Filmes gazdaság- és intézménytörténet

Filmipar és törvénykezés II: A három filmtörvény

Az 1927 decemberében kihirdetett Kvóta Törvényt nagy várakozások előzték meg. A törvény legfontosabb elemei a következők voltak:

  • rögzítette, hogy az Angliában évente forgalmazásra kerülő filmek 7.5 százalékának, míg a bemutatásra kerülő alkotások 5 százalékának hazai gyártásúnak kell lennie
  • rendelkezett továbbá arról, hogy ezzeket az arányokat évenként egészen 1936-ig kell növelni, amikorra elérik a 20%-ot, és 1938-ig, vagyis a törvény hatályban létének időpontjáig változatlanul maradnak
  • megszigorította a csoportos előjegyzés intézményét
  • jogi értelemben is meghatározta az angol film fogalmát. Ennek értelmében  olyan film tekinthető angolnak, amelyet brit állampolgárságú természetes, vagy Nagy-Britanniában bejegyzett jogi személy készít, a produkciós költségek (munkadíj, jogdíj, anyagdíjak) 75 %-át pedig Angliában, illetve a koronabirodalomban költi el.
  • az angol filmgyártás felügyeleti szerveként a kereskedelmi minisztériumot nevezte meg.

http://www.britishpictures.com/articles/quota.htm

 

A törvény legfontosabb eleme a kvóták, vagyis az angol gyártású filmek arányának a meghatározása volt, amely a külföldi gyártókat gyakorlatilag a hazai filmipar közvetlen támogatására kényszerítette. A törvény emellett egy vertikális felépítésű rendszer meghonosítását is elősegítette. Ennek értelmében a soktényezős, következésképpen túlságosan is felaprózótt iparág résztvevői a gyártás, a forgalmazás és a vetítés feladatait egyszerre ellátni képes vállalatok és konzorciumok létrehozásában váltak érdekeltté. A törvény jótékony hatásának tudható be az GBPC és az ABPC megerősödése. E két cégcsoport volt képes a fentebb jelzett átalakulás sikeres végrehajtására és vállalkozhatott ambiciózusabb filmek elkészítésére. Mindez – főként a hangosfilm megjelenésével megugró gyártási költségek következtében – kiegyensúlyozott pénzügyi háttér és a technikai fejlesztések nélkül megoldhatatlan volt. A korrekt jövedelmezőség amellett, hogy számos külső befektető figyelmét fordította az ipar felé, folyamatos munkát és tapasztalatszerzést kínált a színészeknek, forgatókönyvíróknak, operatőröknek, rendezőknek, valamint a technikai személyzetnek.

Az 1927-es filmkvótákat szabályozó törvény mindazonáltal kettős küldetést fogalmazott meg. Célúl tűzte ki a nemzeti filmgyártás közvetlen védelmét, ám közvetett módon egy kultúrpolitikai követelésnek is érvényt szerzett. Az amerikai produkciók közvetítette osztálynélküli, fogyasztás uralta társadalom sokak szemében fenyegetőnek hatott, alapjaiban veszélyeztette a hagyományos angol életmódot és a hangosfilm megjelenésével a közösségtudatot életben tartó nemzeti nyelvet. Ezeket a véleményeket gyakran parlamenti képviselők, közismert politikusok, illetve neves közírók fogalmazták meg, de a tengerentúli életforma számos más kritikusa is a túlzott amerikanizálódás veszélyeire, a nemzeti identitástól idegen öltözködési- és beszédstílusok átvételére és életszemlélet meghonosodására hívta fel a figyelmet. Az amerikai mozi eszképizmusától különösen a fiatalabb generációkat féltették, „kulturálatlanságukért” leginkább azt tették felelőssé. Ugyanekkor a filmiparnak a túlzott nemzetköziséget rótták fel, azt, hogy túl nyíltan majmolja Hollywoodot, és természetesnek veszi az amerikai filmsztárok modorosságát. Az angol produkciókhoz pénzügyi hátteret biztosító filmtörvény burkoltan az osztálytudatosságot, mint a nemzeti identitás meghatározó elemét is védelmébe vette, olyan filmek gyártását tartva fontosnak, amelyek megerősítik az embereket a hagyomány értékeiben és hozzájárulnak a brit birodalomi közösség- és küldetéstudat megerősítéséhez.

A filmtörvény eredményeit ezen utóbbi szempontból értékelve sikertelenségről beszélhetünk. Az amerikai gyártók a törvényben lefektetett kvótákat ugyanis nemcsak, hogy teljesítették, de a harmincas évek elejére (átlagosan 24%-os értékkel) túlteljesítették.[i] Eljött az úgynevezett kvótafilmek és az amerikai dominancia növekedésének a korszaka. Az úgy technikai, mint esztétikai értelemben komoly kívánalmakat hagyó hangos kvótafilmek átlagos gyártási költsége ₤12-20,000 volt (szemben a mindössze ₤5-12,000 összköltségű némafilmekkel). Míg ezek az összegek a tengerentúli stúdióóriások számára jelentéktelennek minősültek, számos szigetországi kisvállalkozás éppenséggel a hangosfilmre történő átállás következtében volt kénytelen felhagyni a filmgyártással. A hangosfilm megjelenése átláthatóbbá tette a piacot, ugyanakkor az új színjátszási stílusok és a brit nemzeti karakterhez mindig is közelebb álló nyelvi regiszter megjelenítésével vonzóbbá tette a hazai produkciókat. Bizonyos területeken – például a krimik, valamint komédiák esetében – a brit gyártók egyenesen amerikai versenytársaik fölébe kerekedtek a bevételek tekintetében.

Külön ki kell emelni a magyar származású Korda Sándor brit filmgyártásra gyakorolt termékeny hatását. A VIII. Henrik magánélete (1933) mindössze ₤60,000 fontból készült és több mint ₤500,000 jövedelmet hozott a London Film Productions (Korda saját cége), valamint a film amerikai forgalmazását lebonyolító United Artist számára. Korda nemcsak meghódította az amerikai piacot, de a brit filmgyártás történetében először egy bejáratott, igen jól működő tengerentúli terjesztői hálózathoz is hozzájutott. Így a gyártókapacitás fejlesztése, modernizációja is megvalósulhatott: Korda megépítette a technikai felszereltségét tekintve egyedülálló Denham-i stúdiókomplexumot, ahol nagy költségvetésű, látványos filmek egész sora készült el a következő években. A VIII. Henrik sikerét azonban egyik sem tudta megközelíteni. A polarizálódó filmpiacon a gyártók nehéz döntéshelyzetbe kerültek: vagy kis költségvetésű, ám szolid profitot biztosító kvótafilmeket, vagy kiemelkedő nyereséggel kecsegtető ám jóval kockázatosabb szuperprodukciókat készítenek. A Korda-film külföldi sikere buzdított sok vállalkozást arra, hogy – igazából megfelelő alapok nélkül, rövidlejáratú, nagy törlesztő-részletű bankkölcsönökre támaszkodva – a második utat válassza. De a kvótafilmek készítői is magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak. Voltak stúdiók, ahol három műszakban forgattak filmeket és olyan rendező is akadt (pl. George Pearson, Michael Powell), aki évi 6-8 filmet forgatott. A kvótafilmek ennek ellenére egyre érdektelenebbé váltak és közönségük jó részét elveszítették a látványvilágukban, dramaturgiájukban és színészi alakításaikban Hollywood-szerű filmek mellett. Ez utóbbiak gyártási költségeit viszont az angol piac önmagában nem tudta kitermelni, ám az amerikai közönségnek csak egy szűk – az irodalmi adaptációk és a történelemi témák iránt nyitott – szegmensét tudták megszólítani.

Az alapokig visszavezethető, strukturális gondok hamarosan kiütköztek. 1937-re az angol filmgyártás gerincét jelentő vállalatok (Gaumont-British, London Films, Gainsborough) egymás után tettek közzé komoly veszteségeket tartalmazó pénzügyi jelentéseket. A fellendülés éveiben meghonosított finanszírozási gyakorlat, valamint az amerikai piac jóságos hatásába vetett hit egyaránt megalapozatlannak bizonyult. Már 1936-ban körvonalazódni kezdett egy újabb állami interveció szüksége, amikor a kormány Lord Moyne-t arra kérte, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítson fel a filmiparban tapasztalható gazdasági nehézségek kivizsgálásra. Mielőtt rátérnénk az új problémák kezelésére tett kormányzati kísérletekre, vessünk egy pillantást a következő adatsorra. Ez ugyanis az 1927-es törvény hatását a konkrétumok tükrében mutatja.

Év

Gyártott filmek száma

1927

48

1928

80

1929

81

1930

75

1931

93

1932

110

1933

115

1934

145

1935

165

1936

192

1937

176

1938

134

Forrás: bfi Film & Television Handbook.

http://www.screenonline.org.uk/film/facts/fact2.html

 

A táblázat utolsó két sora a hazai gyártású filmek számának jelentős csökkenését mutatja. Ennek okait fentebb kivonatosan jellemeztük, a Moyne-bizottság pedig maga is megnevezte a pontos okokat. Az 1938-as második filmtörvény sokat köszönhet a bizottság helyzetfelmérő munkájának, az általa megfogalmazott célok közül a következők voltak a legfontosabbak:

  • újabb 10 évre meghatározásra kerültek a kvóták
  • a rövidfilmek ugyanúgy védelem alá kerültek, mint a játékfilmek
  • meghatározásra került az a minimális összeg, amelyből az úgynevezett kvótafilmeket forgatni lehetett (₤7,500/film); ha a gyártási költség ezt a határt bizonyos mértékben meghaladta, akkor könnyebben teljesíteni lehetett a kvótaelőírásokat.
  • a kvótafilmek gyártását megkönnyítették a filmjeiket külföldön terjesztő cégek számára

Az új törvény egyértelművé tette az állami szerepvállalásra vonatkozó elképzeléseket. Az állam egyáltalán nem kívánt a filmipar finanszírozásában közvetlenül részt venni, ugyanakkor saját lehetőségeihez képest elkötelezte magát a külföldi tőke, vagyis az amerikai befektetők iránt. A világpolitikai helyzet is közrejátszott abban, hogy az évtized végére az USA és Nagy-Britannia egyre szorosabb szövetségi rendszert alakított ki egymással, amelynek egyik elemét éppen a film jelentette: Hollywood legfontosabb piaca Anglia lett. Mindemellett újra előtérbe kerültek a külföldi befolyásszerzés negatív következményei, valamint a nemzeti értékek védelmének kiemelt fontossága. Egy dolog mindenesetre világossá vált: a fenntartható fejlődést biztosítani képes függőleges felépítésű filmipar létrehozása csak komoly befolyás-növekedéssel járó külföldi tőke bevonással valósítható meg.

A második világháború jelentős anyagi károkat okozott a technikai infrastruktúrában, ugyanakkor a gyártásban résztvevő humán-erőforrás átcsoportosítását eredményezte. Átlagosan évi hatvan, javarészt a kormányzat által támogatott, propaganda-értékkel bíró filmet forgattak a szigetországban, ám jelentősen megnőtt a tengerentúli koprodukciók száma is. Az amerikai tőke a szolidaritás szellemében átmenetileg az angol piacon elért profitjának mindössze egyharmadát (évi 6-10 millió fontot) telepítette haza. A forgalom soha nem látott szintekre emelkedett: míg a háború kirobbanásakor ez az összeg 19 millió font volt, addig 1945-ben meghaladta a 30 milliót. A haszon a mozikra kirótt szórakoztatóipari különadó és nyerség-többletadó profitcsökkentő hatása ellenére ugyancsak jelentősen megnőtt. A háború alatt vált jelentős piaci tényezővé (úgy a gyártás mint a forgalmazás terén) a harmincas években J. Arthur Rank által megalapított és eleinte kizárólag filmforgalmazással foglalkozó vállalat. A mélyen vallásos Rank amellett, hogy a mozit a családi szórakozás legfontosabb formájának, a hagyományos értékrend alapvető közvetítőjének tekintette, összhangot teremtett a hazai és a nemzetközi forgalmazás gyakran feszültségekkel teli folyamataiban. A Rank filmbirodalom és a háború során ugyancsak jelentős befolyásnövekedést elérő ABPC 1941-re az angol stúdiókapacitás hetven százalékát irányította és jelentős érdekeltségekkel bírt a filmszínház-láncokban is. Az ilyen mértékű tőkekoncentráció ellentétes volt a monopóliumellenes szabályokkal és újra állami beavatkozást sejtetett.

A háború befejezésének évében hatalomra került munkáspárti kormány számára a kartellek és a függetlenek között egyre feszültebbé váló viszony kezelése szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. A helyzetet csak tovább nehezítették az olyan átgondolatlan döntések, mint az amerikai filmekre 1947 augusztusában kivetett értéknövelő-adó (ú.n. Dalton-adó), melynek mértéke a mai szemmel szinte  hihetetlen 75% volt. Az Amerikai Mozgóképszövetség (MPAA) igen gyors és nem kevésbé radikális válaszlépéseként az angol piac teljes bojkottját jelentette be. A kereskedelmi minisztérium és az államkincstár hamar ráébredt arra, hogy az ország újjáépítéséhez Angliának óriási szüksége van a tengerentúli alapanyagokra, ipari és mezőgazdasági termékekre, vagy éppenséggel a Marshall-terv keretében az országba érkező tőkére. Mivel az Egyesült Államok Nagy-Britannia legfőbb kereskedelmi és politikai szövetségesének számított semmiképp sem kockáztathatta a filmipar védelmében egy esetleges kereskedelmi háború kirobbanását: egészen egyszerűen a filmet nem lehetett a kereskedelmi kapcsolatok összetett rendszerétől különválasztani és egyedi módokon és stratégiákkal kezelni. Az adót a rákövetkező évben eltörölték, amit megkönnyített az is, hogy az angol filmgyártás a közbeeső időben sem virágzott fel. Az ok egyértelmű: a Rank vállalaton kívül nem létezett olyan hazai piaci szereplő, amely az amerikaiak kivonulásával létrejött űrt sikerrel próbálhatta volna meg betölteni. A kormányzatnak más módokon, de záros határidőn belül kellett a brit mozi védelmében lépéseket tenni.

Az 1948-ban beterjesztett filmtörvény a vetítők számára határozott meg kvótákat: ennek értelmében a műsorra tűzött filmek 45%-ának kellett angol gyártásúnak lenni. Két év múlva a kartellek hatékony lobbitevékenysége révén ez az arány 30%-ra csökkent. Az ötvenes évek kvótafilmjei azonban csak nevükben idézték a harmincas évek alkotásait, hiszen itt túlnyomó többségükben nagy költségvetésű, a külföldi piacokon is ütőképes, nemzetközileg ismert és elismert sztárszínészekkel forgatott munkákról beszélhetünk (Ivanhoe–1952; Rob Roy–1953; Moby Dick–1956). Az egyik törvénycikkely értelmében az amerikai vállalatok mindössze évi 17 millió fontot telepíthettek haza, ami komoly infrastrukturális fejlesztésekhez, a Borehamwood-i valamint az Elstree-i stúdiók kibővítéséhez és modernizációjához vezetett. Az angol filmeket egy külső tényező, mégpedig a művészmozik Amerikában tapasztalható felvirágzása segítette. Powell és Pressburger munkái, az igen gazdag irodalmi és színpadi kötődésekkel rendelkező alkotások, valamint az Ealing-vígjátékok komoly bevételeket jelentettek a gyártók számára, ugyanakkor megalapozták a free cinema következő évtizedre tehető diadalmenetét. Az 1948-as filmtörvényen kívül két másik a brit mozi gazdaságtörténetét évtizedekre meghatározó lépés is  a munkáspárti kormányzati ciklushoz (1945-51) kötődik. Megalakult a Nemzeti Filmfinanszírozási Vállalat (National Film Finance Corporation – NFFC) és bevezették az Eady-adót. Az új filmfinanszírozási rendszer a gyártók helyett a forgalmazókat – elsődlegesen a független British Lion-t – támogatta mintegy évi 6 millió fonttal. A közönségsiker-gyanús produkciók mellett az idősebb rendezőgeneráció tapasztalt tagjait és a tehetséges elsőfilmeseket egyaránt támogatta a rendszer. Az Eady-adó (az állam, valamint a mozi-hálózatokkal is rendelkező kartellek kompromisszumkészségét is bizonyítva) a lecsökkentett szórakoztatóipari adót egészítette ki. Ez az adónem azért nem jelentett túlságosan nagy terhet a mozi-fenntartók számára, mert a jegyárakba beépítve gyakorlatilag a nézőkkel fizetették meg. Az adóból befolyt összegből a legnépszerűbb hazai alkotások gyártói és forgalmazói részesülhettek. A három tartópilléren nyugvó finanszírozás az iparág összes szereplője számára kiszámíthatóbb struktúrát teremtett és végleg eloszlatta a kereskedelmi háborúval fenyegető 1947-es amerikai bojkott hosszú hónapokon át kísértő szellemét. Egy valami viszont megoldatlan maradt és egyre inkább megoldhatatlannak tűnt: a gyártás és forgalmazás tekintetében az amerikai cégóriásoktól független angol filmipar létrehozása.

Az alábbi adatok jól érzékeltetik a második világháború, valamint a negyvenes évek végi strukturális reformok filmgyártásra gyakorolt hatását:

 

Év

Gyártott filmek száma

1939

84

1940

50

1941

46

1942

39

1943

47

1944

35

1945

39

1946

41

1947

58

1948

74

1949

101

1950

124

1951

114

1952

117

1953

138

1954

150

Forrás: bfi Film & Television Handbook.

http://www.screenonline.org.uk/film/facts/fact2.html



[i] 1935 szeptemberében a vetítések mintegy 26.4 %-án vetítettek angol filmet, noha a törvény mindössze 15%-ot írt elő. (Street, Sarah. British National Cinema, London: Routledge, 1997. p.9)

<< A filmszínházak születése    A filmszínházak aranykora >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés