai közgondolkodásának talán legmeghatározóbb toposza egészít ki és mélyít el:
...«Lenni jónak oly nehéz.»
Csak az istené ily magas jog, az emberek
nem kerülhetik el; silány lesz,
akit a védhetetlen csapás leterít.

Az isteni és emberi világ szembeállítása és az istenségnek, az isteni világnak, a kényszerű végzetnek kiszolgáltatott és alávetett halandó ember képe az archaikus és klasszikus kor gondolatvilágának talán legmeghatározóbb, mindent átható és uraló toposza. A görög irodalom és kultúra fennmaradt alkotásaiból, Homérosztól és Hésziodosztól kezdve a lírikusok töredékeiig és tragédiákig árad felénk az ember kiszolgáltatottságának és nyomorúságának az élménye, s ez a sors és az istenek kiszámíthatatlanságának, rosszindulatú szeszélyének, az emberi élet alapvető forgandóságának az érzésével párosul, mint például Arkhilokhosz egyik töredékében:
Minden egy az isteneknek. Kátyuból rántják ki és
talpra állítják az embert, míg fetreng a sárba lenn,
majd ha bízik jó sorában, két vállára fektetik:
száz csapást zudítanak rá - mindig csőstül jő a baj -
s utcahosszat kódoroghat, elveszítve ép eszét.
(fr. 130 West, ford. Horváth István Károly)

Nem véletlen fogalmazza meg Szolón Hérodotosz nagy történeti (és történetfilozófiai!) művének egyik „tanulságát" Kroiszosznak az emberi boldogság mibenlétét firtató kérdésére adott válaszában akként, hogy az „istenek irigyek és szeszélyesek" (I. 32, letöltés --»»). Az emberi kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzésének a legelementárisabb kifejeződése a görög tragédia. És ezen belül is igaza lehet Arisztotelésznek, ha Szophoklész Oidipusz királyát a tragédiaköltészet ideáltípusának tekintette: abból a szempontból feltétlenül igaza van, hogy az emberi kiszolgáltatottság, a „sorssal" szemben való tehetetlenség érzése sehol sem erősebb, mint itt, és ezt csak tovább élezi az a tragikus irónia, hogy az isteni akarat eszköze és végrehajtója nem más, mint Oidipusz, aki éppen azáltal lesz saját, jóslat közvetítette sorsának a beteljesítője, hogy azt megpróbálja elhárítani.
Az emberi kiszolgáltatottság, semmisség érzése, a sors forgandóságának a tudata olyan toposz, mely a gnómaköltészet - morális tanulságot aforisztikus tömörséggel közlő költői műfaj - egyik kedvenc témája. Szimónidésztől is több hasonló gondolatot megfogalmazó töredék ismert a hellénisztikus és római kori költészeti antológiákból, pl.:
Míly csekély erejű az ember! Hiúk fáradozásai.
Perc-élete elfut: baj után baj öli.
Menekülni se bír: kard csüng a fejére: Halál;
abból ugyanúgy részt kapnak a jók, gonoszok,
egy mérce szerint. (fr. 520 Page, [39B], ford. Jánossy István)

Bár ezek a gnómák részben a műfaji adottságokból és kötöttségekből következőleg jóval kevésbé felkavaró módon, sokszor sematikusan, sokszor a közhelyességtől sem mentesen ismételgetik a tragédiákban elemi módon feltörő élményt, bizonyos értelemben mégis jobban megmutatják, hogy a kor közgondolkodása számára az itt rögzített tapasztalat milyen meghatározó fontossággal bírt. Szimónidész ennek a tradícionális életbölcsességnek egyik legfontosabb szócsöve: töredékei között számos a fentebbihez hasonló aforisztikus gondolat akad.
A Prótagoraszban idézett Szimónidész töredék által „elemzett" kiválóság fogalom (jó/kiváló/derék ember) jelentése több mint különös. Szimónidész azt mondja, hogy „az emberek nem kerülhetik el, silány (rossz) lesz, akit a védhetetlen csapás leterít". Majd a következő sorban így folytatja:
mert minden ember jó, ha jól megy sora, és rossz, ha rosszul megy sora. (Prótagorasz 344 e)

A kiválóságnak vagy erénynek (vagyis az aretének) ezekből a sorokból kiolvasható fogalma ismét csak az archaikus kori görög értékrend felől érthető meg. Miként az idézett sor is megfogalmazza, a kiválóság, az erény - egészében vagy jórészt - azonos a boldogsággal, a boldogulással, a jó sorssal. Azonban, mint láttuk, az ember sorsa és boldogulása nem annyira saját tetteitől, hanem az istenektől függ. Az ember nem ura jó vagy rossz „sorsának", hanem az istenek szeszélyének alávetett: ha az istenek úgy akarják, jól megy sora, ha úgy akarják, akkor rosszul. Ebből pedig az következik, vagy legalábbis az következne, hogy az emberi kiválóság az emberi szándékoktól és elhatározástól döntően független, és az emberen kívülálló tényezőkőn múlik: egyfajta társadalmi kiválóság. A görög areté és jelzői párja, az agathosz felhangjai között kezdetben, és hosszú ideig ez a jelentés tűnik dominánsnak. Az aretével rendelkező agathosz anér: a jó, derék, kiváló ember azért jó, derék, kiváló, mert mások annak tartják, mert megbecsülés övezi, mert jól megy sora: ő a közösség megbecsült polgára. A látható siker és érvényesülés nem egyszerűen jele a kiválóságnak, hanem lényegileg azonos vele, ráadásul az igazi hős kívül-belül kiváló. Ez talán sehol sem tűnik ki annyira egyértelműen, mint az Iliasz egyetlen „negatív" szereplőjének ábrázolásánál. Therszitész, a homéroszi antihős éppoly gyáva, hitvány és ellenszenves, amilyen rút és visszataszító:

Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt és sánta a féllábára, a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
(Homérosz, Iliász, 2. 216-9, ford. Devecseri Gábor)

Ezt a kiválóságideált nevezi a görög nyelv kalokagathia-nak és a kiválóakat arisztoi-nak (amelyből a mi arisztokrácia szavunk is származik). A kiválóság és hitványság áttetsző: mindig látható.
Mindez azonban csak az érem egyik oldala. A görög etikai gondolkodás történetében Hésziodosztól és a görög archaikus kori lírától kezdve egyértelműen felbukkan a kiválóság, az erény másfajta, bensőségesebb fogalma, mely a látható sikerrel, megbecsüléssel, jóléttel, boldogsággal nem feltétlen hozható fedésbe, azzal nem azonos. Még Theognisz, ez-az ízig-vérig gőgös arisztokrata, a született előjogok és erények feltétlen híve, aki Kürnosznak, versciklusa címzettjének azt tanácsolja, hogy a „nemtelenektől [értsd: pórnép] tartsd távol magad", még ő is kénytelen úgy fogalmazni, hogy:
hát hogy tűrheted el te, Kronosz fia, azt, hogy a jámbor
nyer jobb sorsot, mint a mihaszna csaló?
(Görög költők antológiája, 76. o., ford. Bede Anna, Theognisz 377-8 (West).

Mintha még őnála is megbicsaklana a feltétlen hit, hogy a siker és a boldogulás feltétlen azonos a kiválósággal és az erénnyel. És mintha legalább részben errefelé mutatna a Prótagorasz Szimónidész idézete is, nem is beszélve a görög morálköltészet főáramáról, melyben a jó, az igaz, az erényes embert egyre inkább belső tulajdonságai, tartása határozzák meg, semmint az örökölt vagy szerzett kiváltságok, a társadalmi megbecsültség és siker.
A kétféle erényfogalom - a tisztán társadalmi kiválóság és a tisztán belső, morális erény - s e kétféle erényfogalomhoz szorosan kapcsolódó kétféle boldogságfogalom egymás mellett van jelen a görög etikai közgondolkodásban, ám együttélésük korántsem problémamentes. De talán éppen ez a termékeny feszültség - a hősi kiválóságeszmény és a morális erény között feszülő erő - hozza létre lenyűgöző kifejezési formájaként a görög tragédiát.